A tizennégy karátos autó

1

Vanek úr – mondta Gorcsev, és letette az újságot, amely Anette elrablását hozta hírül. – Ön most titkári feladatának magaslatára lép.

– Eddig nem álltam volna ott? – kérdezte hűvös csodálkozással.

– Helytelenül fejeztem ki magamat. Ön eddig felhői magasságokban tevékenykedett. Most azonban a sztratoszférába kell mennie!

– Szívesen megyek, de tudnom kell a közelebbi címet, mert Marseille-ben nem ismertem ki magamat. Azt hiszem, hogy ez az áruház ott van a pályaudvar környékén, nem?

– Eltalálta!

– Mit hozzak?

– Semmit. Magam intézek mindent. Ugyanis én tudom az újsághírben közölt bűnügy megoldását, tudom, hogy hol van Anette Laboux!

– A telefonkönyvben nincs. Az egyetlen filmszínésznő ez a Zwillinger nevű. Nem lehet, hogy mégis ezzel volt kalandja, csak a hölgy most nem akar tudni önről?

– Lehetséges – hagyta rá lelkesen, mert elhatározta, hogy soha többé nem vitatkozik titkárával. – Én tehát most az ön kilépési engedélyével távozom, ön viszont itt megvár. Itt még senki sem ismer, csak egy hentes…

– Hentes?! Azt ismerem! Nem Krompachnak hívják?

– Zagarosky az illető.

Ment már, mint a karikacsapás! Tudta, hogy mit kell tennie, ha gyorsan végezni akar Vanek úrral.

– Ön négyszáz frankot kap, Vanek úr, ha ma éjszaka egy óráig helyettesít engem. A fő, hogy névsorolvasásnál jelentkezzék. Indulás előtt visszatérek, hogy leváltsam.

– Igazán szívesen, mert polgári személyt ezek nem büntethetnek meg. De nincs semmiféle holmim.

– Nekem van az ágyam felett, a polcomon minden, amire a légióban szüksége lehet.

– Arra a rövid időre csak türelemre van szükségem.

Ha jövőbe lát, úgy ezt bizonyára nem mondja. De mint már a regény más helyén említettem: az embert saját jól felfogott érdekében úgy teremtették meg, hogy ne lásson a jövőbe.

…Tíz perc múlva Gorcsev elhagyta a Fort-St.-Jean-t egy olyan polgári ruhában, amely több személy számára is kényelmes tartózkodási hely lett volna.

E ruhát a titkára viselte nemrégen.

Vanek úr egy diákosan rövid katonanadrágban tűnt elő az átöltözés után, a sapka a feje búbján, és a zubbony könyökig ért. A gombok viszont lepattogzottak róla. Elsősorban megszólított egy ezredest, aki éppen áthaladt az udvaron, és a sapkáját udvarias köszönésre emelte.

– Jó napot, Petrovics vagyok. Kérem, főhadnagy úr, merre van itt a legénységi hálóterem?

Az ezredes pillanatokig azt hitte, hogy a helyőrség fellázadt, és nyomban lemészárolnak mindenkit.

– Ugyanis – folytatta Vanek úr vidáman, és az ezredes egyik kitüntetését nézegette, két ujja között – nem ismerem a járást. Pardon… – Ezt azért tette hozzá, mert véletlenül leszakította az I. osztályú Sasrendet.

– Ki maga? – kérdezte még mindig döbbenten az ezredes.

– Új alkalmazott vagyok a véderőnél, kérem. Nevem Van… Nevem van: ez, hogy Petrovics.

Az ezredes egyszerre úgy elkezdett nevetni, hogy Vanek úr ijedten hátralépett.

– Édes fiam – szólt végre az ősz katona igaz részvéttel -, mondja, az Isten szerelmére, hogy mehetett maga katonának?

– Most nem erről van szó kérem…

– Szedje össze minden akaraterejét igen gyorsan, mert különben szörnyű élete lesz. Nagy dolog az itt, feljebbvalóval beszélni. Álljon egy kicsit katonásan.

– Azt én mind tudom a híradóból, de hát most nincs gyakorlatozás, nem igaz? Mi értelme lenne itt gyerekeskedni?… Nincs egy szál gyufája, főhadnagy úr?

Az ezredes újra visszaesett a nevetésbe. Azután szomorúan rázta fejét.

