A tizennégy karátos autó

1

– Most gyorsan utánuk – mondta Lingeström, miután leugráltak Privát Elek és társai is a kiskocsiról. Nemsokára Portenif vezetésével megérkezett a tevés rablócsapat is, néhány arab gazember. Majd bejött Aldous, aki a Mester autóját vezette.

– Ti utánunk jöttök a teherautóval! – mondta a Mester. – Nem lehet bajotok. Most indultak el a szélmarta rész felé, keresztbe elébük vágunk, és kifeszítjük a hálókat!

– És azután?

– Fél nap alatt Abudirban vagyunk, ott meg sem állunk, és egyenesen tovább rohanunk Ifirizig. Vigyázzanak, mert a folyónál balra is vezet egy ösvény, a francia engedményes terület van ott, és egyenesen Abe Padan karjába szaladnak.

Közben előhozták a teherautó mélyéről az acélhálókat.

Azután már gyorsan ment minden. Feltakarták Gafirone-t, aki valóban úgy gubbasztott ketrecében, mint egy óriási kőszáli sas, vagy még inkább, mint valami bagoly, amely a hirtelen fénytől rémülten pislogott, behúzott nyakkal. Rózsaszínű karmai szinte rezegtek, amilyen rémülten a ketrec rácsát szorította.

– Gafirone úr! Ön most készüljön el, hogy rövidesen a kormány mellé kerül és vezet. Hátul hárman ülünk majd revolverrel.

– De kérem… miért vonnak bele!

– Figyelmeztetem, hogy vita nélkül engedelmeskedjék, különben keresztüllövöm… Gyertek utánunk a romvároshoz, lassan. Délre ott lesznek ők is.

A Mester, Lingeström, Portenif, Aldous és az arabok elsiettek. Hajnalodott…

Halacska rákapcsolt, és a teherautó rohant zúgva, zötykölődve, elhasznált rugózatával, tömör pneumatikkal.

– Takarjuk le a kőszáli urat – mondta a hallgatag Drugics.

– Nem!! – ordított Gafirone, de leöntötték egy csöbör vízzel, amitől csendes lett, és szomorúan tűrte az egyiptomi sötétséget. Viszont Gorcsev ledobta a pokrócot, és vidáman felült.

Pedig most minden volt, csak nem vidám.

– Mikor érünk a helyszínre?

– Tán délfelé.

A kocsi úgy dobálódzott, hogy Wendriner oroszlán ismét csuklást kapott. Gorcsev megnyugtatóan vakargatta a tarkóját, ami kimondhatatlanul jólesett az öreg artistának…

Mit tegyen? Gorcsev kétségbeesetten tépelődött. Úgy érezte, hogy őt rendelte ki a gondviselés Labouxék küldetésének őrizetére…

Nem tudott semmi okosat kitalálni. Hanyatt feküdt, és lehunyta a szemét. Wendriner úr ketrecébe lógott a keze, és az állatok megviselt királya csendesen nyalogatni kezdte, oly gyengéden, egyformán és altatódalszerűen, hogy elaludt…

Zavaros álma volt Vanek úrról… Egy lidércnyomásszerű kép ismétlődött: Anette-tel és érettségiző gyerekeikkel megtekintik az orani várat, és a Baedeker egyik oldalán ez áll:

SZULTÁNA KORRIDOR

Sötét odú, ahol Masnir mór király őrizte rabnőjét. Néhány éve egy hiányosan öltözött idegen úr visszavár ide valakit, és tetszés szerinti belépődíjért megtekinthető. Kétméteres fehér szakálla eredeti!

…Felriad.

A kocsi üres. Állnak. Gyorsan felül. Gafirone ketrece letakarva.

– Halló! – kiáltja Gorcsev. – Kőszáli úr…

– Mit akar?

– Elmentek?

– Igen… Félórája. Most már tudom, hogy maga egy kölyök, aki csergolec!

“Ez egy Vanek úr” – gondolta Gorcsev.

– Kérem, én éhes vagyok – mondta a kőszáli sas.

– Az zavar engem a legkevésbé. Szeretnék kimászni a csávából, mert magukat főbe lövik, vagy ilyesmi.

– Uram! Húzzon ki engem is.

– Majd gondolkozom.

A sült malacot kivette a ketrecből, és odaadta a felét az oroszlánnak. Azt a részt, amelyhez a fej is tartozott, a fél citrommal. Az elaggott vérengző kedvetlenül harapdálta a húst, alig evett. Viszont a citromot hosszan nyalogatta… Öreg artista. Savhiánya van… Lehetséges, hogy ez az élő fürdőszobaszőnyeg azonos lenne Wendrinerrel, az állatok királyával?

