1
Gorcsev teljes sebességgel négy óra negyvenötkor nekivágott Toulonnak. Négy óra negyvenhatkor karambol következtében leállt. Pontosan tizenhat métert tett a nizza-touloni útból. Negyven frankban kiegyezett a gőzmosoda sofőrjével, és szélsebesen továbbrobogott. Négy óra negyvenkilenckor észrevette, hogy nincs benzinje. Gyorsan egy benzinkút elé fordult, de ezt elsodorta a helyéről vagy nyolcméternyire, úgy, hogy tankolásról itt nem lehetett szó. Háromszázhatvan frankot fizetett négyszáz helyett, mert negyvenért beszámították az egyik fényszórót és a kézi dudát.
Miután mégiscsak szerzett benzint, ismét nekivágott, és most aztán simán kiért az országútra. Itt Gorcsev nekivadult. Százas tempóban rohant, pedig a viharos idő nehezebbé tette a kormányzást, mert a szél belekapaszkodott az első kerékbe, majd kiengedte, hogy később ismét a kormánnyal ellenkező irányba nyomja. Az út egyik oldaláról a másikra perdült a kocsi.
Egy utcaseprő keresztet vetett a cikcakkban száguldó autó láttán. De mégsem lett volna baj, ha nem kap jobb első defektet. Egy puskalövésszerű pattanás… a fék élesen csikorog, Gorcsev vadul forgatja a kormányt, de hiába… a kerékabroncsra nehezedő kocsi nekifut egy fának, felborul, kétszer átgördül az oldalán, és rémítő csörgés, csörömpölés, ropogás után az autó és vezetője az árokba zuhannak… Vége!… Nem mozdul többé egyik sem. Kiáltozó emberek futnak össze!
– Telefonáljanak a mentőkért! – rendelkezik egy tőkepénzes.
– Vigyázzanak… Óvatosan emeljék – vezényli Margó, a direktrisz.
– A mentést meg kell szervezni!… – mondta egy körszakállas úr, aki a leánylíceumban kézimunkatanár volt, és mellette egy világhírű író intézkedett pizsamában…
Ekkor az autó sofőrülése mögül megjelent egy láb, azután egy másik. Végül fejjel lefelé, a felborult kocsi ablakából fokozatosan kibújt derékig a szerencsétlenül járt vezető, és ebben az állapotban integetett a lábával, bizonyára azért, hogy kihúzzák.
– Szerintem, nem szabad hozzányúlni, csak ha az orvos jön – mondta a kézimunkatanár. A láb erre dühösen rugdalt… De nemigen merték bolygatni az úrvezetőt, aki mindössze derékig látszott, és felsőteste belógott az autó ablakán a roncs belsejébe.
Amikor ismét rúgott, a nadrágja kissé fesleni kezdett, és félő volt, hogy a szövet további feszülése komoly bonyodalomra vezethet. Egy matróz és világhírű író e célból lementek az árokba, hogy a közelgő katasztrófát elhárítsák. A tőkepénzes azt indítványozta, hogy inkább takarják be az illetőt egy felöltővel, amíg a mentő nem jön, de a saját átmeneti kabátját nem ajánlotta fel a közérdekű célra, tehát a világhírű író és egy matróz kiemelték a derékig látszó úrvezetőt veszélyes helyzetéből.
Szakadtan, véresen, olajosan, piszkosan elősántikált az árokból. Az orvos megnézte és megtapogatta.
– Uram! Önnel csoda történt!
– Az nálam természetes – felelte a rongyos úrvezető. – Most hol kapok egy bérautót?
– Csak nem akar tovább autózni?! Azonnal itt lesznek a mentők! Lehet, hogy belső vérzése van.
– Ha csak ennyire zavar, akkor nem törődöm vele… Van üres kocsija a garázsban? – kiáltotta az egyik közeli benzinkutasnak.
– Ilyen állapotban nem bérelhet autót! Olyan, mint a hulla.
– Vigyázzon a szájára, atyuska! – horkant rá az orosz.
Az idősebb benzinkutas odament.
– Hallja az úr! Tán megijeszt?
És megfogta Gorcsev karját. A katasztrófa áldozata erre nyomban úgy szájon vágta, hogy berepült az árokba, és ájultan zuhant a kocsi roncsai közé.
