Rejtő Jenő
A pokol zsoldosai
TARTALOM
A Toulet-ügy
Ad acta
A pokol zsoldosai
Ötmillió font!
Menni vagy meghalni?
Helyőrség az Atlaszban
Toulet kapitány jegyzetei
David, a kilencedik
Helyőrség a sivatagban
A nyom
A casba
Szökés
Lorenz
Amire nem lehetett számítani
Colomb-Béchar
La cafard
Az utolsó felvonás
A becsületrend
A Toulet-ügy
I.
Az ügyről, aránylag nem sokan szereztek tudomást. A belügyminiszter kérésére a lapok hamar napirendre tértek fölötte, mintha az eset nem is a század egyik legnagyobb kémkedési botránya lenne. A jobboldaliak a francia hadsereg presztízsét féltették, a baloldaliak a közismerten liberális felfogású és szegény Toulet bűnösségét fájlalták, s így aránylag könnyen keresztülvitték a hadügyből és a belügyből kinyúló kezek, hogy a sajtó hamar elejtette a témát. Toulet kapitány esete sokban emlékeztetett a Dreyfus-ügyre. Felekezeti háttere nem volt a botránynak, de körülményeiben, lefolyásában, főszereplőjének zárkózottságában – ami nem emelte a népszerűségét kortársai között – sokban hasonlított a boldogtalan Dreyfus kálváriájára.
1930. november 6-án olyan lopás történt a hadügyminisztériumban, amilyenre eddig még nem volt példa. Eltűnt egy jegyzőkönyv, amely Franciaország és egy másik nagyhatalom tengerészeti szakértőinek tanácskozásáról készült, s a közös flotta felvonulási tervét tartalmazta egy földközi-tengeri háború esetére. Az okmány fontossága egyedülálló mindazon okiratok között, amelyek valaha kémek kezébe jutottak. Az a tény, hogy a szerződés tartalmáról mások is tudomást szerezhetnek, több év munkáját semmisítette meg. Nemzetközi bonyodalmak fenyegettek. Államtitkárokat nyugdíjaztak. A külügy- és hadügyminisztérium régen tisztában volt azzal, hogy valahol a gépezet legfontosabb alkatrészei között hiba van. Már két éve álltak tehetetlenül sorozatos kémkedésekkel szemben. Ellenséges nagyhatalmak a hadseregek legféltebb titkai közül tudtak meg egyet s mást. A kémnek ott kellett ülnie, szörnyű volt még a gondolat is, a hadügyminisztérium valamelyik magasabb pozíciójában. A kémelhárító csak annyit tudott az egyre sűrűbben és sürgősebben érkező jelentésekből, hogy “Gordon” fedőnévvel egy kém olyan eredményes munkát végez, amely a gyarmati hadsereg tevékenységét, esetleg létét fenyegeti. A francia kémeket külföldön úgy ismerték, mintha pontos névsor birtokában lennének. Ha pedig francia kémelhárító akart egy jelentősebb kémet letartóztatni… legtöbbször már csak üres lakást talált, mintha valaki értesítené a kiszemelt egyéneket. Az ország minden rendőri szerve a “Gordon” nevű informátort nyomozta. Azután kipattant a Touloni Jegyzőkönyv ügye. És ez a szörnyű csapás egyben a felszabadulást jelentette, mert Lauyanel százados végre kinyomozta “Gordont”. Leon Toulet vezérkari kapitány volt a titokzatos “Gordon”!
Leon Toulet előkelő katonacsaládból származott. Apja, Toulet marsall mintaképe volt a bátor, eszes, kitűnő katonának. Toulet családja arról volt híres, hogy soha nem fordult elő közöttük gazdag ember. Szegény katonák voltak, a hivatásuknak és a hivatásukból éltek. Toulet nem volt népszerű bajtársai között. Komoly, zárkózott embernek ismerték, kissé talán gőgösnek is. Nem voltak barátai, kivéve Donald századost, akivel még a katonai nevelőintézetben barátkoztak meg, és Du Garde századost, akinek a húgával járt jegyben.
