1.
A bandita visszatért a barlangba.
Lilian aludt. Nyugodtan. Mert tudta jól: vissza fog jönni.
És visszajött. A leány nem csodálkozott, amikor felriadt az érintésére. Sőt, Holdvilág nem tudta, hogy jól látta-e… Mintha mosolyogna!
– Lóra ülünk.
Lilian engedelmeskedett.
Kilovagoltak a szabadba. Szél fújt.
– Arra megyünk, Miss Logan – mondta Holdvilág Teddy, és észak felé mutatott.
– Arra?… De hiszen az az út a hegyek közé vezet…
– A hegyek közé megyünk!
– A hó… már… lehullott…
– Nem baj. Velem van…
Milyen érdekes… Erre a mondatra, hogy “velem van”, a leány teljesen nyugodt lett. Az imént még ideges paripa, mintha szintén így érezne, csendesen léptetett a bandita mellett…
Mi történhet?
Vele vannak!
– Milyen úton megyünk… – kérdezte később, mert a felhőszerpentint látta csak, járhatatlan, felkígyózó keskeny peremével.
– Nyugalom…
Volt valami vontatott muzsikája ennek a szónak, amikor kimondta: “Nyugalom”. Meg kellett nyugodni tőle.
Erő, biztatás, fölény, jóindulat és acélos biztonság, mindez benne volt a hangsúlyában, amikor így szólt: “Nyugalom…”.
De tudta úgyis mondani, hogy megborzongjanak tőle. Háta mögött hallotta Holdvilág Teddy lovának patkócsattogását. Villámlott. A lány szürkéje nyugtalanul felnyerített.
– Rossz ló, ideges… – mondta a férfi.
– Ritkán járnak hegyen a lovak.
– De van, amelyik nem ideges. Ha fél, akkor sem.
Most ott álltak a Felhőösvény lábánál. Jeges szél fújt szemben. Hová viszi?!
– Majd meglátja.
– Tudja, mit gondolok?… – kérdezte ijedten.
– Igen…
Semmit sem magyarázott. Lassan haladtak felfelé. Ijedt keselyűk keringtek alacsonyan. Vijjogva.
– Szálljon le a lóról, és a sziklához lapulva, lépésben vezesse. Ha hátát állandóan a sziklához szorítja, nem zuhanhat szakadékba.
Lilian rémülten nézett rá. Itt akar felmenni?!
– Ezen… nem lehet felmenni…!
– Velem?
És megfogta a kezét.
Abban a pillanatban végtelen nyugalmat érzett.
Vele? A pokolba is eljutnak baj nélkül.
Koromszínűre vált felhők kavarogtak egyre alacsonyabban. Rövidesen hópelyhecskék szállingóztak.
Ördögi ügyesség kellett ahhoz, hogy a keskeny ösvényen lóval együtt haladjanak. Ha egy centimétert hibázik a ló vagy lovas, lezuhannak a mélységbe nyomban. Így haladtak feljebb, egyre feljebb a legendás járhatatlan ösvényen.
Estére már vékony hórétegen jártak. Lilian közben megszokta az óvatos, lassú lépéseket a peremen… és valami diadalfélét érzett…
Holdvilág Teddy ráadta a pokrócot, és most már nem is fázott. Pedig bokáig érő hóban jártak. Egy kiugrónál, amely elég széles volt, megálltak.
– Pihenjen…
Engedelmeskedett.
– Mikor tudja meg az apám, hogy hol akad ránk?
– Tessék? – kérdezte, és lassan Lilian felé fordult.
– Hogy tudja az apám, hová vigyék a váltságdíjat?
– Majd megtudja.
– Mikor? – kérdezte a leány, de nem aggodalommal. Inkább kíváncsian.
– Egy év múlva – felelte a bandita.
“Milyen komoly hangon tréfál”, gondolta Lilian. Nem akarja elutasítani a kérdezősködést, hát ezt feleli. De úgy, mintha a legudvariasabb felvilágosítást adná komolyan, csendesen.
A hegyek felől félelmes vastag, nyugodt viharfelhők ereszkedtek egészen alacsonyra. Szinte méltóságteljesen, mintha lesüllyednének, úgy szálltak alá és gomolyogva terjengtek a piszkos színű vastag fehéres felhőtömegek, és ahogy lenyomták alacsonyabbra a hóvidék légkörét, érezhetően hűlt a levegő, nagy árnyakba torzult a táj.
A sziklához dőlt.
– Maga rendkívüli leány Miss Logan…
Még semminek sem örült úgy, mint ennek a dicséretnek.
– Mit akar tőlem? – kérdezte.
– Váltságdíjat. És túszra van szükségem. Elzártak minden utat. És ez a szerelmes fiú kemény ellenfél.
– Az a… mexikói megölte… Maga tudta?…
– Nem.
– Utánunk jön?
– Nem teheti…
– De! Én érzem…
– Most ne beszéljen, pihentesse a tüdejét, mert több órai út még a csúcsig, és vagy felmegyünk idejében, vagy elsodor az első lavina! Minden percben megindulhat az omlás. Ha itt lent havazni kezd, akkor a hegycsúcsokban már méteres hó áll.
Így is volt. Ahogy feljebb értek, a hó duzzadtabb lett a lábuk alatt.
Kezdődött a harc! Harc a természettel.
Hóviharba értek!
