A casba
I.
Emmy Desposlin vidáman sietett fel a nyaraló verandájára. Porköpeny volt rajta és micisapka.
– Már aggódni kezdtünk magáért – fogadta Du Garde a reggelizőasztal mellől eléje sietve.
– Semmi ok nem volt aggodalomra.
Claire jött ki lovaglóruhában.
– Mikor érkeztél?
– Ebben a pillanatban. Legközelebb téged is átviszlek Madeirára. Feledhetetlen két nap volt. Elengedi Claire-t?
– Ha akar, nagyon szívesen – mondta Du Garde. Leültek a reggelizőasztalhoz.
– Miért maradtál egy nappal tovább Madeirán?
– Első nap esett.
Du Garde felállt.
– Megbocsássanak, de nekem hivatalomba kell menni.
A két lány egyedül folytatta a reggelit.
– Mi van Ranat doktorral?
– Mostanában nem hallottunk hírt felőle – mondta Claire.
– Úgy látszik, lejárt a szabadsága. Hogy tetszik neked Ranat?
Claire vállat vont.
– Olyan, mint a többi. Nem ellenszenves, és nem túlságosan rokonszenves. Jó modorú ember.
Kissé elkedvetlenedett. Emmy szemében felcsillant valami az előbbi kérdésnél. Claire egy este véletlenül meglátta őt a kertben a fivérével. Csókolóztak. Claire azt hitte, hogy előbb-utóbb Emmy hozzá fog menni Du Garde-hoz. Ezért most meglepte a leány kérdése.
– Ha megvárod, amíg átöltözöm, én is kilovagolok. Úgy össze voltam préselve a repülőgépen, hogy minden tagom elzsibbadt. Alig várom már, hogy Musztafa hátára kerüljek.
…Egymás mellett lovagoltak a külváros után következő szőlődombok között. A hófehér országúton vakítóan tükröződött a nap.
– Neked talán tetszik Ranat? – kérdezte Claire, visszatérve az előbbi tárgyra. Emmy vállat vont, és mosolygott.
– Érdekes ember. Mikor hallottál utoljára Touletről?
A kérdés olyan váratlan volt, hogy Claire döbbenten rántotta meg a lova zabláját.
– Hogy jut ez most eszedbe?
– Ó semmi, csak úgy kérdeztem… Újabban hivatalos helyen sokat feszegetik a szegény fiú perét. Különösen az a Lauyanel százados. Azt mondják, valóságos ördög, olyan éles szeme van.
Hallgattak. A lovak patája egyhangúan csapkodta az utat.
– Te nem is vetted túlságosan a szívedre – kezdte újra Emmy. – Hamar megvigasztalódtál…
– Belenyugodtam a megmásíthatatlanba.
– Meg vagy győződve róla, hogy bűnös volt?
– Nem tudom… talán nem… Ne forduljunk vissza?…
– A dombhajlásig még lovagoljunk el. Onnan látszik a sivatag.
– Nem jó mostanában messzire lovagolni. Zavaros idők járnak…
– Gyáva vagy? – kérdezte Emmy, és szép arcán megvető mosoly suhant át. Gyönyörű fehér fogai kivillantak. Felelet helyett Claire megsarkantyúzta a lovát. A domb felé rúgtattak. De Emmy elvesztette a kalapját. Kacagva megálltak egy pillanatra, azután lassabban folytatták az utat.
– Valami rejtelmes lény keveri a Toulet-ügyet. Ügyesen, a háttérből…
Elérték a dombot. Claire ijedten rántotta meg a zablát, és csodálkozva nézett a villogó szemű Emmyre…
– Nem értelek…
Távolban feltűnt a végtelen Bled, vakító, sárga fényben úszó porfellegeivel. A domb tetején egy elhagyatottnak látszó csőszkunyhó állt. A kunyhóban egy szenegáli katona randevúzott a kedvesével.
– Vége a komédiának, Claire! – kiáltotta Emmy. Claire valami veszélyt érzett, és meg akarta fordítani a lovát, de a domb másik oldaláról egy csapat beduin rohant elő. Percek alatt megkötözték a lányt, hurokkal a lóra erősítették, és vad vágtatással igyekeztek a sivatag felé. Emmy is velük lovagolt. A szenegáli katona mezítláb és zubbony nélkül rohant a legközelebbi laktanyáig. De mire kiért a fellármázott őrség, az eltűnteknek már nyomuk sem látszott a távoli sivatagban…
II.
