A tizennégy karátos autó

1

Feljegyzett beszélgetés az orani Fort-St.-Thérèse gazdasági hivatalában.

SZEREPLŐK

Verdier őrmester és Balukin közlegény, ezredírnok.

Délután öt óra, az őrmester ilyenkor átnézi a kérelmeket.

VERDIER: (Jön. Megviselt. Kissé lefogyott az utóbbi időben.)

BALUKIN: (Felugrik.)

VERDIER: (Bágyadt jóakarattal.)

Csak üljön le, maga disznó.

(Kinyitja a zubbonyát. Fúj.)

BALUKIN: (Írásokat tesz eléje.)

Gorcsev, a 27-es közlegény, estére kimaradást kér.

VERDIER: (Vészes morgással, amelytől bajuszának szálai rezegnek.)

Rendben…

BALUKIN: Ugyancsak a 27-es közlegény diétás betegkosztot kér.

VERDIER: (Bajusza szálai rezdülnek, szemei enyhén vérbe borulnak, orrcimpái ütemesen tágulnak.)

Aláírva…

BALUKIN: A 27-es két nap gyengélkedőt kér, mert a reuma kínozza.

VERDIER: (Bajusza rezeg, szem, cimpa, stb.)

Aláírva! És most (gyanúsan atyai hangon) kedves jó Balukin maga teljesen lezüllött lelkivilágú, gyanús, pimasz főhóhér… Ha maga még egyszer jelent valamit a 27-es közlegény kérelmeiről, akkor a legnagyobb számú lópatkoló csavarkulccsal pépesre verem a fejit.

(Vérfagyasztó kiáltás, hasonló a grand guignole nevű, kóros színpadi elváltozásokban szereplő őrült halottrablók felvonásvégi sikolyához, amire az egész mű íródott.)

Nem fogsz ugratni, te orgyilkos írnok! A 27-es kérelmét aláírhatja maga is!

(Szünet. Az őrmester egy székre roskad.)

Mi van még?

BALUKIN: (Nyel. Remegő kézzel egy cédulát vesz elő.)

A… 27-es kilépést kér holnap…

VERDIER: (Megtört. Legyint. Görnyedve süpped a székben.)

BALUKIN: (befejezi)

Mert fürdőbe… akar… menni…

VERDIER: (Jóakaratú szomorússággal.)

Ne ugass, mert eltiporlak, te becsület nélküli kétszínű sintéroktató…

(Mereng, a padlót nézve, megviselten. Végül valami elhatározás érlelődött benne.)

Nna!

(Feláll.)

Hát, ide hallgasson. Most még a 27-es közlegény kéri majd, hogy két néger szolga gyaloghintón vigye kivonuláskor, ezt persze aláírom, és ha perceken belül befut a kérése, hogy az őszi nagygyakorlatokra a kincstár költségén elkísérhessék vidám hölgyismerősei, ennek sem lehet akadálya, sőt megelőzzük kérelmében, és parancsot kap még ma az ezredtrombitás, hogy hajnalban hárfázással jelezze az ébresztőt, mert félő, hogy a 27-es közlegény véletlenül felébred és megjelenik a sorakozásnál!… De ha ezzel készen van, akkor akasszon ki egy táblát az erőd kapujában a következő szöveggel: Elaggott, vidéki levélkézbesítők, lóápolók és reumás nyugdíjasok kényelmes otthonra találnak, ha felvétetik magukat újoncnak a francia idegenlégióba. Teljesen hülyék számára kedvezmény, különleges elbánás, altiszti rangban sürgölődő szárazdajkák… Hogy az a mennydörgős…

A további feljegyzések már csak az őrmester különleges szókincsét dokumentálják a francia nyelv erőteljes kifejezései körében.

Lehet, hogy az őrmester eltúlozta kissé a dolgot, ám annyi feltétlenül bizonyos, hogy Vanek úr helyzete, amióta Pierre Boussier kapitány közbelépett de Bertin és Laboux nevében, előnyösen megváltozott. A tisztek annyi, a katonaéletre alkalmatlan egyén drámáját látták beteljesedni az idegenlégió kérlelhetetlen feltételei között, hogy ebben az esetben szívesen kivételt tettek. Oly mindegy, hogy egyetlen gyenge és ki tudja, honnan, miért odatévedt alakot nem sajtol szét az afrikai hadsereg könyörtelen fegyelmi gépezete.