Lilian már nem állt még a lábán. Érezte, ahogy a férfi felemeli és viszi a halálos szerpentinen. Már csak egy ló van velük. Hol a másik?…
Régen lezuhant és eltűnt a fehér pokolban egy rémült nyerítéssel. Lilian hunyt szemmel feküdt.
Lebegett a férfi karján… Csúcsok között, szinte az űrben. A szél fújt, és hangosan zúgott minden!…
De nem félt. Nyugodtan feküdt a vaskarokon… Végül elaludt…
Időnként kissé felrezzent öntudattal érezte, hogy óvatos lépésekkel viszi… viszi… Vad zúgás harsog, süvölt. Sűrű, nagy, puha érintéssel hullott arcára a hó.
…A szélzúgással versenyt üvöltött valahol egy kétségbeesett szürke farkas… Azután tompa dübörgés, mintha messziről dobszó hallatszana, de hosszan erősödve, halkulva, míg végül elhal…
– Megindult a lavinaomlás… Lilian… – súgta egy hang a fülébe. – Ha itt elveszünk, akkor tudd meg… Hogy beléd szerettem…
Így van ez? Vagy csak álom a dübörgésben?
A leány összeszorította a szemhéjait. Ó… Szörnyű ez… Ő is… ő is szereti.
A rabló! Holdvilág Teddyt!
– Te most hallottad ezt. Tudom.
Erre bólintott, és nem bánta már azt sem, ha meghal, ahogy ott feküdt a férfi karján.
Újabb dobpergésből feltornyosuló, mindent befedő dübörgés, de egész közel, hogy a légnyomás szele szinte elsodorja őket, és süketülten támolyog a férfi, ezt Lilian érzi a karon, a karon, amely a közelben elzúduló lavinaomlásban is, mint a kő, olyan biztos a teste körül, a robogó sziklák, recsegve sikoltó, kettétört fák között, a halál szerpentinjének keskeny útján…
Azután tízezer, vészes sziréna süvöltésével vágtat a szél, sercegve csapkod a hó, és elvakultan kell lépésről lépésre kiszámítani minden talpalatnyi helyet, a zsinórkeskeny ösvényen, szédítő magasságban, félúton a Rocky Mountains csúcsa felé…!
Ember ez?
Isten?
Ördög?…Szellem?
Szereti!
Veszett dübörgés… A lengő léptek visszatántorulnak, megcsúszik… Zuhanás! Már előre sikolt a leány minden idege…
Nem!
Megcsúszott a szegélyén és már áll a sziklának dőlve, és magához szorítja a leányt, amíg a mindent betöltő, fenséges kataklizma fület tépő, agyat remegtető dübörgése, most egészen közel hozzájuk, elzúg…
És amíg várni kell hogy rájuk zuhan-e a lavina, vagy mellettük omlik le, rászorítja a száját a leányéra, és várnak ott. És a halál, ha jön, akkor már nem éltek hiába!
Így álltak ott egy csókban, és a leány átkarolta a nyakát, és nem félt már semmitől, és sehol sem lett volna szívesebben e pillanatban, mint éppen itt a felhőszerpentinen, hóviharban, irtózatos robajjal lezuhanó lavinák között, magányosan egy férfival, a halálos meredély szélén…
Sűrűn előforduló csoda…
Amikor Lilian felnyitotta a szemét, felöltözötten feküdt az ágyon. Primitív, de tiszta, rendes kunyhóban.
– Itt vagyunk…
Újra elaludt.
És arra sem ébredt fel, amikor éjjel dübörögve lehullott felettük az a tízperces lavinaomlás, amely hónapokra, végképp idezárta egy rablóval!
2.
Az üldözők továbbra is megszállták az utakat. És állandóan húszas csapatok portyáztak a havas síkon. Logan ezredes nem törődött velük, semmivel sem törődött. Visszavonult a házába azon a napon, amikor a lánya kalapját megtalálták a szerpentin elején. Vége! A hegy aljáig omlott lavinák nem hagytak kétséget. De most már az ezredes nélkül is ment minden. Wardes sem kellett, senki. A halálos csapás elég volt a többihez. A hegyek közé menekült banditák elpusztulnak a kemény nevadai télben. És Holdvilág Teddy nincs velük. Reménytelen a sorsuk. A falvakban fegyveres őrség vigyázott éjjel, hogy ne törjenek rájuk e kiéheztetéssel, faggyal halálraítélt dúvadak. Nincs kegyelem! Azután jött a legenda.
Egy reggel megtalálták a Kancsal Pete nevű rablót, átlőtt fejjel. A Halál Árnyéka megjelent! A szél ezután sirató éneket dudált. A nyomukban lappangó pusztulás kegyetlen jajgatása volt.
Itt a Halál! A leselkedő, biztos, láthatatlan vég!…
Halló? Hűűű!
Ezt ugatta a szél.
Kancsal Pete hullája felett egy tábla függött a fán. Nagy betűkkel ez állt rajta:
“EZ KANCSAL PETE. IX. HÓ 26-ÁN LELŐTTE A HALÁL ÁRNYÉKA, AKI ITT JÁR A HEGYEKBEN, ÉS SORRA ELHÍVJA A RABLÓKAT. LOGAN EZREDESNEK ÜZENEM: MEGVÁROM AZ OLVADÁST. HA HOLDVILÁG TEDDY LEJÖN A CSÚCSRÓL, MEGÖLÖM!
