Nincs kegyelem

1.

Amikor a rablók eltűntek, Penn leugrott a lováról. Először megnézte a meszticet. Alig volt benne már élet.

– Uram – hebegte Fernandez elhalóan. – Úgyis… meghalok… minek… kínoznál…

– Nem akarlak kínozni, te patkány!

– Azt… hallottam… hogy a mexikóiak kegyetlenek… ezért féltem…

– Sok ostobaságot fecsegnek a mexikóiakról ezek a gringó csirkefogók. Miközben orvul gyilkolnak! Maradj nyugodtan… most bekötözlek.

– Ó, uram!…

– Hallgass!

Kimosta a sebet, tépést csinált a mesztic ingéből, és körülcsavarta rajta.

– Én meg akartalak ölni… és te jó vagy…

– A kutya is megugatja éjszaka a holdat, mégsem sötétedik el tőle az ég…

– Farkas… és az emberei itt… hagytak engem! Ó, uram!… Neked… igazad volt… orvul… kalapból vette ki… a revolvert… láttam…

– Ne beszélj!

– Úgyis meghalok…

– Én is azt hiszem. Eret szakított a golyó. Nem kár érted.

– Uram… Rád lőttem… és te… bekötözöl… Ők meg itthagytak, mint a dögöt… – lihegte ismét Fernandez.

A Mexikói Suhanc felállt.

– Én is itthagylak…

– De bekötözt… tél… Uram… hálából tudd meg… Őrzik az átjárókat és a gázlókat… az út… amit neked… nem mondtak… Én hallottam… amikor ott járt náluk Holdvilág Teddy… És te nem voltál még köztük… Figyelj: a Spund Wather Groundon van egy… gázló… – Vér buggyant a száján. Penn állt és nézte. A mesztic nagy erőfeszítéssel folytatta: – Ötven lépésre az… indián sírtól, ahol az Édes Völgy szorosa… a folyóhoz nyílik… Így magyarázta Holdvilág Te… Ted… Mexikó…

Lihegett. Penn állt és figyelte. Ez élet-halál kérdés volt.

– A Spund… Wather Ground túlsó… partján van… a határ Mexikó felé… Könnyű… a szökés…

Értett mindent. Ha Holdvilág Teddy menekül, akkor a játszmának errefelé vége, és a rablók nem maradhatnak tovább… Sejthette volna. És ha a személyleírások között szerepel, akkor ő is a kötél árnyékában él, mint a többi. Szóval, a feladat: eljutni a Spund Wather Ground gázlójához. Ötven lépésre az indián sírtól. Ez az Édes Völgy hágójánál van… Nem sokáig habozott. Mindössze tizenkilenc éves, de mexikói, és az indiánok nevelték. Egy macskaszerű ragadozó gyors, puha, könnyed mozdulatával felemelte a meszticet, és távolabb egy bokor mögé helyezte, hogy semmit se lásson abból, ami történni fog. Mexikóban még nem olyan forró a talaj, mint itt. Közép-Amerikáig könnyen eljut.

– Feküdj nyugodtan, amíg rád találnak, mert különben befelé elvérzel! – mondta Fernandeznek.

– Ó, uram…

– Fogd be a szád!

Otthagyta, és felvette a halott Wardes egyenruháját. Néhol kissé szűk, de véletlenül egész jól ráillik. Elföldelte a csendbiztost; és jókora sziklát görgetett a sírhelyre.

– Ha találok valakit útközben, elküldöm ide… – mondta Fernandez felé.

– Én úgyis meghalok… csak… vizet… adj még… uram… ha igazán nem… vagy kegyetlen… Ó!… A pokol ez itt… belül… Ég minden…

Sebláza volt.

Penn megtöltötte a kulacsát vízzel, és a sebesült mellé helyezte, azután visszasietett a lovához, és megigazította a nyerget. Jól tudta a rablók beszélgetéséből, hogy a Denveri Kopót nem ismerik itt a távoli Nyugaton. Sohasem járt Nevada államban.

