A Néma Revolverek Városa

1

A közben nagy tömeggé szaporodott hallgatóságon moraj futott végig.

– Emberek! Mindenki, aki másképp cselekszik, az Fillipon ellensége! Békebíró! Teljesítsd a kötelességed!

És keresztbe tett csuklóit Pincho elé tartotta. Nyugodtan, emelt fővel állt, amíg megkötözték. Így vonult végig a tömeg élén a városon.

És többen levették mögötte a kalapjukat.

Az emberek ismét hittek Pencroftban.

A városházára vitték, ahol ott állt a New York-i urak előtt Lovell, Vuperin, dr. Gonzalez és a két város néhány öreg és tekintélyes polgára, akik az intrikákat évek óta szövik és tájékozva vannak az ügyről. A vizsgálat folyt.

Már kihallgatták az összeesküvő polgárokat és a régen elkövetett gyilkosság részletei tisztázódni kezdtek.

A rendőrkapitány referált a bizottságnak.

– Ez Benjamin Walter, aki a határkirendeltség átirata szerint toloncúton érkezett, és mert kuruzslás miatt örökre kitiltották a fővárosból, szülővárosát jelölték ki kényszertartózkodásul számára.

Két csendőr közrefogta a megkötözöttet. A lábainál megszólalt egy rejtélyes hang.

– Én vigyáztam, senor… Gonzalez cinkosa orvul támadt rám… és úgy volt…

Pencroft megkötözött kezeit rátette Dick fejére.

– Egy percig sem hittem, senor, hogy a magas férfiúi becsületén vagy bátorságán múlott volna valami.

– Köszönöm, senor… – és akadozva tette hozzá – szeretném, ha ártatlan lenne mindenben… Én ugyanis megfogadtam, hogy soha többé nem mondom azt a szót… Tudja, mit?

– Tudom, senor.

– Benjamin Walter – kezdte az elnök -, magát azzal gyanúsítják, hogy annak idején, néhai édesapja kérésére, magára vállalt egy gyilkosságot. De ezt a gyilkosságot később valóban elkövette.

– Párviadalban öltem meg Paolót és nem tudtam, hogy ő Paolo.

– Ez így történt – mondta Dick édesanyja. – Senki sem tudta, hogy Paolo a fivérem. Valamire készült, ezért titkolta, hogy a bátyám. Mister Walter elbúcsúzott tőlem, mert szerettük egymást. Ekkor benyitott Paolo, szóváltás lett belőle, párviadal, és fivéremet halálra sebezte a golyó. Mielőtt meghalt, nála járt Gonzalez doktor, akinek megmondta, hogy Walter ártatlan!

– Gonzalez doktor!

– A senorita téved. Paolo nem mondta nekem, hogy Walter ártatlan!

– Nem igaz! – kiáltotta izgatottan az asszony.

– Azt mondta nekem, hogy meg tudná menteni Benjamin Waltert, de le fogja tagadni, amit Paolo mondott. Paolo egyenesen megkérte őt, hogy tisztázza Waltert!

– Tiszteletre méltó igyekvés, hogy a senorita segíteni akar Walteren, de én ilyen kijelentést nem tettem. A haldokló nem mondta…

– De mondta! – kiáltotta most egy csengő, éles hang, és az embereket erélyesen félretolva, odalépett a bizottság elé Dick, maga előtt tartva sombreróját, peckes pihenjállásban.

– Senores! Tegnap este én hallgatóztam, amikor ez itten – Gonzalezre mutatott – beszélt az anyámmal. Én hallottam, hogy mondja: “Ha maga elárulja az igazat, akkor én kötélre juttatom Waltert! Mert nem mondom el, hogy Paolo így szólt…”

Elakadt, riadtan nézett jobbra-balra, vörös lett, majd sápadt, a haját tapogatta…

– Nyugodtan, fiam – mondta nyájasan a bizottság elnöke -, mit mondott doktor Gonzaleznek a haldokló?

– Azt, hogy… azt, hogy… – nyitott szájjal, lihegve állt, hirtelen nagyot kiáltott. – Magának kötelessége Waltert… igen, ezt mondta… kötelessége… Waltert… rebihalitálni!

Az utolsó szót szinte sírva kiáltotta, és döbbenten látta, hogy általános hahota tör ki.