A HALÁL ÁRNYÉKA”
A táblán, mint a halál címere, egy ázott holló károgott.
És a csúf téli napokon időnként ott találtak valamelyik úton egy lelőtt rablót, adatszerű táblával ellátva.
A Halál Árnyéka leselkedett rájuk. Ki lehet a Halál Árnyéka?
Penn volt!
Holdvilág Teddy, amikor fölébe hajolt, ezt súgta: “Futni hagytál egyszer. Most kifizetlek. Ha lövést hallasz, rándulj össze. Azután eredj! Segíts a meszticen, ha tudsz! A Medve-hegység alatti három bozót mögött, egy barlangban van…”
A lövések nem érték a fiút, de mégis összerándult, ügyesen színészkedve. Ezután súlyos fejsebével elvonszolta magát az egyik jelzett barlangig. Ahol a mesztic is sebesülten feküdt. Itt nem sokáig maradt. Ellátta a meszticet, és egy keskeny hágón keresztül jó utat talált félmagasságnyira a hegyen felfelé.
Húsos Farkas puskatusa alapos fejsérülést okozott. Gyenge is volt tőle, és kétnaponként lemászott, hogy a meszticet ellássa: nagy erőfeszítés.
Ez súlyosabb sebesült volt, mint ő. Nehezen gyógyult. Élelmet szerezni a számára, kötést újítani és saját fejsebével szenvedni, egyszerre, télen, magányosan, biztos kötéllel a feje felett…
Vasból kellett lenni ehhez.
És a Mexikói Suhanc vasból volt.
Vasból és dühből. És bosszúból!
Szerette Liliant? Ez a szerelem, ami itt a lány tízezer víziójával, mindenfelől előbukkan, hófödte csúcsok, felhők, fák, álmok, gondolatok és jegesen ragyogó téli csillagok között; egy elmosódott, áttetsző élő, gigászi arckép, ez az? Mosolygó, ijedt vagy szomorú arc, nagyobb arányú, mint a völgy, a csúcs, és mégis kedves, finom és akkor is szomorú, ha mosolyog.
Szánalom, felháborodás, szégyen és düh!
Sokszor Logan ezredes jólelkű, bús arcát, okos, megfontolt hangját is átéli. Tehát nemcsak a leány… Napról napra feljebb csúszott sebesülten, amíg közelinek látta a hófödte csúcsokat.
Ha rabló vagy üldöző meglátja, akkor vége… Szerencséje volt.
Egy hétig itt fent maradt a hegyen. Ennyi időre ellátta Fernandezt, és kissé javult a mesztic állapota. Most itt “pihent” Penn. Egy kevés ennivaló volt a táskájában, és két nap múlva már vadászhatott. A puskatusütés már gyógyulófélben volt.
Éjszaka meghúzódott egy barlangban. A kietlen hegyvidék gutaütött fái között vonított a szél, és vérfagyasztó ordítással felelgettek egymásnak a hegység farkasai.
Pennek ez a természet muzsikája volt. Nem félt.
Kerülni kellett az emberlakta vidéket. Tudta, hogy keresni fogják. Wardes megöléséért, ha kiderül, hogy életben van. Kemény feladat. Télen! Úgy élt, mint a magányos, szürke farkasok.
Még a bőröket is magára vette, hármat-négyet egymás fölé, ha elejtett néhányat, mert kegyetlen hideg volt. És amikor felkészült a nagy leszámolásra, csontig soványodott lovon elindult.
Másnap megjelent a völgyben a Halál Árnyéka, és becserkészte az egyik Bullogot. Majd a Tömpe Billt.
Egy hónapig bolyongott lovával a hegység sziklái között, sokszor napokig étlen-szomjan. Miután elfogyott a tölténye, nekivágott a nyugat felé vezető szerpentinnek, hogy messze elkerülve Countiwayt, Princetownba jusson.
Kemény tél lett. Az Isten is az üldözőkhöz csatlakozott.
Vágtatva igyekezett a szemébe fúvó hó ellen, éjszaka, hogy elhagyja a vidéket.
Valaki azonban követi!
Miért gondolja?
Nem tudta. Senkit sem látott a sűrűn fúvó hóban. Hang nem vált ki a sivításból.
És mégis biztos volt benne: valaki követi.
Gyors vágtatásba kezdett. Ahol a hegyek lábánál észak felé kanyargott az út, leugrott Narrawról. Megveregette az állat nyakát, suttogott a fülébe, azután rácsapott.
Narrow kirúgott horkanva, és nekivágott az útnak. Vagy száz métert ügetett, és megállt.
Penn gyorsan felkapaszkodott egy kiugró sziklára. És a csapkodó hó ellenére nekimeresztette tekintetét a folyton gördülő, sűrű, fehér függönynek.
Mintha egy pata dobbanása hallatszana a zúgó, zizegő orkánban. Most botlott valahol egy ló… Huppanás. Könnyedén leugrott a nyeregből. A nyomát keresi. Úgy látszik, az üldöző százméterenként így leugrik, és figyeli a hóban Narrow patáit.
Most egész közel van… Már kiválik valamiféle árnyék. Nyeregben ül ismét, és jobbra-balra hajladozik a nyomot keresve… Ideér. Sűrű hófüggöny mögött egy elmosódott árny látszik.
