A Néma Revolverek Városa

– Dick Stevenson vagyok.

Jó, hogy megmondta a nevét. Legfeljebb tizenkét éves lehetett. És kis ujjaival óvatosan elnyomta a kakast, hüvelykével lassan ráengedve a ravaszt a szögre.

Régimódi, kétcsövű párbajpisztolya volt, amit most a tokjába tett. Nagyon szép, kék szemű, élénk arcú fiúcska volt. Hatalmas sombrerójában úgy festett, mint valami óriás, megelevenedett gomba egy rajzfilmből.

– Ha nem mondta volna meg, kicsoda, máris lelövöm.

– Ez esetben örülök, hogy idejében szóltam, Mr. Stevenson – szólt komor udvariassággal Pencroft, mert a kölyök rettentően tetszett neki. – Ámbár, ha elbújik valakinek a szekrényébe, és az illető mégsem hajlandó bemutatkozni, még nem kifejezetten ok arra, hogy végezzen vele.

– Ezt nem értem – felelt a fiú vállat vonva, és hüvelykujjával, mint ősz cowboyok, megbökte leszíjazott sombrerója karimáját, azután zsebre dugott kézzel járkálni kezdett. Indián rojtokkal lengő bőrnadrágja, ráncolt torkú szarvasbőr félcsizmája, hímzett kabátja, aranygombos csuklóvédője, kockás inge, sárga nyakkendője volt, szóval igazi cowboykölyök. – Ne higgye, hogy hátrányban voltam! Rést faragtam a szekrényen és egyenesen a fejére céloztam. Maga tehát nem látott engem, én meg láttam magát, senor.

Elhűlt. És megnézte. Csakugyan egy rés volt a szekrényen. Tehát szégyen ide, szégyen oda, kétségtelen, hogy a kölyök elintézhette volna őt, ha akarja.

– Nagyon örülök, senor Stevenson, hogy megkegyelmezett.

– Az ember senkit se lőjön agyon hiába. Ezt egy jó barátom mondta nekem. Buck, a csempész, aki tequilát visz Mexikóba. Azt hiszem, ez okos mondás, nem?

– Én is azt hiszem. Megkínálhatom önt szalámival?

– Köszönöm.

Az asztalhoz ültek, Dick Stevenson elővette harmincöt centiméteres kését és levágott egy jókora darabot.

– Szokott pálinkát inni?

– Szoktam! – felelte keményen, és a haja tövéig elpirult.

Látszott, hogy még sohasem ivott pálinkát, most csak büszkeségből hazudott. Pencroft azonban komolyan bólintott és töltött neki egy kevés tequilát.

– Nem sértem meg, ha pertut ajánlok? – mondta a poharát megemelve a gyerek felé. Ez rögtön leállította a poharát, döbbenten fújt az orrán át, és sötétkék szeme spanyol gőggel villant meg.

– Carramba! Az én anyám Paranna di Costaldo el Mercutio infáns leszármazottja! Én gringókkal nem szoktam pertut inni! Per Dios! Ezt jegyezze meg magának, senor!

– Bocsánat… – hebegte megszégyenítve Pencroft. – Nem tudhattam, hogy kivel ülök szemben, de olyan megtévesztő volt származására nézve, amint a szekrényemben hált, majd azt mondta, hogy Dick Stevenson, utóbb pedig megosztotta velem kenyeremet és szalámimat…

– Én szeretem a gringókat, de ne felejtsék el, hogy mivel tartoznak származásomnak. Ön derék ember. De azért tudnia kellett volna, hogy kicsoda az édesanyám.

– No igen… ezt én nem állítom… de nekem annyit kellene tudni itt… Ha szabad érdeklődnöm, kicsoda az ön édesapja?

A kisfiú a pisztolyához kapott.

– Ön ugrat engem, senor?

– Nem, nem… én hallottam már Stevenson hidalgóról… – és mert a fiú szeme újra villámlott, gyorsan kijavította.

– Stevenson őrgrófról…

– Az én apám nem őrgróf.

– Tehát kicsoda az ön apja?

– Maga. Mit mesél itt, mintha nem tudná? Sosem szégyellem, hogy egy gringó az apám. Vannak nagyon rendes emberek közöttük. Itt van ez a Washington, meg az Edison, és tegnapelőtt tanultuk Franklin Benjamint. Mexikó is szívesen vállalná őket.

És elszántan, merészen felhajtotta a tequilát.

Utána nyugodtan, de igen mereven ült, mert nem tűrhette, hogy köhögjön a méregerős italtól, bár könnyei kijöttek.