A bennszülött csapatokat sokan látták a dombhajlás mögött táborozni, gyerekekkel, kutyákkal, ócska sátraikkal, de ez nem tűnt fel senkinek, hiszen gyakran megtelepülnek itt efféle, úgy-ahogy felfegyverzett bennszülött alakulatok. Ezek az úgynevezett szövetséges egységek háború esetén mint gerillaharcosok követik a reguláris hadsereget. Arra valók, hogy mindazt a szörnyűséget elkövessék saját népükkel szemben, amit francia uniformisban nem lehet egykönnyen megtenni, de azért a hadseregnek szüksége van rá.
Fullasztó porfelhő gomolygott a vágtatók körül, és velük együtt gördült tovább, mint egy hatalmas gömb, betelepedve orrba, fülbe, szempillák közé és a ruhák nyílásába. Claire nem ájult el, de fulladozott a portól, és égette a forróság, amely egyre hevültebben özönlött rájuk, ahogy beljebb értek a sivatagba. A teste megtelt szúró porral, és sárrá vált rajta a verejtékétől, a kötél mindenütt a húsába vágott, és fojtogatta a párolgó állat undok bűze, amelyhez szorosan hozzákötötték. Rázkódás közben hol jobbra, hol balra csúszott le, úgyhogy csak a kötelek tartották. A ló lapockái, ahogy mozogtak, minden lábemelésnél keményen megütötték. Haldoklott a szomjúságtól… Azután elájult.
Este tért magához. Sátrak voltak körülötte. Nem messze néhány tábortűz parázslott, és izzó köveken sütöttek valamit, aminek friss kenyérszaga volt. A sátrak körül békésen szorgoskodó alakok guggoltak. Valahol egy rikácsoló hang egyhangúan kántált. Távolabb a lenyergelt lovak álltak egy csomóban. Mellettük puskás őr. Az ég csillagos volt. A tábortűz fényének körén túl sakálok és hiénák árnyai settenkedtek. Hirtelen rájött, hogy a feje valakinek az ölében pihen. Ez a valaki éppen most itatta meg. Az ajkán, a nyakán és az ingén még érezte a lecsorgott víz nedvességét.
Riadtan felült.
Egy ráncos arcú vénasszony vigyorgott rá. Tört francia nyelven beszélt.
– Halott lenni, m’zell… de most már jól lenni… Kapni kili-kili – némajátékával ivást jelzett. – Nangen sejk mondani, hogy nem kell megkötözni m’zellt. Innen már nem lehet szökni… Ha m’zell akarni, hozok kuszkuszt…
Vissza akarta utasítani, de nagyon éhes volt, és érezte, hogy soha még jobban nem kellett vigyázni az erejére, mint most. Az asszony egy pléhdarabon frissen főtt kuszkuszt tett eléje. Kukoricalisztből készült, jóízű, édeskés étel volt.
Nem tudta, miért rabolták el és hová akarják vinni.
Emmyt sehol sem látta. Ő bizonyára előre tudott a támadásról. Ki ez a nő tulajdonképpen, aki már évek óta él Párizs legelőkelőbb köreiben?
Görcs nyilallt az agyába. Nem értette az egészet. Mi köze Emmynek az elrablóihoz, és miért hurcoltatta el? Talán megöleti?… Körülnézett…
Körös-körül néma sivatag. Porfelhők szállongtak halk, alig hallható neszezéssel. Ez hát Ghut birodalma… Ilyen halk hangon, áttetsző testtel lebeg a tábortüzek körül, leskelődik az áldozataira, és fátyolszerű vonulásával karavánokat temet be… A Ghut a sivatag istene. Gonosz isten. A táborozók csirkéket áldoznak neki, és hallják őt éjjel… A leány megborzongott a hidegtől és a félelemtől. Mindenütt csak a végtelen sivatag látszott.
Hajnalban a tábort felszedték és ismét útra keltek. Claire-t nem kötözték a lovára, de két őr szorosan mellette lovagolt. Emmyt most sem látta. Tudta, hogy a legokosabb, amit tehet, ha ellenkezés nélkül velük tart. Talán valamelyik közeli erődből segítségükre jönnek. Azóta már bizonyára mozgósították a határvidéket, és a Tadla-környékről egy gyors szpáhicsapat lecsaphat még ide… Maga sem tudta, hogy miért nem bízik ebben. Mikor kissé lemaradt, egyik őrzője úgy rácsapott a lovára, hogy majdnem lebukott a kiugró állatról.