Élete legvalószínűtlenebb lovasteljesítményét kell kierőszakolni most!

A csendbiztos ruhájában talán eléri a Spund Wather Ground gázlóját, ahol egy kis szerencsével kikerülheti az üldöző csapatokat, és a határon keresztül elmenekül a halálos gyűrűből. Vagy nem. Ez esetben elpusztul. De a hegyekbe nem tér vissza! Nem lesz rabló!

Nem!

Ezek mind patkányok!… A Húsos Farkas, Tülök Bob, Sötét Jeff és Tömpe Bill is, aki köpcös, alacsony, érdes hangú és borotválhatatlanul ütögető sörteszakálla révén olyan, mint egy apró, szúrós vackor.

Úgy látszik, a rabló mind patkány, és bizonyára Holdvilág Teddy sem kivétel. Miért is lenne…

Meghúzta kissé Narrow hasa alatt a hevedert.

– Uram… – nyögte Fernandez a bokor mögül.

– Nincs időm már! – felelte nyersen.

– Csak egyet… Őrizkedj… Holdvilág Teddytől… Ő… az ördög… Ő meg akar… majd ölni… Ő nem tűr ezen a vidéken mást, aki… erős…

A fiú magasba emelt fejjel élesen, röviden felkacagott. Csikók tesznek így, ha olyan vágy kínjában nyerítenek, aminek közeli beteljesedését megérzik.

– Én a hajtóvadászat után, ha kijutok élve, még egyszer visszatérek ide, csak azért, hogy leszámoljak ezzel az emberrel!

A mesztic ijedt felaprózott lélegzettel suttogta:

– Ne tedd!… Ó… hidd el: ő… maga az ördög, és… mindenkit legyőz…

– By God!… Unom, hogy ennyit fecsegtek egy akasztófavirágról! Megkeresem hát most! Mielőtt még elhagyom Nevadát!

Ezzel megsarkantyúzta a paripát, és elnyargalt.

2.

– Ki az?

– Wardes!

– Ó!… Halló, boys! A Denveri Kopó megérkezett!

Összevissza kiáltoztak.

– Halló!… De ezt már nekem is látni kell… Micsoda?!… Itt van!?… Baby, ébredj, Wardes megérkezett… Halló Higgins, lámpát ide te sátán, aszondom…

Az első farmon, Silver Cityben ilyen élénk megmozdulással fogadták az álmukból felvert lakók. És rövidesen talpon volt a helyiség minden férfija.

Nagy dolog ez! Itt van Wardes, a Denveri Kopó! Sugárzó arcok. Reménység a tekintetekben. Szinte megsimogatják, amint körötte tolonganak.

Csak egy ember nézi végig elborult arccal.

– Colton vagyok, a seriff – mondta nem valami nyájasan ez a hatalmas ősz férfi, olyan négyszögletesen kiszögellő, fehér kacsaorral, mintha gipszből tette volna fel az arcára. A seriffek önérzetét érthetően megviselte, hogy elégtelen működésük miatt gyámság alá helyezi őket a felettes hatóság.

– Azonnal tovább lovagolok Countiway felé – mondta a fiú. – Van üldözésre kész csapata?

– Az van. De szeretném a meghatalmazását látni, Mr. Wardes…

– Tessék.

– Köszönöm.

A seriff visszaadta az írást. Csak dacból kérte, hiszen semmiféle ösztöne nem súgta, hogy ez az ember más is lehet, mint Wardes.

– A lovamat lássák el…

– Megtörtént már – felelték többen is.

– Egy óra múlva indulok.

– Mi az első intézkedése?

– Készen állni az emberekkel. Én először megpróbálok magam Holdvilág Teddy nyomára akadni.

Zúgás támad. A seriff mintha elfojtana egy mosolyt.

– Teljesen egyedül fogom követni, és megverekszem vele. A többi azután már könnyű lesz.

A seriff szkeptikus arcjátéka nem tévesztett meg senkit. Lelkes hangulatba jöttek.