– Ön rutinos pálinkaivó – szólt elismeréssel Pencroft, miután meglepetéséből magához tért. – Szeme sem rebben az erős italtól.

A fiú szerény mosollyal vállat vont, de beszélni még mindig nem mert, mivel a köhögési inger szinte szétrobbantotta. De nem köhögött. Kemény legény, kemény koponya ez a kölyök. És csakugyan Benjamin Walter fia lenne? Hm… Van valami az arcában, és az orra… No, ez kivételesen nem számít. Ez csak a központ takarékosságát jelenti. Istenem! Milyen őrült ez a Walter! Ilyen ragyogó kis pofa a gyereke, és rongyos pár százezer font miatt lemond róla. Milyen boldogan otthon maradt volna, ha Madge gyermeket hoz a világra. Milyen szívesen mérte volna a legnagyobb gonddal a fürdővizet, és mennyire nem jutott volna az eszébe, hogy az ember miért nem csavaroghat esőben éjjel az utcán, ha kedve van? De hát a sors nem akarta.

A sors úgy akarta, hogy Madge-nek második házassága legyen áldottabb, hogy Madge-nek legyen gyereke, és neki ne.

– Nagyon örülök, senor, hogy kapcsolatunkat tisztázta, de velem szembeni büszkeségét a dicső anyai ág indokolja legkevésbé.

– Ezt nem értem – felelt a fiú és kipirult kissé, a szeme csillogott, és olyan bájos volt, mint egy angyal.

– Úgy értem, hogy ha édesanyja megfelelő atyának vélt az ön számára, akkor miért rátarti velem? Úgy érti, hogy leszármaznia muszáj tőlem, de tegeződni azért még nem kell? Szeretném, ha ezt most tüzetesen megbeszélnénk, mivel a senor által is becsült Washington, Edison és Franklin Benjamin urak szelleme joggal elvárhatja tőlem, hogy ha egyenrangúnak nem is tekintem magam önnel, lenézése ellen tiltakozzam.

– Ezt sem értem.

– Nem baj, fiam, helyi vonatkozásokban ez elfogadott módja a társalgásnak, velem is így bánnak…

A fiú halkan fütyörészett, és kissé kancsalítani kezdett az italtól.

– Maga nem tudja azt, öcsém – mondta egész egyszerűen -, hogy a gyermeknek kötelessége tisztelni az apját?

– Ezt tudom. De az apának kötelessége tisztelni a gyermeke anyját.

Mit feleljen ennek a nagyszájú kölyöknek? Sajnos, nagyjában igaza van. Még egy pohár tequilát ivott, és mikor a gyerek nyújtotta a poharát, szépen leállította az üveget a földre.

– Fenéket, senor. Eleget hódolt az alkoholizmusnak. Most még arra feleljen, hogy azért nem tisztel-e engem, mert gringó vagyok, vagy mert tisztelt édesanyját nem tiszteltem.

– Én nem szerettem magát, mert tizenkét évig felém se nézett. És a mamától tudom, hogy sokszor azt hitte, hogy alszom, és beszélgetett, hogy egy ember, aki nem kíváncsi a gyermekére, az nem is ember.

Kínos. Mit felelne itt most Benjamin Walter, az a piszok?

– Ez esetben, senor, minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy szekrényemben hált?

– Mert kíváncsi voltam önre.

– Csak azért?

– Továbbá azt mondták, hogy most minden embernek maga mellett a helye – mondta, és elpirult a beismeréstől. – Tehát én büszke is voltam. Mert ha nem is jó apa, mégis férfi, az tetszik nekem. És nekem is ott a helyem, ahol a férfiaknak.

– Ez tény. De csak édesanyja tudtával.

– Tud róla – felelte és bíborpiros lett.

– Szokott ön hazudni, senor?

A fiú villogó szemmel vette elő a revolverét. Pencroft habozás nélkül nyakon ütötte, és elvette tőle a pisztolyt. A gyerek olyan arccal nézett rá, egészen eléállva, hogy meghökkent.

– Ön megütött?! – kérdezte fenyegetően.

– Meg – ismerte be megadással Pencroft. – És valahányszor egy gyerek fegyveréhez nyúl az apjával szemben, legyen az bár a spanyol uralkodóház tagja, még a spanyol uralkodó is jól teszi, ha tizenkét éves korában, idejekorán nyakon üti. Sosem hallottam különben, hogy spanyol nemesek revolvert rántanak az apjukra. Ezt csak texasi zsiványokról hallottam! – kiáltotta dörgő hangon a gyerekre és felemelkedett előtte teljes magasságában. De tévedett, ha azt hitte, hogy Dick megijedt ettől. Fölnézett rá támadóan, vállával Pencroft gyomra táján, hátrakulcsolt kezekkel.

