A tizennégy karátos autó

1

Az orani régi vár a tengerpartról kiszögellő földnyelven épült, alig néhány száz éve, és a turisták szerint csodás kilátás nyílik a tengerre.

A vár különböző, beomlott teraszai alatt van a Szultána Korridor. Abu ben Masnir mór fővezér itt őriztette láncon egy hűtlen kegyencnőjét, hogy e merőben radikális eljárással óvja a kísértéstől. Sikerült-e megóvni a kegyencnő hűségét, vagy sem! Ki tudhatná ma már?… Sötét korok és hűtlen asszonyok titkait még eddig senkinek sem sikerült pontosan tisztázni. Annyi bizonyos, hogy ezt a földszinti helyiséget nem szívesen látogatják a turisták, mert sok benne a denevér, a pók, a százlábú, és ártalmatlan siklók is megfordulnak itt olykor.

Ezt a helyet szemelte ki Gorcsev, mint olyant, ahol ruhát cserélhet Vanek úrral, akinek a várban adott találkát.

– Ne haragudjék uram, a késésért – mentegetőzött Gorcsev, amikor kezet fogott. – Rajtam kívülálló okok miatt történt, és úgy hiszem, megfizettem érte…

– Azt hitte, hogy az ilyesmit megfizetheti pénzzel?

– Hát, kérem – ismerte be Gorcsev. – Én azt hittem.

Vanek úr búsan bólintott:

– Önnek igaza volt.

– Most felveszem a ruháját, és bemegyek a századához. Magát nem üldözhetik, mert civil, engem nem küldhetnek el, csak kérdőre vonhatnak távolmaradásomért.

– Ezek ott nagyon érdekes dolgokat tudnak, arra figyelmeztetem – mondta búsan, és kirakta a zsebeit… – Van egy tánctanár, aki állandóan a művészekről beszél, de hasznos is néha, mert jól ismeri a fontosabb állatneveket. A káplárnak kifogása van a galaci révkapitány felesége ellen, és az őrmester megöli, ha nem nevezi Kabóca nevű állatok királyának. Nagyjából ezek a fontosabb tudnivalók. Esetleg lesz ott egy Mehár nevű indiai tornatanár, aki meteorológiai okokból kifolyólag megveri időnként önt, ehhez hozzászokik idővel…

Közben levette a ruháit, és Gorcsev beöltözött katonának. A nadrágot hónaljáig húzhatta, és a zubbony felöltőszerűen csüngött és lebegett rajta. De ez nem fontos. Viszont Vanek úr rosszabbul járt. Gorcsev vászonnadrágját úgy ahogy fel akarta erőszakolni, mire az szétrepedt, de teljesen. Két darabra.

– Maga itt megvár – intézkedett nyomban Gorcsev -, amíg az első ócskástól egy ruhát hozok.

Vanek úr aggódva körülnézett.

– Kínos heteim lesznek, amíg majd úgy adódik, hogy ismét felkeres.

– Ne tréfáljon. Csak nem képzel rólam ilyesmit? Egy perc múlva itt vagyok. Ne aggódjék – mondta Gorcsev, és elment.

Egy perc múlva Vanek úr igazán nem aggódott, de úgy két és fél óra elteltével már nyugtalan érzés fogta el, és amikor lassan bealkonyodott, elhatározta, hogy érintkezést keres a külvilággal. Kilépett az ajtón, hogy intsen. Az egyetlen felsőruha Vanek úr közelében a kabát volt.

Azzal intett.

Egy norvég balneológusnő, életének delén, de már a közeli alkonyt sejtető arcvonásokkal, Kodakjával éppen arra jött, és nyomban elájult. Két napig napszúrás ellen kezelték, mert képtelen volt elmondani, hogy mi a baja. Később egy arra járó leányárvaházi növendékcsoport énektanára a fentiekkel egyező előzmények után eltörte rajta az esernyőjét.

Vanek úr ekkor megtörten, kimerülten visszaült a kőpadra, és olyan volt, mint egy búskomor szultána, aki a fogságban hízásnak indult, és elvirágzott bánatában, mert a féltékeny szultán lenyiratta a haját, de a bajuszához nem engedett nyúlni.

