1.
A Fort-St.-Thérèse nevű orani erőd udvarán játszódott le az alábbi jelenet egy újonccsapat érkezése után. Félhivatalos annalesekben még ma is megtalálhatják a hitetlenkedők e feljegyzéseket, amelyek egy Gorcsev nevű, fekete bajuszú, szemüveges újonc érkezésével indokolják Furion kapitány századparancsnok ideges gyomorbaját. Egy év múlva tört csak ki annyira, hogy a kapitányt azonnal nyugdíjazták, de állítólag ezen a napon kezdődött.
Pedig a nap derűs volt, és eseménytelenül indult. Egy újonckülönítmény érkezett Marseille-ből, akiket feleskettek, azután kivezényelték valamennyit az erőd udvarára. Az őrmester megnyalta a szája szélét.
– Magának mit mondott ez a Gorcsev? – kérdezte a káplárt.
– Hogy “húgocskám”, és később elmagyarázta, hogy a keresztanyja nem lehet a húga.
– Engem kabócának nevezett. Erről még beszélek vele – bólogatott az Oroszlán, és nyájasan, jó étvággyal nézett az említett közlegényre. Pillanatnyilag még, kiképzés előtt és a tiszti szemle közben, nem tehetett a két altiszt semmit. De hiszen nem sürgős. Öt év nagy idő.
Az őrmester vészesen mosolygott. Vanek úr szerényen visszamosolygott, és kedélyesen bólogatott. Ekkor jött a századparancsnok, és azonnal megakadt a szeme a bólogató újoncon.
– Közlegény!
– Na, mi van? – kérdezte a közlegény kedélyesen, hogy rokonszenvesnek lássék.
A századparancsnok kimeredt szemmel hátralépett.
Gent, a káplár ezt sziszegte Vanek úr mögött:
– Barom! A parancsnok előtt áll! Tisztelegjen!
– Bocsánat – mondta az újonc észbekapva. – Nem ismerem még a rangjelzéseket. – És megemelte a sapkáját. – Alázatos tiszteletem… Nevem Van… Nevem van, de ez nem fontos…
…A századparancsnok úgy nézte, mint aki kísértetet lát. Talán ez volt a világtörténelemben az első eset, hogy egy katona megemelte a sapkáját köszönésképpen.
Verdier őrmester a kapitány mögött halotthalványan mutatta a szalutálást. Mire Vanek úr feléje is megemelte a sapkáját, és csodálkozva mondta:
– Mi már találkoztunk! Hogy van?
– Vigyázz! – kiáltott a kapitány elképedve. – Mi ez?! Hülyék intézete?
– Nem hiszem – felelte Vanek úr bizonytalanul.
– Vigyázz! Miféle vigyázz ez?
– Mi értelme van ennek, kérem!…
– Hogy hívják?!
– Nevem Van… Nevem van: Petrovics.
– Hollandi?
– Én?
– Ne kérdezzen!
– Na jó, így nem lehet tárgyalni…
– Miért mondja, hogy Van Petrovics!
Vanek úr előrelépett, és egy karmesterszerű kézmozdulattal leintette a szólni készülő káplárt.
– Pardon… Én Gorcsev vagyok. Visszavonom a többit…
A parancsnoknak egy másodpercre bágyadtan lehunyódtak a szemei, és mély lélegzetet vett.
– Őrmester! Ezt az embert kihallgatásra! Tíz nap salle de police-ra terjessze fel! És megtörni a fegyelmezetlenségét! – Végigmérte Vanekot.
– Maga az erőd fennállása óta az első újonc, akit az érkezése napján megbüntetnek! Szégyellheti magát! – Azután az altiszthez fordult. – Maguk is! Rompez! Altisztek velem jönnek a beosztásért!
És ment. Mögötte az altisztek. Egy fiatal hadnagy, aki eddig szótlanul nézte a jelenetet, most odajött.
– Ide hallgasson, barátom. Ugye, tudja jól, hogy vannak kitenyésztett vadászebek és gondosan megválasztott ősök után létrehozott különös tehenek. Hát maga, sajnos, egy tiszta tenyészete a nyárspolgárnak!
– Őrnagy úr állattenyésztő?