– Mégsem lehet belső vérzése – mondta az orvos egy háztulajdonosnak.
Ekkor megérkeztek a mentők, rohantak az árokba, és természetesen ápolásra átvették az ájult benzinkutast. Az emberek nem szóltak semmit, mert hiszen az illető állapota mindenképpen indokolta, hogy elsősegélyben részesítsék.
Gorcsev közben egy fa mellett veszteglő, magára hagyott kocsiba ült, és amilyen gyorsan csak tellett tőle, eliramodott az országúton.
A mentők bekötözték ápoltjukat, és éppen a hordágyra tették, amikor egy rémült asszony, a benzinkutas felesége megérkezett a helyszínre.
– A férjem! – kiabálta kétségbeesetten. – Mi történt a férjemmel?
– Legyen erős, asszonyom – felelte a mentőorvos drámai egyszerűséggel -, közvetlen veszélytől nem kell tartani.
A hordágyon fekvő benzinkutast betolták az autóba, és szirénázva elrobogtak…
2
Cannes-ban Gorcsev kiszállt az autóból, és vásárolt egy matrózruhát. Valahogy jobban érezte magát nyomban. Azután, mert szerette a tisztesség útjait járni, egy rozoga Chryslert bérelt, és nekivágott Toulonnak. Tíz perc múlva besült a sebességváltója. A mindenségit! Öt óra 55-kor már egy gyönyörű Mercedesen robogott, és pontban hat órakor a köztisztasági hivatal T. 106/91-es számú öntözőkocsiján befutott a touloni fiúárvaház veteményeskertjébe.
Most már rövid idő alatt elérte a kikötőt, ami könnyű feladat volt, hiszen gyalog ment. Hogy valamelyest megőrizze az úri látszatot, feltette fekete keretes monokliját, amelyről sajnálattal megállapította, hogy egy lencsényi részen lepattogzott róla a celluloid, és a mezítelen drótváz látszik a helyén.
A kikötőnek egy külső rakodójához ért, ahol gyanús alakok tűntek fel sűrűn. Egy árkád mélyén mozgó árnyat pillantott meg. Odalépett:
– Van szerencsém, édes öregem! Nem mondaná meg, hol találom a Texas vendéglőt?
– Nem.
– Micsoda?
– Hallgasson rám, és menjen a Szilvakék Paradicsom-ba. Az is lebuj…
– De…
– Uram, hallgasson rám, és ne szóljon semmit.
– De nekem a Texas vendéglő-be kell mennem!
– Ne beszéljen sokat, a Szilvakék Paradicsom itt van a szénrakodótól jobbra, menjen oda és kész!
Ezzel otthagyta.
– Marha! – kiabálta utána Gorcsev. Az illető visszajött. Alkonyodott. A sötét kikötőben két árny állt szemben egymással, egy magas és egy alacsony.
– Mondott valamit? – kérdezte a magas.
– Mindössze megemlítettem, hogy ön egy marha.
– Szívja vissza.
– Nem tehetem – felelte az alacsony árny. – Rövid beszélgetésünk alatt ez a benyomásom meggyőződéssé vált – és mintegy bocsánatkérően hozzátette: – Marha, bátyuskám, mit csináljak? Nem tehetek róla…
– Most feketére pofozom magát.
– Ne mondja! Ennyire neheztel?
– Igen…. nesze… Au!
Ütésre lendülő karját a monoklis fiú elkapta, megcsavarta, és svungosat rúgott a neheztelő, gyanús járókelőbe. Mire ez belezuhant fejjel egy kis medence olajfestékbe, amellyel aznap mázolták a leggyorsabb touloni motorcsónak kéményére a “helyiérdekű kék szalag”-ot.
Gorcsev továbbsietett, és feljebb, a vámháznál megszólított egy kölyöknyi angol haditengerészt.
– Hallo boy!
– What can I do for you?! – felelte vidáman a szeplős képű suhanc.
– Kisapám, mondd meg nekem, hol van a Texas vendéglő?
– Go in the hell! – felelte mérgesen a fiú, és otthagyta.
…Ez szép. Úgy látszik, hogy a Texas vendéglő valami hírhedt hely lehet errefelé. De mégis oda kell érnie, gyorsan.
