10.
Idáig a halott lány gyűrűje vezetett. Meg fogjátok látni, hogy ebbe a gyűrűbe költözött be az igazság és kényszerített engem, hogy szolgáljam őt. Az eset, életem leggyászosabb esete, így történt. A Limpopo torkolata felé már hullámverés nyugtalanítja a tengert. Nem rossz hullámok ezek, bár kissé magasak, de azért nyugodtan, lassan terülnek szét a hajó orra körül. Éppen Birks kormányzott (természetesen balkézzel, és én vele szemben, de jóval távolabb ültem a korláton. Négy nap alatt alaposan lefogytam, csak így történhetett, hogy a gyűrű leesett a kisujjamról. Ösztönszerűen utánahajoltam és felhúztam. Birks ugyanolyan nyugodtan állt. De mégis!… Valami változás történt! Egy tizedmásodpercig tartott, amíg észrevettem, hogy elkormányozta a hajó orrát, de ugyanabban a tizedmásodpercben a hajó oldalán már harsogva csapott át egy óriási víztömeg, amely könnyen pozdorjává törhette volna a bárkát és egy ellenállhatatlan hullám messze besodort a korlátról a tengerbe.
Fuldokolva buktam fel és úsztam. A Normandie szerencsésen megúszta a hazárdjátékot és teljes széllel hasította a vizet, reménytelenül távolodva. A kormány mellől egy kedélyes öregúr lengette felém a sapkáját. Jobb kézzel…
Ó, a gazember! Túljárt az eszemen. De én a magam jelleme után ítélek meg másokat, ezért könnyen áldozatul esem jóhiszeműségem miatt az ilyen feneketlenül aljas fráternek, mint Birks. Nem hiába nevezték el a kínai partok mentén a «Tiszteletreméltó Mosdatlan Sárkánynak». Csak kétségbeesett küzdelemmel sikerült kivergődnöm a szárazra. Nem voltam messze a parttól, de ilyen kimerült állapotban tízyardnyit sem könnyű úszni.
Ez már a pokoli Mozambique vidéke volt. Itt a tengerpartot nem az a csalóka parkerdőség szegélyezi, amelyet már leírtam, hanem dsungel, igazi szűz, vad ősrengeteg, amely néhány kisebb megszakítás után egybeolvad a Kongóvidékkel. Azt hiszem, ezen a parton emberemlékezet óta nem szállt ki fehér ember, vagy ha igen, az bizonyára nagyon megbánta később. Előttem az elhagyatott forró tenger, mögöttem a végtelen őserdő és itt álltam egy szál ruhában, halálosan kimerülve, víz és élelem nélkül, zsebemben egy átázott revolverrel. Azt hiszem, láthatjátok, hogy mióta a gyűrűt az ujjamra húztam, egyre sűrűbb csávába kerültem. Nem vagyok babonás és legjobban századunk felvilágosodottsága jellemez, annak dacára, hogy egyszer az Old England hátsó fedélzetén megjelent előttem Fejetlen Jack, az elátkozott kalózkirály. Ne tudjak többé egy korty whiskyt inni, ha hazudok. Mindennek dacára nem vagyok babonás, de úgy vélem, hogy bizonyos tárgyaknak megvan a maguk titkos jó, vagy rossz ómenje. Nem tudtam komolyan haragudni a gyűrűre. Mert ha csávába is kerültem miatta, valahogy úgy éreztem, hogy amíg a gyűrű az ujjamon van, megúszom a bajt. Most is alig kutattam félórát a part mentén, máris széles, kitaposott ösvényre akadtam. Úgy látszik, egy bennszülött törzs jár ide ki halászni. No, ha bennszülöttek, akkor majd ehetem náluk és alhatom, későbbi pedig elvisznek kanuval a lakottabb partra. Elindultam tehát a széles, kitaposott csapáson az őserdőbe, hogy felkeressem színes barátaimat. Nincs valami nyugtalanítóbb érzés, mint egyedül lenni a dsungelben. Az ősfák magassága és az indák hálózata ónszínűvé szűri át a nappali ég világosságát és egyetlen kéve napsugarat sem bocsájt a vadon dohos mélyére. Nappal az őserdő néma és elhagyatott. Minden állat a vackában pihen és az éjszakai vadászatra vagy menekülésre gyűjt erőt. Leszállt a dsungel korai éjszakája és a kanyargós ösvény még egyre vezetett, vezetett az ijesztő vadonban.
