A Néma Revolverek Városa

1

– Benjamin Walter! – mondta Steen. – Emlékszik-e Babette-re?

– Emlékszem! – kiáltotta dühösen, mert hisztérikus lett. – De ön ne vonjon engem felelősségre!

– Én most agyonlövöm.

– Jól teszi! Miután mindenki előtt kijelentette, hogy készült erre, így tettének szándékosságához nem fér kétség, és önt felakasztják!

Az ártatlanul meghurcolt kasszafúró váratlan erkölcsi felháborodása mintha megállította volna egy másodpercre a fenyegető áradatot. Steen kissé megijedt. De gőgös hangon felelte:

– Honnan veszi a merészséget, hogy velem így beszéljen? Ön Babette-ért meg fog halni!

– Semmi köze hozzá! – kiáltotta Pencroft dühösen. – Babette engem szeretett, és én is szerettem!

Steen rémülten hátralépett, azután erélyesen mondta:

– Hogy ön szerette azt a versenylovat vagy nem, ez csak állatbarát mivoltát tisztázza. De felelnie kell a pénzemért, amit azért adtam, hogy Babette-et megfogadja. Negyvenezer dollárt nyert a ló! Én hét dollárral voltam benne a tétben, s maga felvette a pénzt!

– Vigyázz!

Hiába! Pencroft már iszkolt… Vakmerő embernek ismerték, szívesen verekedett, de itt nem volt sansz. Percek alatt elfutott. Hisz ez kész életveszély, így járni a világban! Megölik előbb-utóbb, vagy becsukják életfogytiglanra. Miért lenne nagyobb veszély a Fillipon nevű alak, mint általában Benjamin Walter előélete?

…Lihegve megállt egy percre, és ez volt a veszte.

Valaki mögötte futott és nekiütközött, de mert éppen őt üldözte, vidáman hempergett vele, verte és harapdálta, és amikor Pencroft belevágta egy kirakatablakba, körülbelül tízen jelentkeztek helyette női neveket és összegeket kiáltozva, amikkel adós volt. Egy késszúrás elcsúszott a bordáján… Négy-öt alakot már leütött. Keményen védte magát, úgyhogy tágult a kör… Nyilvánvaló volt, hogy Benjamin Waltert meg akarták lincselni. Ekkor szirénázva megérkezett a riadókészültség.

Zárt kocsiban viszik a rendőrségre, és fél óra múltán felolvassák előtte a rendőrbírósági ítéletet: Mexikó területéről kitiltják. A texasi határig toloncolják, és ott átadják szülőföldje hatóságának.

Most legalább tudta, hogy texasi. Sejthette volna erről a Benjamin Walterről? Sajna, az okmányait még nem nézte át. De mit csinál ő Texasban?

A texasi határon a kapitány lesújtva értesült, hogy átveheti Benjamin Waltert. Szeretett volna valami hibát találni az írásokban, de végül is át kellett vennie. Viszont ez esetben ő továbbítja az ország belsejébe. Neki itt ki ne szálljon ez az alak.

Este Benjamin Walter maradék pénzével megérkezett Texas fővárosába, Austinba. No itt legalább kialussza magát. Ha, amint mondották, több mint tíz éve nem volt itthon ez a csirkefogó, hát akkor igazán nem lehet baj. Bűne elévült, és ha nem: ő New Yorkba utazik.

Épphogy lehunyta a szemét, mikor ágyához jött egy felügyelő.

– Magát örök időkre kitiltották a főváros területéről.

– Kérem, az ilyen nőügyek…

– Nőügyek? És a hajhullás, az kutya?

– Nem kutya. Különben sem hullik a hajam.

– No gyerünk, gyerünk! Nem érdekelnek a viccei!

– Kitoloncolnak a holdba? – kérdezte öltözködés közben.

– Szülővárosába kísérem.

Szótlanul követte a detektívet, és örült, hogy az állomásig senki sem inzultálta.

– Mondja, kérem, miért ilyen kegyetlenek maguk egy emberrel szemben, aki ilyen hosszú idő alatt esetleg megjavult?

– Egy szót szólok és megérti: Probatbicol! – És szigorúan felemelte a mutatóujját. Pencroft lehangoltan bandukolt. Mit feleljen erre? Jobb, ha nem firtatja tovább a dolgokat.

Így azután szótlanul utazott a detektívvel. Úszni kell az árral. De ki tudja, meddig úszhat? Hiszen csupa örvény ez az ár, amivel viszik. Csak már New Yorkban volna…

– Na, megérkeztünk! – mondta hajnalban a detektív.

