1
Hová?… Megkeresi Anette-et! Autót bérelt, és elindult vissza Nizzába. Maga sem tudta, hogy mit akar, miért szaladgál voltaképpen.
Jóval elmúlt éjfél, amikor végre meglátta… Messziről. Az egyik szálló étterméből magas, ősz, sovány ember jött ki, napbarnított arccal, és mellette Anette! Harmadiknak egy tábornok jött velük. Hatalmas, kéken lakkozott Alfa Romeóba szálltak. A kocsit egy néger sofőr vezette.
Még sohasem látott ilyen gyönyörű túrakocsit, mint amilyen ez az Alfa Romeo volt. Nem tartozott a szériagyártmányok közé. Különleges modellje lehetett a gyárnak, a legfényűzőbb nagyurak számára. A hatalmas túraautó, rendkívüli méretei dacára, szinte kecsesen szép volt. A különös fényű, kéken zománcozott karosszéria méltóságteljesen kiszélesedő öblével, makulátlanul sima csillogásával, hatalmas motorházával úgy hatott, mintha az autók királyának gőgjét is belevitte volna a tervező ebbe a korszerű gépszörnyetegbe.
A mesteri rugózás és a tökéletes technikával beépített motor összhangjával szinte nesztelenül, könnyedén elsiklott a dölyfös autó. Ez az indulás arra a határozott, de mégis puha járásra emlékeztetett, amellyel nagyon finom, visszavonultan élő mágnások ódon kastélytermük súlyos szőnyegein lépegetnek magányos éjszakákon.
Megérezte-e Gorcsev ösztönösen, hogy ez az autó, amely annyi ember, sőt egy kis ország életében végzetesen jelentős szerepet játszik, az ő jövőjét is irányítani fogja, ijesztően és kérlelhetetlenül, mintha maga a Gonosz ülne a kormánya mellett?
Lehetséges. Mert kissé hökkenten nézett a távozó, csodás Alfa-Romeóra.
– Ki volt ez a két úr, a hölggyel? – kérdezte a portást, miután az Alfa-Romeo nyomában a szálló elé gördült, és egy csomó pénzt nyomott a Mikulásszakállú, formaruhás Kerberosz kezébe.
– Az ősz, sovány férfi Gustave Laboux meghatalmazott miniszter, a hölgy a leánya, és a tábornok neve Auguste de Bertin.
Gorcsev ismét bankjegyet keresgélt.
– Boulevard Victor Hugo 72. – mondta a Mikulás szakállú kapuőr, és átvette a pénzt. A fiatalember ámultan nézett rá.
– Hallja! Maga igazán nem buta ember.
– Az én mesterségem három fő kelléke az ész, a pszichológia és a jól ápolt szakáll. De kell még ezenfelül…
…Hogy az elmondottakon felül még mi kell a portás hivatásához, ezt Gorcsev sohasem tudta meg. Bár az is lehet, hogy érdekelte volna. De jobban érdekelte Anette, tehát egyszerűen elrobogott, hogy életveszélyesen dilettáns módján a Bd. Victor Hugo felé siessen.
Pedig talán helyesebben cselekszik, ha tovább társalog az ősz portással, és nincs kizárva, hogy ezt tette volna, amennyiben előre látja azt, ami ezen az éjszakán történni fog.
De hol élt már ezen a földön olyan huszonegy éves aranyifjú, aki bármit is előre meglátott a jövőjéből, szerelmes állapotban? Ha a fiatalemberek képesek volnának ilyen előrelátásra, mi lenne a társadalomból? Milyen horribilis számóceánná gyűlne hirtelen a felbontott eljegyzéseknek, benyújtott válópereknek a száma?
Szerencsére, a természet bölcs elrendezése folytán, az ember korlátozott képességei alkalmatlanok a jövőbe látásra, és Gorcsev elindult autóján a végzetes útra, ama látszólag kézenfekvő feltevés alapján, hogy jobb, ha egy szép fiatal leány után siet, mintha meghallgatja egy ősz szakállú, vén portás eszmefuttatásait.
Pedig mennyire nincs így!
