Legény a talpán

11.

Ha legalább iránytűm lett volna. Tudtam, hogy keletre mindössze néhány óra járásnyira lehet csak a tenger. A kimerültségnek ismét elértem egyik végső állomását. Vágtam, küzködtem, tiportam nyomonként előre, mindegy, merre, csak nem megállni, nem feladni mindent, amíg a vér mozdulni tud ereimben. Mit törődtem én a köröttem settenkedő szemekkel, távoli morgással, közeli visongással, mit törődtem én, hogy a halál a halál, a halál mindenütt, mindenfelől egész ármádiával kerített be és fonta egyre szorosabbra a pusztulás ezerféle lehetőségéből kovácsolt gyűrűjét. Meghalni és ez sokszor oly megnyugtató tudat, ezer halál között is csak egyszer lehet. Ezért ne csodáljátok, hogy például egy nem is túl távolról hördülő leopárdnak hangosan azt feleltem, hogy, kuss. El is hallgatott. Valószínűleg azt gondolta magában, hogy mit álljon oda egy ilyen udvariatlan fráterrel?… Mocsaras tisztásra értem és megpihentem egy pillanatra. Ruhámat cafatokra tépte az őserdő, a testem csupa seb volt és ekkor megpillantottam ujjamon a gyűrűt, amelynek egyik háromszögű hegye iránytűre emlékeztetett.

Tréfás ötletem támadt. A gyűrű hozott ide, ő vezessen tovább is. Feldobom. Hátha keletre mutat a nyavalyás háromszög. És ahogy egykor Pretoria felé, itt is felhajítottam a gyűrűt, azután továbbvergődtem abba az irányba, amerre a lehullott gyűrű csúcsa mutatott.

Nem vagyok babonás, ezt már többször említettem, de hogy az őserdő minden vadja, mérges csúszómászója, lezuhanó korhadt fatörzse elkerült, abban talán volt része ennek a gyűrűnek is. Ezt állítom. Pedig felvilágosodott ember vagyok, annak dacára, hogy saját szememmel láttam a kísértetek hajóját Ujguinea közelében…

A dsungel dombhullámos talajban folytatódott és egy-egy ilyen dombra feljutva, gurulva, zuhanva, hengeredtem le a domb völgyébe. Ó, barátaim! Ez már pokoli volt. Vakon, süketen, ájuldozva szédelegtem. És egyszerre valami szörnyűségeset hallottam, a legszörnyűbbet, ami valaha őserdőben megrémített. Azt hiszitek, hogy leopárd volt, vagy tigris? Talán a halálos zöld python sziszegése, vagy a szörnyű mormogásból induló orkánszerű bömbölése a hímoroszlánnak? Nem.

Valahol zongoráztak!

A dsungel mélyéből csendes zongorahangok hallatszottak. És ekkor tudtam, hogy ez a halál… A térdemen vonszoltam magam és egyre világosabb lett a zongora hangja. Röhögve, reszketve, vakon kúsztam a hang irányába, ahol valószínűleg Kaszás őfelsége csontkezei suhannak a billentyűkön, azután rázuhantam egy indára, az inda átszakadt súlyomtól és előrehanyatlottam valami láthatatlan meredek lejtőn, zuhanva, gurulva csúsztam a mélybe, bokrokat, köveket rántva magammal és megszünt minden…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.