1
Lehet, hogy a tizennégy karátos autó utasai és kísérői valamennyien meghalnak, ha André nem kéri kölcsön Oranból Boudoin szakácsmester koktélreceptjeinek gyűjteményét. Ugyanis a felborulás pillanatában ez a könyv előreesett, és a kis ülésen kuporgó lakáj nyomban utánakapott, mert felelősséget vállalt a féltett, kézzel írott könyvért.
Így történt, hogy a könyv után André is a sofőrülés alá gurult, és ott megbújva, elkerülte a rablók figyelmét. Miután elnyargaltak a banditák, váratlanul megjelent, hóna alatt Boudoin koktélreceptjeinek gyűjteményével, korrekt lakájtartásban, de vérző orral és ruházatának kétharmad részétől megfosztva.
– Ha nincs kifogásuk ellene, messieurs, megszabadítanám önöket kötelékeiktől.
Többen is feleltek neki, és nem szépeket. Késő este lett, mire beért az elcsigázott társaság Azumbárba. A sürgöny vezetéke elvágva, összesen két arab csendőr az oázis hatósága.
Mit lehet itt tenni? Laboux-t magas lázzal ágyba dugják.
– A sors ellenünk van – dörmögi de Bertin.
Anette nem szólt semmit. Ő mást gondol. Az Isten büntetése. A leány is végképp kimerült… Jó éjszakát kíván, elvánszorog a szobájáig. De Bertin is.
Laboux nyitott szemmel fekszik a dohos, vályogfalú szobában, egy légypusztító sikló lenéz rá a mennyezet felől, lüktető torokkal, és az oázis nyomasztó éjszakai csendjében valami madár sikolt néha: Ikivivi!… Csend… Ikivivi…
Káprázik a szeme, és olykor feléje dőlnek a penészes sárga falak… “Gorcsev…” nyögi csendesen, és amikor nyílik az ajtó, tudja jól: ő az. Eljött…
Ikivivi…
2
Csakugyan Gorcsev lépett be. Szakadt, poros egyenruhában, és egy oroszlán jön mellette lomhán, álmos, nagy hunyorításokkal.
– Jó estét – mondja mosolyogva. – Maga maradjon csendben, Wendriner úr.
A beteg káprázó szeme előtt olyan elmosódott a látomás és ez a furcsa, nagy, összevissza lépegető oroszlán. Nem fél.
– Rossz bőrben van, Laboux – mondja a hetyke kísértet -, ma nem verekszünk.
– Miért halt meg? – suttogta a beteg.
– Mi van?… – ámuldozik ijedten a hazajáró lélek.
– Most mindig így fogom látni magát? Ezt a szemet, az arcot…
– Na és? Csúnya vagyok?… Ide hallgasson, Laboux, én visszaszereztem a kocsiját, még ez egyszer.
– Maga volt akkor is… – lihegte Laboux. – Láttam a ködben…
– Igazán?… Érdekes. Pfuj, Wendriner úr!… Ezzel a nyugdíjas vén bestiával nem lehet bírni – mondja, mert az oroszlán a beteg lelógó kezét szimatolja. – Nem bánt senkit. Öreg artista szegény, és azt hiszem vegetáriánus is, mert megevett a kapuban egy fazék zöld festéket.
– Nem… nem!… – hebegte a beteg. – Ez… lehetetlen…
– Én is csodáltam, de lehet, hogy azt hitte, spenót.
Laboux a negyvenfokos láz rémületében szinte elnevette magát a katona és a jámbor oroszlán e furcsa látványán, komikus lázában… De eszébe jutott az a sír… a katonatemető.
– Gorcsev… – mondja – … mit jelent… a halál? És mi lesz az emberrel elmúlás után?
– Amennyire lehet, eltemetik. Miket kérdez! Mondja, hogy betegedett meg így?
– Malária…
– Ide figyeljen. Én nem adom többé vissza az autót, mert ezek újra ellopják. Magam viszem el annak a Dalai Palának, vagy mi a neve; a Próféta komótcipőjéhez. De nincs térképem…
– Ó… ha így lenne… Nincs messze. Itt egy térkép, a kijelölt úttal, a kabátomban…
– Hol?
Odament a székhez, és kivette Laboux kabátjából a tárcát, abból meg a térképet.
– Hé, Wendriner úr! Ne aludjon… – És dühösen Labouxhoz fordult. – Ilyen egy lusta artistát még nem látott. Ez úgy csinál, mintha a nagyapám lenne.