2
A fiatalember ott állt a fák árnyékában, és a nyaralót nézte. Miért leskelődik? Minek ácsorog itt? Maga se tudta…
Talán félórát állt ott, igen lehangoltan, idegesen, amikor két férfi közeledett. A sarki lámpa fényénél egy pillanatra láthatta őket, amíg a világosság vetülésében elhaladtak. Az egyik csavargó külsejű, rossz arcú alak volt, a másik egy köpcös, kevésbé elhanyagoltan öltözött férfi.
Gorcsev közelében álltak meg, de nem sejtették, hogy a fa mögött áll valaki.
– Egyszerűen bemegyek, és beszélek Laboux-val.
– Szó sincs róla, akkor elrontod az üzletet.
– Az ördögbe is, vagy megismer, vagy kést kap a bordájába. Nom du nom!
– Pszt!
Nyílt a kertajtó. A tábornok, úgy látszik, csak elkísérte Anette-éket, és most hazatérőben volt.
Az út sűrű fái között nem jutott keresztül a közeli lámpák fénye. A csavargó külsejű hirtelen a tábornok elé állt…
– Ne siessen, de Bertin! Megismer még? Én Portenif vagyok.
– Mit óhajt?
– Tábornok úr – szólt egy érdes hang, nyilván a köpcös -, jelöljön ki egy helyet, ahol hajlandó tárgyalni velünk.
– Nincs magukkal semmi tárgyalnivalóm, és…
Portenif sújtott valamivel. A tábornok hátraugrott, és kardot rántott, de a köpcös megragadta a csuklóját, és Portenif újabb csapása talált.
Ekkor azonban közbevetette magát Gorcsev. A két útonálló nem is sejtette, hogy valaki tartózkodik a közelben. Az ellentámadás váratlan volt.
Portenifet valahonnan egy erőteljes ökölcsapás érte a száján, hogy elöntötte a vér, és kizuhant az útra, a köpcös egy alattomos rúgástól a kerítésnek repült…
– Segítség! – kiáltja egy női hang a villából, bizonyára Anette.
– Rendőr! – kiáltja a tábornok, a villa falához szédelegve…
– Gazember… – hörögte a köpcös, és valamivel ismét a támadó felé suhintott, de az illető részéről akkora pofon előzte meg, hogy elsötétedett előtte minden.
Egy rendőr futó léptei kopogtak az aszfalton. A köpcös és Portenif elsuhantak. Egy másodpercre sem látták Gorcsevet a sötétben.
– Eszméletén van? – kérdezte egy kellemes férfihang a tábornokot.
– Igen… De vér folyik a szememre…
Egy hosszú árny tűnt fel a villa kapujában. Pisztollyal a kezében. Laboux volt.
– Mi történt?
– Megtámadták a tábornok urat, éppen, amikor ideértem.
– De Bertin vagyok. Köszönöm ezt a hatásos közbelépést – szólt a tábornok Gorcsevhez. Azután a rendőrt intézte el, aki szintén odaért közben.
– Mindenesetre hazakísérem a tábornok urat…
Miután de Bertin elment, Laboux Gorcsevhez fordult:
– Ön kitűnő ember! Két támadó ellen segítségére sietett a tábornoknak…
– Két ember? Nem létszám. A sanghaji Vi-Sung téren egyszer tizenkét sofőrt inzultáltam.
– És a saját lábán távozott?
– Kénytelen voltam vele, mert fuvarképes autóvezető nem maradt a környéken.
Laboux jóízűen, harsányan nevetett.
– Maga egy egészen elsőrangú pofa! Meghívnám a házamba, ha nem lenne ilyen késő éjszaka… Remélem, valamelyik nap lesz szerencsém…
– Bizonyára már holnap. Ugyanis az a tervem, hogy megkérem a kedves leánya kezét.
Laboux nagy szemeket meresztett.
– Mi?… Mit mond?…
– A délután folyamán sétálgattunk…
– Tehát ön az, aki Lingeströmöt összevagdalta? – kiáltotta az apa. – Nézze fiatalember, ön néhány perc előtt úgy viselkedett, hogy most nem mondhatok mást: távozzék.
– De…
– Most súlyos leckében lenne része, amiért kompromittálta a leányomat. Sajnos, azonban nem tehetek semmit önnel, mert egy vendégemet megvédte, és ezzel lekötelezett.
