A tizennégy karátos autó

1

De Bertin, Laboux és a leány csodálkozva álltak a megkerült Alfa Romeo előtt.

– Hogy került ide a kocsi? – kérdezte Laboux a háttérbe húzódó lakájt.

– Talán itt van valahol, akinek eladta, sir…

– Mi?… Ja úgy… Nem hiszem, hogy a vevő jött vele!

– Az én unokafivéremnek – vélte André – volt egy bernáthegyije, és miután eladta a mészárosnak, még két ízben visszaszökött. Megjegyzem, autóban ez a ritka ragaszkodás egészen elképzelhetetlen.

– Igaz – bólintott Laboux -, csodák ma már csak idegbeteg lakájok hasonlataiban léteznek.

– Bocsánat sir, de a többi feltevés éppilyen valószínűtlen. Ha egy autó vezető nélkül közlekedik, akkor mindenre képes. Még hűséges is lehet, mint Snuki, a bernáthegyi.

– Ha befejezte akadémiai székfoglalóját, úgy menjen a konyhába, André – felelte Laboux.

Csodálkozva körülfogták a megkerült járművet.

– Nézd – kiáltott most hirtelen Anette, és az ülésre mutatott.

Egy fekete keretes monokli feküdt a bőrön. Laboux felvette, és ámultan látta, hogy egy helyen lepattogzott a celluloid, és a mezítelen drót látszik.

Tátott szájjal nézték…

– Gorcsev monoklija! – kiáltotta Laboux.

– No, de magad is láttad, hogy beöltözve ült a Fort-St.-Jean-ban… Várj!

A tábornok felsietett a szobába, és telefonált Marseille-be. Maguk sem tudták, hogy miért érdekli őket az ügynek ez a része jobban, mint a tizennégy karátos autó csodálatos megkerülése. A beszélgetés rövid volt, és ismét teljes homályt derített az ügyre.

– Harriot századost kapcsolják… Szervusz! Kérlek, egy Gorcsev nevű légionista, akit 18-án éjjel Nizzában, a tüzérlaktanyában toboroztak, ma délelőtt egy menetkész pelotonban volt. Szerezz nekem olyan értesülést, amely minden kétséget kizár, hogy ez az ember útnak indult-e tegnap délután vagy éjjel Afrika felé… – Kis szünet. – Hallom… Igen… Igen… Köszönöm…

– Nos? – kérdi rekedten Laboux, miután a tábornok letette a kagylót.

– Ez volt a válasz: Gorcsev Iván 27-es számú közlegényt behajózták Oran felé, és több mint fél napja úton van.

– És a monokli? – kérdezte Anette izgatottan.

– Valaki misztifikál vele.

Sokáig hallgattak. Valami fojtott idegesség ült rajtuk.

Most André lépett be, szokott titokzatos és dölyfös arcával.

– Sir, egy rendőr van itt.

– Mi?! – kérdezte riadtan de Bertin. – Megint valami bűntény.

– A mai kivételes napon nem történt rablás, betörés, és más efféle – jelentette André -, azonban még csak délután három óra van, tehát történhet.

– Mit akar a rendőr?

– Szerinte a kapu előtt álló kocsi úgy legázolta a Place Magenta díszkertjét, mintha nem is ült volna vezető a kormánynál. Egy hasonló feltevésért az imént rendreutasított, sir…

– De most már elhiszem – felelte dühösen Laboux -, hogy a hűséges autó hazaszökött! Sőt! Azt is elhiszem, hogy a szerencsétlen kocsin kitört a veszettség, mert úgy látszik, megharapta magát.

André emelt fővel állt, és mélységesen sértett önérzetében olyan volt, mint egy finom pálinkagyár többszínnyomású falragasza…

2

Gorcsev a legelső vonattal visszament Toulonba. Hol lehet a kabátja?

Veszélyes ügy most a helyszínre ellátogatni, de ha muszáj. Vanek úrnak sem adhatja meg a “túlóradíjakat”, csak a kabátban maradt pénzből.