…Már beletörődött volna abba, hogy itt marad ezentúl, amíg Gorcsev visszatér valaha, és nyers siklóhússal fog táplálkozni, amikor az énektanár feljelentése alapján eljött érte az őrjárat.

Miközben egy lópokrócba becsavarva, mezítláb, de megvasalva bandukolt a kísérőivel, emlékezett egy őrült festőnek a Tettenért Remete című vásznára, arra gondolt, hogy semmi értelme az őszinte vallomásnak. Ha elárulja Gorcsevet, akkor ezután pénzt sem kap a szenvedéseiért, meg ki tudja, hogy elhiszik-e a történteket?

Eh!… Most már mindegy…

A börtönbe érve megpillantotta Mehárt, aki éppen sűrű arcra borulásokkal foglalkozott. Csendben leült a sarokba, és amikor a török megfordult egy másodpercre, Vanek úr szerény mosollyal mondta:

– Ráér a veréssel, ha befejezte. Nekem nem sürgős. Csak csinálja tovább, őrült úr…

2

Mi történt Gorcsevvel? Miért feledkezett meg hányatott életű titkáráról? A kilátás miatt. Ha az orani régi vár terasza előtt nem olyan tág panorámával kínálja tarka kikötői látványát az öböl, akkor a titkár nem okoz rajtaütésszerűen idegösszeomlást a svéd balneológusnőnél, és az énektanárnak továbbra is megmarad jó karban az esernyője. Ezenfelül másképpen végződik néhány becsületes és becstelen ember törekvése, fordítva alakul Abe Padan király és a portugál Dizard trónviszálya, továbbá megváltozik az ifiriz nép történelme.

Mert Gorcsev lekönyökölt egy percre a teraszon, és nyomban megállapította, hogy a vár alatt nyúlik az a kőgát, ahol a République és közvetlen közelében a Gyanús Cápa vesztegel.

És egyszer csak látja, hogy a République melletti gáton ott van a Mester, megismeri a széles válláról, ősz fejéről, azután a púpos Halacska és az a csámpás… Drugics! Az ott Privát Elek!! Egy tányérsapkás, hivatalos egyén is velük van, és valami fuvarlevelet nézeget, amit a Mestertől kapott…

Gorcsev izgatottan figyelt. Rövidesen megindult az egyik daru… a République felett leereszti a láncát… Várakozás. Nemsokára a hajó mélyéről a magasba emel valamit… Egy ponyvával védett autó… Látszik a négy kereke! Az óceán felől egy ködfal közeleg! Az autó libegve halad a lánccal…

Gorcsev nem érti, csak érzi, hogy mi van itt, és vadul dobog a szíve.

Ez a tizennégy karátos autó! – kiáltja belülről egy hang, pedig nem lehet az, hiszen a vízbe zuhant! – Nem! Itt valami történt! Rohan… Közben elhomályosul a nap, begördül a nyílt tenger felől a köd roppant tankja, és átvonul az utcákon, házakon, embereken… Szegény Vanek úr, mi lesz vele? Eh! Rajta később is segíthet. Az autó ügye pillanatokon múlik…

Gorcsev leér… Messziről látja, hogy a banditák jönnek a partra, végig a mólón. Egy raktárépület kapujából figyeli őket. Homályos fények rezegnek a síkos, feketén csillogó aszfalton, és a pokol katlanjának fullasztó gőze ül mindenen.

Munkások kiáltoznak… csikorgás… És a daru folyamatos zörgéssel görgeti le a láncot… Partra helyezték az autót… Drugics eltávolítja a ponyvát, Gafirone a kormányhoz ül, és bejáratja a motort… Gorcsevnek a motor ütemére lüktetett a torka…

Most egy közelgő taxi fénycsóvája növekszik a ködben… Odavilágít a karosszériára, és az orosz önkéntelenül felkiált!

Egy kéken zománcozott, hatalmas Alfa Romeo elindul, és magasra fröcsköli a sarat…

A tizennégy karátos autó volt!

3

Gafirone, ahogy a Mester meghagyta, az Imperial előtt beült az Alfa Romeóba, és a körmeit ápolta.