Ez igen.

– Maga a mi emberünk, Wardes, hitemre mondom – kiáltotta egy vén nyugati ember.

Penn csodálkozva nézte a felderült, biztató arcokat, csillogó szemeket. Mi ez?… Nem sokat foglalkozott még érzelmekkel. Azt is tudta, hogy ez a fogadtatás elsősorban Wardesnek szól.

És mégis… különös lehangoltság fogta el. Szerette volna, ha ő lehetne ilyen nagyszerű, úgy gondolta: jó lenne, ha ez igaz volna.

– Ki tud útbaigazítást adni?

– Hobbes!… Halló, hozzátok Hobbest!

Egy felkötött, bepólyált karú embert vezettek eléje. Az arcát tapasszal ragasztották át.

– Beszélj! Ez Wardes!

– Mit beszéljek? – mondta mogorván. – És ha százszor Wardes? Az ördög ellen csak annyit ér, mint a serétes puska a szürke farkassal szemközt.

– Hol sebesült meg? – kérdezte keményen Wardes.

– Vagy hatmérföldnyire, a Vörös Ároknál. Egyszer csak kilépett a fák közül, revolverrel a kezében, és azt mondta, hogy “nyugalom”…

– Ez a szavajárása – bólintott a farmer.

– Nálam sok pénz volt, ezt tudhatta. És egyszerre eltette a pisztolyt. “Nem kell ilyesmi magához, Hobbes”, mondta. “Ne okoskodjék. Ide a pénzt.” Én úgy éreztem, most van remény, és sarkantyút adtam a lónak… Ember nem értheti, hogyan lehetséges, de megragadott a karomnál, pedig úgy láttam, messzi áll… A ló elugrott, és engemet valami félelmes forgószél, mert ilyesmi izmoktól nem telik, jó magasan eldobott az út másik oldalára… A vállam, az arcom odalett… És amíg ájultan feküdtem, kirabolt… Később, amikor feleszméltem, ott állt a lovam…

– Ki hozta ide?

– Holdvilág Teddy.

– Ki kötözte be?

– Holdvilág Teddy.

– Ki hozta be a Vörös Szakadéktól?

– Holdvilág Teddy.

– Micsoda? Itt járt? – kérdezte ámultan a Mexikói Suhanc.

A sebesült higgadtan felelt:

– Öt perc előtt, amikor értem jöttek, még a szobámban szivarozott…

– Megbolondult?

– Így van. Visszahozta a pénz egy részét, hogy a billogozáshoz elegendő legényt fogadhassak.

– Merre ment?

A sebesült újra vállat vont.

– Nem ment el. Azt mondta, ha beszéltem Wardessel, jöjjek vissza, megvár.

3.

Egy másodpercig elképedten álltak.

Azután Wardes nyomába zúdult mind.

– Miféle beszélgetésre várt? – kérdezte futtában a seriff Hobbestől.

– A rablott pénzből visszaadott ezernyolcszáz dollárt kölcsön. Jövő hónap negyedikén le kell tennem az ő nevére, takarékba ezt az összeget, és ő megmondja, hogy mikor hozzam el neki.

– És leteszed a pénzt?

– Micsoda beszéd?… Van, aki nem tenné?

A tornácon egy néger szolga üldögélt egy fordított, nagyobbfajta üstön. Fel sem állt, amikor odaértek a megriadt lakosok és a ragyogó szemű, elszánt Penn.

– Mr. Holdvilág üdvözli az urakat, azt üzeni, majd máskor eljön beszélgetni, ma nem volt ideje…

– Azonnal utána megyek! – kiáltotta a fiú hangosan. És a négerhez fordult. – Merre lovagolt?

– Jobb felé – válaszolt a néger.

Penn parancsolóan rákiáltott:

– Habozás nélkül, azonnal mutasd, hogy merre?

A fekete inas ívet írt le a karjával, riadtan, sebesen.