Megállított egy különös egyént, aki tökmagot evett a sapkájából, ujjatlan csíkos ruhát viselt, és egy sarki lámpának dőlt. Széles nagy csontjai izmos emberre vallottak. Roppant előreugró kacsaorra furcsán mozgott, miközben a tökmagot rágta, és a héját olyan szép rutinos módon köpte ki, hogy néha egészen távoli járókelőket is eltalált.
– Van szerencsém – üdvözölte Gorcsev, és félrekapta a fejét egy tökmaglöveg elől.
Az ujjatlan trikójú egyáltalán nem köszönt vissza, ehelyett így szólt recsegő bariton hangon.
– Mit akar, maga mamlasz? Nyögje ki, vagy menjen a fenébe.
– Nézze, galambocskám… Hoppla! – Elkerült egy újabb tökmagcsomót. – Ma érkeztem a hajón Izlandból, és rosszul tájékozódom itt. Nem szeretnék a Texas vendéglőbe vetődni, mert valaki óva intett…
– Nem is való ilyen nyeszlettnek a Texas.
– Hoppla! Ez gól volt… Ugyanis, kérem…
Megtörölte a szemét. – Ismerőseim a Szilvakék Paradicsom-ot ajánlották. Ezért szeretném tudni, hol a Texas vendéglő, nehogy odatévedjek véletlenségből. Hopp!
– Szerencséje van. Még véletlenül sem tévedhet arra, mert éppen a Szilvakék Paradicsom-hoz megyek, és elvezetem magát erre a helyre, ha már ilyen gyámoltalan.
A fene egye meg! Máris elindul vele! Ilyen marhaság!
– Merre van az a Texas vendéglő, hogy mégis elkerüljem? – nyögi újra Gorcsev.
– Csak ne féljen semmit és jöjjön. Ott a sarkon a Szilvakék Paradicsom. Szolíd, polgári hely.
Amikor a jelzett helyiséghez értek, némi tisztelet támadt benne a Texas vendéglő iránt, amelyhez viszonyítva ez itt szolíd, sőt “polgári” hely. Mert a Szilvakék Paradicsom előtt a riadókészültség autója vesztegelt, üvegcsörömpölés, robaj és több lövés hallatszott, azután egy félig agyonvert pincér rohant ordítva ki az utcára:
– Mentők! Bigeur meghalt, és a másik kettő…
Hogy mi történt a másik kettővel, ez már nem derült ki, mert egy padot dobtak a pincér után, és fejbe találták, hogy elájult. Közben a rendőrök elhurcoltak egy megbilincselt, feltűnően emberi formájú egyént.
– Maga szereti a hagymásan főtt birkahúst? – kérdezte a kacsaorrú – mert azt jól csinálják itt.
– Nekem mindegy, hogy mit eszem.
– Nono… Nekem nem. Szeretem a hagymás húst.
Ezt felesleges volt közölni, mert Gorcsev beszélgetésük kezdetén tisztában volt az idegen és a hagymás hús között fennálló nagyon meghitt, bensőséges kapcsolattal. A pincér közben magához tért, vállára vette a padot, és visszament a helyiségbe, ahol szerinte Bigeur meghalt, és a másik kettővel is történt valami.
– Na, jöjjön. Ilyenkor már kész a vacsora. És mert ilyen zöldfülű kölyök, hát fizetem a magáét. Ha akarja, alhat is nálam.
– Hol lakik?
– Hajléktalan vagyok.
– Akkor inkább háljon ön nálam. Nekem sincs lakásom.
– Maga marha – kiabált rá a kacsaorrú. – Én Privát Elek vagyok! Ismerem a kikötő legkényelmesebb vagonjait, és elsőrangú titkos ládákat tudok.
Privát Elek, a vagonok és titkos ládák tudója előrement, és Gorcsev követte.
Egy szemüveges, sovány ember jött oda hozzájuk. Vizes, átvérzett kendőt szorított a fejéhez, és mérsékelt lelkesedéssel fogadta vendégeit:
– Csak üljenek le! – szólt rájuk gorombán. És utálattal Gorcsev felé bökött: – Ki ez a pasas?
– Nevem Cservonec.