De Gonzalez mészfehér lett. Tudta jól: elveszett. Az emberek nevettek. De ez nem volt az a nevetés, amit vidám eseteknél hallunk, különös nevetés volt, és felálltak és integettek, és mikor egy kis csend lett, Dick dühösen toppantott.

– És nem tudom, mit nevetnek ezen!

A bizottság elnöke egészen előrehajolt az asztal felett, különösen csillogó szemmel, mosolyogva nézett a fiúra, és nyájas, de kissé bizonytalan hangon azt mondta:

– Ne törődj fiam, vele! Megérdemelnéd, hogy minden ember külön kezet rázzon veled, mert különb fickót még sosem láttam.

Valaki kuncogott, de a bizottság elnöke erélyesen kopogott a ceruzájával.

– Ha még valaki kineveti mister Stevensont, kénytelen leszek a nyilvánosságot kizárni!

– Kérem – kiáltott most Walter -, ne hagyják doktor Gonzalezt eltávozni!

Izgatott moraj futott át a helyiségen, és a békebíró a doktor vállára tette a kezét.

– Doktor Gonzalez! Hamis tanúzásért…

Az elnök gyorsan közbevágott, hogy egy jóhiszemű jogsérelmet megakadályozzon.

– Intézkedésemre őrizetbe veszik a tanút.

Újra a kisfiúhoz fordult nyájasan.

– Ismételje el nyugodtan, mister Stevenson, amit az imént mondott, és figyelmeztetem, hogy komoly következményekkel jár a vallomása. Tehát ön hallgatózott, és Gonzalez elismételte a haldokló utolsó mondatát. Mit mondott Gonzalez doktor, mi volt ez?

Dick nagy lélegzetet vett.

– Hát kérem… Azt mondta, hogy: magának kötelessége Waltert reli… – fenyegetően körülnézett. Senki sem mosolygott. – Egész pontosan azt mondta, relihalitabilálni… rebati… rehibadt… – Nagyot nyelt, a kezével egy lapos befejező mozdulatot tett. – Ezt mondta.

– Köszönöm. De azt hiszem, úgy mondhatta, hogy – és előredőlt az asztal felett, szótagolva – rehabilitálni.

– Könnyen meglehet. Ha lehet úgy is mondani… Kérem, senor, megígérte, hogy nem fognak nevetni!

De hiába volt minden, elemi erővel tört ki a nevetés.

Nagy nehezen ismét csend lett, és ekkor azt mondta az elnök:

– Mit szól ehhez, doktor Gonzalez?

– Vallomást fogok tenni.

– Hiába is próbálná azt állítani, hogy a gyerek ezt a szót kitalálta. Kimondani sem tudta. Ez az egy szó semmi más szóhoz nem hasonlít.

És most következett az ügy szenzációs fordulata.

– Őszinte vallomást fogok tenni – szólt Gonzalez. – Amikor engem a sebesült Paolóhoz hívtak, körülbelül akkor gyűlt össze az a kilenc tekintélyes polgár, akik elhatározták, hogy Paolót megölik az erdei úton. Én közéjük tartoztam. Paolo azonban nem mehetett a vasút felé az erdei úton, mert megverekedett Benjamin Walterrel, és halálos sebbel feküdt a szobájában. Közben megérkezett a kislány, és felrakta a poggyászt a targoncára az udvaron. Nem sejtette, hogy Paolo útjához már nem kell poggyász, sem kíséret.

– Ha Paolo belehalt a sebbe, ki volt az, akit a nyolc ember megölt?

Tisztán, világosan felelt az orvos.

– A fiatalabb gróf Montagezza!

Nagy megdöbbenés feszült a csendben. Az öreg Lovell, egyike a tett elkövetőinek egész halkan suttogott, és mégis mindenki hallotta a hatalmas teremben.

– Megöltük Montagezzát… Istenem!…

– Elég volt! – folytatta az orvos. – Legyen vége az egésznek, befejezem. Montagezza halálának én vagyok az oka. Amikor Paolo haldoklott a karjaimban, megmondta, hogy a nővére tud egy nyomot az Adatra… Éppen kiszenvedett, amikor a szomszéd szobából kilépett Montagezza. Aznap érkezett vissza kétéves útjáról. Bejárta egész Mexikót, hogy adatokat keressen az apja tisztességére. Végül értesült arról, hogy valakinek döntő bizonyíték van a kezében, visszatért hát Filliponba, felkereste Paolót. Paolo azonban már haldoklott, és nem beszélhetett többé senkivel, csak velem néhány szót.