Félóráig itt kell ülnie. Akkor indulás. Leterpesztett ujjait lakkozta elmerülten, és halkan fütyült. A versenyző nagy gonddal festi a körmeit, oly precíz, többféle síkból adódó hatásokat figyelve főműve előtt, az utolsó ecsetvonások közben. Az utolsó ecsetvonás után gyorsan egymás felé rázogatta a kezét, mintha tapsolna, de meggondolná, mielőtt összeér a két kéz.

Valaki kinyitja a kocsi ajtaját. Egy fiatal katona áll ott feszes tartásban, de teljesen fesztelen, bő egyenruhában.

– Ön Gafirone autóversenyző?

– Igen.

– Szíveskedjék velem jönni.

– Hová?

– A városparancsnokságra.

– Miért?

– Az Ön kocsija ez a kéken zománcozott Alfa Romeo?

– Ne…em… de ez egy úré, aki…

– Szíveskedjék velem jönni, lehet, hogy csak egyszerű formaságról van szó. Gyalog megyünk. A kocsi itt marad…

A versenyző halottfehéren követi Gorcsevet. Sejthette volna, hogy ez nem tiszta ügy.

Komor épület elé érnek… A katona kinyit egy kiskaput, és Gafirone belép. Függöny választja el a folyosó további részétől.

– Itt várjon, amíg szólok az őrnagy úrnak.

És átmegy a függönynyíláson. Gafirone vár… vár… Húsz perc elmúlik. Végül kijön egy múlt századbeli alabárdos, pápai testőr, és meghökken a versenyzőtől.

– Kit keres?…

– A… az őrnagyot…

– Miféle őrnagyot? Ez itt az orani Klasszikus Színház művészbejárata. Hé!

Gafirone kirohan, mint az őrült, és mindenkinek nekiütközik közben!… De csak fut!!…

Késő!… A hotel előtt a Mester szinte toporzékol… Ott van a kacsaorrú kapitány, meg a többi elhanyagolt külsejű alak. Csak az autó nincs ott…

Gorcsev közben megelőzte a Mestert, taxin visszatért a szállóhoz, egyszerűen beül a kormány mellé… begyújt, és elindul az autóval kísérteties útjára.

A sarkon feldönt egy újságosbódét, de félóra múlva megáll Laboux villája előtt.

4

– Mi történt? – kérdezte Rézláb, amikor Privát Elek értük jött a Három Főkukac nevű étteremhez, hogy együtt menjenek a Főtérre, ahol a Mestert kell vámi.

– Ez a Gorcsev… – felelte fogcsikorgatva -, hogy gebedne meg. Ellopta az autót. Bolonddá tette azt a versenyzőt.

– Az úgyis bolond volt – állapítja meg a hallgatag Drugics, akit csak egészen kivételes tévedések indítottak arra, hogy beszéljen.

– Most már legalább elmondhatod, hogy mi volt ez a história az autóval, ami hol a vízbe esett, hol ellopják.

– Génuában feladott a Mester a République-re egy ugyanolyan kocsit, mint ez a bizonyos tizennégy karátos – magyarázta Privát Elek – Gafirone versenyző kocsijának mondták, és ponyvával volt bevonva. A fenékben odaállították ennek a Laboux-nak az autója mellé. A hajóraktárnok a zsebünkben volt. Kirakodás előtt a mi autónk ponyváját ügyesen Laboux Alfa Romeójára tette át a raktárnok. Az egymás melletti két autó közül természetesen a ponyva nélküli kék Alfa Romeót hitték Laboux kocsijának. Pedig az a mienk volt, és Laboux tizennégy karátos autója ott állt mellette ponyvával fedve. Amikor leszakadt a kocsi, persze, azt hitték, hogy az az övék.

– Honnan tudták, hogy leszakad majd a darulánc?

– Az volt a legegyszerűbb. A kicserélt kocsi ülése alá a raktárnok ötszáz kiló súlyt helyezett el, amíg a hajó útban volt. Éppen háromszázzal több volt, mint amit a csiga lánca az autóval együtt elbír. Persze alighogy emelte, leszakadt.

– Remek terv volt! És erre egy ilyen szélhámos…

– Hát óriás ez a Gorcsev?! – kiáltotta Rézláb.

Közben kiértek a Vár előtti dísztérre. Oranban, ha az ember ösztönösen jár, biztos, hogy erre hozza a lába. A köd valamelyest felszívódott, és az eső is elállt. Drugics, mint általában a zárkózott, nem barátkozó emberek, ínyenc volt, mert az étkezés magányos öröme megfelelt természetének.