– Mondja már!… Én Bigeur vagyok. Történt valami?
– Ön az, aki meghalt?!
– Hülyeség! – förmedt rá a fiúra. – A csaposom neuraszténiás, és valahányszor betörik a fejemet, az utcára rohan, hogy a mentőket hívja! Nap mint nap megismétlődik ez a jelenet.
– Küldjön nekünk fokhagymás birkát – szólt Privát Elek, a vagonok és titkos ládák kiváló ismerője. – Főtt babot olajjal, ecettel, és egy üveg vörösbort hozzá!
Bigeur felvette a rendelést:
– Mit meséli el mindig ezt a regényt? Tudják azt már itt, hogy miféle húst esznek az ilyen alakok – felelte Bigeur, és bekiáltott a konyhába. – A Privát Elek-féle birkából két porciót.
– Mondja, maga volt már a Texas vendéglő-ben? – kérdezte a pártfogóját, amikor ismét ketten maradtak.
– Hogy a csudába ne? Elég sűrűn akad ott dolgom. De hát az más! A Privát Elek fogalom itt. Az mehet akárhová nyugodtan.
Közben tálaltak, és Gorcsev türelmetlensége dacára, végre egyszer jóízűen evett babsalátát, kikötői módra: sok borssal és karikára vágott vöröshagymával, azonfelül birkahúst és melléje vörösbort.
– Magát hogy hívják? – kérdezte vacsora közben a szomszédjától, vagonok és titkos ládák fogalommá lett ismerőjétől. – Nem tudom elhinni azt, hogy Privát Elek. Bizonyára van emberi neve is.
– Hát ahhoz mi köze? Bemutatkozni jött vagy vacsorázni?
– Csak épp gondoltam, hogy ha már megbarátkoztunk…
– Barátkozik a fene magával!
Ez az ember egyre jobban tetszett Gorcsevnek. Bár égett a türelmetlenségtől Anette miatt, mégis szeretett volna többet tudni a vagonok és titkos ládák szakemberéről.
– Mi a foglalkozása?
– Rabló – felelte Privát Elek. – Miért nem iszik abból a borból?
– Micsoda?
– Tán süket? Néhány barátommal együtt bizományi útonállás-t folytatok. Egész jó mesterség.
Privát Elek, a bizományi rabló (mellékesen vagonok és titkos ládák nagy ismerője), cuppantott egyet, elővette zsebkését, és az asztalnak könyökölve hozzálátott a vacsora utáni fogpiszkáláshoz, bicskája hegyével.
– A bizományi útonállás mint mesterség, nem veszélyes, de nem is nagyon jövedelmező. Vannak igazi rablók, akik kisebb munkát bizományba adnak. Mondjuk ha kirabolnak egy raktárat, mi elvisszük nekik teherautóval az árut. Én bárkit leütök, és házhoz szállítom, azután mosom kezeimet.
– Hm… Ilyen megbízása régen lehetett – mondta Gorcsev Iván, és Privát Elek kezeire nézett.
– Éppen ma! Elrabolunk egy csirkefogót, és kioltjuk a gyertyáját.
– Valami gazdag örökhagyó? – kérdezte, és bort töltött magának.
– Fenét! Csirkefogó az illető, és úgy hívják, hogy Gorcsev Iván… Na! Megfulladsz egy kis bortól?! Köhögd ki!
3
– Ki ez az izé… Gorcsev, ha jól értettem? – kérdezte, miután szóhoz jutott.
– Egy csirkefogó! Valami néger királynak kémkedik a Riviérán.
– Igen?… – Ez meglepte. – A néger királyok rajtaütésre készülnek Monte-Carlo ellen?
– Egész más ügy van a háttérben. De ez nem fontos. Ujjat húzott néhány elszánt fickóval, ravasz, vakmerő.
– Milyen forma ember?
– Nem olyan, mint te!
– Az biztos.
– De most már elég volt ebből. Inkább azt mondd meg, hogy mit keresel erre?
– Hajósinas vagyok.
– Hogy lettél az?