– Engem még sohasem ütöttek meg!

– Elég baj. Én mindannyiszor meg fogom ütni, ahányszor tiszteletlenül viselkedik velem szemben, mivel, ha nem tudná, senor, ön egy taknyos kölyök.

– Ez sértés!

– Ez ténymegállapítás. És most örülök, hogy nem jöttem haza tizenkét évig, mert az ilyen gyerekkel szemben indokolt a tartózkodás. És a történtek után újra tizenkét évig nem térek vissza. Itt a fegyvere, uram.

És átadta a revolvert. A fiú elhűlten állt.

– Ön a kezembe meri adni…

– Én nem félek az ördögtől sem – mondta, és elfordult, mert rettenetesen kellett nevetnie, azután lefeküdt az ágyra.

A fiú szinte kétségbeesetten állt ott a fegyverrel, ennyi indolencia láttán.

– Takarodjon, senor! – gondolta, hazazavarja, mert a mamája nyugtalan lesz. – Gyereket, aki revolvert fog az apjára, nem ismerek. – És a fal felé fordult. Sokáig hallotta a gyerek ideges lélegzetvételét, aztán elaludt. Alkonyattájt ébredt fel valami zajra, izgatott moraj hallatszott az utcáról. Felugrott és az ablakhoz sietett. Kisebb-nagyobb csoportok vitatkoztak a ház előtt, mindenfelől emberek siettek elő a Fő tér felé. Most nem ártana megugrani. Csak bántja, hogy olyan csávába vitte a filliponiakat. Kinyitotta az ajtót és ijedten visszahőkölt.

Senor Dick ott ült a küszöb mellett a félfának billent fejjel, kezében a kétcsövű pisztolya, és aludt.

Őrködött!

Megérintette. A fiú talpra ugrott, de amikor meglátta Pencroftot, gyorsan eltette revolverét.

– Senor – mondta csendesen – gondolkoztam azon, amiket mondott.

– Láttam – bólintott Pencroft. – Úgyszólván magába mélyedt. És mire jött rá?

– Önnek… – hebegte és majd beletörött a nyelve – önnek sok tekintetben… talán… lehetett… némi igaza… mert egy gyerek az apjára… még egy gringóra se rántson pisztolyt…

– Örülök senor, hogy tűnődésének ilyen eredménye volt. Ez esetben ne haragudjon rám, amiért nyakon ütöttem.

– Érdekes – mondta a gyerek, és búsan megrázta a fejét. – Nem haragudtam. Pedig szerettem volna. – És újra megrázta búsan a fejét… – Érdekes… Én egyáltalán nem haragudtam magára, senor…

Pencroft végigsimította a gyerek tarkóját és megveregette. Dick belepirult.

– Ez nem is olyan nagy csoda. Amint látja, bizonyos dolgokat lehet férfiasan, és mégis fegyver nélkül elintézni.

– Rájöttem, hogy úgysem tudok megverekedni önnel. Pedig mindig azt hittem, hogy ha megüt valaki, nyugodtan kiállnék vele.

– Ez azért van, mert igazi férfi, éppen az igazi férfi sohasem képes fegyvert fogni az apjára. És nincs olyan igazi férfi, aki szégyellné, ha az apja gyermekkorában nyakon ütötte.

– Ez lehetséges, senor… De… ne vegye rossz néven… ezt honnan tudhattam?

Jókat odamondogat ez a kölyök. Hallani kéne annak a Benjamin Walternek. Hitvány pár százezer fontért egy ilyen kölyköt… A gyerek valamin hosszasan töprengett, azután megkérdezte:

– Mondja senor, gondolja ön, hogy egy Franklin Benjamin vagy egy Grant tábornok szintén kapott pofont életében, mondjuk, az apjától?

– Meg vagyok győződve róla. Még Washington is.

– Az nem lehet! – kiáltotta elhűlten Dick. – Washington nem kaphatott pofont még az apjától sem!

– Örülök, hogy ilyen nagy tisztelője Washingtonnak, habár ő is csak gringó volt.

A gyerek idegesen toppantott.

– Senor! Megjegyeztem az ön tanításait, de ne merészelje Washingtont gringónak nevezni!

– Ön szerint mi volt Washington, ha nem gringó?