– Hol lehet ez a Cservonec kölyök? – kérdezte a Halacska.

– Csak nem veszett meg újra a légióval?

Ebben a pillanatban egy óriási autó állt meg mellettük. Valami bútorszállító, vagy ilyesmi lehetett.

– Figyeljetek! Magyarázatra nincs idő. Egy óra múlva indulunk ezzel a kocsival, csak Lingeströmöt várjuk.

– Szállítmányozással fogunk pénz keresni?

– Fogd be a szád! A tizennégy karátos autó a miénk lesz! Ez a kocsi itt többet ér az előző tervnél! És benne lesz Gorcsev is rövidesen, arra esküszöm!

– De mi ez a kocsi?

– Majd megtudod! Most még egy autó kell, mert megérkezett Lingeström a meszticcel és Porteniffel… Itt várjatok!

És máris leugrott a hatalmas, fedett autóról, beszállt egy arra haladó taxiba, és elrobogott.

– Te érted? – kérdezte Rézláb.

– Rá kell bízni – dünnyögte Privát Elek. – Nagy esze van neki, azt meg kell adni.

Drugics a hatalmas ananászt szagolgatta.

– Miféle autó lehet ez? – bámészkodott a púpos Halacska. De mielőtt rátérhettek volna erre a kérdésre, Rézláb nagyot kiáltott:

– Megvan! Nézd a marhát…

…Gorcsev visszafelé Laboux villája elől sietett a Várba, rendkívül nyugtalanul a lehetőségek miatt, amelyek Vanek úrral kapcsolatban számításba jöhetnek, ha magára marad egy középkori vár kamrájában.

…Egyszer csak ott áll mellette Privát Elek, Rézláb, a púpos Halacska és a hallgatag Drugics, egy ananászt szagolgatva. Körülfogták.

– Hé! Cservonec! Hát ez miféle dolog?!

Gorcsev rémülten hátralépett. Szent isten! Ezek most feltartják, és Vanek úr mélységes neglizsében ül a rab szultána cellájában.

– Megbolondultál, te taknyos?

– Hagyjanak engem, én…

Most el volt szánva rá, hogy Vanek úr érdekében üt…

…Ám a hallgatag Drugics elvette orra alól az ananászt, és minden további vita helyett fejbe csapta Gorcsevet a nemes gyümölccsel, hogy az ifjú elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, egy hatalmas teherautóban hanyatt feküdt, teljes sebességgel robogtak, és valaki az arcába tüsszentett.

Arra fordult, bágyadtan és csodálkozva látta, hogy egy nyájas oroszlán hunyorog rá közelről. Ez még nem ijesztette volna meg Gorcsevet, de vak rémület járta át, amikor megpillantott az oroszlánketrecen egy táblát fityegni, mint valami névjegyet, és ez állt rajta nyomtatott betűkkel:

WENDRINER ALADÁR
artista és ragadozó

Az Oroszlánt etetni, a ketrecbe nyúlni,
vagy a fenevadat bármi módon ijesztgetni

SZIGORÚAN TILOS

Lehunyta a szemét, mert szeretett volna felébredni, azonban a Wendriner Aladár nevű fenevad ismét az arcába tüsszögött, hogy kénytelen volt felülni. De ez csak egy pillanatig tartott, mert amit most látott, attól hanyatt esett, mintha Drugics, régi szokása szerint, könnyedén fejbe csapta volna valamivel.

5

Vanek úr a szultána cellájában eltöltött rövid tartózkodást megúszta haditörvényszék nélkül, de igen sokat volt bezárva ez ügyből és még más félreértésekből kifolyóan. Restanciája annyira bővült, hogy így szólt egy napon:

– Ha létezik ilyesmiben jogutódlás, akkor a dédunokáimnak is lesz mit ülni helyettem.

Vanek úr, mint általában a nagyon rendes, formaságokat tisztelő kispolgár, életének sablonjai nélkül, megváltozott körülmények között, züllöttebb, piszkosabb és toprongyosabb lett, mint akár a félszemű Mehár nevű török, aki azóta többször is megverte az időjárásra vonatkozó kijelentése miatt, de ezt már Vanek úr megszokta, mint annyi sok mást, amiről nem értette, hogy miért tartozik a gyarmati hadsereg napirendjéhez.