Belerúgott az oroszlánba, mire Wendriner úr nagy nehezen felállt, és ránézett várakozóan.
– Gorcsev… megbocsát nekem… hogy a leányom kezét megtagadtam…
– Sohasem bocsátom meg. Szégyellje magát.
– A leányom azt mondta… hogy sohasem… megy férjhez.
– Jegyezze meg, hogy azért is elveszem a leányát. Egy szép napon éjszaka érte jövök, és elviszem!
Laboux tágra meredt szemmel felült.
– Nem – hörögte rémülten. – Uram, irgalmazz!
– Mit ordít? Annyira odavan attól, hogy elveszem a leányát? Nem vagyok én leprás! Nézd csak!
– Nem! Mondja, hogy nem veszi el – hörögte Laboux kimeredt szemmel. – Ó… kérem… bocsásson meg, és … mondja, hogy nem veszi el!
– Azért is elveszem, vén salabakter!
– Nem akarom!!!
– Nézd, hogy üvölt… Jöjjön, Wendriner úr, és köpje ki azt a papucsot. Szép kis oroszlán… salátát eszik, festéket, meg textilt.
– Gorcsev… Bocsásson meg…
– Soha! Eljövök a lányáért, öreg szájhős, és magammal viszem…
A beteg minden erejét összeszedve felordított, hogy eltűnjön a látomás, azután kimerülten, remegve zuhant vissza a párnákra…
De Bertin és a leány egyszerre rohant be.
– Mi az?!
– Apa!
Lauboux lázasan, kicserepesedett szájjal lihegett.
– Itt volt… Beszéltem vele…
– Kicsoda?
– Gorcsev…
Anette összerándult. De Bertin felsóhajtott.
– Végy be kinint… – mondta gondterhelten.
A beteg nagy nehezen megnyugodott.
– Itt járt… egy oroszlánnal… Azt mondta, elviszi az autót… Abe Padannak…
– Igen, igen, csak aludj…
– De ha mondom… láttam… Az oroszlán el is vitte az egyik papucsot…
Anette lassan az ajtóhoz ment, és szomorúan kinézett az éjszakába. Néhány lépést tett a folyosón, az ablakig… A holdfényes sivatagban az oázis szegényes pálmái búslakodtak, poros koronáikkal…
– Légy férfi, öreg fiú – mondta de Bertin. – Bánt a lelkiismeret szegény Gorcsevért. Hol van André? André!
A lakáj helyett Anette jött vissza halotthalványan.
– Furcsa – mondta -, kint az oázisban találtam…
Egy szétharapdált fél papucsot tartott a kezében.
Ikivivi – sikoltotta a madár… Fülledt éjszaka volt.
– Hol van… André! Hej!!
Végül megtalálták a szomszédos szobában, az ágy alatt.
– Kissé elszoktam már ettől, de majd belejövök.
– Mi történt magával? Vérzik a szája széle!
– Kiáltásra ébredtem, és monsieur Laboux-hoz rohantam, beleütköztem valakibe, azután leütöttek…
– Nem látta, ki volt?
– Nem, de az ütés néhai Gorcsev úr fenyítésére emlékeztetett.
De Bertin káromkodni akart, de torkán akadt a hang. A padlón egy fémgombot pillantott meg, közepén a hétlángú gránát. Egy légionárius járt itt!
– Menjünk aludni – mondta rekedten.
De egyikük sem aludt ezen az éjszakán.
3
Amikor Gorcsev magához tért, olyanféle ringatást érzett, mintha hajón lenne, de nem látott, nem hallott semmit, lepel borult rája. Mi ez? Meghalt? Mozgolódni kezdett, hogy kibontakozzék. Valaki jól oldalba döfte.
– Hé! Kölyök!
Levették a leplet róla. Nem, mégsincs temetőben, sőt ellenkezőleg. Egy teherautó belsejében volt, és pártfogói, akik időnként leütik az első kezük ügyébe kerülő holmival, most körülfogták, úgyhogy nem lát semmit. Privát Elek marcona, de rokonszenves ábrázata nézett szembe vele, mellette a hallgatag Drugics egy kerti öntözőkannából pálinkát ivott.
– Ide hallgass – súgta Privát Elek. – Teherautóval megyünk, a Mester nem tudja, hogy itt vagy, mert mindenféle rongyokkal letakartunk, viselkedj hát csendesen. Ő meg Lingeström külön autón mennek. A mesztic Aldous vezeti. De most még egymás mellett mennek az autók… Minden pillanatban itt lehetnek.
