Legény a talpán

4.

Már jóval elmúlt éjfél. A pálmakoronákon át tűző hold fénye kardlevelek árnyától megszakítva olyan mozdulatlanul pihent a partmenti vizen, mintha egy törött tükör üvegdarabjai feküdnének egymás mellett. Egy felriadt madár rikoltott valahol és néhány másodpercre várakozóan némult el a kabócák kórusa. Úgy éreztem, mintha a fejem hordónyivá dagadt volna és a testem szárazon égett.

Könnyű, fuvallatnyi zajt hallottam. És egyszerre alig néhány méternyire a parttól vitorlát pillantottam meg. Közben előbukkant a hold és éles fehér fény terült szét a tengeren. Jóformán csak a légáramlás erejével jött a kis hajó, olyan alig észlelhető lassúsággal, mintha mozdulatlanul állna. Még volt annyi erőm, hogy feltápászkodjam. Kiáltani akartam, de hang már nem jött ki a torkomon. Ágakba kapaszkodva bukdácsoltam előre. Kétárbócos kis sóner volt. Most megpillantottam az embert, aki a hajó előrészén állt, egyik kezével a kötélbe kapaszkodva és rám tekintett. Igen. Rámnézett. A szemembe. Felemeltem a két karomat, úgy integettem. És ez az ember csak áll mozdulatlanul, nem szólt, nem tett semmit, ami jelezte volna, hogy észrevesz és a vitorlás lassan siklott tovább. Elképzelhetitek, mit éreztem. Mi, matrózok, nem vagyunk babonásak, de a kísértetek hajójában hiszünk. Én akkor úgy éreztem, hogy ezen az elátkozott parton minden haldokló ember előtt megjelenik éjfél után ez a kétárbócos túlvilági sóner és az ágvitorla kötelébe kapaszkodva, mozdulatlanul áll a kísértetek kapitánya… Azután az életösztön mégis rávett, hogy elővegyem a revolveremet. Hátha nem lát? És nagynehezen, óvatosan a vízre célozva, kétujjal elsütöttem. A revolver kiesett a kezemből. Az a fehérruhás ember meg sem rezzent a lövésre, ugyanolyan kifejezéstelenül bámult rám és a vitorlás haladt tovább. Elájultam…

…Nem nyitottam ki a szememet, mikor magamhoz tértem. Közben megitathattak, mert a szájam két szélén lefolyt nedvességet éreztem az arcomon. Azután egy hangot hallottam. Kissé rekedt, borízű hang volt, emellett nyers és hideg csengésű:

– Ön azt mondta, hogy csak megitatja és otthagyja a parton. Hogy merte ezt az embert felhozni a hajóra?

– Uram, véletlenül ismerem ezt az alakot. Szükségünk van még egy emberre és ebben megbízhat. Jó néhány titok szunnyad a lelkiismeretén.

Gyorsan kinyitottam a szemem. Da rögtön lecsuktam. Lázálom! Birks kapitány, a vén rabló! Istenemre ő az! Nem is változott, csak a szakálla volt sokkal piszkosabb, de háromszoros saskarmaival éppúgy babrált benne, mint egykor.

– Meglátom! De újra figyelmeztetem, Birks, hogy mindenben tartsa magát a megállapodásunkhoz.

Még hevertem volna egy kissé lehúnyt szemmel, Birks azonban beszélni akart velem, tehát mintegy gyors elsősegélyt alkalmazva, úgy oldalbarugott, hogy nyomban felültem. Rámordított.

– Ha ennyire legyöngültél, mióta nem láttalak, akkor elküldelek a «halszanatóriumba».

A «halszanatórium» Birks kapitány speciális egészségügyi intézménye volt. Akkor létesítette, midőn bizonyos ragályos betegségek miatt a vesztegzár betartását nagyon megszigorították. Ezért, mielőtt kikötőbe értünk, a himlőben, sárgalázban, vagy kolerában megbetegedett matrózokat bedobálta a tengerbe, vagy ahogy ő mondta, bevitette őket a halszanatóriumba.

Benyúltam az öreg hátsózsebébe, ahol már húsz éve őriz egy állandóan töltött kétliteres rumosüveget és nagyot húztam belőle.