Olyan kitűnő gyarmati tiszt kedvéért, mint de Bertin tábornok, igazán kivételt tehet az ember. Mi kell ehhez? Egy szidás az őrmesternek, egy vállveregetés a közlegénynek, és ma már így fest a helyzet, például a gyakorlótéren:

– Vigyázz! – harsogja az altiszt. – Jobbra… át! – sokkal szelídebb hangon nyomban utána: – Vonatkozik ez természetesen Gorcsev közlegény úrra is, amennyiben nem fáradt…

– Nem, nem… – feleli a közlegény szerény mosollyal -, csak csináljuk. Jobb, ha az ember mindent megtanul.

Délután Vanek úr kimegy a városba. Amikor a kapuban találkoznak, Gent nyel egy keserűt, és teljesen rekedt hangon így szól:

– Lesz szíves, közlegény úr és… hátra arc… vagy ilyesmi… és jöjjön velem, a mindenségit a feje… a fejedelmi dolgának…

Visszamegy Vanek úrral a legénységi szobába. Itt aztán kiereszti a hangját. De úgy, hogy minden ablak beleremeg:

– Gazemberek! Ha ennek az izének itten a cipője, zubbonya, vagy valamije nincs rendben, akkor mindenki elsirathatja négy hétre a kimenőjét. Hogy az ördög vigyen el minden vízfejű gazembert… Ez magára nem vonatkozik, közlegény úr, a fene egye meg!

Vanek úr személyére a legénységi szoba teljes létszáma ügyel, féltő gonddal. Naponta kiválasztanak négy embert, az úgynevezett Gorcsev-különítményt. Egyik a cipőjét tisztítja, a másik a ruháját és a fegyvereit, a harmadik az ágyát hozza rendbe, de ezzel a legritkább esetben volt megelégedve:

– Nézze, Würfli úr – magyarázta atyai türelemmel, de a hangjában azzal a fojtott rezonálással, amely az önmérsékletét nehezen megőrző embert jellemzi -, ezeket az ágy végében úgy kell begyűrni, hogy a pokrócon ne maradjon ránc. Ilyen rondán én is meg tudom csinálni…

Miután ragyogóan felöltözött, és egy kis kefével rendbe hozta a bajuszát is, szokása szerint megemelte szobatársai felé a sapkáját, és elment. Előzőleg benézett a gazdasági hivatalba, és megkérdezte, hogy jött-e levele.

A tisztek rövidesen rájöttek a szerencsétlen ember titkára: valaha bizonyára a jobb körökhöz tartozott, de úgy látszik, kissé meghibbant itt Afrikában. Különösen az ezredesben alakult ki ez a feltevés pregnánsan, amikor Vanek úr egy találkozáskor, a belvárosban, megemelte ellenzőjénél fogva sapkáját, és mosolyogva így üdvözölte:

– Van szerencsém, ezredes úr! Szép időnk van ma!

Mert ez volt egyéniségének gyógyíthatatlan civil csökevénye. A kalapemelgetés örökszép polgári szertartása, mint annyi viszonylatnak, véleménynek és kapcsolatnak spontán kifejezője egyetlen tussal, amely lehet mély, lehet széles ívű, lehet futólagosan könnyed, de mindenesetre benne van a kalapemelgető kapcsolata és véleménye ama személyt illetően, akit e beidegződött mozdulattal üdvözöl.