Penn nyugodtan lesiklik a szikláról:
– Álljon meg, Logan ezredes, mert lelövöm!
Az ezredes nyugodtan visszarántotta a lovát. Nyugodtan, egyenes tartással ült a nyeregben, és nézte a ráirányuló, könnyedén fogott puska csövét.
A Mexikói Suhanc füttyentett, és néhány másodperc múltán odatrappolt Narrow, egészen melléje. Azután lelógó fejjel, bólogatva megállt. Csörgött a zablája, ahogy rágta bólogatva.
Logan ezredes nem lepődött meg azon, hogy a fiút látja.
– Szóval maga a Halál Árnyéka?
– Igen.
– Azt hittem, meghalt.
– Nem.
– Jöjjön hozzám. Bújjon el nálam. Azt akarom, hogy végezzen Holdvilág Teddyvel. Ha gyilkos, ha nem, maga elbír vele…
– Hát él?…
– Igen… Messzelátómon keresztül láttam, hogy füst száll fel a kunyhótól, a Felhőösvény végén, a csúcson. Ha olvad, és lejön Holdvilág Teddy, maga végezhet vele. Vagy felmegy…
Penn döbbenten látta, hogy Logan galambősz!
– Úgyis ezt tettem volna – felelte.
– És… Lilian! Remélem, hogy nem él… – súgta megtörten Logan.
– Elfogadom az ajánlatot. Most Princetownba akarok menni.
Logan egy másodpercig gondolkozott.
– Kezet nyújthat – szólt Penn. – Nem én öltem meg Wardest… A Húsos Farkas tette!
Az ezredes megszorította a kezét.
– Én elhiszem, és remélem, egyszer még mindenki hinni fogja.
Aztán elvágtatott.
Penn utánanézett. Sokáig. És a szél nyitott szemébe hordta a havat.
3.
A farkasok kórusa egyre panaszosabban zengett. A hegyeket derékig felhőgőzbe takarta a hófúvás, és a halott síkok felett kiéhezett keselyűk keringtek esetlen csapkodással.
A száraz, nedves fákat zörgette a szél.
A Vörös Bart és Kóbor Jimmy egy lapos sziklán táboroztak. Körül néhány bokor és mögöttük egy kis domb, amely eltakarta őket.
Itt bujkáltak leromlottan, soványan, elvadult külsővel, mint éhhalálra ítélt csikaszok. Tekintetük nyugtalanul megrebbent minden zajra.
– Kávém… van… – mondta rekedten Bart.
– Honnan?
– Találtam… Bullog iszákjában… lement vízért, és akkor történt… A táskát letette mellettem…
– Szóval Bullogtól örököltük a kávét…
Alig beszéltek.
Néhány szikla alatt az ott maradt száraz ágból tüzet raktak…
– Te, nézd! – mutatott Kóbor Jimmy…
Egy lovas léptetett a szikla közelében, de lent a fehér, zörgő síkon. A holdfény jól megvilágította. Előrecsúsztak hasalva. A lovas most ott ment el éppen alattuk…
– Merwin! – rikácsolja elveszett hangját kiáltásra serkentve Jimmy. A lovas megrántja a szárat és fegyverhez nyúl… Régi cimborájuk volt. Még Kaliforniában garázdálkodtak együtt, és a Félszakállú volt a vezér. Holdvilág Teddyt akkor nem ismerték. Az átkozottat! Ő hozta a halált. Ez a lovas itt Merwin! Öreg cimbora.
– Hahó! – kiáltotta Bart is sípoló, köhögő, rekedt hangon. – Hahó…
Hóóó… Hó! Hiiii. Gúnyosan röhög a szél, és riadtan, zöld arccal kuporog a két rabló.
A síkon sehol egy élő lélek a magányosan léptetőn kívül.
– Merwin! – kiáltott Kóbor Jimmy, és rozsdás faliórák ütőszerkezetére emlékeztetett a kiáltás. De a lovas meghallotta, és odajött. Magas, jól táplált férfi volt.
– Mi az ördög, Bart… És Jimmy!… Alaposan rátok járhat a rúd…
– Csendes légy… nem lehet tudni…
Merwin bámult A Vörös Bart fél valamitől? És Kóbor Jimmy! Eltakarja sziklákkal a tüzet?
– Bolondok vagytok?
– Mondom, hogy légy csendben… Honnan jössz?
– Princetownból.
– Hogy jutottál oda?
– A fenébe is! – ámuldozott Merwin – a kanyonon keresztül.
– Hallod, Jimmy?… Átjött a kanyonon!…
– Haha!…
Haha hóóó! A szél is kacagott, és elnémultak hirtelen.
Hahahóó…! Hiiiii… A visszhang és a szél zengett tovább, velük és utánuk is…
– Mióta nem jártál erre? – kérdezte Bart.
– Tán két éve.
– Jó neked…
Sóhajtottak.
…A szikla előtti fára esik a holdfény, és élesen megvilágítja. A csupasz korona árnya végigdől keresztbe, a hármas csoport mellett.
Merwin vállat von, és idegesen mosolyog.
– Úgy látszik, furcsa világ van itt Nevadában.
– Hogy jöttél át magányosan a szorosan Princetownba?
– Nem magányosan jöttem át. A Hódkapitány karavánjához csatlakoztam.
– Azért jutottál ide. Csapdaállítónak néztek!…
– Kik?
– Hát nem tartóztattak fel a kanyonnál, Princetown előtt?