– Adjon egy cigarettát, azután annyit dolgoztathat velem, amennyit akar.

– Szerencsés fickó vagy, Skót. Úri élet van ezen a hajón. Két év előtt szerződtetett a gazda. Kis vacak az egész, de nagyon jól van építve. Kaphatsz ellátást és fizetést is, bár ebben az egyben nem vagyok biztos.

– Hm… Én biztos vagyok benne. Velem ne kezdje a régi dolgait. Ismerhet már.

– Jó, jó – mondta, pedig azt vártam, hogy ocsmányul átkozódni kezdjen, – ez rendes üzlet, fiam, csak szigorú szabályok vannak. Például nem kötünk ki, csak havonta egyszer Mombaszába, ahol én kimegyek a csónakkal és postát hozok, meg néhány szükséges holmit. Tehát kissé egyhangú az élet, de nyugalmas és én már öregszem, fiam, elég volt a kalandokból, jó az ilyen fix állás, – szólt és nagyot húzott a rumosüvegből.

Furcsa vitorlás volt a «Nóra», annyi bizonyos. Sohasem járt a rendes hajózási vonalban, Délafrikának leglakatlanabb, dsungellel határos partjai mentén hajókáztunk, mindig lassan, céltalanul és ha távolról vitorla, vagy gőz tünt fel, elkerültük. Kit viszünk, miért? Birks sem tudta.

– Azt hiszem, valami «nehéz» pasas – mondta este a kajütben. Ez annyit jelentett Birks nyelvén, hogy az illető súlyos bűncselekmények halmazát követte el. – És azért addig hintáztatja itt magát a «Nórán», amíg elfelejtik a dolgát. Azt mondja, hogy Sir Robert Raleigh a neve.

– Nem nézem gazembernek – mondtam. – Nagyon becsületes szeme van. Tanult ember lehet és jólelkűnek látszik.

– Látod, ezek a legnagyobb gazemberek. Ha én azt mondom, hogy a pasasnak valami van a füle mögött, arra mérget vehetsz. Láttad volna, hogy meg volt rémülve, mikor téged megmentettelek, ami elég nagy hülyeség volt tőlem.

Mint utóbb megtudtam, Birks a lövésre bujt elő. A fehérruhás, azt hiszem, nem is hallotta a lövést. Később rájöttem, hogy nem hall semmit. Befelé él. Bizonyára ismertek ilyen embereket, akik a jelent és a jövőt elzárják a múlttal, amely állandóan beszél hozzájuk, hangokat hoz a fülnek, képeket a szemnek, úgyhogy az ilyen ember nem hall és nem lát. Sir Robert Raleigh ilyen ember volt. Lassú léptekkel végigment a hajón, azután állt egy helyben és nézett. Odaértem a súrolással, ahol állt, előtte, mellette, körülötte súroltam és meg vagyok győződve róla, hogy nem látott. Egyszerre hirtelen összerezzent és úgy nézett rám, mint akinek legalább egy percig kell tünődnie, hogy megfejtse, ki vagyok én tulajdonképpen? Néha olvasott, de egyszercsak letette a könyvet és kibámult, szinte ijedten, az ismeretlen sűrű parti dsungelre és megfigyeltem, hogy úgy figyelt, nyitott szájjal, mint aki előtt megoldhatatlan, rémes események állanak a parton, fák és bozótok helyett. Ritkán borotválkozott, a ruhájára sem ügyelt és sápadt arca kissé elhízott. Sokszor mondtam már nektek, hogy van szívem, ha néha rá is kényszerített az élet, hogy kemény legyek és erőszakos. Valami részvét, szeretet, vagy szánalomféle ébredt bennem titokzatos gazdám iránt.

A szolgálat könnyű volt, majdnem semmi. A kis vitorlás kezelése, tisztántartása egy gyönge legénynek sem került volna különösebb erőfeszítésébe. Sokszor előfordult, hogy napokra lehorgonyoztunk valahol és csak álltunk, álltunk, amíg Sir Robert valami közönyös útálattal oda nem szólt Birksnek:

– Gyerünk tovább…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.