Montagezza egyenesen megkérdezett, hogy mit mondott nekem a haldokló. Ekkor indítottam el útjára a tragédiát. Azt feleltem, hogy a pályaudvar felé vezető úton találkoznia kell valakivel, akinél az Adatot hagyta letétben. Azt ajánlottam Montagezzának, hogy vegye magára a halott hosszú, fekete kabátját, különös nemezkalapját, az alakjuk egyforma, induljon el, talán megtéveszti az illetőt…

– Gazember…

– Sakál! Orgyilkos!

Lincselés szaga úszott a levegőben, az elnök hiába kopogott, öklök, botok emelkedtek fel, ekkor egy megkötözött csuklójú ember a vádlottak padjára állt és erélyesen, ércesen ezt kiáltotta:

– Csend legyen! – Csend lett. – Csak a törvény szabadíthatja meg ezt a várost! Aki megfélemlíti Gonzalez doktort, az ellensége Filliponnak!

Mindenki visszaült a helyére, és csend lett. Az elnök csodálkozva nézett Benjamin Walterre, aki ismét leült a padra. Még mindig nem sokat tudott az ügyről, de néptribun volt. Ez több, mint az ész és tudás.

– Tessék csak folytatni – szólt jóindulatúan az elnöknek, és ez még jobban megrökönyödött.

– A kislány elaludt a poggyászokon, és miután Montagezza elindult, felkeltettem. “Ott megy a gazdád a vasúthoz… Kövesd Paolo urat, az állomáshoz megy.” A lány látta a távolodó alakot, aki megtévesztésig hasonlított a halott Paolóhoz, követte és messziről látta, amint a folyóba taszítják, miután letépték a kabátját. Így történt, hogy a kilenc ember látta is a sebes árban felbukkanni valahol az alsó folyásnál a tetemet, és legnagyobb meglepetésükre ott találták a házban agyonlőve a szerintük meggyilkolt Paolót, másodszor is holtan. Most egyrészt az fenyegette a várost, hogy kilenc embere gyilkosnak bizonyul, másrészt, hogy az Adat révén elvesztik a bányát. Hogy tudtam a titkukról és nem jelenhettem meg az erdei találkozón, ez biztosította felettük a hatalmamat. Ha nem is éreztettem velük soha, házat, földet, vagyont szereztem, mert a nyolc első ember a kezemben volt.

– És kicsoda Prentin?

– Ezt én nem tudom. Én megijedtem Waltertől, mert ha beváltja az ígéretét, akkor megszűnt minden hatalmam. Azt akartam, hogy elszökjön, ezért a nyolc emberrel megbeszéltem, hogy felkeresem őt és megölöm – de úgy intéztem, hogy a revolver csütörtököt mondjon.

Valami kipattanó szörnyűség permanenciája izzott a zsíros, pállott légkörben, a verejtékes, dermedt arcok között.

– Kérem, itt még valamit tisztázni szeretnék… – Ugyanis – szólt közbe az öreg Lovell – nem nyolcan voltunk ott az erdőben, hanem kilencen.

A végsőkig feszült némaságban most felmorajlott a meglepetés, és nagyon erélyesen kellett kopogni az elnöknek, hogy csend legyen.

– Nem értem! Hogy lehettek kilencen, ha Gonzalez doktor nem jöhetett el, és kilencen lettek volna vele együtt?

– A kilencedik volt Prentin! Ezt már régen tudjuk. Prentin velünk volt, és amikor lerángattuk Montagezzáról a kabátot, bizonyára magához vette a zűrzavarban az Adatot. Erre következtettünk.

– Gonzalez doktor! Benne lehetett az, amit önök Adatnak neveznek, a kabátban?

– Lehetséges. Őszintén megmondom: átkutattam volna a halott zsebeit, de Montagezza belépett, és ezt lehetetlenné tette. Így tehát lehet, hogy agóniájában említette Paolo az Adat régebbi rejtekhelyét, ahonnan indulása előtt kivette, és a kabátjába tette. Ezt onnan gondolom, hogy én egy embertől, akit nem nevezek meg, értesültem egy, az Adatra vonatkozó letét szövegéről, amelyben Zsófia síremléke mögött jelöli meg az okmány helyét Paolo. Valamennyi síremléket, amely alatt Zsófia keresztnevű nők pihennek, megnéztem, már fél évvel ezelőtt, de nem találtam az okmányt.

