1
Hosszas hallgatásba merülve ültek az orani nyaraló teraszán. De Bertin mindenféle hatóságnál eljárt, hogy az autót sürgősen felemeljék a mélyből. Sajnos hátráltatta az ügyet, hogy ott, ahol az autó elmerült, a tenger több, mint száz méter mély volt. Ahhoz, hogy kiemeljék az Alfa Romeót, a haditengerészetnek egy különleges segédhajót kellett volna igénybevenni, ilyen azonban a helyszínhez legközelebb Brest kikötőjében horgonyzott, és egy teljes napba telt, amíg az admiralitásnál elintézték, hogy a vízbe hullott autó kiemelésére Oranba irányítsák azt a bizonyos aknaszedőt…
– A késés most veszélyes – mondta Laboux -, mert ha Abe Padan felkelői nem jutnak idejében fegyverhez, akkor elfojtják az egész lázadást.
– Hová kellett volna vinni az autót? – kérdezte Anette, aki általában szótlan volt és sápadt.
– A Próféta Papucsá-hoz. Abudir oázis közelében van ez a sziklás hely. Ott táborozik Abe Padan.
– És miért hagyja ezt a portugál?
– Ifiriz felől ez a helység megközelíthetetlen. Francia területen kellene átvonulnia, mert egy semleges zóna elvágja Ifiriz északi részét, és csak fegyvertelen polgárok közlekedhetnek erre.
– És hogy fog Abe Padan támadni…?
– Hm. Neki sikerülne éjszaka átjutni a francia zónán… Dizardnak erre nincs esélye, mert a francia határvadászok csak azt nem látják, amit nem akarnak…
Anette hallgatott. André teát szervírozott, és nem tolakodóan, de mégis bizonyos enyhén drámai arckifejezéssel jelezte, hogy amennyire ezt viszonylatuk engedi, szomorúan értesült az autó elvesztéséről.
– Mit gondolsz? – kérdezte Laboux a leányát.
– Semmit. Illetve… szegény Gorcsevre…
– Jól van ez az ember… Bertin érdeklődött – mondta halkan.
– Oranból az első napon továbbment a század – szólt közbe a tábornok. – Néhány kilométerre innen, Bores-Bouledinben állomásoznak a kiképzőtáborban, és Douville tiszthelyettes ismét kapott kétezer frankot, hogy jól bánjon vele, de elárulom neked, hogy ezt Laboux adta.
– I… igen… Sajnálom, hogy… az az ostoba…
Nem folytathatta. Anette a nyakába borult, és megcsókolta. Közben egy könnye is kihullott.
Douville tiszthelyettes csakugyan jól bánt a 21-essel, és Cortot érthetetlenül állt az altiszt nagylelkűségével szemben, aki nem volt régi cimborája, mint Hector Potiou, de olykor húsz-harminc frankot is adott neki italra. Ha tudta volna, hogy az alkoholizmusát a számára küldött pénz egy töredékéből finanszírozta Douville, hát másképpen fogadja a jóságát.
– És… mi lesz, ha kiképezték? – kérdezte Anette.
– De Bertin mindent megtesz, hogy ne küldjék a sivatagba… Állandó érintkezésben van a századparancsnokkal is. Ez tudja már, hogy Gorcsev valamilyen okból különösen fontos személy.
– Valamilyen okból! – kiáltotta panaszosan a leány. – Abból az okból, hogy szeretem! Hogy sohasem fogok mást szeretni!
Laboux sápadtan hallgatott. Gorcsev elhamarkodott lépése nagy súllyal ülte meg a lelkiismeretét.
– A sors – mondta később – keservesen megbüntetett, hogy szigorú voltam hozzá. De mégis igazam volt! Nem adhatom a leányomat az első ismeretlen jöttment fiatalemberhez!
– Nem jöttment! – kiáltotta Anette. – És szeretem! Vedd tudomásul, hogy hozzámegyek!
– Nem! Gorcsev kalandor! Fenntartom! – kiáltotta az asztalt csapkodva. És André dölyfös arccal tálcára rakta a csészéket, hogy gazdája rossz modorát ne hirdesse fennhangon e porcelánok undok csörgése.
– Szeretem!
– Én elutasítom! Ezt állom. Bármit is hoz a jövő ebben az ügyben! – kiáltotta Laboux kivörösödve.
És a jövő, mintha végszóra jelentkezne egy színpadi jelenetben, máris hozott valamit, amire a legkevésbé számítottak, ami az elveszett autó szerencsétlen eseménye felett érzett szomorúságukat megtízszerezte: André behozta a postát, emelt fővel, ridegen, mintha valamennyi levél régi haragosa lenne.