November 23-án, tehát több mint két héttel a lopás után, Lauyanel százados elment a hadügyminisztérium előtt éjfél egy órakor, és világosságot látott az egyik ablakban. Nem volt ritka eset, hogy valamelyik osztályon éjszaka dolgoztak, de a legutóbbi lopás idegessé tette az embereket, különösen Lauyanelt, aki a kémelhárító csoport nyomozó csoportjának a főnöke volt. És tanácstalanságában, vagy talán ösztönszerűen bement az épületbe. Hivatalos óra után minden belépő tiszt idő és dátum megjelölésével aláírta a nevét. Toulet dolgozott az egyik szobában. Sokszor járt be éjjel. Lauyanel kedvetlenül beszélgetett a tiszttel, azután elment. Mielőtt távozott volna az épületből, egypár kérdést intézett a portáshoz.
– Előfordult már, hogy valamelyik tiszt nem írta be a nevét, amikor éjjel jött dolgozni?
– Soha. A tiszt urak igazán tudják, mi a rend.
Erre nézve Lauyanel dünnyögött valamit, amit a portás nem értett. Azután lapozgatott a könyvben. November 5-én nem lophatták el az okmányt, mert ketten is dolgoztak a 104-es szobában. November 4-én senki sem lépett be a kapun. Harmadikán Toulet. Másodikán még megvolt az okmány. Hatodikáig nem kereste senki. Ez idő alatt egy tiszt volt bent, akinek alkalma lehetett… aki egyedül volt… Eh! Ez igazán őrültség! Toulet marsall fia!… Cigarettázott és elgondolkozva járkált a kihalt előcsarnok boltívei között. Nézzük csak… 2-án még megvolt… 5-én nem lophatták el… 4-én nem járt itt senki… 3-án csak egy tiszt volt… Toulet!… Ostobaság! – mondja újra magában.
Valaki jött le a lépcsőn. Toulet volt. Aktatáskával.
– Te még itt vagy? – kérdezte vidáman. – Vársz valakit?
– Tulajdonképpen senkit. A portástól kérdeztem egy-két dolgot. Mióta az a jegyzőkönyv eltűnt, nem tudok aludni. Itt valami nincs rendben.
– Én is azt hiszem. Jössz?
Együtt mentek a csípős, hideg éjszakában.
– Kérlek, gondolj csak jól vissza. Nem emlékszel valamire, gyanús neszre vagy ilyesmire? Nem hívtak telefonhoz egy percre a lopás előtt valamelyik éjjel?
– Ezekre a napokra egészen pontosan emlékszem. Ötödikén a menyasszonyom telefonált éjjel… De akár hárman is voltunk bent…
– Na és 3-án?
– …3-án egyáltalán nem voltam bent éjjel.
– Biztos vagy ebben, kérlek?
– Egészen biztos. Csúnya, havas eső volt.
– Igen, igen…
Két nap múlva Toulet-t letartóztatták.
II.
A többi könnyen ment. Miután Toulet-re terelődött a gyanú, jelentkezett egy százados, aki nyáron Cannes-ban látta egy feltűnően szép hölggyel pezsgőzni. Egy pincér fényképről felismerte Toulet kapitányt. Azután kiderült, hogy a látszólag zárkózott, szegény katona több helyen mulatott civilben, és sokszor egy-egy éjszaka havi jövedelmét meghaladó összegeket költött. Toulet kétségbeesetten tagadott. Nem fogadta el a diszkréten felajánlott kivezető utat, midőn egy katonatársa a cellában hagyta revolverét. Minden esetben azt vallotta, hogy november 3-án nem volt bent a hadügyminisztériumban. A portás azt állította, hogy bent volt, és a könyvben ezen a napon este tíz órai megjelöléssel ott állt Toulet aláírása.
A főtárgyalás megrendítő volt. La Motte táborszernagy elnökölt. Vigé ezredes képviselte a vádat.
– Ön azt állítja, hogy november 3-án nem volt bent a hadügyminisztériumban. Továbbá mint alibit hangoztatja, hogy Du Garde százados úrral beszélt telefonon, megállapodtak, hogy együtt vacsoráznak, és a százados eljön magáért autójával a lakásához!