…Egy este éppen valamelyik vendéglőben ült, és a titokzatos emberek komor arckifejezésével meredt a szivarfüst kék ködébe, mint akinek a koponyájában egy különös, regényes élet örökre eltemetett reminiszcenciái kísértenek. Valójában ezek a reminiszcenciák Gorcsevvel állottak összefüggésben. Gorcsevtől ugyanis a következő levelet kapta:

T. Vanek B. Eduard alközlegény úrnak
Oran
Poste-restante

F. hó mittudomén hányadikán kelt nb. soraira válaszolva, van szerencsém értesíteni, hogy időközben találkoztam önnel az orani várban kiváló tisztelettel, és ügyünket a legnagyobb elégedetlenségemre, nem sikerült elintézni önnel.

Legutóbbi nb. találkozásunkkor ön alig felöltözött állapotban az orani vár pincéjében maradt, mivel visszatérésemet annál is inkább kilátásba helyeztem.

Van szerencsém szíves értesítéssel tudatni b. cégével, hogy időközben elutaztam, mert egy halaszthatatlanul súlyos tárggyal fejbe ütöttek.

Visszatérve levelére, van szerencsém szíves értesíteni, hogy az ön illetményeiből egy fillér sem maradhat el, sőt minden sérelmét külön felszámíthatja, és én busásan honorálom b. számlám terhére.

Sajnálom, hogy mint írja, megrendült késedelmem miatt, de higgye el, nem tehetek róla.

Azon reményben, hogy az összeköttetés végül mindkettőnk számára csak hasznos és kellemes lesz, zárom f. hó soraimat.

Szíves megrendüléseinek a jövőben is örömmel fogok eleget tenni.

híve
Petrovics Iván

A kellemes estén holdfényben ragyogott a vendéglő terasza előtt elterülő orani tengerpart, és Vanek úr azon gondolkozott, hogy mit számítson fel Gorcsevnek a sérelmekért, melyek a légióban érték. Ekkor egy hang szólalt meg a háta mögött, kellemes és csengő, finom női szó:

– Zavarom?

Egy ismeretlen hölgy állt mellette, sápadtan fénylő selyembelépőben. Egy elegánsan öltözött, kétségtelen úrinő.

Vanek úr hátratolta székét, és mély tisztelettel megemelte a sapkáját:

– Hogy is zavarhatna… egy szép hölgy? Nevem…

– Petromszkij, ha jól tudom… Nem emlékszik rám? Laura de Pirelli vagyok.

A hölgy feltűnően szép volt. És mintha már látta volna valahol. Vanek úr nyomban felemelkedett, és újból megemelte a sapkáját.

– Nevem…

– Nem emlékszik rám?… Laura de Pirelli énekesnő vagyok.

– Één már… láttam kegyedet valahol… Igen.

– Az ezredesnél találkoztunk azon az éjszakán, amikor muzsikálni hívták.

– Higgye el, szívesen zenéltem volna, de az egyetlen hangszer, amelyhez értek, a fésűre rögzített selyempapír fúvása, és ilyen nem volt kéznél.

Ezután meghitt beszélgetésbe kezdtek:

– Kedves uram – mondta többek között Laura de Pirelli. – Különös, szomorú érzésem volt azóta, hogy ott láttam. A maga tragédiája mögött egy asszony lappang! És csak egy asszony építheti fel újra, amit egy másik asszony romba döntött!

– Ez igen szép mondás volt… – bólogatott Vanek úr -, ön kitűnő szerzők műveivel foglalkozhat, amikor nem énekel…

– Mi volt ön azelőtt? – kérdezte az énekesnő.

– Levelező egy Nizza melletti szanatóriumnál. Rendkívüli pozícióm volt. A szanatórium Louvier tanár vezetése alatt állott.

– És miért lépett a légióba?…

– Ezt… nem mondhatom meg…

A romantikára hajlamos hölgy merengve nézett Vanek úrra.

– Valami különös vonzás van a tekintetében. Mondták már azt… hogy ön szuggesztív?

– Itt a légióban sok mindent mondtak már nekem. Erre nem emlékszem…

Később pezsgőt is ittak, és a titkár úr kigombolta a zubbonya nyakát, mert két szeme fájdalmasan lüktetett. Vanek úr mégiscsak férfi volt! Nem éppen a javából, de a művésznő sem képviselte korban és súlyban az eszményinek túlozható leánytípust.