Pencroft megvakarta a fejét. Ezt előbb is mondhatta volna. Ez esetben nem állítja fel a kasszafúrás és a pofozkodás gyorsasági világrekordját. Ez a Pipo, akit nem nevez meg, tehát egy csirkefogó, aki összejátszott Gonzalezzel és felbontotta számára Paolo levelét.

– Honnan tudja – kérdezte az elnök Lovellt -, hogy a sötét erdőben kilencen voltak?

– Én osztottam ki a fütykösöket. Nem akartuk, hogy bárkinek is mentsége legyen. Ne lehessen megállapítani, ki ütötte le. Ezért kilenc fütyköst osztottunk ki az erdő sötétjében. Lebernyegekben elvonultak előttem nyolcan és átvették a fütykösöket. Magam voltam a kilencedik.

– Kérem, elnök úr – emelkedett szólásra Pencroft -, ha feltehetnék néhány kérdést, megmondom, kicsoda Prentin.

Az elnök hosszan nézte. Nagy csend volt. Egy nagyon távoli ajtó nyikordulása hallatszott.

– Megengedem, hogy kérdéseket tegyen fel.

2

– Feleljen, Gonzalez doktor – kérdezte Pencroft -, hogy hol volt maga, amikor értesült Paolo szerencsétlenségéről?

– Ezt tudhatná – felelte keserű mosollyal. – Mikor maga aláírta apjának a beismerést és elment, találkozott velem a folyosón, mert Bunny házában volt találkám a maga édesapjával. Ő odament beszélni magával, és együtt indultunk volna az erdőbe.

– Helyes. Én elmentem. Összeütközésem volt Paolóval, és megverekedtünk. Jöttek magáért, hogy sebesülthöz hívják.

– Hildegard… – mondta megdöbbenve dr. Gonzalez.

– Értem! – mondta az elnök. – Hildegard férfiruhában volt a kilencedik, és ez a hölgy…

– Ez a hölgy engem ápolt – szólt közbe Dick édesanyja -, ez teljes alibi. Másfél órán keresztül ott ült mellettem. Közben átjött a rendőrkapitány.

– Tehát nem tudunk semmit – mondta az elnök.

– Én tudom, hogy ki Prentin – mondta Pencroft. És hosszú szünet után közölte élesen, vádlóan. – Egy Sterbinszky nevű lakáj volt, kinek a keresztnevét nem tudom! – És az általános zajban már feltartotta a karját és belesüvöltött. – Csend! A kapitány intézkedjék, hogy senki se hagyja el ezt a termet! Sterbinszkyt tanúvallomásra kell hívni, és aki egy pisszenéssel jelt ad, azzal elbánnak mint a cinkosával!

Az elnök egy szóval sem mondta, hogy a vádlott ne intézkedjék. Störens kapitány messzedöngő léptekkel elhagyta a termet. Öt perc múlva ott állt Sterbinszky. Nyugodtan, zsírosvörös arccal és mosolyogva.

– Sterbinszky úr! Valaki azt állítja, hogy azon a napon, mikor tizenkét év előtt elhagytam a várost, mialatt Hildegard felment az emeletre a doktorért, én a maga szobájából kivittem egy fekete tokot. Úgy tudom, hogy maga akkor a szobájában volt…

– Kérem, én nem akarom a vádlottat terhelni, de sajnos nem voltam a szobámban, jött miss Hildegard sírva, roskadozva, kérdezte, hogy ott van-e Gonzalez doktor, és én kénytelen voltam a hölgyet feltámogatni az emeletig. De nem hiszem, hogy Walter úr bármit is elvitt volna a szobámból.

– No, de ha mindjárt lejött az emeletről…

– Én nem jöttem le mindjárt, mert hallottam, hogy szegény… Illetve…

A hisztérikus zúgásra ijedten, lihegve kapkodta a fejét, az elnök nagyon erélyesen kopogott, és a vádlott összekötött kezeivel csapkodta a padot.

– Ha maga hallotta, hogy Paolo megsebesült, miért nem árulta ezt el évekig, miért hagyta a rejtélyt, és akkor hallania kellett azt is, hogy Gonzalez doktor nem mehet el valahová, ahol kilencen lesznek, és követte néhai édesapámat, és felvette a kilencedik kámzsát…

Sterbinszky dermedten állt.

– Vagy tagadja – ordította Pencroft -, hogy maga Prentin!?