Gorcsev rövid tűnődés után szomorúan így szólt:
– Mondja uram… egy kérdésem volna: ha teszem azt, valaki szereti a leányát, és az illető különben jó férje lenne, megtagadná tőlük atyai áldását csak azért, mert a vőlegény önt megverte valamikor? Persze alapos verésre gondolok.
Laboux egészen eléje állt, és harsányan nevetett.
– Úgy érti, hogy maga megverne engem, de azért nem teszi?… Hát ide hallgasson! Maga ugyan sohasem lesz a vejem, mert léha, kétes egyén.
– Erre majd visszatérünk…
– Hogyne – hagyta rá csillogó szemmel Laboux, és különös, lázas öröm kifejezése ült az arcán. – Azt azonban megnyugtatására közlöm, hogy amennyiben mégis vejemmé fogadnám, csak előnyére szolgálna az említett affér!
– Ez esetben verekedjünk. Jó? – ajánlotta az ifjú, és az ő szeme is csillogott.
– Figyelmeztetem – mondta Laboux, és megnyalta az ajkait, mint aki régen nélkülözött ínyencfalathoz jut. – Jobb, ha eltisztul innen!
– Társalogni akar, vagy verekedni?
– Verekedni! – mondta a napbarnított, őszes úr, lelkesen.
– Helyes. Kezdjem?
– Várjon, ne itt… Legyen szerencsém a villámban. Parancsoljon.
Csupa mosoly és udvariasság volt a két ember. Miután beléptek a villa kertjébe, Laboux-nak eszébe jutott valami!
– Bemegyek egy percre a házba, hogy a leányomat megnyugtassam, addig szíveskedjék helyet foglalni itt a kertben.
Igazán csodálatosan szép és jószagú rivériai éjszaka volt. Gorcsev leült a pompás virágok között egy kőpadra, és cigarettázva álmodozott, egyrészt Anette-ről, akibe szerelmes volt, másrészt Labouxról, akit majd megver, ha visszatér.
Nem kellett soká várakozni. Rövidesen jött a házigazda. Egy üveg brandyt hozott két pohárral és töltött.
– Egészségére!
Kiitták, és egymásra mosolyogtak közben, mint régi jó barátok.
– Kezdhetjük?
– Várjon – mondta Gorcsev. Levette a kabátját, és egy fára akasztotta, azután kibontotta a nyakkendőjét és a gallérját.
– Mi az?! – türelmetlenkedett Laboux. – Verekedni jött ide, vagy fürdeni?
– Kora hajnalban nehéz a szakadt ruhadarabokat pótolni – felelte, és Laboux kénytelen volt ezt az érvet elfogadni.
– Ne csodálja, hogy türelmetlen vagyok – mentegetőzött -, de tizenöt éve nem verekedtem – mondta réveteg meghatottsággal, mint egy idősebb hölgy, aki feledhetetlen velencei nászútra emlékezik.
– Nem lenne jó, ha gyakorolna előbb kissé? Tizenöt év nagy idő.
– Ha a cipőjét nem kívánja levetni, fogjunk hozzá! – üvöltötte az atya harciasan.
– Tessék, és…
Gorcsev nem folytathatta, mert Laboux a szavába vágott. De a szó szoros értelmében és olyan erővel, hogy a fiatalember egy festői ívben belerepült a szökőkút medencéjébe. Úgy bukott fel, álmélkodva és szédelegve, mint valami bősz Neptunus az egyik antik tárgyú festményen.
Ez a pofon klasszikus volt a maga nemében. Zúgó aggyal csodálkozott és megrázta néhányszor a fejét.
– No?! – ordított türelmetlenül Laboux. – Maga állandóan fürdeni akar?
Gorcsev kimászott a vízből. Ekkor kapta a második pofont, hogy visszahullott, és elmerült egy időre mint a búvár, ha teleszívott tüdővel az óceán fenekére ereszkedik.
Mielőtt a harmadik pofon elérhette volna, kiugrott a medencéből. A hold előbukkant, és megvilágította a két férfit. Gorcsev vigyorgott.
– Gratulálok. Egész jól üt. De hát ez még nem az igazi.
– És mit szól például ehhez?
