Legény a talpán

Hová, miért? Meddig? Ezeket a fogalmakat lassan teljesen elvesztettem magam is a Nórán és ha nem vonzott volna valami különös rokonszenv Sir Roberthoz, már régen odébbálltam volna erről az unalmas sónerről.

Birks flegmatikus ember, akit a saját jólétén kívül nem érdekel más a világon. Nekem több a képzelőtehetségem és ez mentse csúf eljárásomat, hogy leskelődtem. Birksen volt a kormányzás sora. A vastag, fülledt, afrikai éjszaka teljes szélcsenddel borult a tengerre. Kiosontam a fülkémből és egy hasadékon keresztül belestem Sir Robert kajütjébe, ahonnan világosság szűrődött ki.

…Sir Robert az ágyán feküdt felöltözve. Egyik kezével azt a pokoli pipát tartotta a szájához, amelyből a szép halált szívják magukba gyengeakaratú emberek. A kajütben rendetlenség volt, ujjnyi vastagon feküdt mindenen a por, mert nem engedett senkit sem belépni, nem engedett takarítani. Az ópiumlámpa fehér világa szánalmas fényt vetett a borostás, verejtéktől fényes arcra. Nagyot sóhajtott, azután oldalra dőlt és kezébe vette a tűt. Nem lehetett régi ópiumszívó. Ismerem a begyakorlott, gyors mozdulatokat, amellyel a mérget golyócskává gyúrják a tűhegyen, ahogy hevítik és a pipába teszik. Sir Robert ujjai ügyetlenek voltak, lassúak, háromszor is újra kezdte, míg végül hátradőlt, úgyhogy tarkója mélyen a párnába süppedt és ismét szívott… Szegény. Mire az ujjai gyorsak, keskenyek és ügyesek lesznek, az arcára is kiülnek majd a mély sötét foltok, két szeme kissé besüpped árnyékos üregébe és nem bírják majd jól a napfényt… Hirtelen megszólalt:

– Jöjjön be maga, aki ott leskelődik.

Ostoba voltam. Nem számítottam rá, hogy az ópium első stádiumában különlegesen érzékennyé teszi a hallást. Természetesen bementem. Félredobta a pipát és felült az ágyon. Valószínű, hogy csak az első adaggal készült még el, mert nem látszott mámorosnak. A kezdők különben is jól bírják a mérget.

– Miért leskelődött?

– Kiváncsi voltam, sir.

– Úgy… – Néhány lépést fel és alá járt. – Ne tegye többé. Ha mégegyszer rájövök, hogy a dolgaimmal törődik, lelövöm. Elhiszi?

– Elhiszem, – mondtam meggyőződéssel, bár borízű hangja olyan nyugodt, félig suttogó volt, mint mikor az ebédjét kérte. Hirtelen azonban kimeredt a szeme és minden vér eltünt az arcából. Megpillantotta rajtam a halott leány gyűrűjét. Egyszerre egy revolver csöve szorult a gyomromra, ugyanakkor elkapta a nyakamat:

– Hogy került hozzád ez a gyűrű?! – A nyakamnál fogva hátralökött, hogy a falnak ütődtem.

– Sir Robert – mondtam nyugodtan, – aki egyik kezében revolvert tart és a másikkal üt, az gyáva.

– Értelek… – ledobta a revolvert a földre és elémállt csípőre tett kézzel. – Hogy került hozzád ez a gyűrű?

Rá akartam vetni magam, de tizedmásodpercnyi gyorsasággal állon talált az ökle. Mikor magamhoztértem az ájulásból, ott feküdtem még a földön és ő ugyanúgy állt előttem. Értek valamit a dologhoz, tehát elhihetitek, ha mondom, ilyen ököl, mint Sir Roberté, kettő sem létezett akkoriban ezen a vidéken. Fel akartam kelni. A fejem nagyon zúgott. Úgy látszik, ezt Sir Robert is tudta és tenni akart valamit ellene, mert megfogott a nyakamnál és úgy vágott neki fejjel a kajüt oldalának, hogy ismét elájultam, miközben éreztem, hogy deszkaszilánkok hasítják fel az arcomat. Barátaim, ezt az eljárást fejzúgás ellen senkinek sem ajánlom. Mikor kinyitottam a szemem, még mindig csípőretett kézzel állt a helyén, lehúnyta a szemét és csendesen megismételte a kérdést:

– Mondd meg nekem, matróz, hogy került hozzád ez a gyűrű?