Csak valami halk, hörgésszerű hang szállt fel a csendben, de Pencroft már újra kiáltott.

– Csak az lehet Prentin, aki tudta, hogy az orvos nem jelenik meg a találkán. Csak Sterbinszky tudhatta, mert ő kísérte fel Hildegardot, és hallgatódzott. És hazudik Burns, amikor azt állítja, hogy engem valami fekete táskával látott kilépni Sterbinszky ablakán, mert ilyen tárgya Sterbinszkynek nem is volt!

Ezt senki sem értette. Burnsöt ki sem hallgatták. Ott állt, távol Sterbinszkytől és tátogott, de Störens kapitány szorosan mellé állt. Sterbinszky viszont dühösen kiáltotta:

– Burns igazat mondott! Nekem igenis volt egy fekete táskagépem, mert a lányom gépen írt, itthagyta, amikor elutazott, és maga tudta jól, hogy ez nálam van.

Pencroft nyugodtan az elnök felé fordult.

– Ez az írógép Burns házában a padláson megtalálható, az A betűje beleüt a szomszédos betűbe, mert hibás. Ezen a gépen írták Prentin leveleit. Ezt az írógépet a meggyilkolt Paolo két dollárért bérbe vette Sterbinszkytől, és a költözés napján valamennyi holmijával együtt elszállította Burnshöz. Mert rendes ember volt, pontos leltárt készített és a leltár alján odajegyezte, hogy az írógép Sterbinszkyé. Tessék, itt a leltár. – És a felső zsebéből elővett egy írást, megkötözött kezével az elnöknek nyújtotta. – Csak így tudtam kivenni Sterbinszkyből, hogy ő is elismerje, ami a leltárban áll.

Az elnök nem a leltárt nézte, hanem a vádlottat.

– Magát mivel vádolják?

– Csalással.

– Miért?

– Nem tudom.

– Azt mondta… – jegyezte meg a békebíró -, hogy az Adat nála van. És nincs nála.

– Honnan tudja? – kérdezte Pencroft. – Kérte tőlem?

Rövid, zavart szünet után az elnök megszólalt.

– Ez az adat nevű okirat hol van?

– A leltár másik oldalán, amely az elnök úr előtt fekszik.

Ekkor már mindenki állt. Visszafojtott lélegzettel.

Felnőtt férfiak szinte öntudatlanul ujjaikkal az ajkukon babráltak, nők mellükre szorították a kezüket, nyitott szájjal meredt előre minden fej.

Az elnök felállt, miután átfutotta az írást, és lassan, kissé fátyolos hangon mondta:

– A kezemben levő okirat, Miksa császár egysoros parancsa, teljes felhatalmazást ad tisztjének. Alatta más színű tintával ez áll…

Az elnök olvasott.

“Én, Prentin Jeremiás császári tiszt, ezen órában értesültem, hogy ő császári és királyi fensége Miksa főherceg, Juarez ítéletét elszenvedve, nincs többé. Követem uramat a halálba, hogy megosszam sorsát. A pénz, amely további ellenálláshoz fegyverekre és egyebekre birtokomban van, legyen e békés város felvirágozásának alapja. Itt halok meg, itt éljen császárom emléke mellett az én gyorsan múló emlékezetem, munkában és békés fejlődésben. Barátom, gróf Montagezza, megbízásomra kérésemnek eleget tesz, és a rám bízott pénzen, melynek immár gazdája nincs, Fillipon város számára megnyitja a környék széntelepeit.

Jeremiás Prentin császári őrnagy.”

Sokáig álltak némán, mozdulatlanul, mintha plasztikonná vált volna a terem, megannyi viaszbábbal.

3

Miért csinálta Sterbinszky? Mert gyűlölte a várost, mert ez a város megalázta és összetiporta, tönkretette a leánya boldogságát. Mert mindenki revolverrel járt, félrelökdösték az utcán, és pisszenni sem mert, és amikor elitta egy jótékony előadás belépődíját, előbb meg akarták lincselni, azután börtönbe vetették, és csak leánya feláldozásával menekülhetett, mert a hódoló Vaszinszky visszafizette a sikkasztott összeget, cserébe leánya kezéért.