…Laboux csodálatosan gyors ütéseinek egyike elindult, de nem ért célt. Gorcsev elkapta a csuklóját és könnyedén megcsavarta, úgyhogy szívélyes házigazdája egy keringőszerű forgást végzett a válltengelye körül, majd egy balegyenes telitalálattól belezuhant a szökőkútba. Innen Gorcsev kiemelte, de csak azért, hogy kétszer pofon üsse, és miután ezzel megvolt, ismét visszanyomta az atyát. E műveletet többször megismételte, fehérneműt paskoló falusi nők módján, átlag két pofon után egy visszanyomással, addig, amíg a lebuktatott Laboux helyett valami bravúros módon egy hosszú láb emelkedett ki talppal a vízből, és a meglepett Gorcsev arcát precíz rúgás érte, hogy feldöntött egy fonott garnitúrát. Rövid kézitusa után birkózva gurultak a földön, néhány kerti bútor romjai között.
André, a lakáj, aki oldalszakállával és modorával úgy hatott, mint egy hírneves színművész kabinetalakítása, felébredt a zajra, és elhatározta, hogy lesiet a kertbe. Gyorsan felöltözött, mert semmiféle esemény nem kényszeríthette arra, hogy hiányos öltözékben mutatkozzék a szobáján kívül.
Odalent, az éjszakai kertben teljes sötétségben tombolt a harc. A hold egy nagy felleg mögé bújt időközben. Mind a két küzdő megállapította, hogy a másikban emberére akadt. Egymás torkát fogva gurultak, és a széttöredező La France rózsák mintha közeli végét sejtenék a verekedőknek, behintették őket szirmaikkal.
Gorcsev egy kézzel a torkát fogta Laboux-nak, a másikkal két ökölcsapást irányított részint az orr és száj közé, az áll irányába, részint a bal szemre. A harmadik ütés fültőre került volna, de Laboux most felrántotta a térdét, és ettől Gorcsev elrepült, egy kis műtó dús lótuszai közé, nyakig a hínárba…
De máris kint volt a medencéből, és a pázsiton feléje siető árnyat pontosan gyomorba rúgta, majd amikor ez felkiáltva előrehajolt, alulról felcsapott az öklével, hogy ellenfele hangtalanul zuhant egy csoport festőien szép harlemi tulipán közé…
– Nem volt helyes eljárás öntől – szólalt meg mellette Laboux -, hogy ártalmatlanná tette a lakájomat.
– Az ördög vigye el!
André, aki alkalmatlan időben érkezett a verekedés színhelyére, most ájultan feküdt a harlemi tulipánok között. Lassan megmozdult, de látszott, hogy nehéz minden tagja.
– Azt hiszem elég volt – mondta Gorcsev.
Lihegve nézték egymást. Virradt. Lassú, nagy cseppekben hullott róluk a víz.
Gorcsev felvette a kabátját, feltette a szalmakalapját és a fekete keretes monoklit. Ezzel most olyan volt, mintha egy pápaszem lenne rajta, mert a másik szemén is volt egy kidudorodó, fekete karika, Laboux öklétől.
– Igazán élvezet magával verekedni.
– Ha a veje lennék, annyit verekedhetnénk, amennyit akar – kérlelte a toprongyossá vert atyát.
– Eszem ágában sincs a leányomat valami elszánt tacskóhoz adni.
– Az én koromban ön sem lehetett öregebb nálam.
– De kijártam az élet akadémiáját… Én a légióban hősködtem, nem a Riviérán.
– Azt hiszi, ez olyan nagy dolog?
– Tudja mit? – mondta gúnyosan Laboux – lépjen be a francia idegenlégióba, és ha leszerelt, nem lesz semmi akadálya annak, hogy elvegye a leányomat.
Gorcsev egy másodpercig némán állt.
– Na, ugye? – mondta gúnyosan Laboux. – Ez kissé erős volt?
– Csodálkoztam – mondta Gorcsev -, hogy csak ezt kívánja. Igazán semmiség, még ma jelentkezem.
– Csak próbálja meg! Maga hencegő.
– Maga nagyképű fráter – mondta Gorcsev, és dühödten elindult a kapu felé.
A fordulónál, a vak sötétségben egy vödör mészbe botlott, ami végképp fölingerelte.
– Hencegő alak! – kiáltotta utána dühösen Laboux.
– Mit mondott?
– Hencegő, ostoba fajankó!