Különben Mehár is állandóan büntetést kapott, mert szeretett inni, és csak akkor hagyta abba, ha elájult.

Jelenleg is együtt raboskodtak, és Vanek úr aludni készült a piszkos, férges kőpadlón.

Vacsora után Mehár megverte, és most nyugovóra tértek.

De váratlanul Würfli úr érkezett látogatóba.

– Ma éjjel jó dolga lesz… – suttogta az ajtóból. – Beszéltem az ezredes legényével. Úgy hiszem, hogy segítettem magán.

– Nézze, bolond úr – felelte elkeseredetten -, úgyis annyi bajom van, minek segít maga rajtam?

…De a titokzatos tánctanár szó nélkül távozott, és Vanek úr egy hosszú sóhajjal lehunyta fáradt, forró szemhéjait.

Istenem! Mennyi szenvedés!

De egy óra múlva felverték álmából. Az őrparancsnok volt.

– Keljen fel! Az ezredes elé megy!

– De kérem… – mentegetőzött ijedten -, mit követtem el álmomban? Én igyekeztem feszes tartásban feküdni, és igen szerényen aludtam…

Hiába volt minden. Menni kellett. Az ezredes magánlakására vezették, ahol vendégek voltak aznap.

Ott állt az úri társasággal szemben, kissé ijedten, és pislogva a lámpák fényétől.

– Ma estére egy ügyes katonára lenne szükségem. A legényemnek azt mondta valaki, hogy maga a mi emberünk – szólt vidáman az ezredes, és Vanek úr hátán végigszaladt a hideg.

– Kérem… – hebegte. – Én… igazán nagyon örülök…

– Nahát, barátom – mondta az ezredes -, akkor rendben van. Maga most muzsikáljon nekünk.

Vanek úr ijedtében megtántorodott, mint akit mellbe csaptak.

– Hallottam, hogy maga művészember. Ha nem tudná, közlegény, magam is művész vagyok. Költő…

– Gratulálok – hebegte Vanek úr, és tétován állt.

– Nos? Akar valamit mondani?

– Kérem… engem annyira megviselt a fegyház és egy török svédtornász, hogy nem tudnám felvenni a vonót…

– Hát hegedül is?

Vanek úr arcán könnyek folytak, sűrű, keserű könnyek és így szólt:

– Igen… én mindenfélét tudok… Hegedülni, festeni, állatneveket… Én nagyon sokoldalú katona vagyok.

A társaság döbbenten nézte a zokogó férfit. Egy ősz katonatiszt nem restellte, és sajátkezűleg széket tolt a sokat szenvedett, megrendítően ápolatlan, síró harcos mellé.

– Üljön le, barátom… Csak üljön le, nyugodtan…

Az ezredes intett a szemével, és a legénye ennivalót tálalt a megtört ember felé. Egy megtört emberhez viszonyítva Vanek úr igen jó étvággyal evett. A társaság csupa régi, gyarmati ember, annyi afrikai tragédia szemtanúja, csendben, komoran nézte a titokzatos légionistát. Laura de Pirelli, az orani operaház olasz származású énekművésznője egy hosszas, szomorú, de igen meleg pillantást vetett Vanek úrra.

A művésznő kissé telt idomú volt, és mint nagy általánosságban a hízásra hajlamos hölgyek, vonzódott a romantikához.

– Mondja, barátom – szólt az érdekes, drámai katonához, aki szenvedő arckifejezéssel ette a rosztbifet. – Mi az, amit leginkább nélkülöz itt?

– Egy kis mustár… vagy egy kovászos uborka – sóhajtotta bánatosan, és az egész arca mosolygott, amikor megkapta…

– Hogy hívják magát? – kérdezte az ezredes.

– Van… Van egy igazi nevem, és van egy álnevem. Egyiket sem tudom pontosan.

Az őrnagy felütött egy könyvet az asztalon, és a kabátjára felvarrt jelzés alapján megállapította a nevet:

– Maga Gorcsev Iván…

Egy hosszú, szőke kapitány most felemelkedett valahonnan a háttérből.

