2.
Körülbelül egy órai lovaglás után láttam csak tisztán, hogy milyen komoly bajba kerültem. Vizem nem volt, tudtam, hogy folyó nincs előttem és már huszonnégy órája ültem nyeregben. Azt hiszem, eléggé megviselt állapotban lehettem. Úgy éreztem minden pillanatban, hogy leesem a nyeregből. Még csak azt sem remélhettem, hogy találkozom valakivel. Ezekben a délutáni órákban Afrikában csak a bolond ember mozdul ki az árnyékból. És azok a gazok egy korty víz nélkül zavartak tovább. De hiszen csak ne lettek volna a barrikádok mögött, tudom, hogy megtanulták volna a békés utasokat tisztelni! Tudnotok kell, barátaim, hogy Afrikában a szomjanhalás nem éppen lassú befejezése a földi pályafutásnak. A víz patakokban ver ki az ember bőrén és ahogy a Cape Town-i fegyház lelkésze mondta, testünk kétharmad része tulajdonképpen víz. Ha azután Afrikában elfogy az innivaló, hamarosan rájössz arra, hogy vízből lettünk, vízzé válunk. Két-három órán belül, amint erősebben fogy a vízállományod, itt is, ott is felreped a bőr. Először ott, ahol vékonyabb. Rémülten érzed, hogy málik szét a két ajkad és miután a forróság éppen ezen a vékony felületen hatol át legerősebben, odavonzza a vért és a repedt ajkak öklömnyire duzzadnak. Ehhez a stádiumhoz már néhányszor volt szerencsém.
Tudtam, hogy a menekülés egyetlen kis lehetősége: elérni a tengerpartot. Ha véletlenül nem jön arra hajó, akkor hamarosan végére érek földi utamnak. Bevallom őszintén, sajnáltam azt a derék fickót, akivel azonos vagyok. Tehát megkíséreltem ezt a nem túlságosan kecsegtető esélyt. És ehhez ember kellett, barátaim. Még jó másfél órám volt a tengerpartig. Megsarkantyúztam a lovat és vágtatásra kényszerítettem. Úgy éreztem, hogy a csontjaim kiszakadnak és darabonként hullanak le rólam. A fülemben legalább kétszáz lélekharang csilingelt veszendő lelkiüdvömért. És én vágtattam. Ez volt a lovaglás! Egy haldokló ember egy döglődő lovon másfél óra alatt, több mint negyvenfokos melegben köves és mocsaras vidék között elhúzódó délafrikai országúton. Egyszerre csak feltüntek a pálmák és majomkenyérfák… Azután bozótok között bukdácsoltunk, mivel úgy látszik végetért az országút. A ló nagyot horkant és megremegett. Leugrottam róla. Hosszú, véres hab jött a szájából, mélyen lehajtotta a fejét két patája közé és a bőre remegett, mintha fázna. Azután egy sikoltó nyerítéssel eldőlt. Sokkal különb állapotban én sem voltam. Odatámolyogtam a parti fák közé és leroskadtam az árnyékban. Ilyenkor a verejtékező test segíthet az emberen. Nem szabad letörölni az izzadtságot. Egy singaporei detektívfelügyelő szerint nagyon fontos a trópuson, hogy az ember sohase törölje le a verejtékét. A verejték párolog, a párolgás hőt von el, így a test melege kissé csökken és ezáltal tovább bírja a forróságot.
Még az ujjamat sem emeltem fel. Tudtam, hogy minden mozdulat közelebb visz a halálhoz, a test drága nedveinek elvesztéséhez, a kimerült szív utolsó dobbanásához. És mégis. Annak dacára, hogy ezt tudtam, mégis siettetnem kellett saját pusztulásomat. Ugyanis megláttam a lovamat. Ott feküdt a nap hevében, ahogy eldőlt és a patái rezegtek. Hallottátok mind, hogy ez a ló milyen társam volt az elmúlt napokban. Úgy éreztem, hozzám tartozik szegény pára. Akinek annyi cimborája és jó barátja volt mindenütt, mint nekem, az megtanulja becsülni és szeretni a lovát. Én tehát felálltam – minden lépés kínszenvedés volt – és odavánszorogtam póruljárt cimborámhoz, hogy megtegyem, amit barátságunk alapján joggal elvárhatott tőlem: egy golyót eresztettem a fülébe… Szegény, legalább túl volt már mindenen. Eszméletlenül estem le újra a fa alá. Ez a rövid út a lóig másfél órával lejjebb vitt az elmúlás lejtőjén.
De mintha némi kárpótlást nyujtana érte az ég. Az annyiszor éltetőnek nevezett kegyetlen, gyilkos nap, afrikai gyorsasággal bukott le a fák mögé. És így még egyszer magamhoz tértem.
A délafrikai partvonal inkább a dsungel folyóit szegélyező parterdőségre emlékeztet. A tengerről áthatolhatatlan dsungelnek látszik ez a sok-sok kilométerre húzódó, szinte szabályosan egyenes, dús partsáv, míg valójában csak a tengert követi ez a szalagnyi őserdő és közvetlenül mögötte alig némi változatossággal az a köves, bozótos, vagy mocsaras szteppe terül el, amelyen én bukdácsoltam végig Pretoriától kezdve. Elátkozott partok ezek. Táborozásra, kikötésre, földművelésre, vadászatra, mindenre alkalmatlanok. És úgy látszik, Girton Tom, vagy ahogy barátai és néhány túlbuzgó rendőrtisztviselő nevezi: a «Skót» Tamás, itt fogja befejezni életét. Mindössze néhány óra. Kabócák egyhangú kórusa ciripelte fülsértően mindenfelől a gyászdallamot. A bőröm fájt és viszketett. És csak most jutott eszembe minden szerencsétlenség és baj oka: a gyűrű.
A halott lány gyűrűje!