– Uram atyám! – mondta az ezredes. – Hogy jut eszébe egy ilyennek uniformist húzni… Szívből sajnálom magát! Tudja azt, hogy ha két napig katona lesz, akkor ezért kurtavasat kap, és huszonnégy órás szolgálatot lát el?

Szomorúan megcsóválta a fejét, és továbbment. Vanek úr dühösen nézett utána.

– Ebből tudjam én, hogy hol a hálószoba… No, mindegy… Halló! Káplár úr!

Az őrmesterre kiabált. Verdier-re. Az Oroszlán úgy fordult meg, mint a villám.

– Ki vagy?

– Petrovics.

– Hazug pimasz! A P. betűs újoncokat még nem öltöztették be. No, de elég, a számod: 27…

– Kérem, most nem erről van szó – türelmetlenkedett Vanek úr -, minek állandóan ezeket csinálni?!…

Az Oroszlán megtalálta egy lajstromban a 27-es nevét, és ebből az alkalomból élete fényordítását hallatta.

– Segítség! – kiáltotta ijedten Vanek úr.

– Gorcsev! Te Gorcsev vagy!!

– Na és? Nem ezt mondtam?…

Az Oroszlán mosolygott. – Én a kabóca vagyok – szólt jelentős hangsúllyal.

– Örvendek, Vanek. Mondja, Kapocsi úr, hol itt a hálóterem, és hogy gyújthat rá az ember?

Az Oroszlán nem ölte meg. Sőt! Szolgálatkész mosollyal elővette az öngyújtóját és tüzet adott, azután karon fogta Vanekot.

– Magam vezetem a hálóterembe. Parancsoljon. Önnel udvariasan kell bánni! Hiszen még nem tette le az esküt. Ugyebár?

– Ez ráér, ha most nincs idejük… Igazán nem égett a körmömre.

– Én viszont alig várom… Parancsoljon… – mutatott az ajtóra. – Csak ön után.

Egy öreg légionista a közelben elfedte az arcát a félelmetes látvány elől.

– Ön nagyon kedves altiszt – csevegett Vanek. – Tudja, a regényírók annyi hülyeséget terjesztenek a légióról, hogy igazán elmondhatom: kellemesen csalódtam.

A hentes éppen akkor hurcolkodott. Áttették a megbízhatatlanokhoz innen. Nagy sárga bőröndöt cipelt, és beleütközött Vanek úrba. A titkár nem is sejtette, hogy ez a bőrönd Gorcsevé volt.

Vanek úr végigdőlt egy ágyon és aludt. Nagyon ideges lett, amikor egy ragyás képű breton ledobta a földre szó nélkül. Alkonyodott. Kissé szerette volna, ha Gorcsev jön már.

Azután megszólalt a kürt.

Sorakozó!

Az udvarra siettek. Vanek úr velük. Névsorolvasás… .

Gent káplár egy ívről mondta a neveket. Közben odajön Verdier őrmester. Csendben hangzanak a nevek, sorban. Egyszer csak kilép Vanek úr, és megfogja a káplár karját:

– Bocsánat, hogy félbeszakítom, nem kerestek engem itt az imént?

Halálos szünet. De mielőtt Gent megölhette volna, az Oroszlán nyájas mosollyal fordult az újonc felé.

– Nem… kedves Gorcsev, nem keresték. Mi a teendő, ha keresik?

– Gorcsev! – Gent, eddig hiába törte a fejét azon, hogy mi annak a neve, aki a “húgocskáról” és a keresztanyjáról magyarázott: nem jutott eszébe. Ez az!

– Igen! Ő a Gorcsev – mosolygott az Oroszlán -, és beszéljen vele szépen, Gent, mert nem tette le az esküt, tehát katonai törvényeink szerint nem vonatkoztatható rá a szolgálati szabályzat…

A káplár megértően bólintott, azután tovább olvasta a neveket. De Vanek úr még egyszer megfogta a karját:

– Bocsánat, de ha esetleg keresni fognak…

– Csend!

Ezt egy hadnagy mondta, aki éppen odalépett.

– Kérem, szakaszvezető úr…

– Újonc! Maga idióta! Miféle szemtelenség ez? Ha katona nem is volt még, azért gyerekszobája lehetett!