– Gorcsev Iván… Szent Isten! Ön… ön Nizzában érintkezésben volt…

Vanek úr keserűen bólintott.

– Úgy van. Én Nizzában érintkezésben voltam! Ezt eltalálta a törzsorvos úr!

Pierre Boussier, mert ő volt a kapitány, egészen eléje lépett, megnézte, és újra azt mondta:

– Uram atyám… Gorcsev!

Vanek úr sóhajtott. Tisztában volt vele, hogy a kapitányt gondozatlan külseje rendíti meg ennyire.

– Menjen egy pillanatra az előszobába.

Vanek úr kiment az előszobába, és egy tiszti kabátnak dőlve, mélyen elaludt ültében.

A kabát tulajdonosa másnap a lakását, minden hozzátartozóját és önmagát is rémülten fertőtlenítette, de hónapokig eltartott, amíg teljesen kiküszöbölte környezetéből Vanek úr rövid, jóízű álmának szapora következményeit.

A kapitány közben azt mondta halkan odabent a szobában:

– Uraim! Ez az ember Gorcsev Iván, akire de Bertin tábornok nagyon meleg szavakban hívta fel a figyelmet. Valamennyien tudják, hogy kicsoda Gustave Laboux. Ez a Gorcsev Laboux leányának a vőlegénye… A leány titokban írta nekem. Érthetetlen, hogy a tábornok tekintélye dacára ilyen helyzetbe került ez a szerencsétlen, könnyelmű úrifiú.

– Legfőbb ideje… – mondta végül a kapitány -, hogy ez a Verdier őrmester ne veszélyeztesse a gyarmati hadsereg jó hírét alantas brutalitásaival.

Éjfél felé Vanek urat felkeltette a fegyőr.

– Fáradjon vissza, kérem, a fogdába.

Vanek úr, távol mindattól amit életében megszokott, és közel a tébolyhoz, nem vette észre az őr különös hangváltozását, és csendben követte a sötét udvaron keresztül.

– Nagy vizsgálat folyt, amíg aludt. Kihallgatták a tiszt urakat, az őrmestert és a káplárt. Nagyon szidták őket maga miatt.

– Talán elfelejtettek engem agyonlövetni?

– Sőt… De hiszen majd meglátja – biztatta az őr, és kinyitotta a cellaajtót. – Sajnos nem tudtuk előbb magáról, hogy kicsoda.

– És most már tudja, ki vagyok?

– De mennyire tudom.

– Megkérhetem, hogy mondja meg nekem is? Azt hiszem, hogy nem árt, ha szintén tudom.

– Jó, jó – mondta az őr rejtélyesen. – Egy napon majd kiderül az igazság, eljön a tábornok, és maga újra az lesz, aki volt.

– Én is attól félek – motyogta csüggedten Vanek úr, és belépett a cellába.

…Álmában egy operaházi előadást vezényelt, két ecsettel a kezében. A színpadon Laura de Pirelli énekelt, és egy hosszú rúddal félszemű török csirkefogókat idomított bravúrosan. Ekkor a sötét nézőtéren megjelent egy tábornok, és harsány hangon bejelentette, hogy senki se hagyja el a helyiséget, amíg a rendőrség jön, mert a szünetben valaki elvesztett egy nagyon értékes Gorcsevet: Vanek úr erre futni kezdett, de hát Mehár a nyomában volt egy-egy élesre töltött kabócával és az élen mint valami megdühödött fúria, a galaci révkapitány felesége rohant, aki különben is felbújtó volt az ügyben. “Segítség!” – kiáltotta Vanek úr, mert jól tudta, hogy hegedülnie kell, ha elfogják, de ekkor kitettek eléje egy lábat, hogy nagyot zuhant. Természetesen Würfli úr tette ezt, aki egyben roppant sajnálkozással exkuzálta magát, miközben Vanek urat gyorsan darabokra tépték üldözői: “Ne vegye rossz néven, Tintoretto úr, de ön azt állította, hogy kőfaragó és balett-táncos”… Rettenetesen ordított, és felébredt, mielőtt megfulladt volna.

Csak hosszas küszködés árán jutott levegőhöz, mert mint utóbb kiderült, Mehár, a félszemű óriás igen mélyen aludt, és az éjszaka egy részét Vanek úr arcán töltötte.

XVII. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.