Legény a talpán

14.

Shelton olykor fél éjszakákat is a laboratórium feliratú barakkban töltött, mikroszkópja és lombikjai mellett. Jó néhány olyan betegség problémájával foglalkozott, amelyről az orvostudomány még nem tud. A nyugodt éjszakában sokszor láttam a kórterem ablakán keresztül az ő világos ablakát és a dsungel eme hatalmas tisztásának csendjét csak a folyó csendes zúgása zavarta meg és a laboratóriumban zümmögő kis dinamó. Ebben a nagy, nyugodt, ősi csendben egyszerre fuvallatszerű, egészen halk, lágy zongoraakkordok hangzottak néhány másodpercig és újra elnémultak. Csak a dinamó zümmögött.

Mi ez? A tanár ott van szemben a laboratóriumban. Ki játszotta ezt a néhány ütemet a zongorán? És főleg miért? Idegesen forgattam kisujjamon a gyűrűt. Felelj! Felelj, kutya?! Mi történik itt tulajdonképpen?!

És a gyűrű felelt. Bizonyára ő sugalmazta azt, ami eszembe jutott. Ha valaki a zongorához ül, miért csak néhány ütemet játszik? És miért ilyen halkan? Halkan azért, mert megvárta, amíg zümmögni kezd a dinamó és így a távolabbi laboratóriumban a tanár nem hallhatta. De itt a házzal szemben nekem meg kellett hallani. És ha meghallottam, akkor kíváncsi leszek rá, hogy ki játszott. És esetleg odamegyek.

Értitek? Valaki azt akarta, hogy kíváncsi legyek rá. Valaki mondani akart valamit. Kisurrantam az ajtón és a tanár házához lopakodtam. A függöny mögött világosság volt. Óvatosan megemeltem a csücskét, hogy belássak a szobába.

Azután úgy éreztem, hogy elvesztettem az eszemet.

A zongora mellett, de merően az ablakra nézve, Lady Nora Shelton ült! Ugyanaz a gyönyörű arc, amelyet naponta újra és újra megnéztem az ujságban.

– Jöjjön be, uram – mondta halkan, de nyugodtan.

Bementem az ebédlőbe, közben az agyamban tótágast álltak a gondolatok.

– Nem reméltem, hogy meghallja, vagy megérti ezt a hívójelet a zongorán. A férjem most hajnalig dolgozni fog, de különben is meghalljuk, ha leáll a dinamó.

– Kegyetlen ember a lord?

– Kegyetlen? – Elmosolyodott. – A világ legjobb embere. De nagyon fájna neki, ha itt találná magát. Én a multkor hallottam az ön beszélgetését Arthurral. Ki volt az az ember, aki meglátta a gyűrűjét?

– Sir Robert Raleigh.

– Sejtettem… – mondta csendesen. – Úgy gondolom, hogy ha visszatér innen, esetleg módjában lesz beszélni Roberttel. Sőt, kérem önt, hogy keresse fel és adja át az üzenetemet.

Istenem! Mit mondjak? Mit tegyek? Ennek az asszonynak fogalma sincs róla, hogy Sir Raleigh akasztófára kerül. Szomorúan nézett maga elé és csendesen beszélt.

– Mondja meg neki, hogy ma is csak őt szeretem. De ne kutasson utánam. Megmaradok itt a férjem mellett. Az őserdő, ez a kórház, a sok szenvedés, ami naponta elvonul előttem; megváltoztatott. Én nem ismertem Arthurt, nem tudtam, mi az, amit ő vállalt, mi az, amit végez, mialatt én a mai asszony könnyelmű életét éltem. Sok vezekelni valóm van és hozzátartozik a penitenciához az is, hogy egyetlen komoly, igazán szép emlékem Sir Robert. A férjem nem tudja, hogy ma is Robertet szeretem. Elhitettem ezzel a szent emberrel, hogy sikerült elfeledtetnie velem Robertet és hogy ő tölti be az életemet… Volt egy este, mikor hiába várt rám. Megbeszéltük, hogy együtt szökünk Sydneybe. Robert azt hiszi, hogy nem szerettem eléggé. Pedig útban voltam motoroson Robert hajója felé, mikor elémbe vágtak a férjem bennszülöttei egy másik bárkán és erőszakkal magukkal vittek a gőzösre. Mondja meg Robertnek, hogy Arthur két eshetőséget adott: vagy lemondom néhány sorban a megbeszélt szökést és követem őt a gőzösön, vagy megverekszik Roberttel. Minden összeomlott… Hogy szembeállítsam ezt a két kitűnő embert, fegyverrel a kézben, miattam?… Megírtam a levelet és egy bennszülött nyomban elvitte. Arthur elhozott ide. Valamikor szemrehányást tettem neki azért, mert nem nekem él, hanem a hivatásának, mert magamra hagy, mialatt ő a dzsungelt járja. Ezért elhozott ide. Itt nekem is él, nemcsak a hivatásának és nem járja nélkülem a dzsungelt… Hanem velem. Minden az én bűnöm. A dzsungellel nem tudott szakítani miattam, hát a világgal szakított. Az akadémiával, a boulevardokkal és mindennel. Mondja meg Robertnek, ha nem is vagyok nyugodt: megnyugodtam.