Az egyikben Bores-Bouledinből a századparancsnok néhány részvétteljes sorban közölte, hogy Gorcsev Iván újonc szívszélhűdésben, váratlanul meghalt…
2
Az alkoholista Cortot halálához kissé hozzájárult a nagylelkűség, amit Douville Laboux pénzéből gyakorolt. Hector Potiou hagyta, hogy szabadon járkáljon, Douville pénzelte, nem csoda hát, ha éjjel-nappal részeg volt. És amit évek óta jósoltak a fegyházi orvosok, bekövetkezett. A szív felmondta egy futólépés gyakorlaton a szolgálatot. De hiszen Cortot maga is sejtette, amikor elhatározta, hogy beáll a légióba. Meghalni tért vissza Franciaországba, és legalább egy régi pajtás, Hector Potiou karjaiban végezte, francia földön, részegen…
…Anette néhány injekció után feleszmélt az ájulásból, és kinyitotta szemét. Holott úgy érezte most, hogy jobb lenne örökre behunyva tartani.
Laboux görnyedt háttal ült egy karosszékben.
Megtörte az ügy. A távozó orvos után, mint mefisztói kénkőfüst: éterszag terjengett a szobában.
– Legalább te légy erős – mondta de Bertin. – Meg kell nyugodnunk a szerencsétlenségben. Ez a fékezhetetlen ember maga kereste a sorsát, amelynél jobbat érdemelt.
Laboux-t gyötörte a lelkiismeret. Milyen kedves, vidám fickó, és egy ostoba tréfa miatt…
– Mikor temetik? – kérdezte de Bertint.
– Ma délután.
Most Anette lépett hozzájuk. Határozottan, egyszerűen és nyugodtan mondta:
– Te nem akartál rosszat… és… – de nem bírta folytatni. Sírt.
Azután elindultak autón a kiképzőtábor felé. Borús, bús nap volt. A langyos levegőben elkeveredett a nyílt tengerből becsapódó köd. Nagy vihar lehetett valahol az öböltől messze, kint, a nyílt óceánon.
A napok óta járó bóra csúf szele párasziporkákat sodort az arcukba, és nedves volt minden. Így érkeztek Bores-Bouledinbe, hogy részt vegyenek a szomorú légionárius-temetésen. Tócsák és ázott pálmák között szabálytalanul elszórt barakkokból állt ez a kiképzőtábor.
A századparancsnok megmutatta a barakkot, ahol “Gorcsev” lakott, a fekvőhelyét, a holmiját. Az ágy mellett, a földön egy tábla bagó hevert. A tábornoknak ez gyanús lett. Nem olyan fiúnak látszott szegény, mint aki bagót rág.
– Mutasd meg, kérlek a holmiját – kérte de Bertin a parancsnoktól.
– Az őrmester a raktárba vitette…
A századparancsnoknak dolga volt. Átadta a látogatókat Hector Potiounak, aki igen megrémült, amikor a tábornok “Gorcsev” poggyászát akarta látni. Most baj lesz… Hiszen ő jól tudta, hogy Cortot nem azonos Gorcsevvel.
Lementek a raktárba, és ott Potiou elébük tett egy nagy sárga bőröndöt. Ott fityegett rajta egy névjegy: Gorcsev Iván. És néhány finom holmi közül előkerült vagy fél tucat fénykép.
Ő volt!
A fiatalember kedves, vidám feje mosolygott rájuk a felvételről, egy kissé illetlenül ferdére feltett szalmakalapban.
Semmi kétség… Aki csak egyszer is látta, felismeri: ez Gorcsev!
Hector Potiou halálsápadtan állt. Ő megmondhatta volna, hogy a fénykép eredetije sohasem szolgált itt, a sárga bőröndöt egy hentes révén kapta Cortot a postán. Ez az alak ellopta még Marseille-ben az igazi Gorcsevtől a bőröndjét, és egy katona bosszúból feljelentette. Az illetékes katonai hatóság megbüntette a hentest, és a bőröndöt Cortot-nak továbbította, miután az Gorcsev név alatt szolgált. Ha Potiou őrmester ezt elmondja, akkor piszkálni kezdik a Cortot-ügyet, és abból baj lehet. Tehát állt rémülten, sápadtan és hallgatott. Laboux a száját rágta. Anette zokogott, és később elmentek a légionárius temetőbe, ahol megkezdődött az egyszerű szertartás… A koporsó készenlétben várta a lebocsátást, és ez állt rajta szép fehér betűkkel:
Gorcsev Iván, közlegény
élt 22 évet
Anette nem vette le a szemét a felírásról, és nagy könnycseppek folytak végig az arcán. Legalább meggyászolta valaki ezt a Cortot is, aki igazán nem szolgált rá ilyesmire. De hát az egyetlen tisztesség, amire ezen a földön senki emberfia nem lehet méltatlan, az hogy elsirassák, amikor már meghalt. És ha nem is személyesen az ő tetemének szólt a hulló könny, bizonyára jólesett volna az öreg apacsnak, ha metafizikailag rangrejtve jelen lehetett volna a koporsón kívül ezen a temetésen, ahol finom emberek ennyire gyászolják. Ebben a valószínűtlen esetben tán sajnálja, hogy Colette, a Víg Párizsi Bodega pincérnője nem láthatja végtisztességét ez úri környezet szomorúságától dekoráltan. Ha ugyan haláluk után is szívesen hencegnek az emberek előkelő ismerőseikkel, ami nem valószínű, de nem is lehetetlen…
3
Laboux szívét nehéz súllyal nyomasztotta az önvád Gorcsevért. Felült az ágyban.