És az öreg lakájt csak úgy félrelökdösték, megvetették mindig. És akkor hallotta, hogy Walter és Paolo megverekedtek. Hildegard elsietett, és azt is hallotta, hogy a doktor visszatér a szobába az öreg Walterhez, aki nem tudta, hogy az orvost hova hívták, és azt mondja: nem jöhet el az erdőbe, hogy részt vegyen az ügyben. Sterbinszky elmegy az erdőbe. Színészi fantáziáját izgatja az eset. Ó! Nem pénzről van szó, habár Sterbinszkyről kiderült, hogy húszezer dolláros letétje van. Ő a titokzatos hatalom című szerepet játszotta. A halott Prentin hazajáró szellemét, aki ezt a revolveres, nyegle várost, ahol annyiszor megalázták, elsősorban eltiltja a revolvertől. Azután szétküldi postán további parancsait, és azokat teljesíteni kell.

Ezt már Burnsszel együtt főzik ki. Burnst beleavatja. Mert Sterbinszky buta. Ezt ő tudja magáról. Burns azután sokféleképp kiaknázza a helyzetet. Hogy hol van az Adat, azt nem tudják, de sejtik, hogy Paolo valahol elrejtette, és nem fog előkerülni. Csak akkor inog meg ez a hitük, amikor Pencroft visszatér. Úgy látszik, tud valamit. Burns szerepét is sejtheti. Jön bosszút állni, amiért meghamisították a csodaszerét. Hildegard, aki féltékeny volt, Burns, aki gyűlölte Waltert, hamis szereket adtak ki a patikában.

Burns Paolóval is jóban volt. Az írógép, amit Paolo elküld, ott marad a padlásán. Ott gépelik Prentin leveleit. Eltiltják az embereket a revolvertől, rászabadítják a városra ingyenélőnek a két bolond Cödlingert, akik vagyonokat rabolnak. Ez most mind kiderül este, az örömmámorban úszó városban, Raviannak és Filliponnak a városházán lakomázó első polgárai között.

Az asztalfőn Pencroft ül.

– Önként árulom el a két Cödlinger rejtélyét – mondja Vuperin. – Vandramas azt hitte, ezek tudják, hogy hol az Adat. Elfogta, titokban Ravlanba vitte, és egy elhagyatott ház pincéjében eredménytelenül vallatta őket, végül is a két ember teljesen megzavarodott. Burns kétkulacsos politikát folytatott. Nekem azt mondta, hogy az én zsoldomban áll, és Ravian kéme Filliponban, de közben, mint tudjuk, most már Prentinnel is összejátszott. Azt hiszem, nem is lehet kétséges ma már, Burns valahogyan megtudta, hogy a Cödlinger fivérek Vandramas vallatásától teljesen megzavarodtak, egyébként is alkoholisták voltak és súlyosan terheltek. Talán abban a reményben, hogy esetleg ő fog valamit tőlük megtudni, letelepítette őket Filliponba, és Prentin nevében megparancsolta, hogy a két Cödlinger minden kívánságát teljesíteni kell. És így értékes szőnyegeket, drága konzerveket, ékszereket és porcelánokat szedtek össze ok és cél nélkül, ami kegyetlen gazság volt Burnstől, különösen azért, mert a Szerkesztő úr a város legszebb képeit is összeszedte.

– Ezért legyenek hálásak neki – mondta Pencroft. – Verheti a fejét a falba ez az ostoba.

– Mi köze a képeknek ehhez ?

– Burns úgy tett, mintha ő maga is Prentin szolgái közé tartozna, mint a polgártársai. Amikor tehát Cödlinger elkért tőle bizonyos képeket, hacsak nem akarta elárulni, hogy nincs mit tartania Prentintől, oda kellett őket adnia. És így derült ki minden.

– Nem értem – mondta Störens kapitány. – Hogy függ ez össze az Adattal? A néhai Paolo meghagyta, hogy Zsófia síremléke mögött keressék, de ott nem volt.

– De ott volt.

– Hát, kérem, Gonzalez doktor és egy ismeretlen tettes is tűvé tettek minden síremléket, amelyen a Zsófia név állott.