Szélsüvöltés csapott a hangjukba. Várni kellett. Száraz, fagyott porhó rohant zörögve, és legyezőszerűen elterült a sziklákon, amint a szél kihullajtotta markából.
– Feltartóztattak – mondta ijedten Merwin, és kissé riadtan nézte a két szakadt, halovány, kissé dobogó embert. – Végigmustrálták futólag… De úgy látszik, igazad lesz, hogy a Hódkapitány miatt nem törődtek velem, mert azt hitték…
…Farkasordítás szállt visszhangosan a völgyön át, keserves és panaszos. A kis tűz lángocskái idegesen ugráltak, és gőzölve zizegett a víz.
– Hogy kerültél Princetownba?
– Kaliforniából. Nem volt másfelé kiút. Aranyásókkal utaztam, hamis lobogó alatt, Sacramentóból a Death Valleyn keresztül. Ők hoztak Princetownba. Innen Keletre megyek.
– Ostoba! Hogy akarsz kijutni innen becsületes aranyásók nélkül?
– Spund Wather Groundon ismerek egy titkos gázlót.
– Haha! – rekedt, bántó nevetést hallattak mindketten.
Hiiiihúúú… kapta fel a szél és a visszhang, hühüüüüi, üvöltötte túl egy gyászoló, szürke farkas.
– A gázlón akartunk menni mi is, és mindössze, ha húszan vagyunk még százból – felelt Bart, és vigyázott, nehogy kifusson a kávé – a többit egyenként kilőtte közülünk a Halál Árnyéka.
– Én mindig azt hittem, hogy ez csak mese – szólt döbbenten Merwin.
– A Halál Árnyéka létezik.
– Ti szellemekben hisztek?!
– Élő ember!… Mégis sátán!
Sárga, lefogyott arcuk eltorzult a dühtől. Vakító, sűrű hózuhatagot fröcskölt egy nyújtott szélroham. A pokol volt ezt!
– Hallottam róla – mondta a messziről érkezett rabló. – Csak az áldozatait találják meg, őt nem ismeri senki. Azt hittem, hogy nyugati legenda az egész, amilyent vén trapperek költenek.
– Van… él – súgták rekedten és bólogattak, és a halott fák ágai is mintha bólintva hajladoznának.
– Orvul lő? – kérdezte Merwin.
– Nem…
– Hát, hogy történik?
A szél keseregve, siratva jajgatott, hollók búsongó csapata érkezett egy kopár koronára, és rikácsolva megtelepedtek.
– Először – kezdte súgva Bart – megjelenik egy árnyék…
…Ebben a pillanatban elhallgatott a szél, és fára tűző holdfény vetületében egy árny hullott eléjük, hosszúra nyúltan.
Elhallgatott a szél, megmeredtek a fekete madarak, és csend lett.
– Kóbor Jimmy! – mondta halkan, de határozottan egy gazdátlan hang. – Elkészültél? A Halál Árnyéka érted jött.
Senki sem mozdult. Kóbor Jimmy tétován körülnézett, és fehér volt, mint a hó, melyen a holdfény feküdt végig. Hirtelen a pisztolyához kapott…
Az árnyék felől kicsapott egy vörös villanás… Dörrent a cső… És Kóbor Jimmy kezéből kihullott a pisztoly.
Elvágódott, mint a ledőlt tuskó, kinyújtotta a lábát és megmerevedett.
Ennyi volt. És kész.
Az árnyék behúzódott előlük.
Búgott a szél, valahol nem messze sikoltva tárult csapódott egy elhagyott kalyiba ajtója, és varjak rikácsoltak.
Senki sem mozdult. Csak fél perc múltán mondta a Vörös Bart érdes súgással:
– Valahogy így történik mindig… ahogy láttad…
Hooiii… Hahaha!… Hühühűűű…
– Temessük el…
4.
Penn beért Princetownba.
Mindössze nyolc vagy tíz farmból állt a kis telep. De ezek jól megépített házak voltak, sodronykerítéssel, gazdasági épületekkel. Szóval látszott, hogy errefelé jómódban élhetnek az emberek.
A drug store előtt leszállt lováról. Egy tábla lógott kinn.
John Burger
Lovát a vendéglő tornácának oszlopához kötötte, ahol már több ló várakozott kipányvázva, egymás mellett. Azután felsietett a falépcsőkön.
A helyiség rendkívül nagy volt. A falban lyukak, revolvergolyók nyomai.
A rosszul világított teremben konzervgúlák, ládák, egymásra rakott kannák, nyergek és ruhafélék között fűszer, heringek, kimért bor és ázott bőrkabátok légköre terjengett. Rum és dohánybűz is hömpölygött vastagon. Zajongtak, ittak, kártyáztak, és főként csapkodták az asztalt.
A fiú tekintete megakadt egy sovány, szomorú cowboysuhancon, akit néhány komor külsejű gazda lökdösött a söntéspolc előtt.
– Csirkefogó!… Majd ellátjuk a baját!
– Golyót kéne ereszteni beléje!
A sápadt fiú reszketve állt, és valamit hebegett…
– Kérem… én… igazán…
– Lökjétek ki!…
Penn valami egész furcsa vonzalmat érzett az ijedt, csenevész kölyök iránt. Miért? Maga sem tudta.
Már kilökték volna éppen, amikor közbelépett.
