1
Rövid, kínos szünet után Laboux bizonytalanul megszólalt:
– Igen szomorú voltam… amikor Anette közölte, hogy az az őrült fiatalember…
– Ezt senki se merje mondani! – kiáltotta villámló szemekkel a leány. – Gorcsev Iván eleget tett egy kihívásnak gentleman módján!
– Mademoiselle Anette védelmében történt az összeütközés – jegyezte meg a báró.
– Nem kértem a védelmét! És tudtommal a kapcsolatunk nem kötelezte ilyesmire!
– Ezért kerestem fel, Anette. Ugyanis… Kérem! Miért nevet?!
– Bocsánat… haha…
És kiszaladt. A tábornok és Laboux összenéztek. Bolond ez a lány. Hát ha még látták volna, hogy a másik szobában leül a szőnyegre, és folytatja a kacagást. Mert eszébe jutott Gorcsev, amint a kalapját forgatta zavartan, és így szólt lesütött szemmel: “Levágtam a fülét… baj?”… Haha!
Azután minden átmenet nélkül bőgött. Most a légióban van már… Ez a kedves… kedves őrült. Már odaért. Hat óra…
Szent Isten! Hat óra!… Neki Toulonban kell lenni!… A benzinkútnál várják!
Sietve magára kapkod köpenyt, kalapot és elrohan…
…Az urakat kissé fagyos hangulatban hagyta hátra a szalonban. Először báró Lingeström szólalt meg:
– Úgy vettem észre Anette magatartásából, hogy reményeimet illetően nincs okom optimizmusra.
– Én is azt hiszem… – felelte őszintén Laboux. – Mit csináljak? Ez a veszett fiatalember felborította a számításainkat.
– Azt tudja – kérdezte Lingeström de Bertint -, hogy Portenif Nizzában van?
– Már találkoztam vele – felelte a tábornok, és megigazította a homlokán a fekete kendőt, mintegy alátámasztva az állítását.
– Ön talán érintkezésbe lépett azzal az alakkal? – kérdezte a házigazda.
A báró habozott.
– Amióta úgy láttam, hogy Anette iránti érzelmeim viszonzatlanok, azóta csak egy szempont maradt számomra ügyemben, hogy az előnyösebb megoldást válasszam.
– Értem. Anette keze lett volna a módja annak, hogy a báró úr habozás nélkül velünk legyen.
– És ha így van?
Laboux egy vizespohár konyakot töltött, kiitta, és nevetve nézett Lingeström báróra.
– Őszinte legyek?
– Kérem…
– Szívből örülök, hogy a leányom nem önt választotta férjéül, báró úr.
– Hogy érti ezt?!
– Én, kérem, úriember voltam mindig, de mielőtt milliomos lettem, leszolgáltam a Szahara poklában néhány esztendőt… Azóta, nom du nom! szeretem az élet komoly pillanataiban a kacskaringós szalonnyelv helyett a légionárius egyszerűséget…
– Tudom, hogy a légióban volt. És azt is említették, hogy nagy híve az egyszerűsített eljárásoknak…
– A pokolba is… Ez valami irodalmi ízű malícia akar lenni?! Hallja, velem ne fölényeskedjék, mert többet tanultam életemben, mint maga. Azonban Shelley versein kívül elsajátítottam a klasszikus horogütést is…
– Gustave – szólt közbe a tábornok.
– Csak hagyja, tábornok úr. Engem érdekelnek a házigazda eredeti provinciális megnyilvánulásai…
– Ön megsebesült és a vendégem is. Ha bocsánatot kérek, csak azért teszem – mondta Laboux, és még egy pohárral ivott az erős szeszből, mintha víz lenne. – Lássa be, hogy furcsa volt, amikor szerelmi vereségét összefüggésbe hozta egy másik üggyel, amely nem tartozik Anette-re!
– Gorcsev úr megjelenése kissé megrendítette a bizalmat a mi összeköttetésünk szilárdságában…
– Ide hallgasson! – förmedt rá durván. – Az én szavamnál szilárdabb alap egy összeköttetéshez nem kell! Ezt tessék megjegyezni… Ami Gorcsev urat illeti, az az ember sültbolond, és le kéne lőni azonnal, mert különben Isten tudja, hogy mit fog még csinálni, de igazi férfi, és olyan lengőütései vannak, hogy kalapot le. Mert különben lerepül. És… hm… Vívni is tud, amint látom – tette hozzá. A bepólyált báró pulykavörös lett.