Sirokkó volt. Párás, undok este.
Egy éles vonal indult a szeme sarkából a tarkójáig, lehatárolva koponyája harmadát, mintha görcsből készült sapkát viselne a feje búbján, félrecsapva.
A levegőben úszó gőzös, híg rothadás nyirkossá tette az ágyneműt, és a szoba falai pállott szagot leheltek.
Az ablakhoz ment.
Sirokkó…
Nedves háztetők, fényudvarban bóbiskoló lámpák látszanak a fullasztó éjszakában. A különös, gonosz déli áramlás forrón végigsimítja az arcát, pedig szélcsend van. Kettősen dobban és aritmiás vergődéssel küzd a szív; belülről lüktet a dobhártya egy nyakütőér izgalmától, és összeáll a köd, egyre sűrűbb, pinceszagú burokká.
Sirokkó…
Konyakot iszik… Az ablakkal szemben, a köd mozivásznán egy rezgő képet lát, mintha kezdetleges laterna vetítené:
Gorcsev Iván, közlegény
élt 22 évet
Járni! Menni!… Nem bírja a leánya tekintetét, nem bírja a saját gondolatait… Úgy látszik, kiújul a maláriája… Láza lehet…
Felöltözött, és elment otthonról… Elsietett.
A szél sírt, vékony, átlátszó ködfátylak nyújtózkodtak a rossz szagú, langyos estében… A nyílt óceán vihara kicsapott ide, az afrikai partra… A kikötő táján valahonnan harmonika hallatszott. Néhány szirénabőgés vegyült a muzsikába. A nedves fakoronák itt is, ott is felvillantak, ha ráhullott egy elrohanó autó fénycsóvája valamelyikre.
Bement az egyik kocsmába. Ha valami baja volt, lekívánta magáról az úri életet, elvegyült a matrózok és más, egyszerű emberek világában. Máskor itt jól érezte magát.
– Konyakot!
A kocsmáros gyanakodva nézte jóruhás vendégét.
– Na, mit bámul! Hozza azt a konyakot, maga hülye!
– Igenis! – felelte, és gyanakvása nyomban megszűnt.
A harmonikához egy citera is csatlakozott. A Caporal bűze összevegyült a kimért bor szagával. A nyolcadik konyak után kissé enyhült a belső feszültsége. Élvezettel szívta be a ködpárától gőzölgő zubbonyok és nedves gumikabátok leheletét.
Forró fejjel kilépett a légtelen, homályos estébe. Elmosódott arcok tűntek fel a párán át, fényes rendőrsapka… egy bandukoló, zörgő teherkocsi. A távoli hajószirénák versenyt sírtak a szél zúgásával.
Kissé szédült. Részeg lehet, gondolta… A sarki forgalmi lámpánál már bizonyosan tudta, hogy részeg… Nyirkos karosszériák csillogtak, a zöld jelzést várva… Egy mellékutcából hosszú dudálás, Laboux forró szemei előtt ismét feltűnik a sírfelirat: “élt 22 évet”. Szédült…
És most a sarkon befordul az elmerült kocsi, a nagy, kék Alfa Romeo…
Sikolt a fékje… Ott a kilincse mellett a háromszögletű jel, amit ő kapart le a zománcról… És a kormánynál a halott légionárius, Gorcsev!
Sapkája, tarkóvédője, egyenruhazubbonya is látszik, és egy szomszéd autó fénykévéjében az arca is!…
A halott katona vezeti az elsüllyedt autót! És átsiklik a vörös fény alatt. Mit törődik egy kísértet a forgalmi jelzéssel?… Laboux csak állt, bután, forró fejjel!
Hahó! Gorcsev! Hát bocsáss meg! Én nem akartam!