Gorcsev dühödten megragadta a vödörből kiálló meszelőt, és ahogy csak a sötétségben lehetett, rohant a kacskaringós úton visszafelé. Amikor meglátta a másik férfi árnyát, habozás nélkül belenyomta a hatalmas pamacsot az arcába, hogy eltűnt a mészragacsba az egész fej, azután odacsapott az ecset fakorongjával:
– Fajankó vagyok?… Mi?… – Az ecset jobbról-balról csattogva lesújtott, majd egy utolsó, hatalmas ütéssel betaszította ellenfelét a szökőkútba, de még ott is fejbevágta néhányszor, amikor hörögve felbukkant a vízből. – Fajankó vagyok?… Felelj!… Ki vagyok én… mi? Fajankó?
– Ne faggassa tovább – mondta mellette Laboux. – A lakáj nem tudja, hogy ön kicsoda.
André úgy függött aléltan a földre, kétrét hajolva a szökőkút kávájáról, mint egy bábszínházi viaszszereplő az előadás szünetében.
– Ez mindig rosszkor jelenik meg – dünnyögte Gorcsev.
– Most már menjen haza, barátom, mert lassan felébred a háznép.
– Nem megyek haza! A légióba megyek.
– Mit blöfföl? Azt hiszi, ilyesmi hatással van rám? Mehet a légióba is, ha tetszik!
És könnyedén a vállára dobva Andrét, otthagyta a fiatalembert. Gorcsev dühösen és szélvész gyorsasággal kisietett.
Most megy és nyomban belép a légióba!
3
Mint az őrült, rohant autóján a legelső kaszárnyához. A kapu előtt megállt és feldöntött egy faköpenyeget, majd visszafelé farolva, a hátsó sárhányóval elkapta az egyik posztot. Már úgy volt, hogy alarmot fújnak, mert az őrség azt hitte, hogy egy gépesített civil megtámadta a laktanyát, mire nagy nehezen megállt az autó.
Gorcsev csuromvizesen, szmokingban, azonnal jelentkezett a laktanya toborzóirodájában. Egy álmos ügyeletes tiszt elé vezették.
– Neve? – kérdezte az álmos ügyeletes.
– Gorcsev Iván.
– Fel akarja vétetni magát a légióba?
– Igen.
– Vagyona van?
– Valami százezer frank lehet a zsebemben. Kissé elázott ma egy éjjeli testgyakorlás alkalmával.
A hadnagy figyelmesen megnézte az összevert, gyűrött, de még így is jóképű ifjút.
– Mi készteti arra, hogy százezer frank birtokában felvétesse magát a légióhoz?
– Szerelem.
A tiszt jelentősen bólintott. Franciaország hagyományai megóvják e szó pátoszát és tekintélyét a korunkban oly divatos gúnyolódástól.
Amikor aláírta a szerződést, elvették valamennyi okmányát, és a tiszt egy utalványt adott át.
– Ez a vasútjegye és egyben személyazonossági igazolványa, amivel Marseille-ben jelentkezik. Ön most már katona, parancsa úgy szól, hogy az első vonattal Marseille-be utazik, ahol jelentkeznie kell Fort-St.-Jeanban. Országos körözést bocsátanak ki maga ellen, és elfogatása esetén súlyosan megbüntetik, ha a délutáni vonattal nem érkezik Marseille-be. Az indulásnál ellenőrzik, tehát a pályaudvaron ezt az utalványt köteles felmutatni. Megértette?
– Értem, hadnagy úr.
– Ön e szerződés aláírásával a francia gyarmati hadsereg közlegénye lett. Jogilag a hadbíróság vonja felelősségre, amely halálbüntetést is kiszabhat. A dicsőségéről világhírű légionárius zászlót fogja szolgálni. Tegye ezt férfihoz méltóan. Sok szerencsét barátom.
A tiszt kezet nyújtott, és két perc múlva Gorcsev ismét a kapu előtt volt, ahol fordulóhoz manőverezett a kocsival. Oldalra csavarta a kormányt és indított, de elfelejtette levenni a hátrakapcsolást, tehát letarolt egy reklámtáblát. Miután sikerült az előrekapcsolás, sebes fordulattal felszaladt a szemközti járdára, ahonnan végül is elindult, és a tengerpart felé robogott…
IV. fejezet—>>>