Legény a talpán

6.

Két nap múlva megfordultunk a hajóval, hogy lefelé tegyük meg ugyanazt az utat ötvenegyedszer, amelyen ötvenszer jöttünk észak felé. Megint csak csigalassúsággal haladtunk, mert délkeleti szelet kaptunk, ha ugyan szélnek lehet nevezni azt a vitorlasorvasztó, gyenge fuvallatot, amelyet még szél előtt járva sem lehet óránként egy teljes angol mérföldet megtenni. Hát még manövrirozva olyan szellőben, amely a hajó tatjától számítva hatvanfokos szög alatt sem fúj. Ez az a manőver, amikor azt mondják, hogy laza szarvval halad a vitorlás. Halad! Ha ez haladás, akkor a haldokló gladiátor nyugodtan képzelheti magát egy robogó Rolls-Royce autónak. Dehát a dolgunktól igazán ráértünk. Csak ez az időszak néhány héttel az áldott északnyugati monszun kezdete előtt olyan, mintha az embernek minden idegszálát orsóra csavarva megfeszítenék. Ez a néhányhetes tompa forróság előzi meg azt a félelmetes, tomboló vihart, amellyel az északnyugati monszun elhozza az esőt. A nap különös hamúszínű vörösséggel izzik, a mozdulatlan víznek nem száll magasba a párája és fojtó, sós dögszag fekszik a levegőben.

Sir Robert nem mozdult ki a kabinjából.

Másnap rosszabb lett a helyzet. A szél merőlegesen dél felől fújt. Erről fogalmatok sem lehet, hogy micsoda. Ez a dédöregapja annak, amit más tengeren siroccónak neveznek. A déli szél forró, de nem erősebb, mintha egy láthatatlan óriási száj az arcodba lehelne. És ez a lehelet egyperces megszakításokkal áramlik folytonosan, úgyhogy az agyvelődben és minden csontodban sajog. Semmiségekért ölni szeretne az ember és legszívesebben egyetlen knock-outtal kiütné a napot az égről. Sokszor vitorláztam már déli szélben, de ehhez fogható türelmes, nyílegyenes és halálosízű légáramlást még nem tapasztaltam. Rossz szokása a száraz időszak végének, hogy minden látható előjel nélkül hirtelen szélroham száguld végig a tengeren, mintha óriási vihar kezdődne, azután ugyanolyan átmenet nélkül szélcsend váltja fel.

Nem tudom, hogy történt. Én a kabinban voltam és az az átkozott Birks valószínűleg elaludt a kormánynál, csak így lehetséges, hogy egy ilyen szélroham vitorlára fektetett bennünket és megforgatott. Ha fél perccel tovább tart a szél, elmerülünk, így csak egy árbocunk törött ketté, az ormányvitorla leszakadt és irtózatos recsegéssel, ropogással újra felemelkedett a Nóra, de régi egyensúlyát nem nyerte vissza. Sir Robert a kabinajtóba kapaszkodva állt és épp olyan kifejezéstelen nyugalommal nézett, mint máskor. Birks tántorogva közeledett a sikos, ferde hajópadlón. A kormány is eltörött. Annyi vizet kaptunk, hogy minden pillanatban elmerülhetett a sóner. Mit szépítsem a dolgot? Szabályos hajótöröttek voltunk, kormány nélkül, sőt az egyetlen kormányzásra alkalmas segédeszköz, az ormányvitorla is tönkrement. Mindezt elmondtuk Sir Robertnek és közöltük vele, hogy a vitorlással be kell állni valahová.

– Nem állunk be sehová. Maguk oldozzák el a csónakot és menjenek ki a partra. Én maradok – mondta és bement a kabinjába lefeküdni. A nyitott ajtón át láttam, hogy olvas valamit.

– Jössz? – kérdezte Birks.

– Vele maradok – mondtam. – Valahogy összefoltozom majd a hajót. Maga csak menjen, ha akar. Nekem tetszik ez az ember.

– Halj meg, ha bolond vagy. Estig segítek neked, azután partra szállok. Bár az se lenne rossz, ha megkötöznénk a pasast, és kivinnénk a partra. Úgy tudom, van nála valami készpénz és azt hiszem, a feje is ér valamit.

Leköptem.

– Azért nem kell idegeskedni mindjárt – mondta és kecskekörmeivel három egyforma kínai copfot sodort a szakállából. – Ha nem, úgyis jó. Én elsősorban üzletember vagyok.

– Maga elsősorban egy útonálló, lelketlen gazember és ha aljas árulásra vetemedne Sir Roberttel szemben, vállalom azt az undok, de hasznos emberbaráti kötelességet, hogy szitává lőjjem azt az átkozott koponyáját.

– Te állandóan személyeskedsz – mondta szomorúan és otthagyott. A Nóra pedig úszott és minden órában legalább egyszer lassan megfordult a tengelye körül. Azután jött a katasztrófa. Hiába igyekeztünk eltávolodni a parttól, újabb sivítás zúgott át az árbocok között, zátonynak ütődtünk és éktelen recsegéssel, ropogással felemelkedett a hajó. Egy pillanatig úgy állt a zátonyon, kétharmad részével kiemelkedve, azután lecsúszott, mintha csak vízrebocsátanák, orrával a tengerbe szánkázva és másodpercek alatt elmerült. Háromszor húzott le a roncs körül támadt örvény, háromszor dolgoztam fel magam, minden izmomat megfeszítve, a víz színére. Ha negyedszer is lesodor a tölcsér, nem jöttem volna fel többet. De sikerült néhány tempóval távolabbjutni és már úsztam a part felé. Valamivel távolabb Sir Robertet láttam küzdeni az örvénnyel. Majdnem egyszerre értünk ki a partra. Birks már ott ült egy sziklán és szép rendben szétteregette a dohányát, hogy száradjon.

– Már az indulásnál mondtam önnek, sir, hogy a hajó teste túl könnyű – mondta diadalmasan. – Az ilyen hajók úgy vannak megépítve, hogy némi rakományt is kalkulálnak hozzá. Ha csak fél tonna csempészáru van benne, akkor most nem nedvesedett volna át a dohányom. – Két cipőjéből kirázta a vizet és ezeket is odatette száradni. Mi lihegve ültünk a fövényen. És ekkor páncélos csillogással hatalmas motoros farolt a parthoz. Úgy látszik, észrevették a hajótörést és a kikötői rendőrség segítségünkre sietett. Képzelhetitek, hogy ez a körülmény mennyire lehangolt.

A három rendőr szinte egyszerre ugrott partra és felénk sietett. Sir Robert dermedten állt, azután az egyik rendőr is megtorpant. A rangjelzésén láttam, hogy kapitány. A következő pillanatban a kapitány kezében revolver csillant meg.

– Milyen balszerencse, – mondta, – hogy éppen Georgetownnál szenvedett hajótörést, – azután emeltebb hangon hozzátette: – Sir Robert Raleigh! Ön megszökött a georgetowni fogházból. Letartóztatom. – És odaszólt, mintegy magyarázva a másik rendőrhöz. – Ez az ember ölte meg és rabolta ki Lady Sheltont!

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

egy × kettő =