– Könnyen megfoghatnátok Holdvilág Teddyt – mondta Penn -, ha akadna itt olyan, aki megoldja a rejtélyt, hogy miért mutat egy néger balt a kezével, amikor azt mondja, hogy jobb felé mutat.

Szájtátva álltak. Ez mi?… A néger csakugyan ellenkező irányba mutatott.

– Ha erre megtaláljátok a választ, szitává lőhetitek Holdvilág Teddyt.

És lóra kapott.

– Hová nyargal?

– Megyek utána… Ha mégis előbb találkoznának vele, mint én, hát tiszteltetem.

És elvágtatott. De mintha a visszafojtott nevetés, az ördögi, lappangó gúny alig elfojtható kitörése rezzenne egy-egy vonásán, amíg lóra szállt.

Narrow könnyed trappolása sebesen elenyészett a távolban.

– Ki érti ezt? – mondta dühösen a seriff.

– A csudába!… Ez furcsa volt aztán!

…Csodálkozva fordultak lassan az elenyésző lódobogás irányába. A szájukat tátották.

Arra eszméltek csak fel, hogy egy kellemesen zengő, udvarias, de határozott hang szólal meg mögöttük a tornácon.

– Senki sem mozdul… A néger lecsatolja az öveket, és a földre ejti valamennyit. – És amikor egyik-másik váll gyanúsan megrezdült atyai szelídséggel ezt mondta: – Nyugalom…

Erre nem moccant többé senki, és a halál hűvös szorongása bizsergett át a szívükön.

Tudták, hogy Holdvilág Teddy áll mögöttük.

Meg sem kísérelték az üldözését.

4.

Abban a pillanatban, amikor a néger réveteg keze bal felé intett és azt mondta, hogy a rabló jobb felé vágtatott, Penn tudta, hogy valaki ott guggol mögötte a tornác sarkában, és egy pisztolyt nyom a néger bordái közé, miközben azt súgja: “Mondd, hogy jobb felé…” A néger mondja, de már mutatni nem tudja. A négerek lelkivilága gyerekes makacssággal ellenkezik a kétféle irány helyes megkülönböztetésétől. Ezért kiáltott rá a Mexikói Suhanc, hogy: “Habozás nélkül mutasd az irányt”. A néger engedelmeskedett, ahogy tudott.

Miért nem leplezte le a Mexikói Suhanc Holdvilág Teddyt?

Egyszerűen azért, mert a sebesült elbeszélése megváltoztatta elhatározását. Penn azt hitte, hogy minden rabló patkány, kegyetlen orgyilkos.

De ez bekötözte az áldozatát, elfogta a lovát, és a sérült embert hazaszállította.

Ez csakugyan más, mint a Húsos Farkas. Szívesen megverekedett volna vele, de itt arról van szó, hogy kiszolgáltassa a túlerőnek Holdvilág Teddyt, akivel semmi dolga.

Aki férfi módjára harcol, és a Nyugat íratlan, de nagyon is pontosan meghatározott törvényei szerint bánik a lefegyverezett, tehetetlen ellenféllel.

Nem az ő dolga elfogni az ilyent!

Elég kétséges, hogy fényes nappal, mert közben reggel lett, elmenekült-e az üst mögül, a helység közepén a Hobbson-farmról…

Szélsebesen vágtatott. Szerette volna már elérni a gázlót.

Délre benyargalt Glower Kinkbe. Kis, szegényes telep volt ez, vályog viskókkal, nyomorban sínylődő trapperekkel. Ezek a kizsákmányolt folyócska hódjaiból alig hogy tengődtek.

Sok gyerek, megviselt asszonyok, borús ábrázattal lődörgő férfiak: a lakosság.

– Merre van a seriff? – kérdezte egy sárga bajuszú csapdaállítótól. Ez köpött a pipája mellől.

– A fene tudja… Tán beállt a hegyek közé csősznek.

– A maguk seriffje?

– A mi seriffünk.

– Miért nincs itt?