Késő délután volt, amikor a Texas vendéglő-höz ért. Előbb óvatosan bekémlelt… Nicsak! A hallgatag Drugics állt ott bekötözött fejjel, és a vendéglős éppen tölt a poharába. Eh! Megkockáztatja! Mi történhet? Benyitott.

A hallgatag Drugics felkiáltott.

– Halló! Hiszen ez a Cservonec kölyök! Hallom, hogy a Mester kidobott tegnap…

– Ez az, akit Privát Elek felszedett? – kérdi a kocsmáros. – Akkor iszkoljon innen, mert ha jön a Mester, hát lelövi!

– Miért lőne le engem? – kérdezte szokott siránkozó módján az orosz. – Nem elég, hogy kidobott?

– Éktelenül dühös magára – magyarázta a kocsmáros -, mert Jázmin összejátszott ezzel a Gorcsevvel, akit elfogtak tegnap, és kivezette az őrökön keresztül.

Hm, ezek nem is sejtik, hogy akit Gorcsevnek hittek, azt dobta ki a Mester, és ő szökött meg Jázminnal.

– Én máris megyek – rebegte félénken -, csak a kabátomat szeretném, amivel maga Portenifet letakarta.

– Emlékszem – felelte Drugics – de Portenifet elszállítottuk a Gyanús Cápá-ra, mert reggel még holtrészeg volt.

– Mióta részeg ez az ember?

– Legalább húsz éve… Hát gyere velem, mert a Cápá-ra megyek éppen. Afrikába hajózunk egy autólopás ügyében.

– Eddig is azzal volt baj, nem? – kérdezte Gorcsev.

– Igaz! De ezután már nem lesz vele. Olyan zseniális tervet eszelt ki a Mester, amilyen még filmen is ritka…

– De bizonyára vigyáznak arra az autóra…

– Hát ide hallgass: a terv olyan holtbiztos, hogy ha őfelsége, az angol király teljes hajóhada vigyáz az Alfa Romeóra, a vén rozoga Gyanús Cápa akkor is elhozza magával Oranból! Na!

Gorcsev azt remélte, hogy ez túlzás. De tévedett. Drugics szóról szóra igazat mondott. Egy teljes hadiflotta sem számított a Mester zseniális terve ellen. Az Alfa Romeo, annyi baj oka, beteljesedett sorsa elé hajózott az előkelő République hajó mélyén…

3

A csendes Quai de Belges-en egy messzire nyúló kőgát mellett horgonyzott a Gyanús Cápa, ez a kivénült, alattomos óceánjáró. Ki hitte volna, hogy az elhasznált papucs a hősévé válik egy hajókirándulásnak, ami még évek múlva is szóbeszéd tárgya lesz mindenfelé a világon.

A hajó legénysége nem volt több négy embernél, de ezek értek valamit. Egy rutinos bíró végső fokon és első benyomásra tíz évet adna egynek-egynek. Privát Elek a kapitány. Mivel tudja, hogy a pozíció kötelez, ebből az alkalomból cipőt húzott, ami megadja a kellő tekintélyt.

A púpos Halacska a főárboc tövében szájharmonikázik, és a többiek hallgatják.

– Hat óra.

Most megindult a hajóra vezető keskeny pallón a hallgatag Drugics, és mögötte az ifjú, akit, mint hallották, a Mester kilökött az éjjel a Texas vendéglő-ből.

Amikor meglátják Drugicsot a fiúval, nagy a szenzáció. Privát Elek alig tudja leplezni az örömét.

– Hát mégiscsak visszajöttél, te bamba?!

– A kabátját Portenifre terítettem az éjjel – mondja Drugics -, azt keresi.

– Kérem… – szólt félénken Gorcsev… – nem vihetnének engem is magukkal?

…Úgyis Oranban kell leváltani szegény Vaneket, miért ne utazzon a Gyanús Cápá-n, ahol a Mester körmére nézhet?

– Ostobaság – mondta a Halacska Privát Eleknek. – A Mester egyszerűen lelövi a kölyköt.

– Ez mind amiatt a hülyeség miatt van, mert a légióba léptél! – kiáltott a “Kapitány”.

– Nem félek én egy Privát Elek mellett senkitől! – állapította Gorcsev feltörő lelkesedéssel.