Valamit mormogott, de csendben maradt. Névsorolvasás után azt mondta az őrmester:

– Akik a megbízhatatlanok közé tartoznak, azok menjenek a négyes számú kaszárnya-épületbe. A többi készüljön, tizenegy órakor indulunk. Elmehetnek!

Vanek úr a kapuhoz sietett, és a nyakát nyújtogatta a rácsok közeit kerülgetve.

– Menjen innen – mondta a napos káplár.

– Jó, jó. Nem harapom le a kaput. Itt mindenki ideges állandóan.

– Hordja el magát!

– Hallottam! Nem vagyok süket. Maga itt a portás szolgálatos?… Kérem, ha keresnének, én Petrovics vagyok…

– Pusztuljon, mert vasra veretem!

– Veretni is lehet a katonákat?… Szép kis rend, mondhatom.

És ment a hálóhelyre. A hentes már elhurcolkodott a megbízhatatlanokkal, és hogy ez a beosztása mennyire indokolt volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Gorcsev gyönyörű és jól felszerelt bőröndje, melyet egyszerűen ellopott. De a fadobozt, amelyre Cortot ráírta, hogy Gorcsev Iván, és átkötötte spárgával, azt otthagyta.

Viszont Vanek úr, aki csak annyit tudott, hogy légionáriusok számára felszerelt poggyásza van az ágya felett, kissé meglepődött, amikor mindössze egy névvel megjelölt szivardobozra bukkant. Ebben lenne minden, ami egy légionáriusnak kell? Nem tévedett megint ez a Petrovics?

Valaki megszólalt mellette.

– Még be sem mutatkozhattam: nevem Würfli Fedor, tánc- és illemtanár.

– Örvendek. Van… van itt valaki, aki szintén Fedor. Nevem Petrovics.

– Nem Gorcsev az álneve?

– Nem. Petrovics az álnevem. Gorcsev az igazi.

– És Tintoretto?

– Mit kér?

– Mondom, Tintoretto.

Vanek úr egy ideig tanácstalanul pislogott.

– Ön olasz?

– Svájci vagyok.

– Sajnos nem tudok svájciul… – Levette a szivardobozt. – Érdekes ez a kis poggyász – mondta.

Würfli úr elnézően mosolygott.

– Ne feszegessük…

– Nem is kell. Csak elvágom a kötelet, az elég, így… hm. Mondja kérem, ez egy komplett légionáriusfelszerelés?

És elővette a doboz tartalmát: két használt kapca, egy darab spárga, néhány álkulcs, valamint egy dugóhúzó és igen sok szivarvég.

– Lehet – mondta Würfli. – Még nem kaptam meg a felszerelést.

– Minek fontos a sivatagban a dugóhúzó? – tűnődött Vanek úr. – És miért látják el a katonákat álkulccsal meg szivarvéggel?

– Talán a dohány levelét gyógyszerül használják. Ugyanis az afrikai katonák mind skorbutot kapnak.

Vanek úr idegesen kirázta a dobozt.

– Én nem kaptam. Vagy ha igen, akkor ellopták a skorbutomat innét.

Würfli úr kíváncsian nyújtogatta a nyakát.

– A szimbola benne van?

– Mit csináljak? – kérdezte Vanek úr hökkenten.

– Állítsa össze a három darabot.

– Miféle darabot…

– Hát, amit a dobozban tart.

– A szivarvégeket?

– Ne tréfálkozzon, kérem. Csavarja össze a hármat, és fújjon valamit.

– Jó – biztatta egy nyájas idegorvos megnyugtató mosolyával Vanek úr – majd összecsavarom a spárgát a kapcával és fújom… Miért nincs itt önborotva? Halló! Felettes!

Gent káplár jött be, annak kiáltott, és az altisztben felforrt a méreg:

– Ide figyeljen, maga ló… Holnap olyan csodát lát!

– Miért? Mi lesz holnap?

– Holnap esketik! – kiabálta a káplár.

– De kérem, én már nős vagyok!

Ekkor felharsant a trombita.

– Sorakozó! – kiáltotta Gent, és kisietett az udvarra. Vanek úr velük, a fadobozzal. Nyugtalanul nézett szét. Gorcsev nincs sehol!

– Érdekes – mondta Würfli. – Minden művész bogaras.

– Lehetséges.

– A zenészek és a festők is.

– A balett-táncosok és a kőfaragók is. Mondja, nincs más gondja?

Idegesen nézelődött mindenfelé… Nincs itt.