– Nem. Valamikor pszichológus voltam. Maga, barátom, igen szerencsétlen lelki alkat. Tudja, mi az, hogy antikatona?
– Hogyne. Régi porcelánból készült Napóleon-szobor.
– Maga ízig-vérig civil! – folytatta sóhajtva a tiszt. – Az őscivil, akinek éppúgy nincs érzéke a katonasághoz, mint ahogy egy süket nem értheti meg Mozartot. Én borzasztóan sajnálom. Megértett?
– Nagyjából – felelte Vanek úr – csak az homályos előttem, hogy mi köze a különleges teheneknek a régi porcelán csészékhez?
– Szomorú egy alak – a hadnagy legyintett, és bólintva továbbment. Vanek úr felsietett az emeletre, és belépett az ajtón, amelyen ez állt:
Zászlóalj Iroda
Ribou őrnagy
Engedély nélkül belépni tilos!
Benyitott, és az ott ülő őrnagy előtt megemelte a sapkáját.
– Jó napot, káplár úr. Gorcsev névre nem jött levél? Újonc… II. század…
Az őrnagy felállt és végignézte.
– Közlegény! Ezért vasra veretem!
– Miért olyan idegesek itt? Biztos van már levelem, csak nézze meg: Petrovics.
– Takarodjon innen – mondta csendesen az őrnagy. – Az altisztjét is megbüntetem! Mars!
“Itt mindenki ideges…” – gondolta, miközben lefelé ment a lépcsőn. Amikor az udvarra ért, éppen sorakozó volt ismét. Mire leért, már állt a sor. Vanek úr végiglépett az arcvonal előtt, mint valami tábornok, és nézte a legényeket.
– Közlegény! Mit csinál?! – kiáltotta a kapitány.
– A helyemet keresem… Egy hosszú paraszt és egy vörös bajuszú között… Ahá!… Na, eresszenek!
– Gazember!
– Jó! Jó! Már beálltam! Mit izgatja magát?!
– Holnap nyolckor kihallgatásra megy! Huszonkét nap áristom, kettős őrség! Rövidesen megtanítják itt magát… Ne féljen… – Megviselten lihegett. Ilyen még nem volt!
Az ismerős hadnagy jött arra, és Vanek úr a sorban mosolyogva leemelte a sapkáját: – Jó napot!
– Mit csinál?!
– Köszöntem az állatorvos úrnak.
– Megvasalni!
Nem részletezem tovább. Ezen a napon több altiszt és tiszt orvosságokat szedett Vanek úr katonai magatartása következtében, míg a bűnös a cella kőpadlóján ült, és csuklóját a bal bokájához láncolták. A rab keserű gőggel mondta a távozó káplárnak:
– Nagyon finom eljárás. Mondhatom…
Amikor a század első alkalommal felsorakozott a gyakorlótéren, Verdier őrmester azzal az élvezetes lassú tempóssággal, amellyel egy ínyenc túl aprólékos előkészületekkel halogatja az eléje tálalt étel elfogyasztását, vagy kettőt sodort a bajuszán, és így szólt:
– Nna… Lépjen csak elő, maga ott…
Vanek urat kissé megfélemlítette a környezet, és egy nap alatt tudatára ébredt annak, hogy itt baj van.
Tehát kilépett szerényen, nyájasan.
– Mondja meg nekem – kérdezte nyugodtan az őrmester – hogy ki vagyok én?
Vanek úr megerőltette a memóriáját, és erre visszacsengett a fülébe az altiszt neve, tehát boldogan kivágta:
– Ön a szeretve tisztelt Kabóca nevű altiszt!…
És úgy nézett körül mosolyogva, mint aki némi elismerést remél.
– Barom! – felelte sápadtan Verdier. – Ezért most megfogja azt a könnyű gépfegyvert, és futólépésben a dombra viszi, ahol figyelőállást foglal el!… En avant… marche! Pas de gymnastique!
Most már Vanek úr is belátta, hogy ez nem tréfa…
Kilógott a nyelve, és a negyvenfokos hőségben négyszer is elvágódott, de szaladt. Végül is pihenőállásban agonizált a dombtetőn, keservesen lihegve és ártatlannak érezve magát a megaláztatásban, mint egy vértanú.