– Ebben sok logika van – bólintott a “Kapitány”. – Hát várj, amíg megbeszéljük…

Ami ezután történt, az olyan volt Gorcsev előtt, mint egy rossz álom. Hét órakor Privát Elek közölte vele, hogy magukkal viszik, de csak azon egy feltétellel: ha elfogadja hálófülkének a szerszámraktárban elhelyezett burgonyaládát, és kötelezi magát, hogy nem jön elő, csak ha a Mester alszik.

Kilenc óra előtt néhány perccel a ládában volt, és pajkos százlábúak játszadoztak vele abban a hitben, hogy egyetlen hatalmas burgonyával van dolguk. Kilenc óra tizenötkor Privát Elek egy üveg pálinkával és néhány füstölt hallal otthonosabbá tette Gorcsev sivár hajlékát.

Tíz óra felé megjelent a Mester, aki sasorrával, kék szemével, ősz hajával és barna arcszínével ma olyan volt, mint egy sarkutazó, ha évek múltán visszatér a nagyvárosba. Egy sovány, igen nagy fülű, szerény külsejű fiatalember követte.

– Ez itt monsieur Gafirone – mondta a Mester -, szintén velünk utazik.

– Csak úgy lehet utazni, ha ketten együtt laknak – mondta Privát Elek. – A Gyanús Cápa nincs berendezkedve személyforgalomra.

– Csak egy kabinjuk van?… Az baj.

– Az még nem volna baj, de egy kabinunk sincs, és fáskamra is csak egy van – felelte Privát Elek.

A Mester végigjárta a hajót, és végül a szerszámraktárhoz ért.

– Itt fogok lakni – mondta. – Hozzák a bőröndömet.

És ráült a burgonyaládára.

Senki sem mert szólni.

– Na, mit bámulnak?

– Hol fog aludni?

– Ezen a ládán.

Letette az összegyűrt útiplédet, és máris végigfeküdt. Mit lehet itt csinálni?…

4

Gafirone felkereste a Mestert. Már másnap volt. A Mester félálomban hevert a ládán. Gorcsev félholtan a ládában.

– Foglaljon helyet – mondta és felült. – Még alig beszéltünk egypár szót.

– Köszönöm – felelte a sovány, nagy fülű egyén. – Együtt leszünk a túrán is?

– Nem. Az autó tulajdonosa kíséri majd önt, Gafirone úr.

“Hol hallottam ezt a nevet?” – töprengett a ládában Gorcsev.

– Miért érdeke az illetőnek, hogy kocsija rekordot javítson?

– Fogadott egy barátjával ez az úr – magyarázta a Mester -, hogy a túrakocsi jó idővel fut sivatagi terepen is.

Most valami meglepő dolog történt. Gafirone úr elővett egy kis lakkozott dobozt, és mindenféle apró ollót, csipeszt, körömreszelőt helyezett el maga előtt.

– Nem haragszik, ha a körmeimet ápolom beszélgetés közben? Mint annyi más versenyző, én is motorszereléssel kezdtem – csettentgetett a kisollóval. – Váratlan karrierem abba a helyzetbe hozott, hogy a műhelyben sokat szenvedett körmeim végre megértő ápolásban részesüljenek… Szegények…

És sóhajtott. És reszelt. “Semmi kétség, a pasas bolond…” – gondolta Gorcsev, a pajkos százlábúak mérsékelten kellemes társaságában. Az illető nevéről most már tudta, hogy honnan ismeri: mint autóversenyzőt hallotta, vagy olvasta.

– Ez szép öntől – felelte a Mester.

– De körmeim még ma sem felejtik régi gyászukat. Hiába ápolom őket, meglátszik rajtuk a sötét múlt! Ó, mennyit töredeztek szegények, milyen rövidre kellett vágnom őket. Ha nem hinném, hogy valami úri, rózsaszín körmök lesznek, talán nem is élnék már.

És reszelt, sőt egy kis bőrt a fogaival is leharapott.

Szomorú ember volt, de a körmei jövőjét rózsaszínben látta.