Újabb névsorolvasás következett, azután bevezették őket a kikötőbe, egy hajóhoz. Gorcsev még mindig nem jött. Késő éjszaka volt már. A gőzös sípolt. Egy hidat gurítottak eléjük a hajóról.

– Indulunk – mondta a hadnagy Verdier-nek.

– Nem várhatnánk még egypár percig? – kérdezte a titkár.

– Mars, mert a bolondokházába vitetem.

– Érdekes – mondta idegesen, amikor indultak -, mindenből ilyen nagy ügyet csinálnak… Mintha elszaladna a Szahara, ha nem sietnek úgy…

De fenn volt a hajón… Ott állt a korlátnál. És még remélt, pedig virradt már. Nyugtalanul izgett-mozgott. Mi lesz ebből? Talán jön még, de Gorcsev csak nem jött és a hajó elindult. Ekkor Vanek úrhoz lépett egy matróz:

– Ezt küldte valaki egy félóra előtt. Hogy adjam át a 27-esnek!

Gorcsev írta helyettesének:

Tisztelt Vanek úr!

Önhibámon kívül, sajnos nem jöhettem vissza. Oranban leváltom, addig napi kétszáz frank a fizetése, amit holnaptól kezdve nevére elhelyezek egy banknál, és átszármaztatom az elismervényt. Egy kis türelmet kérek. Az ön hálás főnöke, Petrovics

…És a gőzös vitte Afrikába Vanek urat.

2

Gorcsev lesietett Vanek úr különös ruházatában az erődből a Vieux Port-ra, habozás nélkül beült az első magára hagyott autóba, és szokása szerint elkezdte azon nagyszerű túráinak egyikét, amelyek ókori barbár hordák invázióira emlékeztettek a hősünk útját jelző nyomokban.

Sietnie kellett, hogy beváltsa ígéretét, és kiváltsa Vanek urat, aki ott maradt helyette, mint Schiller hőskölteményében egy bizonyos úr, mivel a barátja esküvői meghívásnak tett eleget kivégzése előtt. Teljes sebességgel vezetett, és aránylag szerencsével, mert úgyszólván La Ciotáig kitartott a jó kis Citroen, pedig az kis híján tizenhat kilométer Marseille-től. A halászkikötőben azonban nem volt luxuskocsi, csak teherautók a hajnali zsákmánnyal.

Gorcsev rövidesen úton volt Toulon felé egy fuvar hallal. Az erős, nagy kamion még Grenoble-ban is jól tartotta magát, mindössze a hűtője horpadt be egy lámpaoszlop eltörésétől, és telehintette egy leányiskola növendékeit döglött halakkal, de különben az út intermezzo nélkül múlt el Toulonig, ahol Gorcsev megelégedetten behúzta a kéziféket, és kiszállt egy baromfi-kereskedés kirakatában.

De hát ki tudja az ilyesmit hajszálpontosan kiszámítani? És különben is az vesse Gorcsevre az első követ, aki utoléri. Mert azonnal elfutott. Félórai rohanás után a tömeg nagy része elmaradt, csak nyolc-tíz amatőr hosszútávfutó tartott ki, ezeket bevárta, megverte őket, és egy távoli utcában posztoló rendőrhöz sietett:

– Először arra feleljen, hol lopta ezt a ruhát?!

Gorcsev ruhája többeknek is feltűnt, és ezek körülállták őket.

– Jöjjön csak a rendőrségre… Szép kis alak!

– Én a Texas vendéglő-t keresem…

Erre a védekezésre kis híján meglincselték.

A rendőr vezette, és Gorcsev aggódva gondolt Anette-re, nem is szólva Vanek úrról, aki mint Schiller valószínűtlen hőse, túszként várja, és bizonyára marhaságokat követ el.

Szerencsére egy viadukt lépcsőjéhez értek, és innen lelökhette a rendőrt három útburkoló munkásra, úgyhogy tovább nem jutott. Gyönyörű stílusban, nyílsebesen futott, előredőlt felsőtesttel. Ez az egyéni futóstílusa mindig számos követőre talált, de nem érték utol. Gorcsev rövidesen kiért a rakpartra, és elmaradt mögötte valamennyi üldöző.

Istenem, uram! Hát már sohasem fogja megtudni, hol van a Texas vendéglő.