– Elunja az ember, ha sokan verik és türelemmel. Mert alig akartunk felhagyni ezzel a testgyakorlással.

És megint köpött. A vállán néhány ósdi hódcsapda zörgött.

– Szóval elkergették a seriffet?

– Alaposan. A Shirckey még egy lámpagyújtó rúddal is fejbe verte.

– Ide figyeljen! Én Wardes vagyok.

– Az a Denveri Kopó? – kérdezte közömbösen. – Jó mesterség. Nekem egy nagybátyám Viscountyban vámőr volt, de már elhunyt. A városi szolgálat is veszélyes, de jól fizetik.

És felrántotta vállal a csapdákat.

Ezekben itt nem sok lelkesedés volt a Denveri Kopó iránt.

– Azért jöttem, hogy rend legyen.

– Én Fred Kinzley vagyok, a Hódkapitány. Szerintem itt most már rend van.

– Mi történt magukkal?

– A Holdvilág nevű hóhér itt járt tegnapelőtt éjjel. Lelőtte az öcsémet, a feleségét meg egy tizenöt éves fiút. Mire kijöttünk a kunyhókból, egyévi gyűjtés, kétszáz hódbőr eltűnt, és kigyulladt a telep. Azt a vihar eloltotta. Hát most már rend lesz, uram, mert amire befagy a folyó, addigra éhen halt minden ember itt. Ajánlom magamat.

Ezzel a sárga bajuszú, görbe koponyájú, pókhasú Kinzley Fred, más néven a Hódkapitány, elballagott.

Penn sokáig nézte szótlanul a kis folyót. Hát mégis patkány. Ilyen istenverte helyre jön rabolni. Asszonyt és gyereket öl…

Santa Madonna!

És ezt a szörnyeteget ő futni hagyta.

Mégiscsak férgek ezek, szegények rablói, orgyilkosok!

Nekivágott ismét sebes vágtatással, hogy elérje a gázlót, és maga mögött tudja ezt a vidéket.

Szakadatlan ügetéssel igyekezett a völgy felé, és egy óra múlva elérte a Spleet Rivert, ahol Arizona felé vezet egy összegubancolódott növényzettel benőtt, vízmosásos, mély árka.

Ez itt az igazi vadnyugat volt. Ijesztően dús, szertelen, sűrű vegetáció, pompás hegyek és festői völgyek, amelyek még nem sebződtek kockásra az ekevastól. Hirtelen halk, figyelmeztető horkanás hallatszott.

– Mi az, Narrow? – kérdezte suttogva, és a ló fölé hajolt.

Narrow egyre lassabban emelgette a lábait, mintha nem akaródzna tovább menni. Okos, finom állat volt. Mozgékony, karcsú törzse miatt hívta a fiú úgy, hogy “The Narrow”. A Keskeny.

Az árokkal szemben völgyszerűen kitágult a dombos vidék alja, és most Penn is észrevette, ami a lovat nyugtalanította. Mozgó pontok közeledtek nyugat felől. Ezek is az elágazó út felé tartanak. Leugrott az állatról, és száron vezette tovább.

A vízmosás magas partjai között burjánzó növényzet így elfedte. Kissé előrehajolva haladt, a bokrok mögött fedezve magát. Két yarddal odébb, ahol az árok a völgybe torkollt, kereszteznie kellett a közeledők útját. De mielőtt kiért volna ide, behúzódott Narrowval együtt a sűrűbe, és várt.

A négy lovas gyorsan közeledett. Az egyik közülük még félig gyermeknek látszott. Csinos arcú, tizenhét év körüli cowboyfiú lehetett.

Ahogy a tisztásra értek, hogy elkanyarodjanak a hegyek felé vezető útra, mintha a földből ugrott volna elő, egy lovas tűnt fel valahonnan, kezében pisztollyal:

– Nyugalom!

Csak ennyit mondott félhangosan, kissé talán szelíden is, ami elég meglepően és szokatlanul hangzott. A négy utas hökkenten állva maradt. Holdvilág Teddy volt!

