A tizennégy karátos autó

1

Már nem voltak messze az afrikai parttól, és mindattól, ami e különös hajóút végén várt rájuk, csupa bolond fordulat, lehetetlen fejlemény, egy démoni autó miatt. A Gyanús Cápa legénysége együtt volt este a szerszámraktárban. A Mester a hajó túlsó végében hált, és erősen bekente magát valamivel. A százlábúak támadását élete legszörnyűbb élményei közé sorolta, és teste még egy hét múlva is hólyagos volt. Tőle tehát nem kellett tartani. Másféle probléma okozott sok gondot a bizományi rablók-nak. A magárahagyatott, tehetetlen fiú ügye foglalkoztatta őket. Megbeszéléseiken a hallgatag Drugics olcsó áron pálinkát adott át nekik állandó készletéből.

– Azt hiszem – mondta például Privát Elek a hallgatag Drugicsnak -, ha ezt a tehetetlen kölyköt nem hagyom elveszni, akkor a túlvilágon leírják a számlámról azt a fűtőt. – És rövid tűnődés után, nagyot szíva a pipájából hozzátette: – Tán a levélhordót is… Bárha pénzespostás volt az illető…

Érdekes, hogy ez a bús arcú fiú régen szunnyadó bűnügyi emlékek lelkiismereti csészealját kavarta fel bennük. Legszívesebben minden elmulasztott jótettüket dühödten kitöltötték volna rajta, sürgősen, hogy ellenszámlát nyissanak maguknak valahol, ahol minden emberi rossznak számadása van, és előbb-utóbb meg kell jelenni a rovancsoláshoz.

Rézláb, a késelő, napokig szomorúan járt-kelt azon töprengve, hogy mit lehetne kezdeni a fiúval. Szívügyük lett ez az istenverte, elhagyott “Cservonec kölyök”, tehetetlenségével, szomorú, ijedt kék szemével.

– Aszondom – ajánlotta Halacska -, hogy tanítsuk ki az orgazdálkodásra. Ahhoz nem kell erő, egyszerű kereskedelem, jól jövedelmez.

– Nem jó, mert becsapják ezt a maflát – vélte Privát Elek. – Legyen hajószakács. Azt nem merik nagyon verni, mert nincs helyettese, és jóba lesznek vele, hogy mélyen merítse meg a kanalat.

– Ez jó – bólintott a hallgatag Drugics, és miután megállapodtak, a Halacska rázendített a szájharmonikájára.

Egy állandó őrszem ezalatt a Mestert figyelte, mert féltek, hogy Gorcsev elleni dühét a fiún tölti ki. Ha a tisztes külsejű rabló közeledett, Gorcsev visszavonult a ládába, meghitt százlábúi közé. Mit szóltak volna, ha váratlanul kiderül, hogy a tehetetlen fiú személyesen Gorcsev?

Ezt a meglepő fordulatot még tartogatta számukra a sors.

Gorcsev sok mindenben használhatónak bizonyult. Esténként a muzikális Halacska harmonikakísérete mellett énekelt. Ugyanis Gorcsev megtanította őket néhány igen szép Volga-dalra. Ő maga fütyülte a tercet, Privát Elek adta hozzá a basszust, Rézláb a tenort, és a hallgatag Drugics a pálinkát.

Csak évek múlva derült ki, hogy a betanult Volga-dalok az eszperantó néven közismert világnyelvre átültetett részletek a finn nép hősi Kalevala-eposzából.

Oran előtt már Gorcsev önállóan készítette az ebédet, és valamennyiüknek nagyon ízlett a szárazbabfőzelék, amelyben két kiló marhahús és egy teljes iránytű főtt. Csak bokszolni nem akart az istennek sem.

…Amikor feltűnt Oran kikötője, Gorcsev a fülke ablakánál ült és kinézett, mellette Privát Elek pipázott. Kabátját közben visszaszerezte az alkoholmérgezésből lábadozó Porteniftől, aki a fenékben lakott. Mindketten nézték a République luxushajót, amely ott kötött ki a Gyanús Cápa mellett. A part messze volt. Ennél a dokknál a nagy óceánjárók vesztegeltek.

– Ezen viszik az autót… – dünnyögte Privát Elek. – Valami tábornok, meg a cimborája.

Tehát de Bertin és Laboux a République-en jöttek át. És bizonyára Anette is.

De miért bérelnek ezek autóversenyzőt, ha az Alfa Romeo Laboux tulajdonában van? Milyen zseniális terv az, amit Drugics említett? És egyáltalán, mi a csoda van az Alfa Romeo körül, hogy ilyen ádáz harc folyik? Ezen töprengett Gorcsev. Közben a République-en megkezdődött a rakodás. A bámészkodó munkások nem sejtették, hogy a mai napjuk milyen rendkívüli eseményeket és meglepetéseket fog hozni. Gorcsev most meglátta Labouxt a République fedélzetén.