Eddig kelet felé haladtak, úgy látszott, mintha a sivatag középpontjába igyekeznének: már feltűntek a hatalmas, fehér schottok, amelyek sós ingoványukkal még abból a világkatasztrófából maradtak itt, mikor a sivatag egy hatalmas óceán medre volt. Az óriás hegység csúcsai mint apró vulkanikus szigetek látszottak ki ebből az óceánból. Itt a csapat letért nyugat felé. Claire erős lány volt, de ilyen megerőltető utazást nem bírt ki a szervezete megrázkódtatás nélkül. Erezte, hogy még egy napig nem tud a nyeregben maradni. Távolról feltűnő sziklás tájak jelezték, hogy visszatértek a sivatag nyugati határához. Most értette meg, hogy egy kis kitérővel előbb vágtak neki a Bled középpontjának, valószínűleg ravaszságból. Miután úgy vélték, hogy az esetleges üldözőket félrevezették, újra nyugat felé mentek, abba az irányba, ahonnan jöttek, de valamivel délebbre. Azután egy hatalmas, sötét folt tűnt fel. Ez a folt mindig nagyobb lett. A Bled felett végtelen magasnak és ijesztőnek látszott az ég. Valahol a távolban belemosódik a sivatag szélébe. A lovak élénkebben ügettek, és egyszer csak meghallotta a közeledő pálmaliget nevét: a Tefilalet! Görcsös rémület szorította össze a szívét. Végleg kívül van a francia hatalom körén.
És a sivatag leghatalmasabb és legfélelmesebb oázisa egyre gyorsabban közeledett feléje, már látszottak az elszórt falvak és a sziklák oldalán felhőkarcolónyira épített, hófehér casbák csúcsig nyúló lakóházai…
Elájult…
Még érezte, ismeretlen sötétben vergődve, hogy a lovához kötik. Megcsapta a verejtékező állat rossz szagú, nedves bőrének párolgása…
III.
A casba a speciális építkezési forma. Lakóház és erőd. Kis faluk mögött húzódik meg sziklára vagy hegyre vezető lejtőn a casbák sorozata. Vályogból készült fehér házak ezek lépcsőzetesen egymás fölé építve. Az egyik ház teteje egyúttal a felette következő ház udvara. És így tovább fel, egészen a csúcsig. Lépcső nincs sehol. Minden ház tetején van egy létra. Ha a létrát felhúzzák, akkor a következő ház udvara már megközelíthetetlen. Hasonlít ez az építkezés a közép- és dél-amerikai indiánok pueblójához. Háború esetén a falu lakossága is bevonul a casbákba, ide hozzák a terményeket, behajtják az állataikat, és akkor házról házra kell megszállni az ostromlóknak. A Tafilalet casbái híres, jó épületek, szebbek, erősebbek a hegylakók gyakran látható casbáinál. És ezeknek a casbáknak egyikében szokott tanyázni Barud el Mansur, a titokzatos hammadai caid. A francia gyarmati uralom mumusa. A seriffek az ő eljövetelével hirdetik a szent háborút. A Tafilalettel áll vagy bukik a nomád arabok ellenállása és a felszabadulás utolsó reménye, a mindenható törzsfőnökök hatalma. A franciák részéről pedig a Tafilalettel áll vagy bukik a Szahara-vasút és az összes déli karavánút kulcsa.
A hajnalban, mint egy furcsa templom, mozdulatlanul mered a hammadai caid hófehérre meszelt casbája, melynek utolsó épülete a szikla ormaira ér, ahonnan Bu Malemig lehet ellátni…
A gömbölyű kútnál bőrvedrekben hordják a tevéknek a vizet. A kút mellett egy sovány, vak ember ül. Világtalan szemével a messzeségbe néz, piszkos szakálla és piszkos haja szinte egybefolyik az arcán, ősz csomókban, hogy csak az orra látszik. Bordái kiállnak aszott testéből. Nem koldul, de azért mindenki ad neki valamit. Nem köszöni meg, csak ül, és elborult szemeivel a messzeségbe néz, mint aki állandóan jelenést lát. Az oázis lakói tisztelik őt, és félnek tőle. A testét nagy sebek borítják. A derekára csavart rongydarabon nyüzsögnek a férgek, és erről nem tud… Azt a tevés csapatot sem látja, amely lovakkal tarkítva most rúgtat be az oázisba. A lovak szinte széttapossák, olyan közel mennek hozzá, de ő nem mozdul. Nem lát. A lovasok valahogy megvédik a lovak patáitól. Megitatják, és egypáran körbejártatják az állatokat árnyékos helyen. Zörögnek a fegyverek, kiáltások hallatszanak, a málhás állatokat távolabbi táborhelyre vezetik, hogy leszereljenek. Asszonyok veszekednek, kisgyerekek sírnak, kutyák ugatnak, és egy megkötözött nőt oldoznak le a lóról. Ketten megfogják a vállánál és a térdhajlásánál, úgy viszik a casbába. A kút körül álldogálók néhány szem datolyát dobnak az öreg vaknak. Hamir, így hívják az öreget, felemeli és lassan majszolja a datolyát.