– Igen, így történt…
– Elrendelem Du Garde vezérkari százados kihallgatását.
Őszülő, szép, magas ember lépett a terembe. Szomorúan nézett a vádlottra.
– Du Garde százados úr! Beszélt ön november 3-án telefonon a vádlottal?
– Igen. Neullyben voltam, ott van a Du Garde-kastély anyámat látogattam meg. Délután öt vagy hat órakor Toulet kaptány telefonált, hogy nincs dolga este a hadügyben, és szeretne együtt vacsorázni a húgommal és velem.
– És miért nem vacsoráztak együtt?
– Visszafelé jövet a kocsi defektet kapott.
– Milyen természetű volt ez a defekt?
– Úgy tudom, elfogyott az olaj. Nagy köd volt, és feleúton Párizs felé a kocsi felmondta a szolgálatot. A sofőr elment a legközelebbi községbe, hogy garázst keressen, és bevontattuk a kocsit. Közben éjfél lett, úgyhogy egyenesen hazamentem a lakásomra, azonnal felhívtam a vádlottat, de nem felelt a telefonja.
– Milyen embernek ismerte Toulet-t?
– Én derék, jellemes, okos és jó embernek ismertem. Különben semmi esetre sem egyeztem volna bele abba, hogy eljegyezze a húgomat.
– Köszönöm. Következő tanú: Roger Duplineux sofőr!
Du Garde sofőrje lépett a terembe.
– November 3-án éjjel Du Garde százados autója defektet kapott az országúton. Milyen defekt volt ez?
– A legfurcsább. A carter csavarja meg volt lazulva, és lassan szivárgott ki az olaj.
– Mikor vette ezt észre?
– Sajnos későn. Csak akkor, mikor már besültek a dugattyúk. Ez annyit jelent, hogy az átmelegedett, kiszáradt motorrészek olaj híján nem tudnak működni.
– Lehet, hogy már odafelé kezdett az olaj szivárogni?
– Ki van zárva. Félúton besült volna a gép… Különben is később a garázsban megnéztem a cartert, és láttam, hogy összevissza van karcolva a csavar körül, mintha egy nem erre való nagy franciakulccsal lazították volna meg. Közvetlenül indulás előtt Neullyben, a garázsban kellett meglazulni az olajcsapnak ahhoz, hogy még negyven kilométert futhasson a kocsi, amíg az egész olaj kifolyik.
– Az nem lehet – kérdezte a védő -, hogy valaminek nekiütődött a kocsi alja, és ettől megnyílt a lefolyó?
– A csavar éppen csak hogy egy kissé volt meglazítva. A műhelyben megnéztem a tartályt. A carter alján, a szelep körül félkör alakú karcolások voltak.
– Vallomására megesketem.
Miután kiment a sofőr, az elnök Toulet-hez fordult.
– Ez az alibije összeomlott. Maga találkát beszélt meg Du Garde-dal, de közben gondoskodás történt, hogy a százados ne jöhessen el a randevúra. Maga a legnagyobb vétket követte el, amit csak ember elkövethet. Legalább feleljen érte mint férfi, és vallja be.
– Ártatlan vagyok – mondta csendesen és nyugodtan Toulet. – Tudom, hogy végem van. De nem vallhatom bűnösnek magam, mert ártatlan vagyok, és erről még a táborszernagy úr is meg fog győződni valamikor.
Toulet nagyon sápadt volt, de nyugodtan és határozottan beszélt.
– Elrendelem az írásszakértő kihallgatását.
Az írásszakértő nem vallott terhelően.
– Kétségtelen – mondta -, hogy a november 3-án bejegyzett aláírás a portás könyvében alig különbözik a többi Toulet-aláírástól. Nagyon könnyen lehetséges, hogy ő maga írta. De mégis egy-két csekélységben eltérő…
– Azt állítja, hogy az aláírás nem Toulet keze írása?