Megint tűzpiros lett zavarában és akadozva mondta:

– Washington… ez nagyon egyszerű, hogy mi volt… – hirtelen egy lapos kézmozdulattal lezárta az ügyet. – Washington az Washington volt! És kész! Semmi esetre sem lehet gringónak nevezni.

– Az ön helyében én senkit sem neveznék gringónak, mert ez csúfnév.

Ezt nem értette.

– Miért ne nevezzem a gringót gringónak?

– Mert például Washington is gringó, az ön apja is az.

– Az más…

– Szóval nem helyes, ha az Államok egy polgára lenézi és csúfolja amerikai honfitársait. Mit tenne maga, senor, ha holnap Japán vagy Brazília megtámadná az Egyesült Államokat, és azt üzennék a Fehér Házból, hogy még a tizenkét éves gyerekeknek is fegyvert kell fogni.

– Per Dios! Ez nem kérdés! Mindenki verekedne az utolsó golyóig és az utolsó leheletéig!

– Ez természetes. És ön, senor, együtt védené ezt a földet olyan emberekkel, akiknek szintén mindennél fontosabb az Államok szabadsága. Egy zászló alatt véreznének, meghalnának, és maga szerint ők gringók, ami egy csúfnév. A zászlók alatt csak egyfajta vér folyik ki: ez pedig piros, és semmi más. Személyes tapasztalatom, senor.

A gyerek nyitott szájjal, bizonytalan tekintettel nézte.

– Most pedig menjen haza, de azonnal… – fejezte be Pencroft.

– Nem megyek! Magával maradok!

– A gyerek tartozik az apjának szót fogadni! Ne mondja, hogy ezt ön honnan tudhatná, mert ha eddig nem tudta, most tudja meg.

– De én most nem a fia vagyok. Én most Fillipon férfiaival együtt önnel akarok harcolni…

– Tehát katona. Akkor még inkább engedelmeskedni tartozik. Közlegény! Eredj haza a mamádhoz, mert nyakon ütlek, fiam, és megint haragban leszünk. Hátra arc! Indulj!

Dick csüggedten távozott és rettentő nagyokat lépett lefelé a lépcsőn.

Pencroft még egy ideig utána nézett, és valamit mormogott magában nyomorúságos ötszázezer fontról.

Aztán szobája ablakán óvatosan kilépett. Itt fenn sötét volt, nem láthatták. A háztetőre kapaszkodott és végigsietett az utca hosszában.

Az emberek mindenhonnan a Fő tér felé özönlöttek.

Egy alacsonyabb épület tetejére ugrott, és mert látta, hogy üres, sötét és elhagyatott telek van mögötte, lecsúszott az esőcsatornán.

Továbblopakodott a kerítésig, átugrotta, és lassan osont előre. Néha percekre meglapult. Emberek beszélgettek.

– Legfőbb ideje volt!

– De mit fogunk csinálni?

– Majd ő megmondja! Nem jött volna haza különben! Nem akarhatta a város pusztulását!

– Tudta, hogy Borges a cinkosa! Tudta, hogy Burns összejátszik Vuperinnel! Szembeszállt velük egymaga!

Odébb mentek. Ő is továbbosont, és most a kocsma mögé ért.

Benézett a hátsó ablakon.

Prentin.

Átkozott denevér!

Csak tudná, hogy miért olyan rettenetes ez a toprongyos öregember, miben áll a hatalma, amellyel bárkit megölhet? Miért kell bujdokolni előle?

Alig néhányan tartózkodtak bent, valamiért üres ma az ivó.

Pencroft keze a revolverén volt. Mi lenne, ha Prentinbe habozás nélkül négy golyót eresztene bele? Bizsergett az ujja. Most bejött egy ember, vásári árus, nem idevalósi, ez látszott az öltözködésén, és azt mondta:

– Nem tudják, hogy hol a rendőrkapitány?

Pencroft legnagyobb megdöbbenésére Prentin felelt.

– Én vagyok a rendőrkapitány!

– Mit hülyéskedik? – mondta a másik. – A rendőrkapitánnyal akarok beszélni. Vagy hol a postamester?

– Én vagyok a postamester – felelte ismét a toprongyos.

Az idegen már-már nekirohant, de visszatartották.

– Hagyja szegényt! – magyarázta a kocsmáros. – Ez az öregebb Cödlinger. Az a mániája, hogy bármit kérdeznek tőle, igenlő választ ad. – És odafordult a toprongyos öreghez. – Hol a japán császár?

– Én vagyok a japán császár – felelte az öreg.

Pencroft behúzott nyakkal gyorsan elsompolygott.

TIZEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenkettő − egy =