– Önnek… meg kellene szökni… – súgta Laura de Pirelli forrón, és e hevületéhez már a megivott pezsgőmennyiség is hozzájárult némi kalóriákkal.

– Művésznő, azt felelem önnek, amit egy Würfli nevű terhelt jóakarómnak, aki illem- és táncoskomikus: egy levelező nem szegi meg a szerződést, amelyet kötött!

– Olaszországba mennénk!…

– Nem lehet… – felelte sóhajtva – pedig szeretem Olaszországot…

– Ugye, maga is szereti Olaszországban a sok virágot… a narancsligeteket?

– Azt is. De elsősorban a makarónit és a paradicsomos spagettit.

Vanek úr kellemesen töltötte az estet a művésznővel, de a szökésről hallani sem akart.

– Gondolja meg… – súgta még néhány pohárnyi kalóriával a művésznő. – Ha elszökik, mindig együtt lennénk, és énekelnék magának.

– Azt még megszoknám idővel, de üzleti megbízhatóságomat tönkretenné egy szerződésszegés. Nem szököm.

Azonban az élet úgy akarta, hogy Vanek úr mégiscsak kockára tegye üzleti megbízhatóságát.

2

A balsors útjai kiszámíthatatlanok.

Vanek úr igazán kellemes idilli életet élt a légióban, amelyről pedig annyi szörnyűséges legenda keringett már szerte a világon. A kiképzés nyolcadik hetében még annyira sem vitte harcászatban, hogy tíz perc alatt menetkészen az udvaron legyen. Sokszor negyedórát is ácsorgott a helyőrség, míg végre megjelent Vanek úr.

– Nem látta valaki a derékszíjamat? – kérdezte, miután megemelte a sapkáját, amitől Gent fogai hallhatóan csikorogtak.

– Álljon kérem a sorba – mondta szelíden az Oroszlán, akit egy idő óta epebántalmak kínoztak, pedig három hadjáratot vitézül végigverekedett a Szaharában, és egy napig sem volt gyengélkedő…

De hát az ezredes meg a tisztek megveregették a vállát, és elnézőek vele.

A díszlépés még mindig olyan formájú volt Vanek úrnál, hogy egy kivonulás alkalmával, a helyi specialitásokat nem ismerő szabadságolt szpáhikapitány több fényképfelvételt készített Vanek úr vonulásáról, és ezeket elküldte a Hadügyminisztériumba, egy memorandum kíséretében, amely a gyarmati hadsereg azonnali reorganizációját sürgette.

Lőgyakorlatoknál, ha Vanek úr célbavette a golyófogót, a század riadtan szétfutott, az őrmester à terre-t vezényelt, és mindenki fedezéket keresett.

Már úgy látszott, hogy Vanek úr szépen meghízik itt a szolgálatban, amikor közbelépett a sors.

Pierre Boussier volt a sors eszköze, az a bizonyos hosszú, szőke kapitány, aki elindította Vanek úr Gorcsev-legendáját, és másnap folytatta szemleútját. Most azonban ismét visszatért Oranba, és már első napon, amikor az erődben járt, értesült mindenről.

– Kérlek – mondta az ezredes -, közölheted de Bertinnel, ha viszontlátod, hogy pártfogásba vettük ezt a jámbor Gorcsevet. Ráfér szegényre, mert gyámoltalan ember, nem katonának való.

– Uram atyám!! – kiáltotta a kapitány, és a homlokához kapott. – Elfelejtettem megírni nektek! Egy katonai ügyben érintkezésben voltam de Bertinnel, és az altábornagy megírta nekem, hogy Gorcsev meghalt, ott volt a temetésén, kétségtelenül az volt az igazi, akivel Nizzában a tüzérkaszárnyában táboroztak! Ez egy másik Gorcsev!

Az ezredes dilemmában volt. Egy kiváló katona kedvéért pártfogolhatnak valami ostoba alakot, de nem lehet pártfogolni valakit pusztán azért, mert ostoba. Különben is, nevetséges blamázs jöhet ki az ügyből. A tisztek tanakodtak. Ez a szerencsétlen fráter nem hibás… mégis véget kell vetni az ügynek. Megbízták hát az egyik hadnagyot, hogy tapintatosan, de katonás gyorsasággal vessen véget a komédiának.

