12.
Mikor újra felnyitottam a szemem, igazat kellett adnom Mildred úrnak, egykori tanítómnak, mert láttam, hogy a pokolban vagyok. Közvetlenül az arcom előtt vigyorogva figyelt Belzebub, a fősátán, hatalmas orrlyukaival, fekete koponyáját borító szörnyű bozontjával. A fejemet hatalmas tenyerén tartotta felemelve és odanyomott valamit az ajkamhoz. Küzdeni akartam ellene, de hiába. Nyeltem… Nem is volt rossz a pokol itala. Langyos, cukros, mandulaszagú folyadék… Bizonyára meg fog gyulladni bennem… Elájultam.
Mély álomból ébredtem és újra láttam. Hogy a csudába kerültem ide?
Kétségtelen, hogy ez kórház. Szép, fehéren csillogó olajfestésű falak, egyforma rendes ágyak, a helyiség közepén hatalmas asztal, mellette ápolónő bóbiskol, üvegszekrény orvosságokkal, műszerrel… Hol lehetek? Ilyen rendes kórház, sajnos, Délafrikában nincs minden faluban, elhihetitek. Delagoaba vittek volna? Felszedett az őserdőben valami expedició? Jobbra, balra forgattam a fejemet. Nem olyan könnyedén, mintha olajozott golyóscsapágyon nyugodna, ezt képzelhetitek, de aránylag nagyon jól éreztem magam. Hm… Ez valami missziós kórház lehet, mert csupa bennszülött fekszik az ágyakon. Az ápolónő is bennszülött, szép fehér ruhában, fehér hajvédővel. A falon barométer, az ablakon hőmérő és villanylámpa lóg a mennyezetről. Ez nem lehet Delagoa. Elcipeltek talán Johannesburgba?… Hm… Ez felgyógyulásom után kellemetlen kíváncsiskodást hozhat a nyakamra. Ugyanis egyszer annyira felbosszantottak Johannesburgban… Szóval nem szeretem ezt a várost. Poros, füstös, lármás és én a szabad természet barátja vagyok.
Az ágyam mellett fehérköpenyes, idősebb orvos állt meg. Középtermetű, kissé elhízott, kopaszodásnak induló, ősz úr, aranykeretes szemüveggel. Volt valami tiszteletgerjesztő, imponáló a megjelenésében, hűvös, nyugodt pillantásában. Megfogta a pulzusomat, azután különös, vontatott orrhangon, amely minden fennsőbbsége dacára finom és hajlékony volt, így szólt:
– Önnek rendkívül erős szervezete van.
– Sajnos, uram – mondtam őszinte megbánással – Nem tehetek róla, pedig ez minden bajnak az oka.
Nem volt benne humorérzék. Úgy nézett rám, mint aki nem ért.
– Eddig csak folyadékot kapott, ma már ehet valami diétásat. Attól rohamosan megerősödik.
– Én is azt hiszem, uram, és ha van itt a kórházban feketebab szárított marhahússal, azt hiszem, este már leengedhet az uccára.
– Az étrendjét már előírtam a diétás nővérnek és nem változtatok rajta. Az uccára pedig soká nem mehet ki innen.
Szent Isten! Már tudom! Ez a georgetowni rabkórház. Hiába, a végzet!
– Uram, én abba az egész dologba úgy keveredtem bele…
– Egyelőre még nem szabad túl sokat beszélnie. Az uccára azért nem mehet le, mert innen a legközelebbi emberi fogalmaknak megfelelő ucca ezerötszáz angol mérföldnyire van…
– Dehát hol vagyok?
– Abban a délkeletafrikai dsungelben, ahol előttem még nem járt fehér ember.
– És ez a kórház?…
– Az én tulajdonom – recitálta változatlan hűvös, lágy orrhangján. – Három negyvenágyas kórterem, a hozzátartozó ambulanciával, műtővel és diatermiával.
– És… és kicsoda ön?
– Lord Arthur Shelton, a királyi akadémia tagja.