Tudjátok-e, barátaim, mit jelent az minden felszerelés nélkül őserdőben éjszakázni? Mert hova fekszel, fiam? A földre, ugyebár, nem fekhetsz, mert az erdő legvadabb és legvérszomjasabb bestiái végeznek veled: a hangyák. Egyszer a dsungelben hálva a bőrövem a földre esett függőágyamról, amelyet két fa közé erősítettem fel. Reggelre az övből csak a rézcsat maradt meg. De mondjuk, hogy nem zarándokolnak hangyák a közelben, akkor is ott vannak a piócák milliói és ha ezek ellen becsavarod magad egy vastag takaróba, úgy a tested melege bizonyára odacsal egy, vagy két mérgeskígyót. Leopárdról és egyéb vadakról eddig még nem is szóltam. Én úgy álltam az őserdőben, ahogy az ember délután szokott kisétálni a georgetowni hajóállomáshoz. Felkapaszkodtam néhány méternyire egy fára és léggyökerekbe fogózkodva helyezkedtem el. Képzelhetitek, milyen üdítő álomban volt részem. Amilyen kihalt nappal az őserdő, olyan élénk lesz éjszaka. Reccsen, zörög az erdő alja nyugtalan, keresgélő állatok járkálásától, csúszómászók surranásától. Foszforeszkáló szemek fénylenek fel hirtelen, borzalmashangú madarak rikoltoznak, azután a megújuló csöndet vérszomjas hördülés szakítja meg és egy bajbajutott majom visong kétségbeesetten. De a legidegesítőbb egy flegmatikus madár, amely valahol a közelben szünet nélkül mintha valamit megállapítana, azt mondja: kvan-kvan… kvan-kvan… Azután ismét megállapítja egykedvűen, mintegy vállatvonva: kvan-kvan… kvan-kvan… Nem hangosabban és egy árnyalattal sem másképp, megszakítás nélkül reggelig: kvan-kvan. Nem értettem, mit mondott ez a madár, de azt hiszem, igaza lehet.
Másnap legnagyobb csodálkozásomra az ösvény egyre keskenyebb lett, majd végétért. A csodába! Hiszen világosan kitaposott út volt, amilyen az őserdőben természetes módon nem keletkezhet. Úgy látszik, a fickók tanyájuk közelében valamilyen módon eltüntetik a nyomukat. Meg is pillantottam egy félholdalakú rést, amely a sűrűbe vezetett. Meghajolva, mintha alagútban járnék, haladtam így vagy tíz percig, de csak egyre sűrűbb és vadabb részekre jutottam, úgyhogy néha már késsel is kellett segíteni magamon a kúszónövényeken keresztül. Azután egyszerre világos lett előttem minden és sarkamig átjárt a rémület hidege. Egy régi elefántcsapás volt, amit én útnak néztem és a folytatását lassan beszövögette az erdő. Nincs más hátra, mint a csapáson visszamenni a tengerpartra. Néhány óra múlva rájöttem, hogy visszafelé a helyes irányban már régen el kellett volna érnem az elefántcsapást. Tehát eltévedtem. És ismét este lett, reménytelen, dermedt estéje a könyörtelen végnek. Felnéztem a magasba és a fák csúcsainak szédítő magasságában nem látszott fölöttem az ég. Azután közvetlen mellettem megszólalt valaki szemrehányóan, mint aki előre mondta:
Kvan-kvan.