A hadnagy ügyesen fogta meg a dolgot. Átment a legénységi szobákat inspiciálni. Végigjárta a termeket, és végül abba a bizonyos helyiségbe ért, amelyben Gorcsev lakott. Természetesen Verdier őrmester és Gent káplár mindenfelé mögötte járt. A legénység éppen a szíjazatok és fegyverek tisztítását végezte, kivéve Vanek urat, aki vásárolt egy táskagramofont, az ágyán feküdt, szalámit evett, és egy kedves amerikai slágerzenét játszatott magának. Amikor a hadnagy belépett, felállt. De a gramofon vidáman szólt.

– Közlegény!! – kiáltotta a tiszt – mi ez?

– Foxtrott.

– Azonnal hagyja abba!

– Nem szereti őrmester úr a foxot? Van egy tangó is…

– Maga hülye! Őrmester! Mi ez? Miért tűrnek itt kivételt?!

– Kérem… – hebegte Vanek úr -, tegyek fel egy katonaindulót?

– Ide figyeljen, őrmester! Ezért, amit most tapasztaltam, ezt a hülyét nem büntetheti meg. Mert ez az altisztek szégyene. De ha én három nap múlva azt látom, hogy itt valakit egy hajszálra megkülönböztetnek a többitől, akkor maguk repülnek innen a legelső rohamcsapattal, egyenesen a Szaharáig! Megértették?!

– Igenis, mon lieutenant – felelte Verdier őrmester, és a szeme mámoros fényben kezdett ragyogni.

– Oui, mon lieutenant! – rebegte Gent káplár, és a mellkasa boldog izgalomtól emelkedett.

A hadnagy elment. A lehetőségek szerint emberségesen elintézte az ügyet, nehogy ezt a szerencsétlen alakot megbüntessék az eddigiek miatt. Végre is, nem ő volt a hibás. Senki sem volt hibás. Azért a légió már alapjában véve olyan, hogy minden hibának megissza a levét valaki, akkor is, ha senki sem követte el ezt a hibát.

Talán jobb, ha Vanek úr tragédiáját illetően, a gyengébb idegzetű olvasók érdekében, nem részletezem az elkövetkezendő eseményeket. Elég annyi, hogy amikor a hadnagy eltűnt a néptelen folyosón, az ötvenkétéves őrmester és a negyvenhárom éves káplár jobbról-balról átölelte egymást, csókolóztak, azután egy-két dupla tánclépést lejtettek jobbra és balra, amit Würfli úr szerint a szakkörökben sasszénak neveznek.

…Ki az a bágyadtan imbolygó, roggyanó léptű, ismeretlenségig piszkos egyén, aki egy vödörrel huszonötödször teszi meg az utat a mosoda és a szivattyú közötti négyszáz méteres távon, oda-vissza?

Eltalálták: Vanek úr az illető. Vanek úr, akinek ébresztő előtt félórával kell hozzáfognia, hogy a menetkész felszerelések magára öltését kellően gyakorolja. Vanek úr a délutáni pihenő idején egy nyers modorú tizedestől a díszlépésben elhanyagolt nüanszokat korrepetálja.

És Mehar, aki nem tud franciául, de a hatodik érzéke, úgy látszik, megsúgta Vanek úr bukását, régi sérelmét az időjárásra vonatkozó megjegyzés miatt újra érzi, és feleleveníti a rendszeres fenyítés szokását.

Így állt Vanek úr ügye, és így állt ő maga is egy vödörrel a kezében, vigasztalanul, letörten, és már azt sem bánta, hogy Würfli úr megszólítja:

– Látja, kérem, ilyen az élet: egyszer fenn, holnap lenn… A katona sorsa nem irigylésreméltó.

– Elsősorban azért, mert félhülye tánctanárok is előfordulhatnak a környezetében.

