Legény a talpán

9.

Most el fogom nektek mondani, hogy miért kell egy négernek meghalni, ha nagyon okos. Ugyanis Bob, aki néger volt, azért halt meg, mert feltünően sok ésszel rendelkezett. Bob Kimberleyben dolgozott, ahol állandóan kétezerötszáz négert foglalkoztatnak és ezek igen csekély napibérért halomszámra gyüjtik a gyémántokat. Olyan gyémántért, amit nem a gépben találnak, hanem szabadon, két shilling külön napidíjat kapnak. Négy hónapig nem léphet ki a telepről, akit felvettek és négy hónap múlva, miután kimosták a gyomrát, egy szál ruha nélkül, úgy, ahogy megszületett, lép be az elbocsájtó barakkba. Gondos vizsgálat után megkapja elzárt ruháit és nyomban távozik. Itt, ahol könyökig turkálhat munkaközben a gyémántban, éppen annyira nem könnyű egy követ elvinni, mint a pénzjegynyomdából egy ezerfontos bankjegyet. Egy embert ismertem, akinek ez sikerült: Bob volt. Hallgassátok meg, hogyan.

Hatalmas karizmába jó mélyen bevágott a késével, a vágásba beletett egy gyémántot. Férfi volt, nem? Ezután egy pálmahánccsal szorosan átkötötte a karját és összehúzta erőszakkal a sebnyilást a gyémánt felett. Bekötött karú, vagy lábú ember nem ritka a telepen, sokan szenvednek munkaközben kisebb sérülést. Bob a negyedik hónap utolsó hetén rejtette el a gyémántot. Hét végére erősen gyulladt és dagadt, de zárt seb volt a karján. Gennyes sebek, lázas, sérült négerek nem feltűnőek, hiszen általában beteg és sérült emberek kérik a kibocsájtást.

Bob kijutott dagadt karjával és gyémántjával a bányából. Utóbb, sajnos, kiderült, hogy az emberi szervezet nem minden tekintetben alkalmas kisebb értéktárgyak átmeneti megőrzésére. A néger első dolga volt, hogy Portugál területre igyekezzen, ahol nyugodtan kivágathatta magából a gyémántot, anélkül, hogy súlyos fegyházbüntetésnek tenné ki magát. A legközelebbi portugál kikötő Délkelet-Afrikában Delagoa.

Ezidőtájt a part mentén élénk forgalmat bonyolítottunk le Normandie nevű vitorlásunkkal, kívánatos dugárukat és nem kívánatos dugszemélyeket fuvaroztunk olcsó illetményért a tengerről elérhető különböző tartományok között. Így került Bob is a hajónkra, de a karja akkor már úgy nézett ki, mintha beriberit kapott volna. Csendesen, lámpás nélkül haladtunk Mozambique felé, mikor Bob lázrohamában dühöngeni kezdett. Kirohant a kajütjéből, a földre vetette magát, sikoltozott: «a gyémánt!… megöl a gyémánt!… vegyétek ki a húsomból!…» Leöntöttük egy vödör vízzel. Birks rumot öntött a szájába és elgondolkozva babrálta a szakállát:

– Gondolod, hogy igazán gyémánt van benne valahol?… Meg kellene nézni.

A néger kissé jobban lett és faggatni kezdtük. Tehetetlenségében, kínjában, halódásában, talán valami varázseszközünkben bízva, elmondta a gyémánt történetét. És a bolond nem merte angol földön kivenni. Nem mert orvosban bízni. Birks, akinek az emberszeretete nem ismer határt, nyomban előhúzta a kését, hogy kivegye a gyémántot a négerből. Erről úgy lebeszéltem, hogy bedagadt a szeme.

– Mit akar, maga kutya?! Legalább hagyja nyugodtan meghalni!

– Én hagyom… – motyogta. – Sőt, még segítek is, ha kell…

Revolverrel a kezemben kellett ülnöm a néger mellett. Mondtam már nektek, hogy egész mélyre sohasem süllyedtem és az életem árán is megakadályoztam volna, hogy a haldoklót megölje, vagy kirabolja. Nem mondom, hogy szándékomban volt evvel a gyémánttal évekig kutatni a néger törvényes örökösei után, de ha ehhez az elgyötört halódóhoz hozzáért volna Birks a késével, nem sajnáltam volna néhány golyót beleereszteni.

Másnap délután a néger már közölhette a túlvilággal földünkről alkotott véleményét, amely, azt hiszem, nem lehetett nagyon kedvező, de bizonyára igazságos volt. A gyémántot Birks magához vette és ott, ahol a csobbanás után még látszott a víz gyűrűzése az elmerült Bob teste felett, elmondtam egy imát. Közben nem vettem le kezemet a revolveremről, mert tudtam, hogy Birks szívesen örökölné az én részemet is a gyémántból.

Utóbb kiderült, hogy Isten tudja, miért, ő sem tartott sokat a jellememről, mert egy percre sem fordított hátat és a jobbkeze ugyanúgy a zsebében volt, mint az enyém. Huszonnégy órája egyikünk se merte lehunyni a szemét és már majd eldőltünk a kimerültségtől. A gyémánt ugyan nála volt, de ez végeredményben nem jelentett semmit, mert Delagoaban velem együtt kellett volna eljönnie egy kereskedő ismerősünkhöz, aki erősen mérsékelt áron, a beszerzési forrás megjelölése nélkül is átvett mindenféle értéktárgyat.

Negyedik napon már néha meg kellett kapaszkodnunk járás közben és a hőség sokszor úgy nyilalt bele a fejembe, mintha a szememet szúrnák ki. Nappal a tenger vakítását nem bírtam, éjjel az álmosság ellen kellett küzdenem. Az öregnek is alig látszott már a szeme és néha végigsimította a homlokát, de csak a balkezével. A jobbja odanőtt a revolverhez. Ha én eldőlök, akkor ez az aljas ember képes lenne partratenni engem és továbbállni a vitorláson. Látjátok, ez az, amire én nem lettem volna képes! El voltam szánva, hogyha ő esik el a kimerültségtől, igazságosan megfelezem vele a vagyonunkat. Itt hagyom neki a vitorlást és én partraszállok a gyémánttal. Mert belőlem, barátaim, az igazi emberi tisztesség sohasem halt ki. Még azt is elhatároztam, hogy a pénzéből is nála hagyok néhány shillinget.

Azonban a sors nem így akarta.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.