Szomorúan ült Gorcsev a padlón. Most talán már az acélhálóban vergődnek Laboux-ék. És sóhajtozott. Lassan múlt az idő. Az agya dolgozott. Wendriner a citromot nyalogatta mellette, tán nincs is savhiánya, csak gourmand lett, mint általában a vénemberek.

…Késő délután volt. Gorcsev először életében érezte, hogy ideges. Fel és alá járkált. Idegessége átragadt az oroszlánra is. Nyugtalanul nézte szeretett gazdáját.

Gafirone fülkéjében sűrűn csettent a körömolló, mintha zsebóra ketyegne…

– Nézze, Wendriner úr, én magát szabadon bocsátom… – mondta az oroszlánnak Gorcsev. – Maga az egyetlen jóbarátom e pillanatban, akin segíteni tudok… Menjen és sétáljon remegő lábaival még egyszer a langyos porban, és fáradt szemét üdvözölje az ibolyaszínű derengés a Szaharában. Nyújtózzon egyet, hogy ropogjanak a vén csontok, és bandukoljon egy utolsót hazájában.

Az ajtóhoz gurította a ketrecet, és kinyitotta. De Wendriner úr nem mozdult. Egyszerűen nem hitte el az esetet. Amikor Gorcsev oldalba döfte enyhén, végre kilépett a ketrecből, kissé támolyogva, szegény Lear királya az állatoknak, öreg és végkimerült a sok bolyongástól, egy csalódott élet estéjén.

Gyanakodva nézett körül a sivatagban.

Véres, nagy szemét macskaszerűen összehúzta, és ingatag talpakkal, búslakodó fővel ment, ment, lassan lépegetve a sivatagban. Azután megállt, visszanézett Gorcsevre, és újra elindult, kissé félénkebben, de mélyen lehajtott fejjel, mintha szégyellné magát valamiért…

Az orosz határozott! Sietve visszatért a kocsiba. Kitárta a teherautó keresztvasakkal elzárható vasajtaját:

– Halló, Gafirone úr! Ütött az óra!

2

Miféle óra ütött?

Azt rövidesen megtudták az ügy szereplői. Estére visszatért a társaság.

– Gyerünk! – kiáltotta a kapitány. – Halacska, indíts! Gafirone maga menjen Porteniffel…

Gafirone engedelmesen kilépett a ketrecből, és ment. A többiek felugráltak a kocsira, és… A púpos Halacska nem is akart beszállni, de megragadják, és repül!

Bumm!

Bevágódott az ajtó, valaki rátette kívülről a nehéz keresztvasakat, amely tigrisek őrzésére volt berendezve, és máris felbúg a motor…

– Hé… Mi ez? Halló?! – ordítanak és dörömbölnek. Hiába…

Portenif feleúton sem volt még Gafirone-nal, amikor melléje ért a hatalmas Hagenbeck-autó, és a sofőrülésről valaki fejbecsapta egy franciakulccsal, hogy elájult. Az autó megáll!!

– Így… És most, ahogy megbeszéltük – mondta Gorcsev -, üljön fel mellém, és gyerünk.

A rablók ütemesen dörömböltek, Gorcsev fütyül, és Gafirone úgy gubbaszt mellette, mint Wendriner Hermann, a kőszáli sas, de sokkal szomorúbb. Távolabb már látszik az Alfa Romeo. Sötét este van… A Hagenbeck-kocsi hűtője zörömböl, és a kerekek nehéz forgása hallatszik, ahogy a porban evickél a kocsi. Azután fékez és megáll.

Közben a várakozó főrablók már türelmetlenkedtek.

– Eredj eléjük, és szólj, hogy mi van Gafirone-nal – mondta a Mester Aldousnak.

A rabló elindult, de néhány perc eltelt, és még mindig nem tért vissza. A Mester és Lingeström türelmetlenek.

– A fenébe marad!

– Épp most késnek, amikor már célnál vagyunk!

– Igen. Határozottan nagyon kínos!! – mondta valaki a sötétben és úgy vágta fejbe a Mestert, hogy leroskadt. – Ne mozduljon, Lingeström, mert lelövöm. Gorcsev van itt!

– Mi?… Mit akar itt?

– Azonnal elmegyünk a legközelebbi tisztikaszinóba…

És öt kemény ujj fogta meg a báró torkát. A tizennégy karátos autó ismét Gorcsevé volt.

3

– Uram – hálálkodott Gafirone. – Köszönöm.