– Ha az én hibámból kifolyólag meghiúsul a start – mondta, és egy apró csáklyával a körömágyat túrta – tizennégyezer frankot visszafizetek, mert nálam első a tisztesség.

– Nálam is – felelte a Mester, és nem sült ki a szeme.

– De húszezer frank mindenképpen jár.

– Ne tekintse ezt versenynek. Önnek egy autót versenytempóban kell eljuttatnia valahová.

– Milyen karban van a kocsi?

– Elsőrangú Alfa Romeo, speciál alvázzal, amely nehéz, mint a terepjáró autóké.

– Nagyszerű – felelte a versenyző, és leterpesztette a kezét, mint valami kacsalábat, azután egy apró ecsettel sorra megérintette az ujjain minden egyes körmét, egy-egy csepp lakkot kenve rájuk. – Sivatagi terephez jó a nehéz kocsi.

– Oranban beköltözik az Imperial szálló-ba. A megbízóval valószínűleg már másnap találkozik.

– Hol találkozom a megbízóval?

– Felkeresi önt a szállóban. Báró Lingeström a neve. A pénzt is ő adja.

– Azt megmondom önnek előre – szólt a szerelőből lett versenyprimadonna -, hogy nem vettek meg engem. Ha valami nem tetszik, fütyülök a pénzre.

– Lingeström báró rendes, finom ember, meg lesz elégedve.

Most porral hintett be egy kis szarvasbőrt, és azzal fényesítette hajdan mostohán kezelt körmeit.

– Tessék – mondta a Mester -, itt a pontos térkép.

Gafirone figyelmesen megnézte a térképet. De azért ráspolyozott is közben.

– Szóval – folytatta a Mester és szemöldöke megrándult, mert a ráspolyozás hiszterizálta – ezen a feketével kirajzolt vonalon haladva eléri Ifiriz néger szabad államot. Ide kell vinnie az autóval Lingeström bárót.

– És ez a másik vonal, a vörös?

– Ha rátéved a vörössel jelzett útra, akkor vége mindennek! A Próféta Papucsá-hoz vezet!

– Miféle veszélyt jelenthet ránk nézve egy házicipő?

– A Próféta Papucsa egy furcsa alakú holtmeder, ahol Lingeström báró legnagyobb ellenfele, egy Abe Padan nevű bennszülött főnök tartózkodik. Erre vezet a másik út, amit a vörös vonal jelez. Itt a térkép, uram, jól tegye el.

– Köszönöm. Nem zavarja, ha átfestem ismét?

– De uram! Miért akarja a térképet átfesteni?

– A körmömről beszéltem!

Kinyitotta a lakktáskáját, és maga elé rakta a holmikat. Gorcsev ezalatt százlábúakat és más, sűrűn előforduló rovarokat gyűjtött egy gyufaskatulyába, mintha valamilyen módszeres, tudományos eljárással a ládában tenyésző állatvilág osztályozására készülne.

– Negyvenezer frankot kap tőlem partraszállás előtt. Az Imperial szálló-ban felkeresi majd Lingeström, és elintézi a többit.

– De figyelmeztetem, ha nem tiszta az ügy, én visszalépek.

– Mondtam, hogy nincs ok aggodalomra, az ügy tiszta. A fő, hogy óvatos legyen, különösen egy bizonyos Gorcsev nevű egyént illetően.

– Az kicsoda?

– Veszélyes kalandor. Csak addig vagyunk biztonságban tőle, amíg ezen a hajón utazunk.

– Érdekes – csodálkozott Gafirone -, mennyi bogár futkároz magán.

A Mester lenézett, és rémülten nagyot kiáltott, majd táncolt, ugrált, dobálta magáról a ruhát, inget, mintha megőrült volna.

Százlábú és egyéb rovarok légiója szaladt fürgén mindenfelé, haján, nadrágján, testén. Már csípték is, pokolian.

…Ugyanis, amíg beszélt, Gorcsev fáradhatatlanul gyűjtötte a bogarakat, és ha megtelt a skatulya, akkor kibocsátotta a dühödt férgeket a láda hasadékán, ott ahol a Mester bokája és nadrágszára látszott.

XIV. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.