– Errefelé tízen támadnák egy fiúra? – kérdezte hidegen.
Felnéztek.
– Ez egy csavargó…
– De maguk férfiak?! Vagy nem?
A fiú, mint valami kotlós mögé, úgy húzódott Penn védelmébe. Volt valami a Mexikói Suhanc lényében, amitől félni kezdett.
– Talán a barátja? – kérdezte egy hang mögötte. Sarkon fordult, és hosszan nézett az illetőre.
– Nem! De a vendégem – felelte nyugodtan, keményen. – Ezt jó lesz megjegyezni! Jöjjön velem…
Előre ment, és a fiú követte. Senki sem nyúlt hozzá.
Penn leült vele egy szabad asztalhoz.
– Hogy hívják?
– Bill Burton.
– Volt már a nyugaton?
– Nem.
– Mondja el, miért akarták bántani.
A suhanc zavartan akadozva beszélt.
Kiderült, hogy a keletről érkezett vasútról szállt le Silver Cityben, és azóta hol szekéren, hol gyalog igyekezett nyugatnak. Így érte el a hegyvidéket. Itt már csak nehezen jutott előre a köves talajon, ahol tövisen, száraz élő drótsövények kúsztak, behálózva mindent. Azért napszálltáig már jó darab utat megtett, és estére elérte Princetownt. De közben elveszett a pénze.
Princetown helység átutazókból élt. Kevés épülete volt, amelyek közül a vendéglős (egyúttal vegyeskereskedő) olcsó hálóhelyhez juttatta az embereket, akik szekér vagy sátor nélkül érkeztek. Amikor a fiú belépett, senki sem törődött vele.
Éhes volt és fáradt. És pénz nélkül állt ott.
– Szeretnék valamit enni és meghálni – mondta a kocsmárosnak.
– Lesz minden. A lovát maga látja el, vagy szóljak a boynak?
– Kérem, nekem nincs lovam.
Kocsmáros csodálkozva nézett rá.
– Mi a fene? Hát hogy jött idáig?
– Gyalog.
– Honnan?
Többen is odaálltak és hallgatták a párbeszédet. Gyanús kölyök, mondta valaki.
– Silver Cityből érkeztem, és szeretnék pihenni…
– Hordja el magát!
Morgás támadt. Silver Cityből gyalog jött, télen! Ez nem nyugati ember. Akkor mit keres itt? Valakinek előző nap eltűnt a pokróca. Gyanús alakok csavarognak erre!
– Csavargó! Vigyázzon magára!… Ez biztos lop itt! Meg kell tisztítani ilyen pofáktól a vidéket.
Még néhányan odajöttek, valaki leütötte a kalapját.
– Honnan jössz? Mit csináltál eddig? – kérdezte egy szigorú hang.
– De… Denverbe… gyárban dolgoztam!
– Mutasd a kezedet!…Micsoda hazug! Nézzétek a kezét!!! Ez akarja elhitetni, hogy valaha dolgozott!
A fiú keze puha volt és a bőre piszkos, de egészen sima.
Ez már nem is gyanús! Ez már tettenérésnek számít errefelé.
Valaki előre tolakodott.
– Egy ilyen alak ólálkodott a lovam körül, amikor eltűnt az egyik revolverem!
– Nem lehet letenni valamit, hogy el ne lopják!
– Mit keres erre ló nélkül? Van pénze lóra? Tán lopni akar?… Rúgjátok ki! Fel kell kötni!
Burton nagyon sápadtan állt miközben ide-oda lökdösték. Valaki előrefurakodott:
– Azt hiszem, ez az a hamiskártyás, aki elnyerte a pénzemet tavaly Salt Lake Cityben.
– Én ma érkeztem… higgyék el, kérem…
– Hazudik!… Az arca sem áll jól… – mondták összevissza. És lökdösték egymáshoz az ijedt sihedert.
Ha Penn nem lép közbe, hát pórul jár. Most hálásan ült az asztalnál, és mohón evett. Miután megvacsorázott, Penn kifizette számára egy hálóhelyet, és ott akarta hagyni.
– Uram…
– Tessék…
– Én Countiwaybe szeretnék jutni… – mondta remegve, és olyan siralmasan gyámoltalannak látszott. Penn bólintott.
– Várjon reggel négy órakor itt.
– Ön… odakészül?
– Nem. De Mileckweyig együtt lovagolhatunk. Ott már akad elég utas Countiway felé, akikkel tovább mehet.
És otthagyta. Bill Burton hosszan utánanézett.
5.
Másnap várta az ivóban. Penn először vásárolt mindenfélét, azután intett Burtonnak.
– Jöjjön… kölcsönöztem lovat magának.
– Köszönöm…
– Nem fontos, hogy hálálkodjék…
Nagy hófúvásban indultak keletnek. Néha megpihentek egy-egy széltől védettebb helyen, hogy egyenek valamit. Burton ilyenkor ledörzsölte a lovakat, megitatta és betakarta őket. Alázatos igyekezettel segített a férfinek, hogy háláját kimutassa, és hasznossá tegye magát. De Penn alig szólt hozzá. Általában az eget bámulta, vagy maga elé nézett a földre.
– Itt pihenünk – mondta. Vagy: – húzza meg hevederét.
A fiú ilyenkor alázatosan így szólt:
– Igenis…
És megtette, amit mondtak. Egyszer kérdést tett fel:
– Maga farmer?