– Mit látsz, Hamir? – kérdezi az egyik férfi.
– Sok, sok rumi katonát… Allah hívja őket ide… Allah le fog sújtani a rumikra, a nap felkel majd a Tafilaletből, és csak a másik tengernél nyugszik le, és az is a Tafilalet napja lesz. A dicső, hatalmas és félelmetes Barud el Mansur fényessége, akit Allah küldött, hogy eltiporja a hitetlen rumi kutyákat. A vak Hamir így látja. Beszéltem. – Elhallgatott és nem vette le szemét a bántóan sugárzó távoli síkról, amely őt nem vakította.
Claire egy alacsony tetejű, négyszögletes szobában ébredt fel. Kereveten feküdt. A helyiség barátságos volt. Tarka szőnyegek borították a padlót és a falakat, egy alacsony asztal és néhány rövid lábú, gömbölyű szék képezte a bútorzatot. Újra felélénkült. A csuklója és a combjai kissé fájtak még, de minden megerőltetés nélkül tudott járni. Az ablakhoz ment. Moszkítóháló vagy üveg nem volt rajta. Tégla alakú, nagy nyílás a falban, ez volt az ablak. Kinézett. Elszédült egy pillanatra az alatta tátongó mélységtől. Odament az egyik ajtóhoz. Zárva volt. A másik ajtó kinyílt. Fürdőszobaféle kis helyiségbe vezetett. Hatalmas tartályban víz állt, mellette szappan, puha háziszőttes törülköző és néhány női ruhadarab fehér gyolcsból. Tudta, hogy ezt neki készítették ide. Nem gondolkozott, nem törődött semmivel, ledobta magáról a tépett, poros ruhákat, és megfürdött. Csodálkozva látta, hogy finom, Párizsban készült szappant tettek oda a számára. Alig vette fel az odakészített ruhát, mikor kopogtak az ajtón. Nem felelt. A szoba legtávolabbi sarkába húzódott. Még egyszer kopogtak.
– Ki az?
Válasz helyett az ajtó kinyílt. Egy szakállas fiatalember lépett a szobába. Választékosan volt öltözve, és aranykeretes szemüveget hordott. Az orrcsontját régi törés nyoma tompította el. Kifogástalan francia nyelven szólalt meg.
– Jobban van már kérem?
Claire riadtan és határozatlanul nézte az udvarias, jól öltözött férfit.
– Önnek most egy ideig itt kell maradnia. Ezt a szobát nem hagyhatja el. Mindent el fogunk követni, hogy ne szenvedjen sok kényelmetlenséget. Ha kíván valamit, tapsoljon, rendelkezésére fog állni egy cseléd. Az ajtót nem záratom be, de ne próbáljon kimenni, mert éjjel-nappal fegyveres őrség áll itt.
– De miért tartanak itt fogva?
– Ezt én nem mondhatom meg magának.
– Maga a caid?
– Nem – mondta a szemüveges, és mosolyogva csóválta a fejét. – A caid nem tartózkodik közöttünk. De nemsokára itt lesz. Kegyes és bölcs ember, akire nyugodtan rábízhatja a sorsát. A caid sohasem tűrte, hogy hölgyeket bántsanak. Nyugodt lehet kisasszony. Én Muhat vagyok, a Tafilalet parancsnoka.
– Ön bizonyára tudja, hogy engem miért raboltak el, csak nem akarja megmondani. Nem hiszem, hogy használna az önök népszerűségének, ha engem fogva tartanak.
– Ismétlem, nem tudom, hogy a kisasszonyt miért hozták ide. Ami pedig a népszerűségünket illeti Európában, mi egyáltalán nem is törekszünk rá. Úgysem lehetünk annyira népszerűek, hogy amíg Európának olcsó nyersanyagra van szüksége, és jobb fegyverei vannak, mint nekünk, ne ontsa a vérünket és ne üljön hordáival a nyakunkon.
Most úgy rémlett Claire-nek, mintha már látta volna ezt az arcot. Távoli zsibongás hallatszott. Muhat az ablakhoz lépett, lenézett.
– A caid jön!
Claire is az ablakhoz lépett. Lent, nagy mélységben, egy fehér kút körül tevés arabok gyülekeztek, és az oázis népe kiáltozva sereglett köréjük. Vajon melyik a caid?… Azután meglátta az egyik gyönyörűen felnyergelt teve hátán… Az arcvonásait nem tudta kivenni, de fényes öltözéke és a körülötte tolongók kendőlengetése, zsivaja elárulták, hogy ő Barud el Mansu, a hammadai caid.
– Szeretnék a caiddal beszélni!
– Ez a kívánsága rövidesen teljesülni fog – mondta Muhat, azután meghajolt és elment.