A figyelőállomásra szakadatlanul tűzött a nap, és Vanek úr félig eszméletlenül feltette magában, hogy beszerez egy esernyőt.
Vanek úr kiképzése és kálváriája ezzel kezdetét vette.
Később egy jókora fényszóróval felszerelve megjelent Würfli úr, a Zürichi Ballhaus egykori tulajdonosa, lihegve.
Ő is vétett valamit. Most egymás mellett pihegtek. Meleg: 40 fok árnyékban. De árnyék nem volt a figyelőállomáson. Csak meleg.
– Miért haragszik rám az őrmester? – kérdezte később Vanek úr.
– A kabóca miatt. A kabóca egy szöcskefajtájú állat, az őrmester viszont az Oroszlán.
– Mit tudom ezt én? Az ember csak azt látja, hogy valami nagykutya…
– A művészek nehezen bírják a katonaéletet.
– Az biztos – felelte Vanek úr, és vállat vont. Mit akar ez mindig a művészekkel?
– A festők is ilyenek, és a zenészek is.
– Továbbá a kőfaragók és a balett-táncosok…
– Nem írja alá, amit mondok?
– Hogy egy ember valamit aláírjon, ahhoz elsősorban a nevét kellene tudnia. És ezen a ponton kissé kuszált az ügy…
Amikor visszatértek a csapathoz, és néhány alapgyakorlatot tanultak, az őrmester ismét azzal a jóízű, tempós mozdulattal simította kétfelé a bajuszát, mint az említett ínyencek, akik elhúzzák az időt, mielőtt hozzáfognának egy igazi jó falathoz.
– Közlegény! – szólt ismét a titkárhoz. – Most mondja meg, hogy ki vagyok én?
– Izé… Oroszlán!
– Ez már jobb, mint a kabóca. Hogy nevezne engem más szóval?
– Ön az állatok királya!
– Barom! Az állatok királya maga! Érti?!
– Igenis. Én Petrovics vagyok, az Oroszlán.
– Ezért a pimaszságért holnap jelenti a főhadnagy úrnak kihallgatáson, hogy tíz nap áristomot kap!
…Halálosan kimerült állapotban, nyakig sárosan érkezett Vanek úr az erődbe. Alig várta, hogy egyen és lefeküdjék egy kicsit. A szobába érve Gent káplárral állt szemben. Az altiszt már konstatálta, hogy belépett az ő embere. Ez a pimasz! Aki a sötétben “húgocskának” szólította! És a keresztanyjáról magyarázott. Nyelt… Azután bágyadt egykedvűséggel odaszólt:
– Várjon csak, barátom… Mondja csak meg nekem, hogy mi a különbség egy idősebb keresztanya és egy ifjabb húgocska között?
– Pontosan annyi hónap, amennyi a két hölgy születése között eltelt – felelte szabatosan Vanek úr.
– Igen… – bólintott a káplár, és a szeme elkalandozott valamerre, de azért folytatta hűvös dallamossággal: – És mi van a maga húgocskájával?
– Férjhez ment Galacba! Most értesített, hogy bébit vár.
– És mi van a keresztanyjával? Mi?!
Vanek úr nem értette az ügyet, de illemtudóan válaszolt:
– A galaci révkapitány feleségét szemelték ki. Nagyon tekintélyes úrhölgy arrafelé. Azt írja a sógorom…
– Vigyázz! A húgocska és a körösztanya közötti különbség miatt, hogy el ne felejtse, lemegy a raktárba, és segít felhozni a második számú pavilon berendezési tárgyait… Azután még beszélgetünk majd.
Midőn Würtli úr ebből az alkalomból is elhangoztatta érthetetlen megjegyzését a művészekről, Vanek úr lekapta szuronyos puskáját a falról, és könyörög az embereknek, hogy eresszék, mert ő belemegy…
– De Tintoretto úr! – kiáltotta Würfli – a zenész éppolyan, mint a többi pályatársa, például a festők…
– Sőt a kőfaragók és a balett-táncosok is, maga szörnyeteg!
Hogy a sors külön csapással is sújtsa a titkárt, amikor a raktár felé haladt, egy őrnagy jött szembe, és Vanek úr tiszteletteljesen megemelte a sapkáját:
– Alázatos szolgája, főhadnagy úr.