Micsoda teljesítmény, gondolta ámultan Penn. Megelőzte őt Silver City óta, ahol a rézüst mögött kuporgott még reggel!

– Szálljanak le a lovakról – folytatta szinte hízelgő udvariassággal. – No, ne gondolkozzanak, kérem, én Holdvilág Teddy vagyok.

A rettegett név talán még szuggesztívebb volt a fegyvernél. A három utas aránylag nyugodtan szállt le a nyeregből, csak a negyediknek akadt be a lába a kengyelbe. Az ijedt fiú azt hitte, hogy a félelmes ember máris lelövi, és sikoltozni kezdett, amitől a ló ijedten körbefordult. De Holdvilág Teddy felfogta a helyzetet, és nevetve, megnyugtatóan mondta:

– Ne húzza a szárat, és tartsa kifelé a sarkait… Úgy…

Amikor a fiú is lenn volt a lóról, az egyik széles vállú, ősz bajuszú idegen odaszólt a rablóhoz:

– Mit akar, Teddy? Nem ismer engem?

– Ki nem ismeri errefelé Logan ezredest? – felelte udvariasan. – Ismerem a másik két gentlemant is, Mr. Davyt, aki Nevada legnagyobb bankját alapította, és Mr. Harry Trawellert, a kormányzó titkárát… – Azután mosolyogva a fiatal cowboy felé fordult. – És természetesen önt szintén felismertem, Miss Logan, hiszen a köztiszteletben álló kapitány lánya.

Egy társaságbeli gavallér sem beszélhetett volna simább, közvetlenebb udvariassággal.

E mosolygó, lágy hangú gentleman lenne a híres rabló? Olyan tiszta az öltözéke, mintha egy operettben alakítaná a szerelmes nyugati hős szerepét. Ha nem tudná, hogy milyen lovascsodát kellett teljesítenie reggel óta, azt hinné, hogy egy közeli tanyáról jön. Bőr csuklóvédőjén ezüstszegek, kockás ingének sima, új szövésén megcsillan a fény, indián nadrágjának rojtos, elálló része, a “leggins” olyan, mintha tegnap vásárolta volna az öltözetet valamelyik áruházban. Nincs egy porszem rajta. Piros selyem nyakkendője, nagy, szürke sombrerója élénk színű, finom, szinte előkelő. Komoly, okos arca, őszülő halántéka magas homloka finom összhangban állnak egymással. Rokonszenves nyugati gentleman. És mégis… Ez a klasszikus sasorr, az energikus száj, a kemény, szürkés sötét, nagy, nyugodt szemek parancsolóak és félelmesek. Egy kétujjnyi ezüst sáv fényes, fekete, dús hajában feltűnően kiválik. Barna, sima bőrén néhány ránc vonul a szeme sarkából, és a hangja kellemes, mély színezésű bariton.

– Mit kíván, Teddy? – kérdezte nyugodtan az ezredes.

– Elsősorban jó estét. – És baljával meglengette a sombreróját. – Azután, mielőtt erről a vidékről eltávoznék, egymillió dollárt. Pontosan és kereken ennyit.

– De…

– Ne tárgyaljunk tovább. A nagy körvadászat unalmassá teszi e vidéket, és Wardessal sem akarok összekapni. Annyi szép, emberséges legendát hallottam róla, hogy semmi kedvem hozzá lelőni.

– Talán nem is sikerülne.

Nevetett. Nyugodt, kellemes hangsúllyal.

– Már volt szerencsém hozzá… Nyugalom… Nem szeretnék drámában részt venni. Ma reggel találkoztam vele Silver Cityben.

– Mi? Látta magát?

– Nem. De én láttam őt. Sok esze van, az bizonyos. És nagyszerű fiú. De okom van hinni, hogy küzdeni nem szeretne velem.

– Ebben téved – jegyezte meg Traweller.

A rabló gondolkozott.

– Lehet – mondta aztán.