– Mint időközben megtudtam, ez a Gorcsev agent provocateur! – kiáltotta.
– Ezt bizonyítani is tudja?
– Tizenhat éves korában sporttréner volt, tehát hivatásos vívó!
– Én boxtréner voltam a katonaságnál – szólt közbe Laboux -, és külön zsoldot húztam a tanórákért, azért, remélem, gentlemannek tart!
– Tizenhét éves korában matróz lett – folytatta Lingeström az adatait. – Tokióban egy hónapot ült a börtönben orvhalászatért. A görög kikötőkből kitiltották késelésért, és később harmonikás volt Port-Szuez hírhedt Vitorla Bob nevű kocsmájában…
– De hisz ez remek fickó! – kiáltotta izgatottan Laboux – és én már szégyelltem, hogy eltörte egy fogamat.
– Most már nem csodálkozom azon, hogy bennem nem lát megfelelő családtagot – felelte Lingeström égő arccal, és felemelkedett.
Igen rövid, hűvös biccentésekkel búcsúztak az urak.
– Te azt hiszed, hogy Lingeström ellenünk fordul? – kérdezte Laboux, amikor ketten maradtak.
– Miért, gondolod, hogy eddig velünk volt?… – felelte nyugtalanul de Bertin. – Elárultad neki az autó ügyét?
Laboux zavartan pislogott.
– Beszélj! Mondtál valamit az aranyról?!
– Hát… kifejezetten nem, csak… annyit említettem tréfásan, hogy az én kék Alfa Romeóm most legalább tízmillió fontot ér…
– Őrült!
– Miért félsz úgy. Az autó itt áll a ház előtt, és éjszaka a néger Parker őrzi a garázsban… Belátom, hogy túl korán bíztam ebben a Lingeströmben, de hát az apja olyan rendes ember volt…
– A te apád is rendes ember volt – dühöngött de Bertin.
– Ez igaz – felelte szomorúan Laboux, és csengetett.
Jött André… Az egyik szeme nem volt nagyobb, mint egy mogyoró.
– Küldd be a sofőrt.
– Parker nincs abban a helyzetben, hogy jelentkezzék.
– Hol van?
– A lépcsőházban ül és sír, mert valaki ellopta a monsieur autóját.
2
Amikor Anette otthagyta az összevagdalt Lingeströmöt és az apját, az autó még ott állt a kapu előtt. A leány hiába kereste Parkert. Mit tegyen?… Beült a kocsiba, és elindította… Pedig jól tudta, hogy engedélyt kellett volna kérni az apjától. Laboux sokat ad a jólneveltség kötelező szabályaira.
Eh! Az öreg nagyon kényes a kocsira, de végre is bizonyára megengedné, hogy egy rövid túrára vigye a gyönyörű Alfa Rómeót…
A Riviéra mesés pálmái és virágágyai között nesztelenül siklik a hófehér, sima műúton. Az enyhén halszagú, langyos, dús növényi párák Côte d’Azur-i bódulatában, szerelmesen, boldogtalanul és mégis a fiatalság bánat ellen impregnált, elpusztíthatatlan hitével ül a volánnál: Gorcsev egészen biztosan visszatér!…
A valószínűtlenül sima tenger felületén két keringélő reflektor feje pásztázik forogva a világítótornyok tetejéről. A fehér és vörös nyalábok felváltva végigvágnak vékony szálú fénykorbácsaikkal a víz sötét hátán.
Gorcsev…
Elfutja szemét a könny, és határozottan kontúrokra bomlik előtte ház, országút, pálma, úgyhogy lassítania kell.