– Egyet nem – mondta Pencroft. – Schotek Zsófia báróné síremléke mögött nem keresték. Paolo, aki, úgy látszik Miksa párti családból származik, egy képet tartott a lakásán Schotek Zsófia bárónő síremlékéről. Emögé rejtette az Adatot. A többi holmijával együtt Burnshöz került, és Burns, aki mint Prentin úgy intézkedett, hogy mindent meg kell adni, amit Cödlinger kér, kénytelen volt odaadni ezt a képet, és sejtelme sem volt, hogy attól fogva az Adat ott lóg Cödlingerék kunyhójában a falon. Végső kétségbeesésemben megpillantottam a falon Schotek Zsófia síremlékét! Tehát, ha Burns nem ajándékozza el a Schotek Zsófia síremlékéről készült képet Cödlingernek, éppen egy, a saját padlásán, saját vagy Sterbinszky kezével gépelt Prentin-féle parancs következtében, úgy előbb-utóbb meglátja a kép aljára írva, mintha a fényképész cégjele volna, ezt: “Adatitt.” Szóval ez a két szó, hogy “Adat itt”, egy szóba és kissé kacskaringósan van odakanyarítva. Én is csak utólag vettem észre.

– Honnan tudta akkor, hogy ott a keresett írás?!

Pencroft krákogott. Senki sem értette, mivel a pástétomban nincs szálka. Végül azonban komor titokzatossággal felelte:

– Tizenkét évi fáradhatatlan nyomozás vitt a célomhoz. Ez az ügy azonban úgyszólván teljes egészében, a Probatbicol valamennyi részletével együtt, maradjon örök titok.

Ez volt a bosszúja.

Ugyanis a Probatbicolt még mindig nem értette.

Ilyen nevű szereplő az ügyben nincs! Ilyen anyagot nem bányásztak, ilyen nevű gyermek adoptálására nem szólították fel, ezen a címen hölgyektől nem kapott verést. És mindenki tudja itt, hogy mi az vagy ki az, csak ő nem. Lehet, hogy Cödlingerék házát hívják Probatbicol Laknak? Kézenfekvőnek látszik. Viszont annyival indokoltabb, hogy ő elhallgassa Pipo vaskereskedőnél tett látogatását, mivel a kasszafúrás világrekordjáért az első díj legalább egy év, mondjuk enyhítő körülményekkel fél év, nem szólva a sok néhai Zsófiáról, hevenyében átnézett síremlékeikkel.

– E tizenkét év alatt, amíg a Probatbicol fonalán elindulva végső következtetéseimmel, nyomozásaimmal, adataimmal eljutottam odáig, hogy hazatérjek…

Störens kapitány köhécselt és letisztogatott valamit a zubbonyáról. Most jutott eszébe, hogy az első napok izgalmában elfelejtette Benjamin Walter tolonclevelét iktatni, Kubától napjainkig. Anton Burnst és Sterbinszky Tivaldot letartóztatta még aznap.

Pencroftnak ismét a torkán akadt egy szálka, és krákogva, nagyon közelről megnézte a pástétomot, mert szintén arra gondolt, hogy a fővárosból toloncolták, de már a kubai rendőrség kezdte ezt a lehetetlen magatartást, és érdeklődésére a detektív csak egy szót mondott: Probatbicol!

A különböző felköszöntők és hozzászólások során tovább tisztázódtak ennek a bonyolult ügynek még ismeretlen részletei. Paolo leleményes ember volt. Jeremiás Prentin császári tiszt halálának körülményeit kutatta. Mint nővére mondta, sokat járt a megboldogult Werwielbe. Werwielben akkoriban gyűjtőtábor volt és katonai kórház, ahol Miksa császár sebesülten, betegen átszökdöső seregrészeit összegyűjtötték. Prentinen csak sürgős műtét segíthetett, miután öngyilkos lett és Montagezza gróf Werwielbe szállította a katonai kórházba. Montagezza úr volt. Nem is gondolt arra, hagy valaki egy spanyol grófot rablással és gyalázatosságokkal vádolhasson. Miután Prentin közölte végakaratát, sietett a pénzzel, városa érdekében, New Yorkba. Mire visszatért, Prentin már meghalt. Hazahozatta, és eltemették. Az Adat okiraton Werwiel város levéltárának pecsétje is rajta volt. Werwiel Miksa császár óta város lett. Az egykori gyűjtőtábor sokféle francia, osztrák, angol írásait, dokumentumait, parancsait a levéltárba tették, az ilyen dokumentumokat megillető felületességgel. Közöttük Jeremiás Prentin végrendeletét is. Úgy látszik hogy a tiszt jobban ismerte az embereket, mint Montagezza gróf, a halála előtt feljegyezte az úgynevezett Adatot. Hogy azzal aztán mi történt? Talán az egyik orvos az íróasztalába tette. Száz és száz beteg jajgatott, nyögött Werwielben, száz és száz ember kereste ott akkoriban hozzátartozóját, barátját, miközben meghalt Jeremiás Prentin. Visszatérve New Yorkból, sietve érkezik a táborba Montagezza. A gondnok felüti a könyvet; “Akit ön keres, az egy hete meghalt”. A gróf elmegy, és valószínűleg kérvényt ír. Engedélyezik, hogy a tisztet exhumálják, és újra eltemessék Filliponban. Így lehetett. Megviselt uniformisa és egyéb holmijai Montagezza grófhoz kerültek, aki ekkor már sejti, hogy rosszul ismerte az embereket. Végrendelet, intézkedés sehol! Évtizedeken keresztül suttogás, panasz, gyanúsítás, de sehol semmiféle bizonyíték. Azután Prentin rokonai Mexikóban elkezdik mondogatni: Hohó! Egy császári tiszt nem szokta a rábízott pénzt minden feljegyzés nélkül kezelni.