– Mylady – mondtam olyan rekedten, hogy alig ismertem a saját hangomra -, ön… ön egy nesszeszert küldött ugyebár… vagy nem…?

– Igen – mondta szomorúan bólogatva -, szegény Robert bizonyára zavarban volt miatta…

– De mennyire – mondtam majdnem sírva.

– Ez is az én könnyelmű ostobaságom. Robert azt mondta, hogy a nesszeszeremen kívül mást ne hozzak magammal Lord Shelton házából, mert mind a ketten megélhetünk tisztességesen az ő munkájából. De én féltem attól, hogy Ausztráliában esetleg nélkülözni kell. Az apai örökségem, a megboldogult halála óta hiánytalanul feküdt a bankban és volt néhány szép ékszerem, lánykoromból, tehát úgy éreztem, hogy csak azt viszem magammal, ami jogos tulajdonom. Mindezt Robert tudta nélkül becsempésztem a nesszeszerbe, amit előre magával vitt a hajóra, mikor megállapodtunk a szökésben és elbúcsúztunk. Tudtam, hogy ő nem nyitja ki a táskámat és azt hittem, majd végszükség esetén, ha megmagyarázom neki, nem fog haragudni rám…

Lord Shelton lépett a szobába. A dinamó azonban változatlanul zúgott. Nagyon sápadt volt, néhány hajszála kuszáltan állt el kopasz fejéről.

– Mikor láttam az ablakból, hogy az épület felé jön, zúgni hagytam a dinamót és követtem… Vártam ilyesmit, Nóra… És hallottam mindent. – Különös nevetéssel, szinte artikulátlanul szólt rám. – Maga szépen meghálálta nekünk az életét… Gratulálok! – Egy fotelbe vetette magát és felkacagott egyszer, kétszer, de úgy, hogy a dobhártyám sajgott tőle. – Hát spiónkodni jött?!… És maga, Nóra… Szóval megint csak hazugság, mindig csak hazugság?! Tudja, kérem, hogy folytassam a történetet, én harminckilenc fokos lázzal érkeztem haza kutatóutamról és mielőtt hazamentem, az utcán találkoztam egy elcsapott szobalányunkkal… Részeg volt és feltűnően elegáns… És mikor felelősségre vontam, durván megmondta a véleményét Lady Nora Sheltonról… És én ott álltam lázasan, felnyitott szemekkel és szerencsétlenül…

– Arthur… ne beszéljen újra… erről… – mondta Lady Shelton sírva és remegett.

– Lord Shelton! – kiáltottam. – Hogy hívták ezt az elegáns szobalányt?! Könyörgöm, szedje össze magát és azonnal feleljen! Isten nevében, könyörgöm!

– Elma… – mondta önkénytelenül és álmélkodva.

– Zsarolt… – szólt egész testében remegve a visszaemlékezéstől Lady Shelton. – Egyszerűen elvitte a holmimat, mindenemet és azt mondta, ha feljelentem, átadja Arthurnak egy Roberthez írt levelemet, amelyet ellopott.

Legnagyobb csodálkozásukra felkaptam az asztalról a whiskyt és fél üveggel egy szuszra kiittam.

– Most én fogok mesélni maguknak – mondtam nyugodtan, de belül mindenem remegett. – Talán kevéssé regényes, de sokkal komolyabb történetet, mint a maguké és kérem, feleljenek minden kérdésemre őszintén, különben nagyon meg fogják bánni. Lady Shelton! Fehérneműt is lopott öntől a szobalánya?

– Sokat.

– Lopott egy arany karórát is, amelyen belül ékkövekkel volt kirakva a Shelton-család címere?

– Igen… – felelt suttogva és ijedten nézett.

– Öntől lopta ezt a kis gyűrűt is, amit itt lát a kisujjamon?

– Igen… Ezt állandóan hordtam, mielőtt ellopta.