– A pokrócon néhány lyukat vágtunk, hogy kilássál rajta. Nemsokára előresietnek a kisautóval, várd ki türelemmel…
Valamit felelni akart, de a hallgatag Drugics, mintha kedves elhunyt hozzátartozója lenne, ismét letakarta, és talpát a fiú mellkasára helyezve, szelíden a falhoz tolta. Gorcsev nem is tudta, hogy miért nem ütötte fejbe a kerti öntözőkannával. Ez a Drugics úgy látszik, öregszik, vagy mi…
A célszerű kivágásokon kívül a terítő szakadásokkal is rendelkezett, és így kényelmesen láthatott mindent a jókora teherautó belsejében.
A szomszédos ketrecben ismét megpillantotta azt a bizonyos Wendriner nevű oroszlánt, bágyadtan, ráncos bőrrel, bölcsen húnyódó szemekkel, amint roppant állkapcsát előrenyújtott talpaira helyezte. A Wendriner nevű bestiának egyetlen foga sem volt már.
Egy szemközti ketrecben újabb és még meglepőbb látvány fogadta.
A rács előtt az alábbi hatalmas tábla fityegett:
WENDRINER PIROSKA
sakál és balerina
hat és féléves
És Wendriner Piroska, sakál és balerina, bárhogyan nézte, Gafirone úr volt, a világhírű autóversenyző, aki a ketrecben ült roppant lehangoltan, és a körmeit ápolta. Ezt nagyon furcsának találta. Volt egy harmadik ketrec is, amelyben acélhálókat tartottak vadfogáshoz. Ezen is felírás volt: Wendriner Hermann, kőszáli sas. A negyedik ketrec volt aránylag a legérdekesebb, mert ezen a következő felirat állt:
WENDRINER TÓDOR EMÁNUEL
királytigris és fejszámoló
(Bengáliai fogás, szelidíthetetlen)
E dúvad a ketrecben sokkal jámborabb volt, mint ahogy a tábla jelezte. Wendriner Tódor Emánuel (királytigris és fejszámoló), akárhogy is nézte Gorcsev, egy közönséges sült malac volt, a szájában citrommal. Furcsa sereglet ez a vérengző Wendrinerek családja. Eddig nem tudott róluk. De hát említést tesz valahol Brehm az Afrikában sűrűn előforduló Wendrinerekről, amelyek bizonyára meleg vérű emlősök, eleveneket szülnek, és citromot viselnek a szájukban?
Azonban mi lesz, ha Gafirone, az autóversenyző, felismeri őt? Kétségtelenül tudja, hogy a titokzatos egyén, aki letartóztatta, azonos Gorcsevvel, és ez esetben barátai egyszerűen széttépik, mint ahogy Wendriner Aladár vagy pláne Tódor Emánuel, ifjabb éveikben testvériesen, több egyforma részre marcangoltak egy kecses gazellát. Ezért örült, hogy pokróc borul rá, és most, miután úgy látszik, a Mester és Lingeström nincsenek a közelben, már szóltak is hozzá.
– Szép kis cukorbaba! Alaposan elájultál!
– Miféle ez a kocsi? – kérdezte a lepel mögül fojtott hangon, mint egy drámában a föld szelleme.
– Hagenbecktől vette a Mester – felelte Privát Elek -, elsőrangú vadfogó felszereléssel.
– Maga tud vadat fogni?
– Én nem – felelte Privát -, de ez a Drugics tanulhatott valahol ilyesmit, mert Amba oázis környékén becserkészett egy teljes sült malacot.
– És ki a Wendriner? – kérdezte.
– Mindenki. Ez a Wendriner a Hagenbeck első szelidítője volt, és kedvenc vadállatait családtagjairól nevezte el. Az oroszlánnak adta a büszke Aladár nevet, amely sajátja volt.
– Az oroszlán?
– Nagyon öreg szegény. Ez egy élő fürdőszobaszőnyeg, vagy ágy elé való.
– Engem hová hurcolnak? – kérdezte egy panaszos hang, nyilván Gafirone-é.
– Maga vezeti majd az Alfa Romeót, én meg ösztökélem. Meglátja, hogy milyen elsőrangú rekordot hozunk ki együtt magából, ha kell, az élete árán is.
– Ez jogtalan eljárás! Önök egy élő embert ketrecbe zárnak!
