13.
Lord Shelton! Egy dráma összes szereplőjéhez elhurcolt ez a gyűrű. Előbb Pretoria felé mutatott, azután a tengerbe zuhantam miatta és végül idevezetett. De miért? Mit akar tőlem a halott leány? Csak bemutatta a szereplőket? Úgy éreztem, hogy valamit tennem, vagy mondanom kellene, amit ez az átkozott gyűrű kíván tőlem.
Az őserdő, amelyben a kórház volt, egyik legvadabb része Afrikának és a tengerparttól kiindulva áthatolhatatlan rengetegekkel terjed a Nyassza földig. Mint utóbb megtudtam, ezt a modern barakképület-sorozatot a legtökéletesebb felszereléssel, a durbani postagőzösről látják el mindennel. Az őserdőn keresztülhömpölygő hatalmas folyamon horgonyozott a lord kis gőzöse, amely ezen a tengerig egyre szélesedő ágon könnyen jut el az óceánra, ahonnan alig négy napi út Durban. Durbanban adja fel a megrendeléseket és veszi át az árut, amellyel a kis gőzös ismét visszapöfög az őserdőbe. Évek türelmes, nagystílű, nehéz, szent munkájába kerülhetett ez az egészségügyi telep. Saját áramfejlesztő szolgáltatja a villanyvilágítást, minden ragyogó tiszta és modern. Az összeköttetést a külvilággal Sam tartja fenn. Ezt néztem én Belzebubnak. És nem tévedtem. Még négerben sem láttam csúnyábbat. Ő volt az, aki engem félholtan megtalált a domb aljában és idehozott. Ő már Johannesburgban a tanár szolgálatában állt és elkisérte expedicióira. Az okos szenegáli fajtához tartozott és valami középutat képezett ebben a kórházban az egészségügyi főtanácsos és a gazdasági igazgató között, bár azt hiszem, az elszámolásai rendben lehettek, mert szívvel-lélekkel szolgálta a tanárt. Ő vezette négy bennszülött legénnyel a kis gőzöst Durbanba, ő vette át az árut és hozta el az őserdőbe. Ő ügyelt a rendre és foganatosította a tanár intézkedéseit. Lord Shelton négy éve nem mozdult ki a telepről.
Közben ezekből az állati nívón álló vadakból asszisztenseket és ápolókat nevelt. A Fehér Isten nevét a legtávolabbi bushmanek és pigmeusok, mangbattuk és törpe négerek is ismerték és áldották. Mindezt azon a napon tudtam meg, mikor először hagytam el az ágyamat és Sam mélyen meghajolva jelentette, hogy a lord szívesen lát dinerre.
A kórháztól kissé távolabb, egy dombon állt az a blokkházszerű nagyobb cölöpépület, amelyben a lord lakott. Messziről is megállapíthattam, hogy nyolc-tíz szobából áll ez a hatalmas lakás. A tornácról nyílt az ebédlő. Azt hihettétek volna, hogy Londonban vagytok. Derűs, finoman berendezett, tágas szoba volt, értékes szőnyegekkel, mahagóni tálalóval, kényelmes karosszékekkel berendezve és a sarokban ott állt a zongora. Egy perc múlva megjelent a lord. Uramfia! Szmokingban!
– Ne csodálkozzék, uram – mondta barátságosan -, de vannak szokások, amelyeket az ember aktualitásuk híján sem tud levetni többé. Nálam a szmoking épp úgy hozzátartozik az étkezéshez, mint a tiszta kéz. Ne nevessen ki ezért. Foglaljon helyet.
– Köszönöm mylord és szívből sajnálom, hogy Georgetownnál szmoking nélkül szálltam tengerre.
Már egyszer mondtam, hogy nem volt humorérzéke. Ez jellemezte legjobban. Ha valami tréfásat mondtam, meghökkent és elgondolkozva nézett rám. Kifogástalan londoni ebédet ettünk. Remek villanyhűtője lehetett, mert a vajnak meg sem kottyant a negyvenötfokos meleg. Mit mondjak még? Pulykát ettünk, puddingot és olyan igazi skót volt a whisky, mint én magam, aki joggal dicsekszem, hogy ebből a fajtából származom, ha ők olykor le is tagadják. De ki várna manapság hálát?
Elmondtam neki, miképpen kerültem ide, némely felesleges részlet mellőzésével, mert nem szeretek hosszadalmasan fecsegni. Mikor odaértem elbeszélésemben, ahol feldobtam a gyűrűt, nyugodt tekintete a kisujjamra esett, azután lassan felemelkedett és elképedve szólt:
– Uram! Hogy került önhöz ez a gyűrű?
Persze rögtön elugrottam és felkaptam a karosszéket:
– Ne merjen megütni! – kiáltottam. – A gyűrűt Port Natalban nyertem kártyán – hadartam gyorsan -, nem tudom kitől és tanúm Birks kapitány. – Csodálkozva figyelt, azután lassan visszaült.
– Nem tudom, miért olyan izgatott. Ön a vendégem, de ha nem lenne az, akkor sem kellene tartania tőlem, mert én még sohasem ütöttem meg embert – mondta olyan szomorúsággal a hangjában, mint aki tudja, hogy ezzel mennyit mulasztott. – Én nem tudnék senkit sem megütni, azt hiszem.
– A gyűrű miatt egy vitorláshajó tulajdonosa egyszer nagyon megpirongatott. Ugyanúgy nézett rám, mint ön most.
Nem kérdezte, ki volt az illető. Nem kérdezett semmit. Talán sejtette, hogy csak Sir Robert Raleigh lehetett.
– Tulajdonképpen nem is annyira a gyűrű, mint inkább a zongora mentette meg az életemet. Ha akkor éjjel nem hallom, amint játszik, nem tévedtem volna ide.
– Szoktam néha zongorázni. Szereti a zenét? – Választ sem várva, odaült a zongorához és eljátszott néhány dalt igen szépen. – A betegeket is megnyugtatja éjszaka a muzsika – szólt játék közben.
Most is csak a betegeire gondolt.
– Meghívnám önt a házamba éjszakára, de nincs megfelelő fekvőhely – mondta, mikor búcsúztunk.
– Mylord, nagyon meg vagyok elégedve az ágyammal. Olyan ember vagyok, aki nem egyszer évekig sokkal keményebb derékaljon is háltam.
– Várjon. Ha visszakívánkozik majd innen a világba, a gőzösöm elviszi a legközelebbi kikötőig. Ha úgy érzi, hogy viszontszolgálattal tartozik nekem az egyszerű ápolásért, akkor ne számoljon be sehol tapasztalatairól. Csak azt eredményezné, hogy ezt a telepet megszüntetném itt, sok eredményes munka kárbaveszne és kénytelen lennék ismét másfelé vándorolni.
– Ön az életemet mentette meg és utolsó hálátlan kutya lennék, ha ezért így fizetnék önnek.
– Köszönöm. Bízom magában. Becsületes polgárembernek látszik.
– Mylord, ön kitűnő emberismerő. Good night.