Aha! Nézi a rakodást! A hatalmas daru időnként zörögve kiemelkedett a hajó mélyéből, azután elindult, messze oldalra kitérve, mintha a nyílt tenger felé vinné a terhét, és csak jóval feljebb, ahol elérte a derékszögben fekvő vastraverzet, futott az acélházikó a rakpart felé.

Most felkúszott a hajó mélyéből egy hatalmas Alfa Romeo!… Oldalt zörögve fut a daru kis kunyhója és a remek kocsi inogva, libegve utazik a víz felett…

– Te fiú – súgta a fülébe Privát Elek, és meredten nézett az imbolygó autóra, amely most egy pillanatra megállt a levegőben. – Te… kölyök… – hangja rekedt és forró volt, a szeme csillogott -, hallgass ide, és… és azután felejtsd el, amit mondok, mert agyoncsaplak: ez itt a világ legértékesebb autója…! Tizennégy karátos aranyból van!

Gorcsev tátott szájjal bámult a magasba…

Azután ijedten felkiáltott:

– A lánc elszakadt!

Egy másodperc… és a tizennégy karátos Alfa Romeo lehullik a nyílt tengerre, roppant víztölcsér szökik fel, hatalmasat loccsanva, aztán elnyeli az autót nyomban a nyugtalan óceán mélye…

2

Ez az eset éppen azért volt rendkívüli a démoni autóval, mert teljesen kívülálló egyéneket is megragadott, és céltalan szenvedéseken keresztül magával vonszolta őket.

Ilyen vonszoltja volt például e hihetetlen ügynek a jámbor Vanek úr. A legénységi szobában fehérnemű-vasaláshoz használták az ágyát, mert Vanek úr itt sohasem fordult meg, mivel állandóan büntetését töltötte a fogdában. Ezért vasaltak a fekhelyén. A légióban még egy ágy sem heverhetett parlagon. Délelőtt Vanek úr körbefutott a napon, utána kivonult gyakorlatozni, és napközben fegytársa Mehár, egy félszemű török, rendszeresen megverte. Minden étkezés után, mintha a verés kanalas orvosság lenne. Az óriás törökkel valamilyen félreértése volt Vanek úrnak, amit nem lehetett sohasem tisztázni, mert Mehár kizárólag az anyanyelvén beszélt. Amikor Vanek urat először vitték a cellába, a félszemű óriás már ott raboskodott, és hol arcra borult, hol felemelkedett, tárt karral. A titkár érdeklődéssel szemlélte, és később megkérdezte, hogy ezt a szabadgyakorlatot napjában hányszor végzik.

A török néhány mássalhangzót kiáltott feléje.

– Kérem… – mondta Vanek úr – én értek ehhez valamit, mert az unokatestvéremnek testmozgásiskolája volt, és növendékeivel együtt Dalcroze nevű mozdulatokat végzett a szabadban, amíg egy tisztiorvos közbelépése véget nem vetett ennek az állapotnak.

Mehár erre kissé nyugodtabb lett, és később már barátságosan mosolygott is.

Most történt a baj! Vanek úr megjegyezte, hogy szép idő van.

És ez az, amit nem kellett volna tennie!

Mit értett félre a török? Sohasem derült ki.

De az időre vonatkozó megjegyzés leírhatatlan idegállapotba hozta. Két kézzel verte a mellét, ordítozva esküdözött valamire, és igazi könnyeket sírt.

– De kérem… – hebegte Vanek úr. – Ha akarja, visszavonom, és elismerem, hogy az időjárás túlnyomóan száraz, viharos, sőt amennyiben tetszik, talaj menti fagy várható…

– Te… kutya… hitetlen… – üvöltötte, és megragadta a nyakát. – Úgy látszik… nem tudni, hogy ki én vagyok?!

– Kérem… – rebegte Vanek úr. – Mondja meg, milyen állat ön, és én úgy fogom szólítani…

…Az őr, aki a vacsorát hozta, megmentette Vanek úr életét. Sok már nem volt benne, mert Mehár, az óriás török, miközben fél szeméből igazi könnyeket sírt, rabtársa fejét-hátát átkozódva verte a cellaajtóhoz.

Mehár még sokszor megverte a titkárt, mert Vanek úr puszta látásától elkeseredett, és nem tudott uralkodni magán.

De sohasem derült ki, hogy milyen félreértésre adott okot az időjárásra vonatkozó kitétel.

A titkár tisztában volt vele, hogy ha nem sikerül idejében egy tolmácsot szereznie, akkor a török előbb-utóbb végez vele.