A Mexikói Suhanc körülbelül tíz másodperc múlva felelt:
– Nem.
És újra hallgatott.
– Az ott Mileckwey – szólt később. – Onnan már többen is Countiwaybe mennek.
Elérték azt a füves részt, ahol a Spleet River völgye kezdődik, és gyorsabb ütemben haladtak a közeli cél tudatában.
Távolban feltűntek a havasok, és kitárult a téli rétség panorámája a lebukó nap borongó megvilágításában.
Most újra lassan kocogtak, odahallatszott a helység esti lármája, előttük puskalövésnyire volt Mileckwey…
– Mit akar csinálni Countiwayben? – kérdezte most Penn.
– Munkát keresek. És szeretnék a fivérem után tudakozódni.
– Ki az?
– Wardes csendbiztos…
6.
Penn arca nem változott. Mi lehetett belül, mi szorongathatta a mellkasát?… Nem látszott. A barátságtalan fakoronák között visszahúzódó hideg, rőt téli napba bámult ráncolt szemekkel.
– Régen… eljött Countiwaybe, és úgy hírlett, hogy megölték… – Remegett a hangja. – Nem hallott semmit a fivéremről?
– De… hallottam.
– Mit…
– Megölték.
Nem tudta másképp mondani. Nehezen bánt a szavakkal, pedig tudta jól, hogy milyen szörnyű, amit így egyszerűen kimondott: megölték!
A fiú nagy nehezen megőrizte egyensúlyát… De lehunyt szemmel ült a nyeregben. Megállította a lovat. Nehéz zihálással szólalt meg.
– Meg… ölték? Maga is úgy hallotta?
– Nem. Én tudom…
– Biztosan tudja?…
– Igen.
– Hon… nan?
Először nem felelt. Burton ijedten nézte.
– Miért nem felel?! Feleljen! Hon… nan? – kérdezte ismét.
– Tudom, hogy megölték.
– Ki ölte meg?…
– Egy rabló. Többet én sem tudok. De… ez biztos…
Újra léptettek. A fiú nagy erőlködéssel küszködött a nyeregben, de tartotta magát. Penn mellkasát sötét előérzet szorította… Maga sem tudta, hogy miért.
– És honnan tudja… biztosan?
– Én temettem el…
– Ó!…
Nem bírt többet szólni. A helységből kiszűrődő esti fények már elérték a két lovast. A hófödte vidék felett sötét madarak keringtek.
– Látta…? – kérdezte halkan.
– Későn érkeztem… – felelt Penn.
Most már a fiú sem beszélt. Fuldoklott a kíntól. Remélt idáig. Nyugaton előfordul, hogy halálhírét költik valakinek. De ez most a hideg, iszonyú bizonyosság! Meghalt! Eltemették!… Itt mellette lovagol, aki eltemette!
A helységben több utas volt, akik Countiwaybe igyekeztek. Arrafelé csak nagyobb csapatban indultak útnak. A farkasok és rablók miatt.
Vacsora után ezt kérdezte Burton.
– A sírjához szeretnék eljutni… Ismeri a helyet?
– Igen.
– Elvezet?
– Nem.
– De hát miért?!
– Télen járhatatlan és veszélyes vidék… És… – Elhallgatott. Burton sem szólt többet. Valamiért nem akarja elvezetni. Ezt látta.
Úgy szállt le a lováról, mintha sebesült volna, akinek fogytán az ereje. Aznap már nem beszéltek többet. Valami kifeszült közöttük. A halott Wardes emléke.
Másnap indult a csapat, nagyrészt trapperek. Penn azt mondta, hogy keletnek tart, a fiú tehát búcsút vett kísérőjétől.
– Jó éjszakát kívánok… és köszönöm…
– Ezt ne mondja…
Hallgattak. Penn figyelmesen nézte a kedves, szomorú arcot. Kifejező, nagy, sötét, tiszta szemek tekintettek rá csillogva.
– Ne menjen Countiwaybe… – mondta végül a Mexikói Suhanc.
A fiú udvarias mosollyal megrázta a fejét…
– Most nem hallgathatok a tanácsára. Nekem mennem kell. Biztosan kell… tudni… Hogy történt… Ki tette, és…
Elfulladt a hangja.
– Nem mindegy?… Ha meghalt?!
– Nem! A gyilkosnak bűnhődnie kell!
– Bosszú?!
– Igazság!…
Összeszorított fogai megcsikordultak, ahogy elkínzottan, keservesen, fájdalmával tehetetlenül ott állt Penn előtt.
– Az igazság nem megtorlás – felelt a Mexikói Suhanc. – Igazság az, hogy valaki meghalt és valaki szenved. Igazság az, hogy nem lehet Wardest feltámasztani…
Burton döbbenten nézett rá:
– Ki maga…?
– Az mindegy – mondta kurtán. – Én nem hiszem, hogy a fivére gyilkosát megtalálja, Miss Wardes.
– Mi…
– Hallhatta, Miss Wardes…
Ijedten hátralépett.
– Honnan… tudja, hogy én…
– Nemrég láttam egy hölgyet – felelte elborult arccal – férfiruhában. Most már mindig felismerem ezt az álcázást.
– Igaza van: nő vagyok. Nem bánom, hogy leleplezett. Magához úgyis őszinte voltam. Nem tudom, hogy ki, de valakiben bízni kellett…
– Menjen haza… Miss Wardes… a fivére…
– Nem a fivérem – szólt halkan.