Mi ez? A leány autós ösztöne érzi, hogy a különben kitűnő olajfék mintha gyenge lenne az autóhoz… Nem fogja eléggé. Mindegy… Gyerünk! Itt az apjával kapcsolatban egy ügyet akarnak tisztázni… Ez a toprongyos ember valamiféle levelet is mutatott, amely Laboux-t megrágalmazza…
Hatvan kilométer… Hetven… A sebességmutató lüktetve halad a skálán… A széles országúton egy kocavezető is nyugodtan futhat versenytempóban…
Ez meg mi? Nem bírja nyolcvan fölé fokozni a sebességet! Mi a csoda van evvel a kocsival? Azután még hány meglepetés: az olaj és a benzin, amint az óra mutatja, aránytalanul erősebben fogy, mint amennyit a kocsi és a megtett út indokol…
Nem ér rá gondolkozni a túrakocsi furcsaságain. Feltűnik Toulon, és sietni kell, különben elkésik. Beledől egész súllyal a pedálba, és még gázt ad, de nem képes nyolcvannál többet kihozni a kocsiból… Mintha szokványos rossz álom lenne: az ember menekülni akar, és a lábai a beidegzett futás helyett vontatottan nagyokat lépnek. Ezt érzi, amikor gázt ad egyre, de bármit csinál, az autó nem megy sebesebben nyolcvannál. Akármilyen apró Fiat vagy Topolino könnyedén lefőzheti a túrakocsik fejedelmét.
Toulon!!… Ott a benzinkút. Stoppol!
A csodás olajfék parancsa ellenére a kocsi még vagy húsz métert csúszik sikoltva, mint valami rozzant, vén Ford kocsi, amelynek elkopott a fékje… Érthetetlen!
A toprongyos ember kinyitja az ajtót, beugrik melléje, és halkan odaszól:
– Gyorsan előre! A második utcánál jobbra!
A leány ösztönösen szót fogad, indít és rohannak…
– Messzire megyünk?
– Egy perc… Ott, a téren forduljon jobbra. Tudja valaki, hogy eljött?
– Megígértem, tehát nem tudja senki. Kié az a levél, amit mutatott?
– Majd megismeri. Fékezzen a kék-piros lámpák előtt a sarkon.
Citeraszó hallatszott és harmonika. Egy nő énekelt hozzá pálinkától kimart hangon. Kocsma előtt voltak. A helyiség felett egy tábla függött:
TEXAS VENDÉGLŐ
– Az udvar felől megyünk be… – mondta Portenif.
Anette szó nélkül követte. Áthaladtak egy sötét telken. A ház túlsó oldalán a vezetője benyitott valahová, Anette-et előrebocsátotta, de nem ment utána, hanem becsukta mögötte az ajtót.
A leány egy kis szobában állt, és szemben vele két férfi. Az egyik kis köpcös alakú, a másik széles vállú, magas, ősz ember.
– Jöjjön beljebb, kérem – mondta a széles vállú. Ennek értelmes arca volt és magas homloka, de ijesztő nyugalmától és határozottságától Anette megborzongott…
– Azért jöttem ide, mert egy levelet mutattak, amely bizonyára tévedés, vagy tudatos hazugság. Nem hiszek el semmi rosszat az apámról…
– Ha így van, miért jött ide? – kérdezte rekedt, gúnyos hangon a köpcös, aki kültelki eleganciáját rikító nyakkendőjével és hamis ékszerekkel tette teljessé…
– Azért jöttem, mert a gyanúnak még az árnyékát is távol akarom tartani…
Zajt hallott… Mintha egy motor begyújtásával vesződnének valahol!
– Az autómat őrizetlenül hagytam…
Mielőtt az ajtóhoz léphetett volna, az ősz ember eléje állt.
– Itt marad!
Nem vette észre, hogy a köpcös megkerüli. Váratlanul egy patikaszagú kendő csavarodott a fejére, ebbe elfullad a sikoltása… Még érezte, hogy lefogják, azután elkábult…
…Egy őrszobán tért magához. Este volt… Az asztalnál az őrszobaparancsnok nagy bajuszú őrmestere teát ivott. Amikor Anette felült, megfordult:
– Jobban van?
– Igen… Csak a fejem fáj és zúg… Telefonáljon Nizzába…
Az őrmester nagyot nézett:
– Hiszen ott van!
Ezer harang zúgott a lány agyában. Úgy látszik, most érzi a kábítószer utóhatását.