– Maga goromba fráter! Kezdettől fogva rokonszenvezem önnel, és nem viszonozza. Mondja, gondolkozott már, miért van az, hogy minden muzsikus és minden festő hálátlan?

– Még nem gondolkoztam ezen, de ha akarja, fogok, bár szerintem a balett-táncosok, továbbá a kőfaragók sem hálásak.

– Én lelepleztem volna magát. Azért fordult rosszra a sorsa, mert megtudták, hogy maga nem Gorcsev.

– És ha az ember nem Gorcsev, akkor már kutya? Maga sem Gorcsev, mégsem kínozzák.

– Maga szerencsétlen, agyalágyult beduin – szólalt meg Verdier őrmester váratlanul. – Ne unatkozzék itt az udvaron! Ténferegjen az istállóba, és csutakolja le a kapitány úr lovát!

Az őrmester elment, és Vanek mélabús megvetéssel nézett utána:

– Ez az egész műveltsége…

– Higgye el – mondta megértően a táncmester -, ilyen altiszt nem fordulna elő a légióban, ha a tánc- és illemleckék látogatása hatóságilag kötelező lenne, mint mondjuk a himlőoltás. Higgye el, ez így van, kedves Tintoretto úr, ha megengedi, hogy így szólítsam.

– Mondjuk inkább, hogy belenyugszom, mert úgy látszik, ez a rögeszméje.

– Furcsa emberek az orosz zenészek.

– Igen… – felelte Vanek úr vállat vonva -, én ismertem egyet, aki harmonikán játszott, és gyűjtötte a cigarettaskatulyákat.

– Ön is gyűjt valamit?

– Tessék?… Nem gyűjtök semmit, de nem is harmonikázom.

– Mit szokott játszani?…

– Dominót. De csak ritkán és…

– Közlegény, maga teljesen lezüllött, bitang gazember! Ha azonnal nem megy az istállóba… vasra veretem. Mit ugattak itt ezzel a pojácával?!

– Én tanácsot kértem, mert sohasem csutakoltam még, és gondoltam, hogy a táncmester jártas a lóápolásban.

– Igen?! Akkor mind a ketten az istállóba mennek! A három lovat lecsutakolják!

Mikor az istállóajtó becsukódott mögöttük, Würfli úr dühösen fordult a titkárhoz.

– Mondja, mit protezsál maga az őrmesternél?! Úgyis eléggé utál!

– Ha a tánc- és illemtanárokat hatóságilag köteleznék, hogy látogassák a saját leckéiket, az jobb lenne, mint a himlő- és a tífuszoltás együttvéve.

Azután már nem beszélgettek, csak dörzsölték két álló óra hosszat a lovakat. Ekkor jött az őrmester, körülnézett és naiv csodálkozással kérdezte, hogy miért nem fogtak még hozzá a munkához? Amikor hallotta, hogy ezek a nedves, felborzolt szőrű lovak már átestek a csutakoláson, nem hitt a fülének.

– Maguk szerint ez csutakolás? Feleljenek őszintén.

Vanek úr műértő szemmel megnézte a szomorú paripákat.

– Kezdetnek elég biztató – mondta tárgyilagos elismeréssel.

Még négy és fél órát csutakoltak. És közben Vanek úr döntött: elszökik a légióból!

– Gyűlölöm a szerződésszegést – mondta Würflinek -, de azok után, hogy így bántak velem, rám ne számítsanak. Én megszököm!

– Lehet, hogy nem is fogják keresni magát – szólt Würfli úr, nyilván helyeselve az elhatározást.

– Olaszországba megyek, dolgozni fogok, és egy hölgy is lesz velem!!

– Zenélni fog?

– Egyelőre csak énekelni akar. De azt sem bánom. A makaróni és a paradicsomos spagetti sok mindenért kárpótolja az embert.

Másnap Vanek úr eltűnt az erődből, és míg a rádió háromóránként közvetítette személyleírását, ő ismét szokott környezetében lakott; Laura de Pirellinél, egy kényelmes ruhásszekrényben, amit a művésznő, a lehetőségekhez képest, otthoniasan berendezett számára.

XIX. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.