– Nem? Hát kije?
– Wardes a… a… férjem… volt.
Penn maga sem tudta, hogy mi az, ami szinte megdermeszti ettől. Nem bírt szólni sem. Az asszony kezet nyújtott, és a férfi úgy fogta, idegenül és csodálkozva, mintha ez a barna, sovány kis női kéz valami furcsa tárgy lenne, amit a földön talált.
Mire feleszmélt, Wardesné már nem volt ott.
7.
Másnap kis lovascsapat igyekezett vágtába Countiway felé. Vagy húszan lehettek. Trapperek.
Jó lett volna mentől hamarabb a folyó menti lankás útról, ahol a hó magasan állt, a kevésbé jó talajú elágazáshoz jutni, mert a hegyek felé egyre sűrűbben hullott a hó. Közben megbarátkoztak Burtonnal.
– Hová, öcsém? – mondta az egyik.
– Countiwaybe igyekszem…
– Kihez?
– Nem tudom.
– Nem?!… De azt csak tudod, hogy miért?
– A fivéremet keresem.
– Hogy hívják?
– Wardes…
A holdfény lassan áttolódott a vízről a part felé, és a fényhatáron túl már kirajzolódott a homályból az óriási hegylánc néhány csúcsának körvonala.
A lovasok összenézek.
– Te… A Denveri Kopó öccse vagy?
– Igen…
– Hm… Hát… bizony…
Egyik sem szólt. Ilyesmiről senki sem szeret egy hozzátartozóval beszélni.
– Tudják, mi lett vele?… – kérdezte Burton.
– Biztosan senki sem tud…
– Senki… sem?
Azt hitte, hogy amit Penn mondott, azt itt mindenki tudja.
– Valószínű, hogy elintézték… Meg kell mondani, ha azért jött. Nem?
A többiek felé fordult, és azok helyeslően bólogattak.
– Én biztosat akarok tudni!… – ismételte csökönyösen.
– Akkor okosabb, ha hivatalos helyre mégy…
Komoran hallgattak. Wardes emléke még friss súllyal feküdt ezen a vidéken, mint komor napok vér, lőpor, halál és hajsza jelképe.
– Hát az mi? – kérdezte az egyik lovas, és a távolba mutatott. Valami sötét folt feküdt ott a vékony hórétegen…
– A hold fényét sugározza a hó – mondta egy másik.
Valamelyik előrelovagolt, és ellenzőt formált homloka elé a tenyeréből. Azután felkiáltott.
– Ott valami dög van! Keselyűk szállnak felette alacsonyan.
– Nézzük meg!
A lovasok, egy része nekiugratott.
Wardesné, illetve Burton lassú ügetéssel követte őket. Nem bánta volna azt sem ha lemarad itt ezzel a nagy súlyos fájással, ami ránehezedik. Pedig fontos volt számára hogy társaságban utazzék. Messze környéken az egyetlen ember volt, aki nem viselt legalább két revolvert az övében.
A revolvereit eladta, még mielőtt Pennel találkozott Princetownban.
Aki előre lovagolt, megrántotta a lova zabláját. Azután leugrott a nyeregből, és intett a többieknek, hogy siessenek.
Halott ember feküdt a földön. Szokatlanul hatalmas termetű, nagy fejű egyén.
– Valakinek eloltották a gyertyáját… – mondta a másik.
A tetem arcára nem süppedt még rá a halál megkövesedett kifejezése. Még nem volt merev, mindössze néhány órája fekhetett itt.
Föléje hajoltak.
– Ezt kioltották…
– Egyetlen lövéssel…
Burton is odaért lassan. A többiek már befejezték a vizsgálatot. Kabátja bal oldalán sötét folt látszott. A folt közepén a szöveten apró szakadás. Az áldozat néhány óra előtt még élt.
Óriási, de nagyon sovány, széles fejű ember volt. Őszes, piszkos színű bajusszal.
– Átkozott gazember. Utolérte a végzet!… – kiáltotta valamelyik lovas.
– Te ismered? – kérdezte egy másik.
– Te is jól ismered hírből…
Most egy távolabb álló kiáltott:
– Ide nézzetek!
Egy korhadó, nedves ágra valaki fatáblát függesztett, amelyre ormótlan betűkkel ezt írta:
“EZ A HALOTT A MÁSODIK BULLOG, AKI TALÁLKOZOTT A HALÁL ÁRNYÉKÁVAL. XII. HÓ 24-ÉN, ÖTVENLÉPÉSNYIRE E HELYTŐL. A VÖRÖS ÁROK KEZDETÉN (AHOL A VILLÁMSÚJTOTT FENYŐ VAN). HÚSOS FARKAST ÖLJÉTEK MEG!”
Az asszony nyugtalanul körülnézett. Komor, merev arcok olvasták a táblát a téli éjszakában. Egy ősz farmer levette a kalapját, és keresztet vetett.
– Ki ez… A halál árnyéka?… – kérdezte Burton.
Zavarban voltak. Végül az egyik felelt:
– Mindenféle… babonákat súgnak.
– Milyen babonákat?
Furcsán pislogtak egymásra. Végül egy öregember felelt.
– Hát… úgy mondják, hogy… a meggyilkolt Wardes szelleme.
IX. fejezet—>>>