– Kérem… haza akarok menni… – mondta bágyadtan – hozasson egy taxit…
– Nizzában leállították a jármű közlekedést – felelte a rendőr, és amikor látta, hogy a leány értelmetlenül néz rá, még hozzátette: – valami rettenetesen fontos, kék színű, hatalmas Alfa nevű Romeo kocsi eltűnt. A 126-513 DK. rendszámú. Hej! Mi az? Kisasszony?!… Vizet!…
Anette ájultan esett vissza a padlóra.
3
Körülbelül Anette-tel egy időben indult útnak Toulon felé Gorcsev is. A titokzatos autó elkezdte játékát a gyanútlan áldozatokkal. Amikor Andrét elhelyezte a zongora alatt, Gorcsev sietve beült a kölcsönzött kiskocsijába, Laboux villája előtt, hogy sietve Marseille-be érjen az ötórás vonattal, mert parancs, az parancs.
No és körözés, az körözés.
Az autója kissé megviselt állapotban volt. Különösen az egyik ajtó hiánya tűnt fel. Ez bizonyára Monacóban kinyílt, amikor kocsijával a vágóhídnál várakozó ökrök közé futott. A lépcsődeszkát egy villamos horzsolta le a fordulóban, ez rendben van, erre emlékezett. De hol a csudába horpadt így be a motorház, és hol maradt az országúti fényszóró? No, mindegy…
Először is, gyerünk aperitifezni!
Ügyesen és óvatosan stoppolt egy bisztró előtt. Most végre simán ment! Gyönyörűen fékezett, és nem ütközött bele vesztegelő járműbe.
Részint azért, mert Gorcsev kissé belejött a vezetésbe, de részint azért is, mert a bisztró előtt egyetlen jármű sem vesztegelt. Ugyanis itt nem szabad gépjárműnek megállni, kivéve az autóbuszt. Egy póznára erősített táblán látható a nemzetközi jelzés: vörös körben, fehér alapon, áthúzott “P” betű. Parkírozni tilos!
Gorcsev azonban nem foglalkozott soha jelzésekkel, örült, hogy szépen megállt, ha nem is pont a bisztró előtt, hanem kissé feljebb, egy mozinál…
– Abszintet, kedves igazgató bátyuska – rendelt odabenn sietve Gorcsev és ledobott egy pénzdarabot.
De az ital kis híján a torkán akadt.
Egy eldugott páholyban, a bisztró hátterében megpillantotta a tábornok támadóját, a sokféle módon bekötözött Lingeström társaságában.
A két derék férfi elmélyülten tárgyalt. Gorcsev a falhoz húzódott, hogy egyvonalba kerüljön a páholy függönyével. Így Lingeström nem láthatta. A Portenif nevűtől nem tartott, az nem ismeri őt.
– A leányhoz legyenek kedvesek, Portenif. Fő az autó! Mikor beszél a Mesterrel?
– Jó másfél óra, amíg beérek Toulonba. A Texas vendéglő-ben találkozom velük.
– Szóval nem kell megijeszteni a leányt. Fő, hogy az autót ellopják. Cannes mellett, a park felé vezető úton várom, hogy elhozza… Fizetni!
Hohó!… Hát ilyesmiben sántikál! Két hosszú lépés és Gorcsev kint volt a bisztró előtt.
Itt igen nagy csődület fogadta. Az utca járműforgalmát lezárták, mert az autóbuszok csak úgy tudtak közlekedni, hogy az ellenkező menetirányba megkerülték Gorcsev kocsiját.
Több rendőr bement a moziba, hogy az autó tulajdonosát keressék, és félbe kellett szakítani a vetítést. A mellékutcába terelt autóforgalom kilátástalan helyzetben megrekedt. Most legalább száz kocsi tülkölt, dudált egymás hegyén-hátán, és a központból kivonult a riadókészültség, hogy fenntartsa a rendet.
Gorcsev nem tudta, mi történhetett, de sietett, hát nem is érdekelte, hanem beült a kocsijába.
Nyomban vagy húsz rendőr szólította meg:
– Öné a kocsi?
– Nem látta a jelzést?!
– Hogy mert itt megállni?!
Gorcsev a gyújtóval babrált, és gázt adott.
– Csak két szakasz rendőr beszéljen egyszerre – mondta fel sem nézve. – Mi van?
– Ön nem jól állt meg.
– Most? Mit szólt volna, ha délelőtt lát a cukrászdában?