– Női szabóságot tanultam, de elszabtam egy szép tavaszi kosztümöt, és kidobtak – mondta komoly arccal. Mint említettem, Gorcsevnek csúnya szokása volt, hogy mindenféle bolondságot kimondott habozás nélkül, azonnal, ha valaki kérdést intézett hozzá. – Először pincér akartam lenni – magyarázta könnyedén -, de gyáva vagyok, és nehéz felfogású, hát gondoltam, jobb, ha a kikötőben élek.
– Hülye! – ordította a kacsaorrú, és olyat csapott az asztalra, hogy egy négyfelé vágott húsdarab az ölébe esett. – Tán a kikötő az gyáva és ostoba embernek való?
– Hát… mindenesetre más, mint az étterem, ahol előfordulhat, hogy valami részeg ember megveri a pincért.
– És a kikötőben nincs részeg?
– Van? – kérdezte ijedten. – Akkor jól nézek ki!… Erre nem gondoltam…
– Maga bolond! Hiszen itt elveszett ember, evvel a lányos képével, gyámoltalanságával! Mit csinál maga, ha valaki pofon üti?
– Ne féljen, meg tudom védeni magam.
– Hogyan?! Mi?!
– Nyomban feljelentem az illetőt!
– Azonnal menjen a fenébe – de amikor Gorcsev sietve felugrott, utánakiabált. – Várjon, maga bolond…
De az orosz úgy rohant, ahogy csak bírt, boldogan és idegesen, mert örült a szökési lehetőségnek, és félt, hogy baj éri Anette-et!
Privát Elek nagyon bánta, hogy elriasztotta a tehetetlen, félénk fiút. Egész kedves, nyílt arcú kölyök, és nincs is senki, aki megvédje. Utána is iramodott, de az orosz úgy futott, mint az őrült.
– Álljon meg, maga marha! Nem bántom!… Álljon meg, mert összetöröm…
De hiába csalogatta, Gorcsev futott, ahogy csak a lábától tellett.
4
Most mit tegyen?… Már este volt. Hol a Texas vendéglő? Hoppla!
Elsőrangú idea!
Gyorsan bement a telefonfülkébe, és felcsengette a tűzoltóságot. Majd a sziréna nyomra vezeti, mert hogy itt a közelben van a vendéglő, az biztos.
– Tűzőrség – jelentkezett egy hang.
– Azonnal jöjjenek! Ég a Texas vendéglő!
– Hála Istennek.
– Mi? Megőrült! Itt a tulajdonos beszél!
– Maga az Raoul?… Minek gyújtották fel megint a kocsmát? Úgysem hiszik, hogy a halott a tűz áldozata.
– Pedig most igaz. Felrobbant mellette a gázkályha.
– Hiszen magánál vályogkemence van!
– De… bevezettük és… szóval jönnek?
– Jó, jó… hát jövünk. Hogy van Emánuel?
– Izé… már meggyógyult…
– Hát beteg volt?!
– No… nem egészen… a dohányzás… – hebegte Gorcsev.
– Mi? Emánuel dohányzik?!
– Izé… dehogy… Csak viccből rágyújtott egy csibukra…
– Az öszvér?!
Most dühbe jött.
– Igen! Az öszvér! Pipázik és regényeket olvas, sőt beszél is!
– Halló!! Mit mond?!
– Hogy akassza fel magát!
Lecsapta a kagylót. Hű, de kellemetlen.
– Megvagy, gazember! – Egy rendőr fogta a torkát. – Szóval te szoktál innen telefonálni a tűzoltóknak.
– De kérem.
– Csend! Egy hete figyelek minden fülkét. Te hívtad ki a bábát Lusson tanácsos úr eljegyzésére, sürgősen!
– Kérem, a tűzoltókat bevallom, de a bába nem igaz, és…
– Gyere! Most aztán van bizonyíték!
– De csakugyan ég a Texas vendéglő?
– Majd ellátom a bajod! – üvöltött a rendőr. – Hol ég ez a vendéglő, mi?!
És a szomszédos házra mutatott.
Nagy, kivilágított tábla függött egy helyiség bejárata felett.
TEXAS VENDÉGLŐ
A goromba vendégek kilépti díjat fizetnek
És a vendéglő előtt most megállt egy Alfa Romeo. Anette és Portenif kiszálltak, azután gyorsan eltűntek a ház melletti udvar kapujában, amely az üres telekre nyílt.
VII. fejezet—>>>