Miután a társalgás eddigi menete nagyon kimerített, elhatároztam, hogy más irányt adok a beszélgetésnek:

– Felelek, de ahhoz elsősorban az kellene, hogy egyelőre ne üssön agyon.

– All right, – mondta, – üljön oda a székre és beszéljen.

Nagyon kényes helyzetben voltam. Bármennyire is elítéltem Badlem Jim cselekedetét, aki valószínűleg valami tolvaj cselédet ölt meg, nem árulhattam el. Nem vagyok besúgó és még a legnagyobb gazembert sem juttatnám rendőrkézre. Vannak iratlan törvények, amelyeket nagyon szigorúan kell venni éppen azoknak, akik az írott törvényeket eredeti merevségükből olykor hajlékonyabbá teszik. Azért nem hazudtam.

– Egy hónap előtt nyertem pókeren Port Natalban. Hogy igazat mondok, arra tanu Birks kapitány. Neki is feltünt a gyűrű és elmeséltem, hogy került hozzám. Kérdezze meg, sir, a kapitányt.

A tekintetéből eltűnt minden révedezés. Nyugodtan, keményen nézett az arcomba, látszott, hogy a szemeimen keresztül behatol a koponyámba, a lelkem mélyére. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nagyon közel vagyok a halálhoz.

– Azt hiszem, igazat mondasz, – szólt tünődve, – nagyon fontos rád nézve, matróz, hogy higyjek neked. – Kiszólt. – Birks kapitány!

A piszkos kalóznak ugyan mindent elmeséltem, de jól tudtam, hogy époly kevéssé fogja elárulni Jimet, mint én. Különben is Birksnek rengeteg esze volt. Kissé várni kellett rá, valószínűleg lerögzítette a kormányt, azután megjelent, undok kecskekörmeivel szakállát morzsolgatva. Nem csalódtam benne. Gyors pillantása egy másodperc ezredrésze alatt megtette az utat oda-vissza Sir Robert között és köztem.

– Captain Birks! Maga tud valamit arról a gyűrűről, ami a matróz ujján van?

– Már mint a gyűrűről? – mondta, hogy időt nyerjen. – Azt hiszem, kártyán nyerte Zanzibarban. Nem?

– Zanzibarban? – kérdezte jegesen Sir Robert. Meg sem mozdultam.

– Port Natalban, – mondta gyorsan és nyugodtan Birks. Mondom, annyi esze volt, mint egy tudományos akadémiának.

– Kitől nyerte? Mit mondott magának?

– Valami idegentől, – biztosra vette, hogy nem súgtam be Badlem Jimet, – ha jól tudom, azt mondta, sánta volt az illető, valami púpos pincér, már nem is emlékszem…

– Elmehet, Birks. – Miután egyedül maradtunk, ismét szünet állt be. – Szerettem volna, – folytatta azután, – ha közelebbit tud arról, akitől nyerte. Bár valószínűleg több kézen is átmehetett a gyűrű, míg magához jutott.

– Ha valami joga van az ékszerhez, átadom, sir.

– Nem. Hm… Csak tartsa meg a gyűrűjét. Köszönöm, de semmi közöm hozzá. Menjen a fenébe, matróz. Aludni fogok.

*

Közepe felé járt a száraz évszak. A csendes éjszakában mintha elektromosság feszítené a mozdulatlan levegőt, az embernek szinte szorította a homlokát a mozdulatlan forróság. A vitorlák bő ráncaikkal fáradtan lógtak, néha egy csattanással kilengett az ormányvitorla, hogy ismét elernyedjen. A Nóra kísérteties, alig észlelhető lassúsággal siklott és a közeli partról szélcsendbe dermedt pálmakoronák bámultak mozdulatlanul.

Mi köze Sir Robertnek a halott lány gyűrűjéhez. És miért bolyong, mint egy elátkozott ember lelke, állandóan és céltalanul a legelhagyatottabb délafrikai tengeren?

Később, mikor Birks helyén, a világ legmeddőbb kormánykerekénél álltam, szerettem volna a jövőmbe látni, szerettem volna megtudni, hogy a sorsom válaszol-e valaha erre a sok titokzatos kérdésre.

Sorsom expressz ajánlva válaszolt.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.