“Hm. Furcsa ember. Nem árulja el, hogy szándékosan elkerültem a találkozást. Ez férfias viselkedés. Mert neki igazolás lenne. Wardesnek kellemetlen, ha elárulná. De miért öl az ilyen ember asszonyokat?”

– A Denveri Kopó majd megfelel magáért, ha itt lesz – mondta Traweller. – Ez nem tartozik ránk.

– Rövidesen itt lesz. Én csak igen ritkán tévedek. Futólagos becslésem szerint fél nappal jár mögöttem a lova.

– Abban valószínűleg téved, amikor a Denveri Kopót esély nélküli ellenfélnek hiszi – szólt közbe hideg gúnnyal Logan. Mert az ezredes nem ismerte a félelmet.

– Ez majd elválik. Silver Cityben felajánlottam az embereknek, hogy kezeskedem a völgy nyugalmáért, ha átengedik a rablókat Kalifornia felé.

– Ehhez nincs joguk.

– Nem is tették. Most már nem kérek ilyesmit, majd közvetít Wardes, akit igyekszem elfogni.

– Ebbe esetleg beletörik a bicskája.

– Gondolja? – felelte gúnyosan Holdvilág Teddy, és nevetett, de szemében fényt vetett a sértett hiúság. – Még csalódhatnak a híres Denveri Kopóban. Ki látta ezt a Wardest? Hőstetteit valahol a távoli Wyomingban követte el…

– Ne erről beszéljünk! Hogy képzeli az ostobaságot azzal az egymillió dollárral, Teddy?

– Én most magammal viszem a lányát Logan… Nyugalom!… – kiáltotta, amikor a férfiak keze megrezdült. – Miss Logannak nem esik bántódása. Ha én elvittem az utolsó, egyben legtekintélyesebb zsákmányt, mielőtt más tájra megyek, ön visszakapja a leányát.

– Holdvilág Teddy! Maga soha sem volt zsaroló!

– Igaza van. Csak a maguk kedvéért határoztam most azt, hogy harc nélkül viszem magammal a leányát. De természetesen készséggel rendelkezésükre állok – mondotta mosolyogva. – Akar talán valaki megverekedni velem, mielőtt kiadják Miss Logant?

– Igen! – felelte habozás nélkül az ezredes.

A leány ijedten felkiáltott, és az ezredes elé lépett. A bandita mosolygott.

– Ön egyedül, cap’n Logan? Nem. Ez kissé túl könnyű játék lenne. Mondjuk, ketten. Ön és az ügyvéd, aki szintén kitűnő harcos.

– Hogy érti ezt?

– Amint tiszti szavát adja, hogy betartják a párbaj feltételeit, én elteszem a pisztolyomat. A kormányzó úr titkára hármat tapsol, mi háttal állunk egymásnak, de a harmadik tapsra fordulunk és lövünk. Zounds! Ne mondják rólam, hogy Holdvilág Teddy zsaroló, aki egyetlen esélyt sem ad a sakkban tartott ellenfélnek.

– Ketten egy ellen?

– Ha ez az egy én vagyok, akkor esetleg kevés.

– Az ördögbe is! – kiáltotta a kapitány. – Egy amerikai katona sohasem fog ilyen feltételek mellett verekedni!

– Inkább harc nélkül kiszolgáltatja Miss Logant?… Megjegyzem, hogy én is ezt tartom helyesnek – mondta a rabló. – Úgy sincs esélyük.

Ez hatott.

– Meg kell verekedni, Logan! – kiáltott Dawy. – A lányért mindenféle más szempontot félre kell tennünk.

– Jól van – bólintott az ezredes. – Miután a leányomról van szó, beleegyezem.

– Logan ezredes – mondta a rabló -, ha az ellenfelét, legyen az akár egy bandita, mint én, párbaj közben orvtámadás érné, erről sok szó esne a társaságokban.

– Nyugodt lehet, Teddy. Tisztességes harc lesz.