– Ezt nem állítom. Én csak konstatálom, hogy néhány apróságban ez az írás különbözik a többitől. De előfordulhat az is, hogy ugyanaz az ember más hangulatban, a toll vagy a papír rossz fekvése miatt nem pontosan úgy írja le a nevét, ahogy szokta.
Most az ügyész egy ívet tett az írásszakértő elé.
– Meg tudná mondani, írásszakértő úr, hogy az íven látható három aláírás közül melyik a vádlott keze írása és melyik hamisítvány?
Figyelmesen nézte az ügyész asztalára dőlve, azután rámutatott az egyik aláírásra.
– Ez a hamis kérem.
Az ügyész átnyújtotta a papírlapot az elnöknek:
– Mind a három aláírás Toulet keze írása. A papírost tanúk hitelesítették, megállapítom tehát, hogy e hipotézisekre épülő írásszakértői tudomány nem befolyásolhat komolyan egy elítéltet, amelynek alapját csak tárgyi bizonyítékok képezhetik.
– Amely tárgyi bizonyítékokat ebben az esetben a vád is nélkülözi – vetette közbe az ügyvéd.
– Toulet, lépjen ide – mondta az elnök, és átadta az ívet Toulet-nek. – Mind a három aláírás a magáé?
– Mind a három aláírás tőlem származik – mondta egy futó pillantás után, és újra átnyújtotta az elnöknek a papirost.
– Legjobb tudásom szerint vallottam – mondta az írásszakértő.
– És nem tévedett – szólt közbe Toulet. – A portásnál talált bejegyzés november 3-áról hamisítvány…
Az ügyész felállt.
– A védő úr szerint a vád nem alapult tárgyi bizonyítékokon. A tárgyi bizonyítékokat azonban helyettesítheti a koronatanú. Ezt elismeri, ügyvéd úr, nem?
– Úgy van.
– Kérem Joseph Larnac lakáj kihallgatását.
Toulet lakája lépett be. Reszketeg, ősz ember volt. Ötven éve áll a család szolgálatában.
– Toulet! – mondta az ügyész. – Maga azt állítja, hogy november 3-án éjszaka nem volt kint a lakásból. Fenntartja ezt?
– Fenntartom, miután ez az igazság.
– Joseph Larnac, mit szól maga ehhez? – kérdezte az elnök.
Az öreg lakájnak a szája széle rángatózott, és elcsukló hangon mondta:
– Nem igaz! Az én ablakom a kapu mellett nyílik az utcára… Hajnalban jött haza a kapitány úr!… Valamit keresett a zsebében… és az utcai lámpa alá állt… Éppen az ablakom előtt… Az aktatáska is a hóna alatt volt… Ó, istenem!… Hogyan is tehette!… – És zokogás rázta. Toulet falfehéren állt. Szeme kimeredt, mintha kísértetet látna, és úgy suttogta:
– Joseph… öreg Joseph… te engem… engem láttál?
– Igen. A lámpa fénye éppen az arcára esett. Ó, istenem! Hogy is tehette!… Egy Toulet!… Egy Toulet elárulta a hazáját!… – A döbbent csendben csak a lakáj görcsös zokogása hallatszott. Azután az elnök krákogott egyet és enunciálta:
– Vallomásra megesketem. – Az öreg kitámolygott a teremből.
– Vádlott! Lehetett valami oka ennek a lakájnak arra, hogy hamisan valljon maga ellen?
– Nem… Joseph Larnac a legtisztességesebb ember, akit valaha ismertem… Születésemtől fogva mellettem van, mindig hűséges, ragaszkodó és becsületes volt. – Újra nyugodt lett, és leült a vádlottak padjára.
– Kíván valamit mondani az utolsó szó jogán?
– Kérem, ne ítéljenek halálra. Nem a haláltól félek, de nem halhatok meg addig, amíg ez a gyalázat tapad a nevemhez.
Életfogytig tartó szigorított fegyházra ítélték, amit hazájától távol, rangjától megfosztva, a hadseregből kicsapva, Cayenne poklában kell eltöltenie.
– Köszönöm – mondta a vádlott.