– Uram! – mondta az udvarias Rézláb – egy szavába kerül és megöljük. Ezen ne múljék a jó közérzete.
– Arra nem gondolnak, hogy elsősorban is unatkozom itt?!
– Majd beteszünk egy mókushintát és egy mandifürdőt… Nyeee!… Csúnya Wendriner Piroska!
– Menjen azzal a vasrúddal!…
Az oroszlán többször nyújtotta orrát a pokróc felé, amely mögött Gorcsev ült, mintha ösztönösen érezné, hogy ennek az embernek van szíve, ez megérti. Kivénült, fáradt, szelíd artista volt Wendriner, és minden zökkenőnél annyira megijedt, hogy nagyot csuklott.
Estefelé az autóversenyző mélyen aludt a ketrecében, és Gorcsev végre felülhetett. A sivatag közepén vesztegelt a kocsi. Kiszálltak sétálni…
– Ők előremennek a kisautóval, és Abudir előtt, a romvárosnál találkozunk.
– És hogy akarják elfogni őket?
– Hálóval fiam. Hiába, a Mester zseniális, na!
Ezt most már Gorcsev is elismerte magában. Nehéz szívvel meredt a sivatagba, ahol a sárga porlapály izzó, halovány sugárzással elkülönült a leborult éj alatt. Megint csak győzni fog a gonosz… Ez az altábornagy vitéz, okos katona, de szélhámosok ellen nem tud harcolni, mert bármit is tesznek majd ellene, ő akkor is gentleman marad. Az pedig ilyenkor baj. Távolról apró, mozgó pontok közeledtek a tábortűz felé… Nyújtott hangokon rikoltoztak a sakálok, hiénák és más Wendrinerek…
– Nem kell az sem, hogy ez a versenyző lásson. Mindig letakarunk majd – mondta Privát Elek.
– Miért nem lehet őt letakarni? – kérdezte a fiú.
– Igaz – bólintott Halacska. Máris bement, és egy ponyvát terített Wendriner Piroska ketrecére.
Gafirone mélyen aludt, és álmában mosolygott is. Bizonyára keskeny, hosszú körmökről álmodott, rózsaszínűekről, előkelőekről.
– Ti tulajdonképpen miért dolgoztok a Mesternek? – kérdezte Rézlábtól.
– Micsoda ostobaságokat kérdezel? Pénzért. Ha sikerül eljuttatni Dizardhoz az aranyat, akkor ötvenezer frank jár fejenként.
– És ha nem?
– Akkor… ötven frank napi tiszteletdíj… Vigyázz.
Egy fényszóró közeledett. De nem a Mester kocsija volt, hanem a szpáhiké. És mögöttük hatalmas fénnyel, olyan halk, sima zúgással, ami inkább zizegés volt, elvágtatott mellettük a tizennégy karátos autó.
…Látta őket… A kormánynál Anette ült, és Gorcsev elérhette volna a leányt kinyújtott kezével… De milyen sápadt, és milyen komoran mered az útra… Talán beteg?
Nem is sejtette, hogy a leány őt gyászolja, nagyon keservesen…
4
A hatalmas autó falta a kilométereket, órákat, napokat: belsejében e különös csoporttal, és a csoporthoz tartozó még különösebben nem illő felszereléssel.
Gorcsev érezte, hogy veszélyes és groteszk kalandozása ezzel a hodály autóval döntő fordulathoz érkezik. A levegőben lóg minden probléma, ellentétes akarás és terv végkimenetele. Az elkeseredett küzdelem utolsó fordulója, amikor nem kér és nem ad kegyelmet egyik fél sem, mert mindent feldobott már a nyerő számra. Gorcsev sejtette, hogy döntő fordulatához, élet-halál összecsapáshoz közeledik a tizennégy karátos autóügy, de azt igazán nem sejtette, amit valójában pergőtűzszerű gyorsasággal eléje tálaltak az események!!
Az első két nap aránylag nyugodtan telt el. Békés túrának tűnt az egész, leszámítva tán Gafirone sirámait, akinek a ketrecét letakarták.
Gorcsev éppen egyedül volt a kocsiban, mert a többiek a közeli oázisban a Mesterrel és Lingeströmmel tanakodtak. Elsősorban vizet adott a ragadozónak, Wendriner viszont megnyalta Gorcsev kezét, és jóindulatú bólintással, szelíd hunyorítással nyugtázta a figyelmet.