– Őrmester! – süvöltött az őrnagy. – Ezt az idiótát két nap kurtavasra terjessze fel!… Takarodjék!
Vanek úr elsietett. De előbb ijedt tisztelettel megemelte a sapkáját, és azt rebegte:
– Viszontlátásra…
2
Amikor Lingeström és a Mester kimentek a szobából, Gorcsev tétován körülnézett.
Most menekülni! De hogy?… Portenif a fehér matrózkabáttal letakarva ütemesen hortyogott… Kilépett az ajtón. Homályos összekötő folyosó… A folyosó végén őrök állnak, és ezek csak valamelyik rabló társaságában engedik ki.
Ekkor nagy zajjal nyílt egy ajtó, és jött Jázmin. Kissé részegen…
– Ki az? – kérdezte az árny láttán.
– Pszt… – mondta Gorcsev. – Cservonec vagyok, a kölyök.
– Mit mászkálsz itt?
– A Mester a falhoz csapott, és azt mondta, pusztuljak innen, mert ha visszatér, akkor megöl… Az őrök meg nem engednek elmenni.
Jázmin káromkodott.
– Sok baj van veled… Gyere!
– Most mi lesz, ha visszajön a Mester?…
– Gyere…
Végigvitte a folyosón, kinyitotta a kertre vezető ajtót, és az őröknek csak futtában mondta:
– A fiú velem van.
Egy perc múlva az utcán voltak.
Jázmin együtt ment a fiúval az utca végén látszó nagy térre, ahol már forgalmi rendőr és villamosjárat is volt.
– Ide figyelj, Jázmin – mondta Gorcsev, amikor a sűrű forgalmú helyen voltak. – Ülj csak ide mellém, egy titkot mondok.
Leültek. Gorcsev nagyképűen szemébe csíptette a fekete monoklikeretet…
– Röviden, értsd meg: becsaptalak téged! Én Gorcsev vagyok. Épp most akart a Mester megölni!
– Haha. Ez jó kis vicc. A Gorcsevről azt mesélik, hogy minden pofonját tanítani kéne a kültelki akadémián. Majd épp te…
– Figyelj! Azért mondom el neked az igazat, mert nem akarom, hogy megöljenek. Te kiszabadítottál! Ugyanis a Mester már elhozta az autót, hogy megkocsikáztasson. Most már talán halott ember vagyok, ha nem vezetsz ki az őrökön keresztül.
– Mi?!! – Jázmin felugrott. – Ez az egész egy nagy hazugság, és visszajössz velem!
Megfogta a fiú karját, de Gorcsev gyorsan pofon ütötte, hogy tigrisugrással vette a pad karfáját, és leereszkedett fejtetőre egy tócsában. Csak sokára jelent meg ismét, kissé bágyadt mozgással.
– Most már elhiszed, hogy én vagyok az a Gorcsev? – kérdezte az orosz.
– Hát – felelte kissé rekedten. – Valami van benne, az bizonyos…
Gorcsev még keményebbre illesztette szemébe a monoklit, és otthagyta a rablót.
Jázmin megfogadta a jó tanácsot. Még aznap eltűnt, nyomtalanul, a Mester várható bosszúja elől, és soha többé nem tért vissza Toulonba.
Gorcsev viszont, bár minden csontjában Vanek úr előrelátható sorsa fájt, mégis a kikötőhöz sietett előbb. Az Alfa Romeo, amelyért eljön a Gyanús Cápa, ott van a Qui de Belges-nél. Talán még nem késő. Rohant.
Idejében jött. A Gyanús Cápa még nem volt ott. De az autó igen. Ahogy mondták: a ponyva alatt.
Mellette a hallgatag Drugics a földön ült, és a sárhányóra dőlve aludt.
Iszonyúan beverte a fejét, amikor hatvan kilométeres sebességgel távozott alóla a sárhányó…
Gorcsev fele úton sem járt Nizza felé, és éppen kitért egy szemközti autó elől a gyalogjáróra, amikor vad rémület nyilallt a szívébe.
A pénztárcája!
Otthagyta a kabátját a szobában! A nagy meleg miatt levette, és… Legutóbb a hallgatag Drugicsnál volt, aki Portenifet letakarta vele!
Kis híján százezer frank volt benne!
XIII. fejezet—>>>