– Most maga a többi rablót elviszi az első oázisig. Ott már megvédik. Rájuk zártam kívülről az ajtót. Tigrisek sem törhetnek ki a kocsiból. Hallja?

…Félelmetes dübörgés hallatszott az éjszakában.

– Tehát?

– Kissé pihenünk előbb. Azután ön az autóval elindul.

– És?

– És jutalomban részesül.

Egy ideig üldögéltek, közben előjött a hold… És az ezüstös fényben kísérteties látvány tárult eléjük!

A teherautó felhágóján, két mellső lábára emelkedve, egy szomorú oroszlán szaglászta az ajtót.

– Wendriner úr!…

Gafirone rettegve ugrott be az autóba. Az oroszlán odavánszorgott a meglepetten kiáltó Gorcsevhez. Szegény… Remegtek a lábai, lihegett, és könyörgően tekintett fel az oroszra. Ez megsimogatta a hajdani büszke sörények kopott helyét.

– Hát visszajött, Wendriner úr?… Nem baj, öregem… Jöjjön szépen.

…És mert Gafirone semmi áron nem jött elő a kocsiból, Gorcsev maga ment az oázisba, hogy élőszóval tudasson mindent az autó tulajdonosával…

De Wendriner úr most már nem tágított mellőle.

4

Reggel Abudir oázis nagy szenzációra ébredt. Egy teherautó volt ott, amelyben emberek dörömböltek. Az autó mellett Gafirone úr reszketett.

Most kiderült, hogy Gorcsev él. Él! Anette nem bírt szólni… A zsebkendőjét gyűrögette. Sápadtan remegett. Laboux lehunyt szemmel feküdt. Tán imádkozott.

– Ön kicsoda? – kérdezte a tábornok Gafirone-t.

– Kőszá… izé. Wendri… Én, kérem, autóversenyző…

Most kissé felmondta az idegrendszere a szolgálatot, és sírni kezdett. Anette is sírt, és Gafirone a nyakába borult, de itt most ezzel sem törődtek.

Laboux csak lehunyt szemmel feküdt, nem lehetett tudni, hogy mit érez, mit gondol…

Az altábornagy nem győzte kivárni az elérzékenyülést. Mégiscsak tudni akarta, hogy mi van még az örömhíren felül, hogy Gorcsev él…

– Kérem, kedves autóversenyző úr – kiáltott végül az altábornagy. – Mondjon el végre mindent.

– Nem… tudom… leírta Gorcsev úr… és tessék…

– No végre… Kérem! Adja már ide!

Átadta a levelet.

Altábornagy úr!

Alázatosan jelentem, hogy magasabb katonai érdekből szökésben vagyok a századomtól, és útban a Próféta Szandálja felé az Alfa Romeóval. Őfelsége, Baba Paladala uralkodónak azt fogom mondani, hogy ön csókoltatja.

Az orani Fort-St.-Thérèse-ben távolmaradásom igazi okát természetesen eltitkolom, efelől biztos lehet, altábornagy úr.

A két igazi bűnöst átadom őfelsége Padalati Malátada néger uralkodónak, meg a többi jámbor csirkefogót, ha kérhetek ennyi jutalmat velem szembeni jóságukért, kegyeskedjék szabadon bocsátani a mellékelt teherautóról, mert az ő segítségük nélkül már régen a portugál konkurrenciáé lenne az Alfa Romeo.

Azon reményben, hogy távollétemet a Fort-St.-Thérèse-bőI, altábornagy úr jóindulata révén, nem veszik majd túl szigorúan, zárom soraimat, igaz nagyrabecsülésem kifejezésével.

Altábornagy úr lelkes híve:

Gorcsev Iván
27-es közlegény

…És most az altábornagy minden rejtélyt megoldott. (Legalábbis ő azt hitte.) A marseillei-i erődből telefonérdeklődésre közölték, hogy két Gorcsev volt ott egy időben. A 27-es a Fort-St.-Thérèse-be került, ahonnan de Bertin azt a felvilágosítást kapta, hogy Gorcsev Iván körülbelül két hete elszökött…

– Mindent értek! – kiáltotta lelkesen a tábornok – magam írok ebben az ügyben a hadügyminiszternek!

– Én is írok! – kiáltotta Laboux, aki úgyszólván meggyógyult időben. – Hiszen a vejemről van szó!

Anette kibontakozott a zokogó autóversenyző öleléséből, és az apja vállán sírt tovább. Gafirone kísérletet tett arra, hogy André nyakába boruljon, de a lakáj hallani sem akart erről.

XXI. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.