Vagy hat ember beszélgetett egy csoportban. Tán ha ezek között letérdel, vagy revolvert fog rájuk, megtudja végre, hogy hol van a Texas vendéglő.

– Halló! Hisz ez az én fiatal matrózom… Mit keres ebben a ruhában?

Privát Elek volt!

– Jó napot, uram. Örülök, hogy látom – felelte ijedten.

– Ki ez a kölyök? – kérdezte egy feltűnően rabló külsejű egyén.

– Zöldfülű, aki a vesztébe rohan. Védelmembe vettem, mert az ember annyi rosszat tesz, hogy jólesik néha leírni valamit a számadásból. Hová szökött a múltkor, maga taknyos?

– Féltem magától, uram – felelte gyerekes szerénységgel Gorcsev.

Ezen jót nevettek, tetszett nekik a kedves arcú, gyámoltalan fiú, és egy Drugics nevű szófukar útonálló barátságosan vállon veregette, hogy Gorcsevnek kiesett az óra a zsebéből.

Nyomban rokonszenvesnek találták, és ez lett a veszte.

– Most már maradj nyugodtan velem. Én nem bántalak, te kis gyáva – nyugtatta meg Privát Elek.

– Úgy illik, hogy mi is tegyünk valami jót, hogy védjünk és gyámolítsunk egy gyengét, mert ezt mégiscsak betudják nekünk tárgyalás előtt a túlvilági tényállásunkba.

– Mivé lenne magában az ilyen kölyök a kikötőben – mondta jólelkűen egy Jázmin nevű kerékpártolvaj, és a Drugics nevű hallgatag ember vállon veregette a fiút, biztatólag, hogy kiesett a zsebéből egy fél tucat töltőtoll meg néhány autóalkatrész.

– Beléptem a légióba – mondta, hogy megszabaduljon tőlük. – Este jelentkezni kell.

Privát Elek felhördült:

– Mit mesélsz? Megőrültél?!

– Dehogy jelentkezel! Szegény fiú!

– Tisztára bolond!… Hisz az a pokol – kiáltozták mind.

– Engedjenek, drága uraim!… Könyörgöm… Jelentkeznem kell. – Futni akart, de elgáncsolták, és Drugics, a szófukar útonálló fejbe ütötte egy létrával, hogy elájult.

3

Amikor magához tért, egy széken ült, kis, dohos helyiségben, mellette Privát Elek a hallgatag Drugiccsal és Jázminnal iddogált.

Szent Isten, hány óra lehet?

– Na, te taknyos! Felébredtél? – kérdezte Jázmin, a kerékpártolvaj, aki nehezen és raccsolva beszélt, mint a finnyás főurak, de ez attól volt, mert tavaly egy civódásból kifolyólag betörték a fél állkapcsát.

– Hallja, ez nem valami finom eljárás! – fakadt ki Gorcsev.

– Majd épp tőled tanulok eljárni. Mi?! Ezentúl a gondjaimba veszlek… Ha akarod, ha nem, megvédünk! Ilyen egy kis hülye!

– És meddig akarnak itt fogva tartani?

– Amíg megjön az eszed!

Meleg volt a fülledt kis szobában.

Elannyira, hogy a hallgatag Drugics felhajtott egy fél liter bort.

– De én nem akarok elrejtőzni. Hagyjanak…

– Tudod-e, hogyha sokat beszélsz, itt, ebben a szobában egy évig is fogva tarthatunk?

– Miért? Ez itt a rablók börtöne, ahová a tisztességeseket zárják büntetésből?

– Nem! Mert csak egy kijárása van, és azt őrzik.

– Miféle helyiség ez?

– A Texas vendéglő!

Végre! Még most sem tudja, hol van, de az biztos, hogy a célnál.

– Ugye elámulsz?… Itt tanyázik a Mester bandája, szövetkezetünk. Ez a különhelyiség az övé. Ma este még 40.000 frank üti a markunkat, amiből te is kapsz kétezer frankot.

– Feltéve – mondta Jázmin -, ha sikerül azt az alakot megkötözve elhozni ebbe a szobába.

– Nem vitás. A Halacska sohasem téved – felelte Privát Elek. – És ha egyszer itt van, akkor végzünk vele! – fejezte be Privát Elek kezének egy jelentős mozdulatával.

– Kit fognak megölni?… – érdeklődött a fiú.

– Gorcsev Ivánt.