Hangtalan kiáltás volt ez, amit a fényektől rongyolt ködben úszó látomás felé küldött… Jól tudta, hogy részeg, hogy ha odamenne a bizonytalan körvonalú autóhoz, az Gorcsevvel együtt semmivé válna…
Homályos emberalakok, árnyak, párafoszlányok mögött még látja elsuhanni, és a jól ismert, tompafényű hátsó lámpa furcsa, parázsló ásványa visszaopálzik, bágyadt sugárzással. Azután bekanyarodik a sarkon merész szögben, és eltűnik…
De távoli csörömpölés hallatszik a kanyar felől… Ó, uram, atyám, hát ő megölte ezt a fiút… Van mégiscsak valami megfoghatatlan lényege a testnek, ami több, mint az anyag? Ami kevesebb, mint a semmi?…
Ment az elsuhanó vízió nyomában, kuszált lelkiállapotban, a gőzölgő, kontúroktól megfosztott utcai mozgalmasságban.
Látta a halottat az elmerült autó kormányánál!
Laboux végigsimítja verejtékes homlokát. Beleőrült ebbe?… Megy, kissé részegen, tántorogva a ködben, egyenesen haza… Ez több volt, mint részegség, több volt, mint láz… Ez vízió már. Fix csalódása az érzékeknek…
Befordul a téren, és otthon van…
Mindkét karját védően maga elé taszítja, és fagyos bizsergés fut át a testén!
A villa előtt ott áll a nagy, kék Alfa Romeo, sértetlenül!…
Állt és rámeredt. És kiáltani akart, de nem jött hang a torkán… Isten! Csak ne őrüljön meg!
Lihegve leült a ház vizes lépcsőjére, és nézte az autót, és akarta, hogy eltűnjék a látomás… De hiába. Két tenyerébe hajtotta a fejét, majd ismét felnézett. Hiába…
Az autó ott állt, és vastag esőcseppek kopogtak a csodálatosan kék színű zománcon…
4
Az események most már lélegzetnyi szünet erejéig sem eresztették ki kavargó örvénygyűrűikből a Gorcsev nevű porszemet. A szerszámraktár ablakán leste, hogy elmenjen a Mester és Gafirone. Miután a két utas végre elment, érte jött a kapitány.
– No, most a partra megyünk – mondta Privát Elek. – Remélem, már nem akarsz a légióba lépni?
– Nem, nem – felelte gyorsan, mert Gorcsev ezen a világon csak jótevőitől félt, akik közül a hallgatag Drugics odáig elment részvét dolgában, hogy leütötte egy létrával. – Szeretném meglátogatni egy rokonomat, és visszajövök.
– Gyere délután a Három Főkukac étterem-be. Ott várunk.
– Mire várnak még, ha egyszer az autót elnyelte a tenger?
– Azzal te ne törődj! Különben is mindenképpen várni kell, mert Lingeström, Aldous és Portenif a Magdalena luxushajón érkeznek, és holnap dél lesz, mire beáll.
Gorcsevnek tetszett pártfogóinak bohém könnyedsége, amellyel túltették magukat az Alfa Romeo pusztulásán. Kemény fiúk.
A parton elbúcsúztak. A hallgatag Drugics külön is vállon veregette szeretettel, hogy leesett róla a sapka. De mindegy! A fő dolog az, hogy megszabadult tőlük.
Elsősorban a főpostára ment, hogy jött-e poste restante levele. Természetes, hogy várta már egy levél.
Amikor kibontotta, először kissé elszédült. Mi ez?
VANEK B. EDUARD Kelt, 193…………
magántitkár
Idegenlégió (Afrika)
Csekkszámla: BANQUE DE FRANCE 1701
Sürgönycím: VANEKLÉGIÓ
Vezérképviselet: Oran FORT-ST.-THÉRÈSE
Fiókok: Algír, Marokkó, Fez stb.
T. Petrovics Leo igazgató úrnak ORAN Poste restante
F. hó 18-i levelére válaszolva, van szerencsém értesíteni t. Igazgató urat, hogy b. könyveim átvizsgálása alkalmával k. számláján az alábbi esedékességek elmulasztott összegei fungálnak:
Felemelt fizetésemre f. hó 1-től
1000 fr
Helyettesítési illetmény f. hó 2-től
8000 fr.
Összesen:
9000 fr.
Fennálló hátraléka bizonyára elkerülte sz. figyelmét, tehát tisztelettel kérem, hogy azt nb. cégemnél mielőbb rendezni szíveskedjék.
Egyben felhívom t. figyelmét, hogy a francia véderővel szembeni függő viszonyom rendezése nem tűr halasztást, és azonnali jelentkezését századomnál annál is inkább elvárom, mert ellenkező esetben legnagyobb sajnálatomra kénytelen lennék továbbszolgálni, ami igen szomorú következményekkel járna a fenti hadseregre nézve, és engem arra kényszerítene, hogy az ügyben haladéktalanul megtegyem a dísz- és futólépéseket. Késedelmétől megrendülten, de szíves megbízásait a jövőben is mindenkor készséggel várom.
Kiváló tisztelettel:
VANEK B. EDUARD
közlegény és magántitkár
XVI. fejezet—>>>