És Gorcsev közben értesítette, hogy némi türelemre van szükség, de jön. És mellékelte a befizetési lapokat. Würfli úr, akit az ötórai teák intézménye kergetett a csődbe majd a légióba valamilyen titkos oknál fogva úgy érezte, hogy neki Vanek úrral össze kell tartania, és ezért sűrűn molesztálta a megviselt titkárt.

– Mi jobb emberek vagyunk – súgta titokzatosan a gyakorlótéren egy pocsolyában, ahol éppen feküdtek. Mert ha az őrmester hasra vetést vezényelt, Vanek úr általában egy pocsolya vagy árok előtt volt.

– Itt a pocsolyában, ezt higgye el, rondák vagyunk.

– Kérem, kérem! Csak beszéljen egyes számban.

– Miért? Én sem vagyok sokkal szebb, mint maga.

– Mi rokon lelkek vagyunk, ezt higgye el!

– Úgy érti, hogy maga az én lelki unokafivérem, vagy nagymamám? Mi közöm magához?

– A művészek szeretik a táncot.

– Ez biztos – felelte vállát vonva.

– A muzsikusok is és a festők is.

– Továbbá a kőfaragók és a balett-táncosok. Hogy ezt minek mondja folyton?!

– Ide hallgasson – súgta, és közelebb csúszott Vanekhez a pocsolyában, ahol hasaltak. – Együtt szökhetnénk.

– Uram! Egy levelező meghal, de szerződést nem szeg!

– Ön levelező is volt, Tintoretto úr?

– Ezt a csúnya szót ne alkalmazza többé, ha azt akarja, hogy még más pocsolyában is csevegjünk.

– 27-es, maga bitang! – üvöltötte Verdier, és Vanek szomorúan súgta a táncmesternek:

– Ez megint én vagyok. A fene egye meg magát.

– Hogy mer beszélni gyakorlat közben?!

– Csak súgva…

– Vigyázz! Kihallgatásra megy!! Tíz nap salle de police-t kér!

– Még van két hét a régiből.

– Csend!

– Évekre menő restanciába jövök…

– Ezért ötven guggolást csinálsz, egy… kettő…

És ez így ment állandóan. Nem volt egy perce a kantin számára, alig tartózkodott szabadlábon, és az első kimenőnapján beleütközött a szerencsétlen éppen Marigon marsallba, aki mindig rosszkedvű volt, mert egy golyót hordott a csípőjében, és ez nagy izgalmak vagy időváltozások esetén megmozdult. A marsall egy nyomdánál elhaladva megpillantotta a szemüveges közlegényt, amint visszafelé köszön a tulajdonosnak. És megemeli a sapkáját! Nem állhatta szó nélkül, mert e látványtól megmozdult csípőjében a golyó.

– Közlegény! Maga bolond! Tegye fel a sapkáját!

– Köszönöm, nem fázom. És különben is, a katona legyen edzett – felelte és barátságos mosollyal legyintett.

– Közlegény! Ki vagyok én?

Vanek úr ijedten nézett jobbra-balra.

– Tigris?… Kérem, ha nem az, én… kitalálom…

A marsall csípőjében egyet fordult a golyó. Ott állt előtte egy katona, minden gombja piszkos, mintha őskori lelethez tartozó patinás, régi pénzt varrt volna a zubbonyára, oldalfegyvere a gyomra táján csüng, testének hossztengelyével párhuzamosan, sapkáját a combja mellett fogja, mint valami levélhordó. Nom du nom!

– Közlegény! Azonnal tegye fel a sapkáját! Maga agybeteg.

– Kérem, ezredorvos úr – dadogta és feltette a sapkáját. – Én ugyanis új alkalmazott vagyok a hadseregnél…

– Melyik erődben szolgál? Adja meg az adatait!

Ami ezután történt, azt a marsall még évek múlva is fátyolozott hangon mesélte, és a golyó hosszan rezgett a csípőjében…

A közlegény ugyanis könnyedén a zsebébe nyúlt, elővett egy névjegyet, és átnyújtotta. Az ősz katona úgy meghökkent, hogy mindenről megfeledkezve feltette a pápaszemét. Nem akart hinni a szemének, amikor ezt látta:

VANEK B. EDUARD
közlegény
Idegenlégió ORAN
Fort-St-Thérèse
Telefon: 3736

A marsall szeme kimeredt.

– Mars! Majd ezért intézkedem. Maga hazamegy az erődbe, és jelenti kihallgatáson, hogy találkoztunk.

– Ki kíváncsi ott az én privát ügyeimre? Annyi a dolog…

– Takarodjon! Idióta! Lelépni!

– Honnan?… – kérdezte ártatlan ijedtséggel, és itt végetért a dialógus. A marsall megfenyegette halálsápadtan, és ment. Annyit még látott futtában, hogy a légionárius udvariasan megemeli a sapkáját…

XV. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.