– Hát még él? – kérdezte ámultan az orosz.

– Igen! De ez nem fog vele előfordulni többé! Elég volt! Gyerünk, fiúk.

– Úgy van. Fel kell rakni az autót a Gyanús Cápá-ra!

Drugics, aki hallgatag volt, szorosabbra húzta a kötelet, amit övnek használt, és elmentek. Privát Elek visszaszólt:

– Szökéssel ne próbálkozz, az őrök senkit sem engednek ki a folyosó végén, aki nem valami ismerős egyén kíséretében távozik.

És Anette?! Mi van Anette-tel? Hiszen elrabolták. De kicsoda? Senki más, mint az a kövér alak és a Portenif nevű lompos egyén, továbbá Lingeström, akit agyonüt legközelebb. Nagy Isten! És Vanek!

Ahogy ideért gondolataiban, máris megjelent a Portenif nevű egyén, aki lompos volt, és ez a kifejezés irodalmilag enyhített jelző esetünkben a bandita elhanyagoltságának jellemzésére. Ezenfelül teljesen részeg volt.

Közömbösen nézett Gorcsevre. Ő nem látta az oroszt a sötétben, amikor a tábornok ellen támadást kísérelt meg. Csak azt tudta, amit Privát Elek most röviden közölt vele az ivóban: egy kedves zöldfülűt védelmébe vett a banda, mert belépett a légióba.

– A Mester dühös lesz, hogy idehozták a rejtekhelyre – vélte Portenif, és ettől nem tágított, dacára Privát Elek zavaros elméletének a mennyei tényállásról és egyebekről.

– Ezek hülyeségek – felelte legyintve, de annyira részeg volt, hogy nem vitatkozott, hanem bement a rejtekhelyre.

– Na, elfogták? – kérdezte Gorcsev.

– Kicsodát? – érdeklődött bágyadtan.

– Hát a Gorcsevet.

– Igen! Már hozzák…

Mi?! Őt elfogták?…

– Iszogatott a gazember gondtalanul, és a Halacska négy emberrel rajtaütött…

Csuklott, leroskadt és szemhéjai fáradtan húzódtak. Elfogták volna őt iszogatás közben, és nem tud róla?…

– Mit csinált ez a Gorcsev?

– Pimasz gazember. Valószínűleg egy ellenséges banda embere. De ha így ül majd itt, mint maga, akkor, egyenként szedem ki a szemeit a zsebkésemmel.

– Miért akar bíbelődni minden szemmel külön? Ki velük egyszerre.

– Ne szemtelenkedjék, maga tacskó – mondta, és leült, mert olyan részeg volt, hogy nem bírt a lábán állni. Bort töltött, és felhajtotta. – Ha egyszer… – megfogta lomhán Gorcsev nyakát – így a kezemben lesz a torka, hát akkor… a legszebb napom eljött!

– Kár, hogy a kézenfekvő nyak csak az enyém.

– Kész szerencse, hogy nem sikerült neki áthúzni a terveinket. Mert azóta megszereztük a leányt, és becseréltük… annál a piszok Laboux-nál az autóra, és… az autót… elrejtettük…

– No, akkor… jó… – felelte Gorcsev, és kissé megkönnyebbült. A fő, hogy Anette szabad!

Portenif hirtelen előrehanyatlott, hogy homloka az asztalhoz koccant, és elaludt.

Lassan elbóbiskolt. Gorcsev kétségbeesetten nézte a faliórát. Este lesz lassan! Ez a szegény Vanek hiába vár… Portenif hatalmas puffanással a földre zuhant. Kisebbfajta alkoholmérgezése lehetett. Gorcsev otthagyta a padlón. A disznó!… Érzéketlen gyilkos!…

Egyik negyedóra múlt a másik után, és Portenif hortyogott… Kimenni nem lehet, mert valószínű, hogy őrzik a folyosó végét, ahol az ivóba nyíló kijáró van. Márpedig Privát Elek és társai nem viszik ki innét…

Végre megjelent egy lapos arcú, púpos egyén.

– Na, hozzátok… Megvan a gazember – és vidáman a fiúkhoz fordult. – Negyvenezer frank üti a markunkat! Elfogtuk Gorcsevet.

És hurcolták az ajtón összekötözve, fejbe vert állapotban Cortot-t, a bűnözőt, aki honvágyban szenvedett.

XI. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.