– Hát most, kérem, térjünk át a romantikáról a rémdrámára. Ugyanazon a napon, amelyen Lord Shelton elvitte önt a gőzösön és Sir Robert a lemondólevelet megkapta, amit a szerencsétlen összetépett és a tengerbe dobott, ugyanazon a napon Georgetown kikötőnegyedében egy sokkal csúnyább dráma játszódott le. Egy bizonyos Elma nevű szobalány meg akart szökni a Táncos Bill nevű hírhedt szépfiúval, hogy otthagyja a szeretőjét. A szeretője ezt előre tudta és valószínűleg valami elhagyott utcába sétára csalta a nőt, ott leszúrta és a tengerbe dobta… Bocsánat, egy korty whiskyt iszom… – Kihajtottam a maradék fél üveggel. – Ezt az Elma nevű meggyilkolt nőt a dagály hullámai addig csapkodták a kikötő gátjához, amíg felismerhetetlenül roncs lett. A rendőrség másnap kifogta és a fehérneműjében levő monogram, valamint a karóra alapján megállapították, hogy a tetem Lady Nora Sheltonnal azonos… Azonnal üljenek le! Nincs sok időnk… Hé, Sam! Sam! Az a Belzebub hozzon pálinkát, különben szétrobbanok!… Szóval megállapították, hogy Lady Nora Shelton a halott. Elmentek a nyaralójukba, ahol azt mondták, hogy a lady reggel a motorossal elment. Az üres motorost megtalálták. Természetesen nem messze a nyaralóval szemben horganyozó Sir Raleigh-féle yachttól. Az asztalon megtalálták a lady búcsúlevelét, amelyben jelzi, hogy Sir Robert yachtjára megy és vele együtt elszökik. A rendőrség erre természetesen kiszállt a yachtra… Nekem ne abba a monokliba töltsd a pálinkát, te sátán! A kezembe az üveget!… Szóval, a rendőrség átkutatta a yachtot és megtalálták Lady Nora Shelton nesszeszerét, sok ékszerrel és húszezer fonttal. A bankjegyek sorszámáról megállapították, hogy előző napon a lady vette fel bankszámlájáról… Vizet! Vizet!… Ide az ablakhoz…

Az asszony ájultan feküdt, csak Sam, meg én foglalkoztunk vele, mert a tanár úgy állt egy helyben, mint akinek a lelke nincs jelen. Egész különös szigorú merevséggel nézett valahová a semmibe aranya keretes szemüvegén keresztül. Az asszony nem engedte a dívánhoz támogatni magát és eltólt bennünket.

– Nincs semmi bajom!… Folytassa, az Istenért! Mi lett Roberttel?

– Letartóztatták!… Na, nem elájulni! Mit ígért?!… Letartóztatták, de megszökött. Azután valami rokona támogatta, állítólag titokban és így egy kis sónerrel évekig járta a partokat. Nem mondhatnám, hogy jó színben volt. Körülbelül két hónap előtt hajótörést szenvedett, én voltam mellette és egy másik gentleman. Ekkor újból letartóztatták és semmi kétség aziránt, hogy ha nem sikerül idejében közbelépni, akkor felakasztják.

– De hiszen… két hónap előtt tartóztatták le… – dadogta Shelton, két tenyere közé fogva az arcát kínjában. – Akkor ma már…

– A letartóztatásnál tüdőlövés érte… Kérem, így nem lehet tárgyalni! – Az asszonyt újra az ablakhoz vittük és legyeztük, de most már hamarabb erőt vett magán. – Ön orvostanár – mondtam a lordnak -, praxisába vág bizonyára az a kérdés is, hogy ha egy embernek negyvenötös rendőrségi Colttal keresztüllövik a tüdejét, hány hét mulva lábbadozhat annyira, hogy felkössék?

– Sam! Sam! – ordította a tanár és kirohant. – Minden bennszülött a gőzhajóhoz, azonnal fűteni, azonnal berakni a legszükségesebbet, de égjen a kezetekben a munka, pokol fiai…

Ezt jól megtanulta tőlem.

– Mit tegyek?… Mit tegyek?… – tördelte a kezét az asszony.

– Öltözködjön az úthoz, de gyorsan.

Az asszony elsietett és a tanár jött be.

– Önöknek nem szabad egyenesen Georgetownba menni, mert csak a johannesburgi kerületi kormányzó akadályozhatja meg a kivégzést és ő indítványozhat újrafelvételt. Én nem élnék egy pillanatig sem tovább, ha ez az ember ártatlanul meghalna. – Egy székbe roskadt, nagyon szánalomraméltóan nézett maga elé.

Az asszony úti ruhában jött vissza…

– Arthur! Azon a napon, amikor Robert kiszabadul, visszajövök. Esküszöm rá. Úgy-e, elhiszi?

– Ne felejtse el – mondta nyugodtan – a személyazonossági igazolványait magával vinni, minden formaság fontos lehet. – Valahová a mennyezetre nézett. Látszott rajta, hogy lelkileg összeroppant.

– Arthur! Nem hallotta?… Visszajövök.

– Nagyon kérem, hogy ide ne jöjjön vissza. Erre semmi szükség nincsen. Ön nagyon jó és nemes asszony, Nóra. Mindent hallottam az előbb. Ne jöjjön vissza.

Az asszony már egyik lábával a hajó-feljárón volt, mikor sietve érkezett a néger cseléd, kezében egy gyapjúsállal.

– A Fehér Isten küldeni… Üzeni hideg lenni… Felvenni a mimnek nyakára…

Ilyen ember volt ez a lord. Azután a hajó lapátjai harsogni kezdtek és elindultunk.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.