– Ez az áthúzott “P” a jelzőtáblán azt jelenti, hogy itt tilos megállni!
– De uraim, én csak vezetni tudok, a képrejtvényekhez nem értek! Írják ki, hogy mit kívánnak.
A rendőr közölte, hogy kétszáz frankjába kerül az ügy, ha azt szeretné, hogy ne tűzzenek ki rendőrbírói tárgyalást. Miután Gorcsev ezt szerette volna, átnyújtotta a kívánt összeget, és ment. Mindössze a mozi előzetes jelentését döntötte rá egy cukorkaárus polcára, ami összevissza nyolcvan frankjába került.
Alkalmi vétel!
A szállóig gyönyörűen haladt, és végül egy hetvenfrankos tricikli árán szerencsésen fékezett. A kocsiját nyomban körülállták a kíváncsi járókelők, mert mindenki azt hitte, hogy megérkezett autóján a görög versenyző, aki Athénből igyekezett a Monte-Carló-i csillagtúrára, hegyen, völgyön, hóban, sárban, úttalan utakon, megállás nélkül.
De látszik is a kocsin!
Gorcsev azonnal felkereste a fejedelmi lakosztályt, és egyenesen a szekrénybe sietett. Vanek úr éppen befejezte a borotválkozást.
– Jó napot – üdvözölte a gazdáját -, két úr kereste.
– Kik voltak?
– Nem tudom.
– Mit akartak?
– Nem tudom.
– Megmondta, ki vagyok?
– Hát tudom?
– Legalább írja le a külsejüket.
– Az egyik valami magas rangú katona lehetett, a másik sovány, őszülő, barna arcú polgári egyén, kék szemmel.
– Laboux?
– Lehetséges, de ez nem látszott rajta.
– Micsoda balszerencse… Eh, mindegy…
Gorcsev leült egy fotelbe. – Ide hallgasson, öregem…
– Vanek a nevem…
– Vanek úr… most végre bebizonyíthatja, hogy mit tud. Annyira bízom önben, hogy személyesen fog helyettesíteni a közeljövőben!
– Nyugodt lehet, uram…
– Ha elvállalja a helyettesítést egy napra, akkor ezer frankot kap külön jutalmul!
– Parancsoljon velem.
– Beléptem a légióba!
– Értem. Nyugodt lehet, amíg ön katonáskodik, addig én kifogástalanul ellátom a munkakörét.
– Fordítva. Önnek kell ma este jelentkezni a Fort-St.-Jean-ban, hogy helyettesítsen a katonaságnál!
Vanek úr felugrott, és ámult vigyorral mondta:
– Uram! Akkor eldobhatják a légiót.
– Nem akarom én, hogy ön katonáskodjék. Nekem este fontos dolgom van. De nem tudtam előre, amikor beléptem a légióba. Azonban, ha nem jelentkezem, úgy huszonnégy órán belül az egész országban köröznek.
– Mi volna tehát az én teendőm? – kérdezte Vanek úr, és kihúzta a szekrény oldalába elhelyezett nyakkendő fiókot, azután a cipődobozt.
– Mit keres?
– Egy uzsonnát tettem valahová… Ahá!
A süllyesztett öltözőkészlet rekeszéből egyetlen gombnyomásra fésű, ruhakefe, borotválkozótükör és egy csésze tea jelent meg, néhány pirítós kenyér, húsz deka szalámi és két sámfa környezetében. – Tehát?
– Tehát, ön ma este elindul az én névre szóló jegyemmel Marseille-be, jelentkezik az erődben, holnapig helyettesít, hogy ne körözzenek a távollétem miatt, és én délután leváltom önt.
– Mi történik, ha önhibáján kívül nem jöhet?
– Mivel ön a hadsereggel nincs szerződéses viszonyban, tehát nem tarthatják ott.
– De nem is veszik szó nélkül tudomásul, hogy becsaptam őket!
– Ön polgári személy, és illetékes bírája elől senki sem vonható el, tehát a katonai hatóságok nem bánthatják hivatalos úton.
– Kérem, ezt vállalom.
– Itt van a névreszóló jegy és kétezer frank előleg, mert úriembernek ismerem önt.
– Én ugyan egyáltalán nem ismerem önt, ennek ellenére elfogadom a pénzt, mert úgy érzem, hogy nem fogok csalódni.