Gorcsev is nagyon megbarátkozott az öreg artistával, hiszen szomorú tekintete és széles orra van, amiről Vanek úr jutott az eszébe. Az oroszlánt viszont egy Teplitz-Schönau-i zenebohócra emlékeztette Gorcsev, ifjú vándoréveinek poétikus időszakából, amikor még fogazata és étvágya alkalmas volt a lóhúsevés élvezetére. Ez a zenebohóc jutalomjátéka napján egy teljes paripát vásárolt Wendriner Aladárnak, s ezért híven megőrizte emlékezetében.
Szinte sírva fakadt, amikor a fiatalember friss vizet tett eléje. Milyen figyelmes artista!! Mert Wendriner úr szemléletében a világ élőlényei pontosan két nagy csoportra oszthatók: az artisták és a jegyszedők hatalmas családjára.
– Igyon, Wendriner úr. Azt hiszem, úgysem lesz hosszú az alkalmaztatása ennél a cirkusznál.
Wendriner úr szomorúan lógatta jobbra-balra a fejét, mintha azt felelné: “Nekem mondja?”
Pedig ekkor még egyikük sem tudta, hogy milyen gyorsan és mennyire rideg formák között teljesedik be Wendriner úr sorsa a valószínűtlen események áradatában.
Hét órakor felébredt Gafirone a ponyva alatt, vaksötétben.
– Halló! – kiáltotta – miért csomagolták be a ketrecemet? És adjanak enni!
– A ketrecbe zárt autóversenyzők etetése tilos – felelte mély, elváltoztatott hangon Gorcsev.
– Ki beszél?
– Az oroszlán.
– Ne vicceljen! Hogy hívják?
– Wendriner Aladár. Artista vagyok és ragadozó. Azáltal, hogy ketrecbe került, ön is érti az állatok hangját. Csevegjünk.
– Nem veszi le ezt a ponyvát?
– Ördöge van: eltalálta.
Reszelő zizzenése hallatszott:
– Ön a sötétben is képes a körmeit ápolni?! – szörnyülködött Gorcsev.
– Természetesen. Gyakorlat teszi a mestert. Kicsoda ön, aki beszél?
– Wendriner Tódor, a sült malac. Bengáliai fogás, de ez mindegy: a sült malac bármilyen fogásnak jó.
– Hagyja az ostoba vicceit! Kicsoda ön, és miért hurcolták ide?
– Ezt önnek kell tudni – felelte, és odatolt egy csésze vizet az oroszlánnak. Az állat lomhán átlendítette farkát, és vérkeretben bóbiskoló szemeit hálásan emelte a fiúra. Bizonyára azt gondolta, hogy: “ez egy kedves fiatal Wendriner itt…”
– Szóval nem ad értelmes választ? – kérdezte a versenyző, és serényen csettent az ollója.
– Gafirone úr! – mondta Gorcsev. – Volna egy tanácsom az ön számára: kerülje el valahogy az életfogytiglani fegyházat.
– Mit mond?!
– Legalábbis annyi jár kémkedésért, de könnyen előfordulhat, hogy felakasztják.
– Uram… ez viccnek is….
– Közlöm önnel, hogy az egyik ketrecben a legsúlyosabb hadititkokat rejtették el, amit önnel akarnak külföldre juttatni az Alfa-Romeóban!
– Szent Isten! Kicsoda ön?!
– Wendriner Piroska, a foltos hiéna…
– Kérem… ne tréfáljon!
– Hagyja békében az inkognitómat, és fogadjon szót! Önnel Franciaország gyarmati repülőtámaszpontjainak titkos flottafelvonulási sürgönykulcsát akarják külföldre juttatni az Alfa-Romeóban.
– Uram atyám! Ezt sejthettem volna… De mit tehetek?
– Egy alkalmas pillanatban kiszabadítom önt, és ezzel az autóval északra száguld, motorhalálban.
– Boldogan, ha kiszabadulok!… Uram! Kicsoda ön?! De ha azt feleli, hogy Wendriner Hermann, kőszáli sas, akkor durva szavakkal fogom illetni!
– Miért ne lehetnék én a Hermann keresztnevű büszke szárnyas?
– Mert a kőszáli sas én vagyok! – felelte diadalmasan. – Ma reggel kicserélték kérésemre a megalázó feliratot!
Gorcsev megcsóválta a fejét.
– Nem hiszem, hogy egy ilyen madár egyedül manikűrözné a karmait.
Most közeledő motorberregés hallatszott, és Gorcsev villámgyorsan magára húzta a takarót.
XX. fejezet—>>>