A rabló odament Trawellerhez és a leányhoz.

– Adják ide a pisztolyukat.

Engedelmeskedtek. Most csak az ezredesnél és az ügyvédnél volt fegyver.

– Kezdjük! Mister Traweller számoljon húszig hangosan. Addig ellenkező irányba távolodunk. Húsznál megállás! Három taps után fordulunk és lőhetnek!

– Ketten… egyszerre?…

– Igen.

– Miféle esélye van magának?

– Az, hogy legyőzhetetlen vagyok!

Penn képtelen volt rá, hogy közbelépjen. Úgy érezte, a rablót mentené meg, aki őrült, és valamilyen okból a vesztébe rohan.

– Rajta!

Traweller számolt. Az ügyvéd és az ősz Logan vagy ötven lépést mentek, ugyanennyit a rabló is megtett ellenkező irányban. Ami azután történt, olyan volt, mint valami zavaros, hirtelen felmerült álomtöredék… Víziók… Még évek múltán is sokféleképpen mesélték, és senki sem ugyanúgy. Hogy voltaképpen mi volt, azt nem értették a szemtanúk.

Az ellenfelek megálltak. A leány rémült szemmel, kerekre nyílt ajkakkal kuporgott egy fa alatt, és szájába préselte az egyik öklét.

A kormányzó titkára, Traweller tapsolt… Egy… kettő…

Három!

Logan és Dawy egyszerre fordultak meg, revolverükhöz kaptak… De Holdvilág Teddy töredéknyi idő alatt nemcsak megfordult, hanem két revolverét előkapta, és már lőtt is…

Egyszerre két pisztollyal!

Káprázatos gyorsaság volt ez! Az ellenfelei épp hogy pisztolyaikhoz érhettek, az ezredes coltja kissé a tartón kívül volt már, amikor két tűzsáv villant a bandita fegyveréből.

De csak egy durranás hallatszott!

Az ezredes kiejtette a pisztolyt, és a karja ernyedten, bénán fityegett az oldala mellett. Dawy a földre zuhant. Döbbent csend.

– Megölte? – kérdezte azután rekedten az ezredes.

– Nem. Pontosan a jobb vállán találtam el, mint önt. Sajnálnám, ha a golyó érintette volna a tüdőt…

Lilian az apját öleli ijedten.

– Megsebesültél?!

– Jelentéktelen… De szegény Dawy…

Traweller az ájult mellett térdelt. Kibontotta az ingét.

– Erősen vérzik…

A leány most idegesen felnézett. A rabló tekintete az arcán nyugodott. Nem volt ez félelmetes; inkább kissé kíváncsi és biztató, talán vidám is. Egy pillanatig mindenről elfeledkezve nézte Holdvilág Teddyt… Mint valami borzalmasan szép fenevadat, amely azonban vonzó és érdekes.

A bandita elvette az ezredes revolverét, azután a sebesült fölé hajolt.

– Sajnos – mondta mintegy mentegetőzve. – A lövés néhány milliméterrel lejjebb tévedt. Súrolta a tüdőt. Remélem, csak kissé.

Dawy magához tért, és felnyitotta a szemét. Pillantása először a banditára tévedt, aki éppen lóra ült.

– Maga az ördög… Teddy – mondta inkább csodálattal, mint dühösen. A rabló mosolyogva bólintott.

– Ez bók öntől, Mr. Dawy… És most, Cap’n, kénytelen leszek ragaszkodni ahhoz, hogy Miss Logan kövessen.

Ijedt csend… Az ezredes egy lépést tett, de a rabló komolyan és félelmetes határozottsággal mondta:

– Nyugalom!… Kérem, Miss Logan, üljön fel a lovára, és…

– A törvény nevében!

Meglepetten fordultak a hang felé. Egy gyerekképű csendbiztos állt a vízmosás kivezető végében és revolvert fogott a rablóra.

– Holdvilág Teddy! Letartóztatom! Én Wardes csendbiztos vagyok!

III. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

15 − 13 =