Bányavidék állomására futott be a vonat. És amint kiszállt az ütött-kopott fülkéből, koromtól fuldokló, keshedt pálmák között, egy roskatag állomás peronján, kissé megtántorodott.

Mi?

Az állomást jelző táblán ez állt:

FILLIPON

2

Ez az! Amit kerülni kell! Tehát nem ember, hanem város!

A szülővárosa!

Ha a New York-i vonat indulását megéri, nincs semmi baj, mert hogy itt mi várja, azt képzelheti.

– Elhoztam maguknak Benjamin Waltert – mondja vidáman a detektív az ott álldogáló állomásfőnöknek és bemegy az étterembe. Az állomásfőnök odalép és a vállára teszi a kezét.

Pencroft védekező pozícióba helyezkedik. De nem… Úgy látszik, ez nőtlen, és nem is volt szerelmi ügye, amiért Waltert üldözze, mert kedvesen és szelíden mondja:

– Hát elszántad magad, fiam, a hazatérésre?

– Hogy a fenébe ne… Egyszer csak haza kell jönni.

– Sokat változtál… Hát, öcsém, ha így gondoltad…

És szomorúan, szeretettel megveregeti a vállát. Mit siratja őt ez itt? Elindul a város felé. Egy nagyon jól öltözött, keménykalapos úr jön szembe. Mezítláb. Érdekes. És szemüvege van. És Pencroft látja, hogy odamegy az utcai árushoz, beleturkál a gyümölcsökbe, kiválaszt egy szép ananászt.

– Van magának képe? Valami képe?

– Kihez van szerencsém?

– Köszönöm, jól. Hol lakik? Megnézem, van-e kép magánál.

Ez nyilván a falu bolondja. De miért kap ingyen árut? Később még látja, hogy bemegy a trafikba, kihoz egy csomó szivart, nyájasan int, de nem fizet, és elmegy. Mögötte egy gyerek kiskocsit húz, egy szép nagy velencei tükörrel.

– Várjon, Szerkesztő úr! – kiáltja a gyerek.

– Nincs nálam óra!

De azért lassít. Tehát érti, amit mondanak, értelmesen beszél, csak mindig mást felel. Pencroft odaszól a gyereknek:

– Ki ez a Szerkesztő úr?

– Cödlinger, a bolond. Az orvos szerint a felelési centruma megbénult – és sóhajt. – Ó, uram! Ezt a gyönyörű tükröt elviszi.

– Annyi pénze van?

– Hát maga idegen? Mindenfelé tudják, hogy Cödlinger mindent elkérhet, amit akar.

És továbbmegy. No jó. Semmi köze ahhoz, hogy itt Filliponban hogy bánnak a bolonddal. A kannibálok is tisztelik az ilyen embereket.

Közben elterjedt érkezésének a híre, mert többen is kíváncsian nézik és köszönnek. De miért ilyen szomorúan, szelíden és sajnálkozva nézik?

Mit siratják itt őt?

Aki csak látja, átalakul gyászoló rokonsággá! Kedves…

Bemegy a szállodába. A portás riadtan áll a kis vityilló ajtajában.

– Nem lehet, Walter úr! Nálunk nem lehet…

Egy kisebb kocsmában a tulajdonos megtörli a kezét, mielőtt feléje nyújtja, olyan nyájasan üdvözli, de riadtan tiltakozik az ellen, hogy szobát adjon.

Sehol sem kap szobát. És este lesz. Egy nagy szakállú ember a vállára ütöget és elmeséli, hogy Anton azóta kivándorolt, ők nem kérik a pénzt, és a fülébe súgja, hogy vigyázzon, mert a városban kevesen tudják, hogy neki milyen szerepe van az ügyben, különösen azoknak nem mondták el, akiket ő szeretett. Pencroft érti. Szóval a város hölgylakosságának nagy része tájékozatlan.

Később egy nagyon öreg nő behúzza őt egy kapu alá.

– Idefigyeljen, maga piszok! Ha egy órán belül nem keresi fel Marjoire-t, akkor szólok Billnek meg Edgarnak, és keresztüllövik magát!…

– Bill és Edgar sose fognak ilyen aljasságot elkövetni!

– Én figyelmeztettem! A többi a maga dolga. – És otthagyja.

Felkeresné Marjoire-t, de nem tudja, kicsoda. Ezek szerint hercehurcára van kilátás Billel és Edgarral. Annyi baj. Egypár ökölcsapás nem a világ! De hol lakhat?

Éjfél után minden ablak, minden ház bezárult előtte, ott ült a Fő téren, és természetesen megeredt az eső. Erre kiült a pályaudvarra. New Yorkba megy. Egyet kondult a harang. Pencroft halálosan kimerült volt.

ÖTÖDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizennégy + kilenc =