– Köszönöm a bizalmát. Nem kell félnie attól, hogy szórakozott leszek és ottfelejtem.
– Nagyon elítélem a szórakozottságot, mert minden emberi hibák között a legcsúnyább, legmegvetendőbb – mondta Vanek úr, és elegánsan kavargatta a teáját, történetesen egy cipőgombolóval. Talán ha sejti, hogy mi zúdult rá ezzel a megbízatással, akkor esze nélkül elfut… De még csak nem is sejtette…
4
Ha meg akarjuk érteni de Bertin és Laboux lelkiállapotát, amelyben az autó eltűnése után fel és alá jártak a szobában, akkor előbb tudnunk kell egy titkot:
Laboux úr Alfa Romeója kétharmad részben tizennégy karátos aranyból volt.
A nikkellel befuttatott fényszórók, a sebességváltó, a lökhárító, az alváz abroncsa, a hamutartók és kilincsek színaranyból készültek. A legkitűnőbb motort építették be, de nagy súlya miatt még így is gyengének bizonyult a fék, és csak lecsökkent sebességre volt képes.
Ezt a fantasztikus kincset most ellopták.
Amikor André jelentette az autó eltűnését, a tábornok, mintha ez a hír csillapítólag hatna rá, hirtelen nyugodt lett.
– Mikor láttad utoljára az autót?
– Félórája sincsen, uram.
De Bertin telefonált.
– A központi ügyeletet kérem… De Bertin vagyok. André Laboux 126-513 DK rendszámú, kéken zománcozott, Alfa Romeo gyártmányú túrakocsiját ismeretlen tettes ellopta. A kézrekerítő vagy nyomravezető 50.000 frank jutalomban részesül. A körözést rádión, valamennyi rendőr- és csendőrállomásnak adják ki. Fontos katonai iratok voltak az autóban…
Félóra múlva autón, motorkerékpáron és gyalogosan, Dél-Franciaország minden útvonalán a 126-513 DK rendszámú autót üldözte a rendőrség, és állandó jelentések futottak be a Laboux-nyaralóba.
Este 7 óra: egy kék Alfa Romeót délután láttak Cannes felé az országúton, a rendszám ismeretlen… Este 8. Megállapították, hogy a 126-513 DK jelzésű kocsi Toulon előtt tankolt, pont 7-kor.
Azonnal lezárták a Toulonból elágazó autóutakat, és száz meg száz közeg kutatta a város utcáit és garázsait.
Laboux és a tábornok csak egy-egy szót váltottak. Egymást kerülve, hosszában, keresztben fel és alá jártak szüntelenül.
Este 9 óra. A kék Alfa Romeo, a körözött rendszámmal, már 8 órakor visszafelé robogott Toulonból, Cannes-nál tankolt.
Lezárták a Cannes felől elágazó utakat.
Fél tízkor jött a szenzáció!
Egy poszt jelenti: csak későn tudta meg a körözés hírét, mert a rádióadáskor egy vendéglőben gyanús egyént vélt felfedezni, és a söntéspult előtt álldogált igen sokáig, hogy megfigyelje az illetőt. Látszólag vörös bort ivott, de alapjában szemmel tartotta rendületlenül ezt a kétes alakot. Később megállapította, hogy az egyén nem azonos a betörés gyanúsítottjával, kilépett az utcára és meglátta a keresett rendszámú Alfa Romeót, a Bd. Victoire-on, amint körülbelül hatvan kilométeres sebességgel halad a járdán. Feljebb, az Avenue Magentán felborított egy burgonyasütőt, de megállás nélkül továbbrobogott, és végül a Promenade des Anglaises díszkertjén átvágva, befordult a plage-ra. Feltűnő ismertetőjel: az autó hűtőjén egy nyugágy látható, amelyről selyem női kimonó függ. (Fekete alapon, aranyozott keleti minta.)
De Bertin pillantása lekalandozott a villa kapuja elé. Azután egy másodpercig úgy érezte, hogy megőrült:
A 126-513 DK rendszámú Alfa Romeo ott állt a kapuban! Hűtőjén a nyugágy és a selyemkimonó. (Fekete alapon aranyszínű keleti minták.)
VI. fejezet—>>>