És ekkor kezdődik Vandramas fiának szerepe, aki Mexikóban bevádolja Montagezza grófot. Továbbá Vuperin fia is bekapcsolódik az ügybe, úgy érzi, hogy bűntény révén ütötték el Raviant a bányától, olyan pénzzel, amely őt legalább úgy megilleti, mint Montagezza grófot. Apja éppen olyan jó barátja volt Prentinnek, és éppolyan hűséges híve Miksa császárnak.

Hol volt az Adat mielőtt Werwielben levéltárba tették? Ha nem az orvos íróasztalfiókjából, úgy egy ápolónő köténye zsebéből kikerült valami hivatalba, ahol őrizték, és várták, hogy jelentkezzék valaki érte. Valaki azután a városparancsnoksághoz küldte talán az írást, és itt kiadták tanulmányozásra, megszámozták, odatűzték egy aktához, és addig vándorolt, míg valaki megunta és egy másik fiókba dobta.

Így volt-e vagy sem?

Ez az, ami sose fog kiderülni.

Tény, hogy Prentin Werwielben halt meg, és Paolónak évtizedek múlva eszébe ötlött, hogy szálanként áttanulmányozza a levéltár minden papírját. Azután ráakadt erre az írásra, és látta, hogy Montagezza ártatlan. Miért rejtette az okmányt egy kép alá? Kalandor volt Paolo? Aki maga is, mint Prentin szelleme vagy más, zsaroló módon lépett volna fel? Ha nem csap össze Walterrel, amikor az a nővérétől búcsúzkodik, akkor ezt is meg lehetett volna tudni. Vagy arra gondolt, hogy az okmány birtokában egyezségre bírja a két várost? Mindenesetre érezte, hogy itt puskaporos a levegő, és New Yorkba akart menni.

Cödlingerrel sokat látták együtt Paolót. Egy elejtett szavából tudta meg a Szerkesztő úr, hogy miben sántikál Paolo, vagy a werwieli levéltár altisztjénél szimatolta ki, hogy valami levelet látott titokban… Ezt sem lehet tudni. Nem is fontos. Tény az, hogy az alkoholista Cödlinger fivérek egyike pénz hiányában bizonyára eltúlozva értesülését, a régen elhalt Montagezza gróf fiához ment, hogy megzsarolja. Természetes, hogy ez kidobta. A részeges, dühös félbolond ember össze-vissza kezdett fecsegni, és ezzel elindította két ember katasztrófáját.

Walter apja és a többi filliponi tekintélyes polgár a Cödlinger fivérektől értesült a Paolóval kapcsolatos suttogásokról, amelyeket egyéb tények és Paolo magatartása is megerősített: Az, hogy Paolót néhány beavatott ugyanazon a napon kétszer látta holtan, hogy a város régi eseményei között lappangó sérelmek, gyűlöletek démonai lassanként rátapadtak erre a gyászos históriára, már nem csoda. Minden városban találunk Sterbinszkyket, megtaláljuk az elnyomott nagyravágyó, nyomorban élő körorvos rejtett keserűségét, hogy se háza, se földje, garasokért térdig elvész a csatakos dűlőutakon, hogy egy törött lábat bepólyáljon. Ott van a New Yorkba vágyó, félművelt patikus, Hildegard, az eldobott szerelmes, valami misztikus, kideríthetetlen öngyilkossági históriával. Ervin valamit megtudott. