1
Másnap megjelent egy alacsony, köpcös, borotvált arcú lakáj Ervin szobájában, ahol Pencroft lakott, jó reggelt kívánt és letett egy revolvert.
– Kávét szoktam reggelizni – világosította fel Pencroft.
– Előbb reggelizni akar?
– Mi előtt? Mi az, ami előtt reggelizni akarok?! És ki maga?!
– Szóval haragszik még mindig… – és gúnyos mosollyal mondta – tehát bemutatkozom: én az öreg Sterbinszky vagyok.
– Elmehet, öreg Sterbinszky.
– Nem szólít már a keresztnevemen? – kérdezte érzékenyen megbántva.
Nagyon sajnálta és szerette volna a keresztnevén szólítani. De hát mit hazardírozzon? Mondja neki, hogy Adorján? Vagy Brúnó? És lehet közben, hogy Gaston.
– Sterbinszkynek szólítom – mondta keményen.
– Szóval, haragszik?
– Igen.
– Igaza van… Hát, isten áldja meg, uram – és mielőtt kiment, még azt mondta csendesen -, Isten nyugtassa…
– Hé! Hallja! Mi volt ez?! – kiáltotta és kiugrott az ágyból. De az öreg Sterbinszky már elballagott.
Mindenki elsiratja itt. Ennek valami oka lehet. Kinézett az ablakon. Néhány ember verődött össze lent. Felfelé néztek. Egy kaktuszokkal díszes kis térre látott onnan, ahol állt, texasi legények pislogtak fel sötéten, csapkodták a csizmájukat korbácsukkal. Pengtek a nagy taréjú sarkantyúk.
Innen jó lesz menekülni…
Szép lassan elindult a lépcsőn. A lakáj illő tisztelettel megszólította lent, egy sötét fordulónál.
– Mister Walter… Örvendek, hogy még él, tessék idehallgatni… – közben vattát vesz ki a füléből és ezt mondja: – Nem akartam a durranást hallani…
– Miféle durranást?
– Hát… a pisztolyét. Jöjjön be a szalonba egy percre, mister Walter.
Megrökönyödötten követte a lakájt.
Az öreg Sterbinszky egy szekrényhez ment és kivett egy ócska boát és egypár fonnyadt, poros, gyűrött művirágot, továbbá egy hölgy képét, királyi koronában, trikóban, amint két táncos-komikus tolja egy taligán.
– Ez itt van nálam… – mondta szomorúan. – Csak mutatom… – és ajka elé tette a kezét. – Én nem szólok… tőlem ne tessék félni… – két nagy könnycsepp hullott ki az öreg férfi szeméből. – Csak mutatom… Egyszer talán kimegyek hozzá…
– Hol temették el? – kérdezte Pencroft megindultan.
A lakáj rémülten nézett rá.
– De kérem!… Hiszen most írt, hogy jól van, és érdeklődött maga után… De hát én már öreg vagyok… nem megyek ki hozzá Sanghajba. Csak mutatni akartam… Hiszen tudom, hogy őt szerette, és minden másképp lett volna, ha neki nem kell az apját a börtön elől… – és verte a mellét. – Köpjön szembe, mister Walter. Én tudom… tudom, hogy két életet tettem tönkre. A nagysága nem tudja, és nem sejti senki, csak ön meg én és talán a papagáj a Vaszinszky házában… – És hullottak a könnyei, és üveges tekintettel maga elé meredve szomorúan mosolygott.
– Ne búsuljon, öreg. Majd jóra fordul minden – próbálta vigasztalni.
– Nem hiszem… Flóra sohasem felejti el magát. Mondta nekem… és írta is, még ma is… Hiszen mi tudjuk – körülnézett, és súgva mondta. – Az Ervin úr is azért lőtte főbe magát. Az Ervin úr tudta, hogy magát szereti, és nem akart boldogtalan lenni… miss Hildegarddal…
Pencroft agyában zűrzavaros idegen nevek és idegen életek fejtetőn táncoltak. Közben a lakáj benyúlt a szekrénybe, elővett egy ezüst cigarettatárcát, amiben ékkövek voltak, és átadta.
– Tessék… ez az öné… Ne szóljon, kérem, tegye el! A lelkemre kötötte, hogy ha még valaha is visszatér a nagyságos úr, ezt adjam oda.
– Köszönöm… – És zsebre tette a tárcát, azután igyekezett gyorsan elhagyni a lakáj fülledt kamráját.
– Hát… most egy kicsit szétnézek a városban, öreg Sterbinszky.
– Csak vigyázzon, ne találkozzon a két Niguel fiúval.
– Edgart és Billt gondolja? – vetette oda könnyedén.
– Igen.
– Nem tartok tőlük. Ennyi év múltán még haragszanak rám?
– Meg lehet érteni… No, nem szól szám, nem fáj fejem.
– Maga ne hallgatással védekezzék a migrén ellen! – kiáltotta dühösen. – Igenis tessék kimondani, amit gondol!
– Hát, gondolom, nem kellemes nekik a szégyen…
Elhatározta, hogy mégiscsak beszédre kényszeríti ezt a borzasztó alakot.
– Nekem ez az egész eset nagyon különös! Megérkezem, és szinte kilöknek az utcára, nem fogad be senki, azok a… izé fivérek fenyegetnek… – És várt. Nyitva hagyta a mondatot és követelően várt.
És öreg Sterbinszky így szólt mélabúsan:
– Csodálja?
– Igen, csodálom!
– Hát én nem.
Lehozza a dugóhúzót és kiszedi vele a vén gazembernek az egyik szemét. Mert ez egy piszok! Ez szándékosan csinálja! Most szépen visszarakosgatja a boát, a művirágokat, halkan dúdol és mosolyogva bólogat, ha időnként megfordul.
No most a pályaudvar! Csavargóösztöne érezte, hogy itt van valami a levegőben, fülledt, puskaporszagú, rossz ízű, ahogy Művészi Mánuel idézi egy lopott műből:
“valami bűzlik Dániában!…”
Résen légy, Pencroft! Az első vonattal neki a világnak, New Yorkig meg sem állni.
A térségen egymástól különálló, új fehér házak villogtak a napsütéstől, elspanyolosodott jenkik és eljenkisedett kreolok ődöngtek mindenfelé. Néhány ritkás kaktuszcserje, egy-két nyeszlett pálma, és a tér közepén egy szolgálaton kívüli szökőkút rozsdás csövei lógtak ki angyalkák és halak szörnyű barokk keverékéből. A kút káváján egy fiatalember szájharmonikázott. Szintén keverék. Derékig zöld hímzéses bőrmellényben, rikító selyemnyakkendő, leszíjazott sombrero: derékig gaucho; viszont kopott, fényes bricsesznadrágja, foszladozó revolveröve, ócska, sarkantyútlan csizmája már az északi cowboy viseletet mutatta.
És nincs revolver a táskájában. Puszta szájharmonikával jár. Texasban! De ni! Ott egy másik, szakállas, hajlott hátú, annak sincs revolvere. Aztán kezdi ezt figyelni, és csodálkozva konstatálja, hogy minden fegyvertok üres. Mint felesleges holmik függnek az övről.
Érdekes!
Ebben a városban senki sem hord revolvert! Sietve elindul a pályaudvar felé.
A szájharmonikás odajön hozzá és megszólítja.
– Halló, Ben! Álljon meg!
Bizonytalan vigyorral megáll, lehet hogy ez Edgar vagy Bill?
– Hogy van? – kérdezi örömmel a harmonikástól. – Ni, csak most ismerem meg…
– Csuda egy memóriája van. Tizenegy éves koromban látott utoljára.
– De maga azóta alig változott. Csak épp, hogy megnőtt.
– No meg bajuszom lett. Judit üdvözli. Ő nem örül, hogy maga hazajött, mert azért szereti magát. Mi a fenének jött haza?
– Hát kérem! Az ember csak hazajön néha a szülőföldjére!
Egy ilyen mondatnál belemegy valamelyikbe. Kiveri az arcából a szájharmonikát vagy belevágja a szökőkútba, de ezt nem lehet bírni. És ez a Benjamin Walter semmiféle nőnek nem hagyott békét! Mind kellett neki!
Mentek együtt, és Pencroft érezte, hogy rettentően jó lenne már a pályaudvaron egy vagonban lenni. Mindenfelől barátságos, szomorú mosolyra idomultak az arcok. Mintha valami kis menyasszonyt néznének megható, gyengéd biztatással, közvetlenül esküvője után. Vagy még inkább, mint egy halottas menetet.
Egy rongyos, tagbaszakadt ember tántorgott vele szemben részegen. Ilyen züllött külsejű egyének ritkán fordulnak elő Nyugaton.
– Halló, Ben! – rikácsolta. – Tiszteltetnek a néma revolverek!
– Köszönöm – felelte kínos vigyorral. – Add át üdvözletemet a nyomorék, udvarias pisztolyoknak.
– Még te csúfolsz?! Még gúnyt űzöl?! Lovell fegyverkovács egy züllött senki lett ebben a városban… Mert én itt halok meg, ha egyszer itt születtem…
– Mit tehetek erről én?! – förmedt rá Pencroft, mert már elviselhetetlenül nyomasztó volt a helyzet körülötte. Kísérője, a harmonikás ifjú elhúzta.
– Hagyja őt… Nem tudja megérteni? Fegyverkovács a Néma Revolverek Városában. Hisz maga tudja, ki volt Lovell.
– Nem fogom magától megtanulni! – felelte egyre idegesebben. – Egy Lovell előttem mindig Lovell marad! Na!
Elhatározta, hogy erélyes lesz.
– Szegény fickó… Nem az anyagiak miatt búsul. Egyszerűen nem tud élni ott, ahol tizenkét éve nem dörrent el egy lövés. Texasban. No, de maga tudja jól…
Az ördög elvihetné ezeket, hogy állandóan abbahagyják, amikor már éppen sejt valamit. De érdekes, hogy Texasban lehetséges ilyesmi. Néma Revolverek Városa. Tizenkét éve nem dörrent el egy lövés. Micsoda gazság lappanghat emögött?
Sietett a pályaudvar felé. Gyerünk innen, Pencroft! Ez a bűzlés több, mint Dánia!
– Maga tisztában van Prentin hatalmával.
– Senor! Legyen szíves és hagyjon békében.
– Hogy érti ezt?
– A városban elnémulhattak a revolverek, de úgy hiszem, a leghangosabb pofonok sem tilosak. Viszont nekem már nagyon viszket a tenyerem!
És otthagyta a megrökönyödött caballerót. Vesztére. Két-három lépést sem ment a pályaudvar felé, amikor megállították. Az idős hölgy, aki előző este Edgar és Bill álláspontjára hívta fel a figyelmét, behúzta egy kapu alá.
– Idefigyeljen! Vagy azonnal távozik a városból, vagy adoptálja Imánuelt! Itt harmadik eset nincs!
– Van! – felelte elszántan. – Éspedig az, hogy maradok, és nem adoptálom Imánuelt.
– Ezt megmondhatom Lisolettnek?
– Igen! És azt is, hogy leszámoltam a múlttal, nem akarok többé tudni Lisolettről! Az a nő megcsalt!
– Micsoda?! Maga az én anyámat gyanúsítja?! A gyermek nagyanyját. Megálljon! Ezt még külön elintézzük! Edgar és Bill…
– Az ön anyja megcsalt engem, mert egyszer az mondta önről, hogy szelíd és kedves teremtés. Imánuelt írassák be költségemre egy New York-i fiúiskolába!
A nő erre megfeledkezett magáról és leköpte.
– Edgar egy tinó, és fütyülök Billre! – szólt Pencroft és sietve távozott.
Már látta feltűnni a távolban az aloék és pálmák sorát, amelyen át a pályaudvarhoz jut, amikor egy házból Ferenc József-kabátban, keménykalapjával, esernyőjét szorongatva a hóna alatt, Cödlinger Szerkesztő úr lépett ki, szokása szerint mezítláb. Két képet szorongatott a hóna alatt.
– Délután még eljövök a többi képért – mondta nyájas biztatással, és orra hegyén rezgett a csiptetője. Azután Pencrofthoz fordult. – Maga hol lakik? Majd eljövök a képeit megnézni.
– Legyen szerencsém! Szerkesztő úr minden pénzét képekre adja?
– Magának is, fiam. Náthás vagyok.
– Hol hűlt meg?
– Köszönöm, viszont.
Ez nyilván nemcsak az Elnémult Revolverek, hanem a furcsa hülyék városa is.
Pencroftot rettentően szórakoztatta Cödlinger úr, aki értelmesen beszél, de a kérdésekre más választ ad. A képek tulajdonosa azonban fogcsikorgatva nézett az elballagó furcsa bolond után.
– Az átkozott! A két legszebb képemet vitte el…
– Hát ne adja oda neki.
– Ezt maga mondja?! Prentin kimondta, hogy a falu bolondjának minden kívánságát teljesíteni kell!
Ki a fene lehet ez a Prentin, töprengett, miközben továbbment. No, mindegy. A fő, hogy innen messzi legyen. Néma Revolverek, érthetetlen és komikus emberek. Imánuel és az öreg Sterbinszky, akinek nem tudja a keresztnevét… Sok egy kicsit! Lassanként kiért az állomásra. Hogyan jut el New Yorkba hamar?
Az állomásfőnök szomorú mosollyal fogadta.
– No mi az, öcsém?
– Utazom. Mikor indul New Yorkba a vonat?
– A te számodra, fiam, már soha.
– Mit jelentsen ez a válasz? – ordította támadóan. – Az Egyesült Államok vasúthálózatán ki parancsol Texasban?
– Prentin – felelte, egykedvűen vállat vonva. – Mit ordítsz azért velem? Nesze…
Átadott egy gépelt írást:
“Benjamin Walter nem hagyhatja el vasúton Fillipont. Prentin.”
– És maga ezt a parancsot teljesíti?
– Nem értlek… Hát hol találsz valakit, aki e levél után befűtsön vagy elindítson egy mozdonyt, megadja az indulási jelet egy vonatnak, ha te utazni akarsz?
– Jó! Megjegyeztem! Az ügynek folytatása lesz!
És dühösen otthagyta. Nekivág gyalog. Elindult az országút felé. Mielőtt kiért volna a városból, öt lovas ember lépett elő lassan a fák közül.
– Állj! Prentin elrendelte, hogy nem hagyhatod el a várost!
2
Mi ez!? Miféle hurokba került itt Filliponban. De hiszen Walter megírta, hogy óvakodjék. Szívesen megszökne a városból. Egy kövér, nagy bajuszú, rikító cowboy-öltözetű idősebb ember lépett melléje valahonnan.
– Fiam… csak azt akarom mondani, minden megtörtént, ahogy kívántad, az Isten áldjon meg ezért, mi mindannyian sajnálunk…
– Hé! Hó! Álljon meg!… – kiáltotta szinte toporzékolva dühében, de a kövér már eltűnt egy ház mögött.
Mit jelent ez az egész? Megebédelt gyorsan az útszéli kínai szakácsnál, aki hat-nyolc serpenyővel sütött-főzött egy színes ponyva alatt. Amikor fizetni akart, a kínai titokzatosan körülnézett és azt súgta:
– Vendég lenni… Mityiö Waltert szeretni…
– Majd képen ütlek!
Odadobta a pénzt és ment. Eddig azt hitte, hogy az a baj, amiért Benjamin Waltert mindenki utálja, minden nőt és minden cinkost elbolondított, mindenki késsel, puskával keresi… Most látta, hogy Filliponban sokkal nagyobb baj van.
Itt szeretik.
Részvétet éreznek iránta. És ilyen puskaporbűz még sehol sem fojtogatta. Dánia ehhez képest egy illatszertár. Amilyen sötét események lógnak itt a levegőben. Egy öreg, kövér, spanyol jósnő, nagy rézkarikákkal a fülében, ott pipázik a templom lépcsőjén, és mikor elmegy előtte, megsimogatja gyengéden a kabátját.
– A Madonna legyen veled… senor… Te az égbe jutsz.
Mit csináljon? Felsietett a szobájába. A folyosófordulónál az öreg Sterbinszky állítja meg.
– Az Isten nyugtassa, mister Walter.
Mély lélegzetet vett, különben fejbe kellett volna ütnie a lakájt.
– Mondja! Mit rendeznek itt temetést nekem? Miért sajnál maga?
– Mert lágy szívem van…
Ugratsz, te gazember! De majd a fejed lesz lágy, ne félj!
– Nekem Bunny nem említette, hogy maga bármit is tud… – mondta agresszíven, mert itt már vérre ment a dolog, hogy megtudja, miről van szó.
– Hát, madame Bunny egyike azoknak, akik semmit sem tudnak.
– És maga mit tud?
A lakáj körülnézett, egészen a füléhez hajolt és azt súgta:
– Mindent… – és ajkához tette az ujját. – Pszt…
Azután otthagyta gyorsan.
Meg kell tudni, hogy a csodába szólította az öreg Sterbinszkyt közös sötét ügyeik idején Benjamin Walter. Viszont jobb lenne megtudni, hogy ki a fene ez a Prentin.
Benyitott a szobájába.
Az ágy alól egy nagyon hosszú, hegyes fejű, kampós orrú ember lépett eléje nyájas mosollyal. Két ecsetszerű bajusza és haránt illeszkedő kecskeszakálla mint egy szitakötő pihent száján. A kezében kis bőrtáska volt.
– Hát itt vagyok, fiam – mondta biztató bólogatással. – Titokban jöttem, és észrevétlenül kell távoznom.
– Igen?…
– Természetesen. Az esőcsatornán másztam be, itt, az ablak mellett. Nem is üdvözölsz?
– De…
Idegesen állt. Mit akar ez? Úgy néz ki, mint egy spanyol népszínmű hőse. Jól öltözött polgár, bőrtáskával, és csőhálózatokon mászkál be a szobába, az ágy alatt helyezkedik el. És milyen szomorú.
– Hát… tessék helyet foglalni… – kezdte újra mert ez az átkozott, ez úgy látszik, őrá bízza a beszédet.
– Szomorú vagyok, Benjamin.
– Azt látom. Akar pálinkát?
– Nem. Dolgom van. Azért mégis örülök, hogy látlak. – Rettentő ádámcsutkája volt. És ha beszélt, akkor ez az ádámcsutka szinte kezeit tördelve futkosott fel-alá a mellcsont és az álla között. Mintha dühöngve raboskodna a bőr alatt, úgy izgett-mozgott beszéd közben.
– Ejnye… – mondta Benjamin a homlokát dörzsölve… – az ember nem is hinné, hogy tizenkét év alatt hogy romlik a memóriája…
– Csak nem akarod azt mondani, hogy ismersz?
– Az túlzás! – legyintett fölényesen, mert mit is tehetett mást. – magát ne ismerném? Csak ez a tizenkét év, ez úgy megzavar, ha nagyjából emlékszem is. Ejnye hol?… Hol is láttam utoljára?
A másik megrökönyödött.
– Tizenkét év nagy idő, de azért az ember nem felejti el, hogy kinek köszönheti az életét!…
– Atyám!… – korrigálta megindultan Benjamin és széttárta a karját.
– Tessék? – kérdezte kissé ijedten a másik. – Ezt miért mondod?
– Mert úgy érzem – hebegte Pencroft -, mintha az apámat látnám viszont – mondta és a hosszú ember hegyes fejét szívesen kitolta volna a szobából az ablaküvegen keresztül dühében.
– Hát az igaz, hogy az életed köszönheted nekem – mondta a másik enyhébben. – De sohasem voltál ilyen patetikus.
– Tizenkét év nagy idő – felelte tehetetlenül áradozva -, de az a pillanat, amikor az életemet megmentette, feledhetetlen számomra!
– Hogy emlékezhetsz te arra?
Erre mit mondjon?
– Azért megbocsásson… – dadogta végképp zavarodottan. – Az ember életét megmenteni… az nem olyan körülmény, hogy elfeledkezzünk…
– De azt hiszem, az én esetemben ez mégsem ilyen nagy ok a hálára. Messze körzetben nincs más orvos, aki őrködhetne, midőn egy új élet megjelenik itt, e földön.
– Nem akarok magával vitatkozni, azonban figyelmeztetem, hogy maga sok gyermek életét plántálta át e világra, de én csak egy orvosnak köszönhetem ezt a sok kellemetlenséget, és ez az egy maga, doktor… doktor…
– Gonzalez. Sosem hittem volna, hogy elfelejted. Hát, fiam, tudod jól, hogy itt Prentin parancsol.
– Tisztában vagyok azzal, hogy Prentin kicsoda – felelte minden alap nélkül -, ezért nem vártam magára, hogy felvilágosítson. Egyrészt ezért jöttem.
Remélte, hogy ez egyszer alaposan és világosan megfelelt a pasasnak.
– Kedves fiam, teljesen megfoghatatlan, amit mondsz, és bizonyára tréfálsz.
– Idefigyeljen öregem. Amióta maga átplántált erre a világra, amiért semmi jót nem kívánok magának, azóta én roppant ideges lettem. Szíveskedjék tudomásul venni, hogy fütyülök Prentinre.
– Ez esetben mindnyájunknak meg kell halnunk – mondta dr. Gonzalez, és hosszú feje rezgett.
– Legfőbb ideje! – kiáltotta dühösen Pencroft. Bár maga is meghökkent a rejtelmes Prentin hatalmától.
– Tehát Vuperin megvásárolt?! – szólt döbbenten a másik.
– Ez alantas rágalom – felelte most már Pencroft némi rutinnal, mint aki törve és nehézkesen, de kezdi megtanulni az ismeretlen nyelvet. – Én Vuperint egyáltalán nem is láttam, amióta megjöttem.
– Üzent neked? Hildegard mondta!
És dr. Gonzalez fenyegetően rázta csontos ujját.
– Hildegard számomra meghalt. Az a nő egy bestia, és talán Ervin halálának is ő az oka. – Most várt. Erre csak megtud egyet s mást? Az öreg hosszan merengett, majd lehangoltan bólintott.
– Bár öt év előtt mondtad volna mindezt…
– Mondja meg, kérem, mit akar? – lihegte kimerülten.
Rémes, hogy milyen szűk viselet más ember életét hordani.
– Tudom, hogy nem kívánod mindannyiunk romlását, és ha, mint mondod, nem Vuperin vásárolt meg, akkor megkérdem: Mikor akarsz meghalni?
– Miért akarnék meghalni?! – kérdezte egyre dühösebben Pencroft.
A hosszúfejű meghökkent.
– Miért ne halnál meg fiam? Nem értem. Amikor visszatértél Filliponba, tudhattad, hogy meg fogsz halni, hogy végeznek veled.
Ez csinos.
– Nem mondaná meg, hogy ki fog végezni velem?
– Én – felelte dr. Gonzalez csendesen, és előhúzott szomorúan egy hatalmas revolvert. – Van még elintéznivalód, vagy kívánsz valamit? Nem szeretném, ha soká elhúznád az időt, fiam, mert hétre egy betegem van. Igazán sajnálom. De hát végre is, ez így van jól. – És sóhajtva felemelte a revolvert.
– Várjon!
– Mire? Akarsz még egyet hegedülni?
– A fészkes fene akar hegedülni! – ordított magánkívül Pencroft. – Milyen alapon jön maga ide egy revolverrel, hogy a fülébe húzassa velem és azután lelőjön engem?
Dr. Gonzalez érzékenységében megbántva felelt.
– De furcsa vagy, fiam, hogy így ordítsz. Azt hiszed, ez nekem öröm? Ha egy szót szólsz, én le se lőlek!
– Hát szólok!
– No jó, jó – legyintett szomorú mosollyal -, nem kell az ilyesmit komolyan venni. Azért én agyonlőlek, fiam.
Egyre érthetetlenebb, sötétebb, félelmetesebb lesz a história, és ez az öreg minden pillanatban meghúzhatja a ravaszt.
– Kérem, vegye tudomásul, hogy én nem vagyok Benjamin Walter.
– Fiam – mosolygott a másik bús csodálattal. – Azt hiszed, tizenkét év olyan nagy idő, hogy a vonásaidat elfelejtettem?… No, Isten áldjon!
Ezzel felemelte a pisztolyt és nyugodtan fejbe lőtte. Pencroft valami hideg, fémes ízt érzett az ínyén és tudta, hogy a halált érzékelheti így a kimúló ember, és dobhártyája már előre belerezdült a várható dörrenésbe. Tarkójától a sarkáig bizsergett. Ez a létezésből elmosódó öntudat átmeneti állapotában zsibbadozó test utolsó iszonya, amint homloka előtt a cső emelkedik… és lecsapódik a kakas. A test lelki ellenmérge, ez a fémes ízű rémület hirtelen megkapaszkodása, minden cseppnyi energia összerántása, hogy ne bukjon át a túlsó partra. Ez az a tizedmásodperc, melyet senki sem felejt el, ha átélte. A lecsapó kakas kettyent, a dob fordult… A fegyver csütörtököt mondott! Még kétszer egymás után lenyomta a ravaszt, míg előtte holtfehéren állt Pencroft, arra is képtelenül, hogy elkapja a fegyvert. A másik rosszkedvűen vállat vont.
– A fene látott ilyen revolvert. Nézd csak meg, fiam…
És odahozta Pencrofthoz, és felnyitotta, és piszkálta tűvel, és mutatta neki.
– Látod-e! Itt van!… Valami piszok ment ebbe a nyavalyás rugóba, és nem fordította át a dobot annyira, hogy a golyóra csapjon a kakas. Két töltény között a választófalra esett… Én mondtam ezeknek, hogy próbáljuk ki a revolvert… De mindig csak vitatkoznak… No, most már jó lesz, vigyázz csak…
És ez most nyugodtan lőni akar!
– Hé, hallja!
Megragadta a kezét. Mire az öreg szemrehányóan fejbe vágta a görcsös bottal, hogy hátratántorodott.
– Micsoda viselkedés ez, fiam, miért nem hagyod agyonlőni magad? Bántottalak én?…
Annyi szemrehányás csengett a hangjában, annyi sértett önérzet! És egy keserűt nyelt, amitől lesüllyedő ádámcsutkája utóbb felugrott, mint valami kisebb gumilabda. A másik csak fogta a kezét és szabadkozva szólt:
– Nézze… ne vegye rossz néven, hogy tiltakozom agyonlövetésem ellen, de kissé meglepő…
– Mi van ezen meglepő? – csodálkozott a másik.
– Na, engedje meg… egyszerűen lelőni az embert, könnyedén, és csak úgy átmentében, mintegy odapuffantva? Ezt maga helyénvalónak tartja?
– Miért ne? – szól egyre nagyobb csodálkozással a másik: – Hát itt a bányáról van szó.
– Nézze, kedves bátyám, nekem van egy reményem, amit maga nem tud, amivel, úgy érzem, megúszom…
– Drága fiam, az ki van zárva – mondta a másik szelíd rábeszéléssel. – Hagyd, hogy agyonlőjelek. Ezzel tartozunk neked. Végre is csak jót tettél velünk és nem szolgáltál rá arra, hogy most élve hagyjunk.
Ezzel kiszabadította a kezét, és belelőtt egyenesen az arcába.
– A fene ezt a pisztolyt! – mondta dühösen, mikor ismét csütörtököt mondott a fegyver. – Már rég túl lennénk az egészen…
– És magát felkötnék! – kiáltott Pencroft és elkapta a pisztolyt.
A hosszúfejű elővett a zsebéből egy fémdobozt.
– Kapsz egy sztrichnininjekciót, jó?
3
Pencroft megelégelte. Végre is öt világrészben tisztelték vakmerőségét, pofonjait és nyugalmát. Megfogta a kabátjánál dr. Gonzalezt és az ablakpárkányra ültette.
– Most négyig számolok, és ha a legközelebbi háztetőn át nem távozik betegéhez, lehajítom az utcára, hogy széttörik a feje.
– De miért?!
– Ne szólj szám, nem fáj feje. Mars!
Gonzalez megrökönyödötten lépett ki az ablakon az esőcsatorna oldalát rögzítő vasra. Pencroft a függöny mögül lenézett és látta, hogy a téren állók szomorúan, de alapjában véve idegesen, lehajtott fejjel ülnek. Közben a jól öltözött idősebb egyén bőrtáskájával elindult a cső mentén lefelé. Tehát ezek valamennyien óvakodnak attól, hogy lássák, amint Gonzalez távozik, de bizonyára nem veszik ezt hivatalosan tudomásul az ő megöletése esetén.
Az egyik legény néz fel, feljebb, egészen hátrahajtott fejjel, azután keresztet vet, valamennyien megemelik a kalapjukat, és most valaki elkiáltja magát.
– Hé! Halló! Nem hallottatok valami dörrenést?
– De igen!
– Mi lehetett? Talán ez a szegény Walter! Kétszer is mondta nekem délelőtt, hogy öngyilkos lesz!
Kóválygott a feje. Most belépett Sterbinszky.
– Bocsánat… nem tudtam, hogy még él.
Visszalépett és gyorsan becsukta az ajtót.
A helyzet komikus volt, de Pencroft érezte, hogy itt nagyon komolyra megy a játék. Elsősorban visszahúzódott az ablakból. De a meglepetéseknek csak nem lett vége. Most kinyílt a szekrényajtó, sovány emberke lépett a szobába, kis kutya is volt vele pórázon, becsukta az ajtót, megveregette a kutyát és mosolyogva csipegette hetyke bajuszát.
– No, Benjamin?
Ennek is legszívesebben kidugná a fejét a csukott ablakon keresztül az utcára!
– Mi az a “no, Benjamin”? Talán köszönne, ha kijön valahová egy szekrényből!
A kis mopszli vidáman rágcsálta Pencroft cipőmadzagját. Ez is idegesítette.
– Idefigyelj, Benjamin. Te még mindig dühös vagy rám, de én nem haragszom.
– Ennek mindenesetre örülök.
– Szeretnélek megmenteni. Nézd, én bizonyítani tudom esetleg, hogy te nem vagy bűnös, és akkor végre is nem tehetnek neked semmit, bármit ígértél.
– Ez világos. Hát akkor kérlek, hogy ezt bizonyítsd, mert az idegeimre megy a város. Mit szólsz, hogy viselkedett ez a Gonzalez?
– Csodálod?
– Csodálom, te piszok! – üvöltött kivörösödve. – Csodálom, és addig verem a fejed az asztal széléhez, amíg te is csodálod, te gazember! Ezt mondta az öreg Sterbinszky is! Tudni akarom, hogy miről van szó!
– Szóval, még ha nem vagyok jelen, akkor sem hív a keresztnevemen – szólalt meg mögötte egy hang. Sterbinszky volt ott.
Ez a kidobás világrekordja volt, amit Pencroft produkált. Az öreg Sterbinszky csak azt érezte, hogy valami roppant erő megfordítja, valami beletolat mögötte, és már kint van, de ez még semmi, újabb rúgás után dübörögve legurul a lépcsőn!
Felállt. Búsan, sántikálva, mosolyogva nézett fel az emeleti korridoron lihegő Pencroftra.
– Hát így kell örökre elválnunk… – szólt búsan a lakáj. – Isten nyugtassa, uram…
Egy gyors ugrás mentette meg az életét, mivel a cserépen ápolt fikusz érkezett sietve a feje irányába.
– Vén hülye! Ne merészelje még egyszer ezeket mondani! – és visszament a szobába.
A fejét fogta és egy karosszékbe roskadt. Verekedni, ölni, rabolni, menekülni… Kérem! Benne van! De hogy anyanyelvén beszéljenek hozzá, és mégis, mintha a csurungaföldi bennszülöttek között lenne, ez sok! Csak tudná, ki ez az undok, cingár, pörge bajuszú a kutyával, aki a szekrényből jött.
– Nézd Benjamin, én módot nyújtok neked arra, hogy megmeneküljél. Bármilyen lehetetlennek látszik, van mód rá, hogy életben maradj.
– Ennek örülök… Kérdés, hogy mit kell tennem.
– Beszélned kell Vuperinnel. Akarsz most eljönni? Amíg velem vagy, addig semmi esetre sem ölnek meg, és én sem foglak figyelmeztetés nélkül megölni.
Rossz álom ez az egész? Vagy csakugyan ilyen nyilvánvaló és kézenfekvő a halála, illetve ennyire természetellenes jelenség az élete ebben a városban?
– Beszélj! – szólt az asztalra csapva. – Mit akarsz?
– Nézd, ha Prentin titkát megtudnád…
– Nem hiszem, hogy Prentinnek titka van! Ilyen ember elintéz benneteket, mint a baracklekvárt! Én jól ismerem Prentint.
A másik hökkenten hátralépett.
– Ez hazugság! Ez blöff…
Most jól eltalálta. Csak értene is valamit mindabból, ami történik.
– Ide hallgass, te cingár!
– Miért csúfolsz? Szólíts a nevemen, vagy itthagylak.
– Úgy szólítlak, ahogy akarlak! Mondd meg az embereknek, én nem fogok meghalni, nem tárgyalok senkivel, én azért jöttem vissza, mert leszámolok Prentinnel!
A másik idegesen állt, kimeredő szemmel. A keze reszketett, amíg a bajuszát pödörte. Mintha a kutya is megmeredt volna egy pillanatra, fogai között Pencroft cipőfűzőjével.
– Jól vigyázz, Benjamin… Itt ne blöffölj! – Súgva hozzátette: – Ez a Néma Revolverek Városa.
– Én talán azt hittem, hogy ez a Beszélő Kardok Faluja? Hülyének nézel?!
– Honnan tudod te?… Mit tudsz te?
– Mindenekelőtt az eb hagyja el a cipőmet! – Egy rúgás, és a kiskutya vonítva követte Sterbinszky röppályáját a nyitott ajtón át. – Torkig vagyok veletek! Gyáva, rongy népség! Ennyi ember úgy járkál, mint csupa beteg vénasszony! Mintha ez nem Texas lenne, hanem egy reumatikus gyógyfürdőhely! Nahát, én most eljöttem azért, hogy leszámoljak ezzel a Prentinnel!
– De, mi az alap?
– Az izé?… Hát idehallgass… – Csak tudná, mit mondjon. – Fontos? Figyeld amit mondok, és nem fogod megérteni, de ez a veleje mindennek! Ervin, mielőtt öngyilkos lett, levelet írt nekem!
Hadd mondjon egyszer ő valamit, amit nem értenek. Nesze!
– Szent Isten… – felelte a másik elhalványodva. – Ben! Ha másért nem, Hildegard kedvéért: hallgass!
És viaszsárga volt, és térdelt és remegett.
– Kelj fel! – parancsolta Pencroft, mint egy Cézár. – Megkegyelmezek. Legyen! De azután senki többet!
– Köszönöm… – mondta a másik, és elrohant és ott felejtette a kutyát.
Pencroft vagy tíz perce álldogált az érthetetlen események felett tűnődve. Arra riadt fel, hogy egy hatalmas kés repült el a füle mellett, és csörömpölve betörte a lépcsőházi ablak máriaüvegét. Hasra vágódott. A másik kés felette suhant el, és a kutya dühösen vakkantott, amint megállt mögötte a falban. Pencroft felugrott, bevágta az ajtót maga mögött. Azután a lépcsőn üldögélt. Mit csináljon? A Probatbicolt is említhette volna a kis emberek, talán jobban megijed. De hát ez nem komoly ellenség. Elég volt Hildegard.
4
No, most ez micsoda? Kezdődik elölről a Pác-féle forma? A sors eredeti csomagolásában, a kiszolgáltatottság védtelen jegyével? Mi volna, ha az öreg Sterbinszkynek mindent elmondana?
Sterbinszky majd énekel neki, sír, bólogat és később esetleg a boát is előveszi. Mi lesz, ha elfogy ez a szőrme? Rendkívül kopott, és úgy látszik, a molyok szervezetére jó hatással van, mert szeretik.
Főleg pedig, kicsoda Prentin?
Prentin rosszabb, mint a halál. Prentin megöli. Prentin nevét itt úgy kezelik, mint úri háznál a cselédek a nagyon finom porcelánt. Elsápad és megremeg, aki kiejti. Szinte hallja az ember, ahogy csörömpöl a név, összetörik és vége.
Rendkívül bonyodalom lehet még abból, ha nem tudja, ki ez a Prentin. Hátha Hildegardtól megkérdezné?
De kicsoda Hildegard?
Ezt az Ervint sírba vitte, nem kétséges. Viszont feltűnő lesz, ha itt üldögél a lépcsőn, a hátsó feljárónál. De hát hová menjen? A szobájába menni nem ajánlatos. A kertbe? Lent áll az öreg Sterbinszky a kertben, és amíg nem tudja a keresztnevét, lehetőleg nem társalog vele. Mi lenne, ha Eduardnak szólítaná? Sterbinszky Eduard. Nagyon kézenfekvő név, biztos, hogy így hívják. Azonban ezzel most nem kísérletezik, hanem gyorsan elsiet előtte és akkor kint van az utcán.
Nem lesz jó.
Itt nincs más hátra, ez jó hely a lépcsőházban, majd ellesz valahogy. Bár állandó tartózkodásnak alkalmatlan. Az most már kétségtelen, hogy Sterbinszkyt Eduardnak hívják, ha atyjának csak némi érzéke volt a nevekhez. Ilyesmi hallástól függ. Igaz, hogy az ő apja valamikor kardalos is volt, sőt flótázni is tudott, amihez fejlett zenei hallás szükséges, és őt ennek ellenére Tivaldnak keresztelte.
Milyen lelki konstelláció eredményezhet olyasmit, hogy valaki az élő, egészséges, újszülött és gyanútlan gyermekét megnézve így szóljon: ebből Tivald lesz!
Tivald!
Nem szabadna ilyen nevet adni, mivel ilyen név nem létezik. Ez egyszerűen azt az eljárást gyaníthatja, hogy valaki betűkre vagdosott egy ábécét, bedobta a kalapjába, összerázta, kezdte kihúzni a betűket és a hatodiknál megunta. A kihúzás sorrendjét jelzi az a név, hogy Tivald. Ha leány, akkor kihúzott volna még egy betűt, hogy Tivalda legyen. Mindenképpen utána fordulnak az utcán az emberek egy ilyennek.
S miért akarják őt, illetve Waltert mindenáron megölni?
Ez roppant izgalmas.
Elaludt izgalmában.
Arra ébredt fel, hogy suttogást hall. A sötét hátsó lépcső lejárójánál két ember beszélt halkan.
– Felmész a szobájába, és agyonlövöd.
Érdeklődve lekiáltott:
– Fogadjunk, hogy rólam beszélnek!
Néhány másodpercig csend volt. Aztán nyugodt, mély hangon megszólalt valaki lent.
– Miért nem hagyja agyonlőni magát?
– Magam sem tudom. Ideges vagyok. Jöjjenek holnap délután négy és hat között.
– Maga bolond? Szerencsétlenné akarja tenni a várost?
– Nem. De az a pasas ne settenkedjen felfelé, mert gyomorba rúgom, ha idejön. Becsületszavamra.
– Mondja Walter, mit jelentsen ez?!
– Maguk azt hitték, hogy hazajöttem volna, ha meg kellene halnom?
– Azt állítja, hogy nincsen már Prentin kezében a bánya?
Ez micsoda a bányával? Miféle bánya lehet itt Prentinnek a kezében? Rézbánya? Bőrbánya? Vagy képletes az ügy, és Prentin valami részvények birtokában egy bányát ural?
Ha így van, mi köze ehhez Hildegardnak, és hogy kerül bele a Probatbicol? Itt az a gyanúja lesz végül alapos, hogy ebbe a városba csendes őrülteket internálnak titokban, és hagyják, hogy csináljanak, amit akarnak. Mert hogy ennek az egésznek értelme nincs, az nem vitás. Valószínű, hogy Prentin az őrültek királya, akinek az a mániája, hogy a jobb kezén balanszíroz egy bányát, és ha véletlenül leejti, mindenki meghal. De még akkor is kérdés, hogy miért kell neki meghalni, ha nem akar ebbe a kínos ügybe belekeveredni. És ha Hildegard szerette Ervint, akkor miért ment Burnshöz? No várjunk, most majd dob egy követ ebbe az egészbe. Lekiáltott:
– Ha mindent akarnak tudni, menjenek Hildegardhoz! Burns majd megmondja maguknak, hogy Ervin írt nekem a halála előtt, és ő mindent tudott. A bánya miatt nem kell aggódni, nem jöttem volna haza, ha ez nem lenne elintézve! Csak egy szót mondjanak Hildegardnak, és ő megérti, hogy miért teszem ezt.
– Mi ez a szó?
– Probatbicol! Ugye nem felejti el?
– Hogy a fenébe! Ki felejti el, amíg él. De mi köze van ennek az egészhez?
– Azt majd Hildegard megmondja maguknak. Vagy beszéljenek Bruns-szel. Ő a fő részese az ügynek. – Gondolta, ezt a disznót jól bemártja. – Az egészet ő kavarja. Menjen oda, mondja meg neki, mit üzentem, és mondja meg mindenkinek, azért jöttem vissza, hogy megmentsem magukat Prentintől. Én leszámolok vele!
– Ember! Ezt hihetem?! – ordította boldogan a másik. – Megszabadít bennünket?!
– Vegyék úgy, mintha már szabadok volnának. Most csak siessen Burnshöz és adja át az üzenetemet.
– Itt megvár?
– No hallja?! Maga csak legyen nyugodt és rohanjon! – A pasas rohant.
A következő pillanatban Pencroft felugrott, és mint letűnt, idilli gyermekkorában, hoppla… átvetette lábát a lépcső karfáján, majd lesiklott az emeletről. Kiugrott az ajtón. Két ember pisztolyt szegezett a mellének.
– Hová?
– Mi az, hogy hová? – Kérdezte rövid szünet után dühösen. – Látni akartam, hogy itt vannak-e. Magukat őrségen hagyták, tehát kötelességük itt maradni, ezen a helyen, értik?! – rendkívül erélyes volt. – Egy őr úgy áll, mint a cövek! És ne dohányozzék, mert kiverem a szájából!
– Na!
A két lehordott ember teljesen megzavarodva állt, ő meg zsebre dugott kézzel átsétált közöttük, szép lassan elindult a kapu felé.
– Halló! – kiáltotta utána ijedten az egyik. – Hová megy?
– Ahová akarok! Majd ha engem állítottak őrségre, akkor kérdezheti, hogy hova megyek.
– De mi magát őrizzük!
Erre már visszament. Egy bökéssel feltolta sapkáját, egész közel tolva az arcát, állati dühvel ordított rá:
– Most nem arról van szó, hogy kit őriznek! – kiáltotta. – Itt nem lehet kibúvókat keresni, és mellékvágányra terelni az ügyet! Maguk itt állnak, mint a cövek!
Magában ezt gondolta: Fütyülök rátok. Amíg kollégátok, a harmadik hülye nem tér vissza attól a bizonyos Burnstől, úgysem lőhettek agyon, mert nem tudjátok, hogy hol az a bányadolog. Mivel bebeszéltem nektek, hogy Prentin kezében nincs. Tudnotok kell tehát, hogy hol van, illetve miért nincs, és ha nincs, akkor miért van így. Addig nem ölhettek meg, ergo fütyülök rátok.
És kilépett a kapun.
HETEDIK fejezet—>>>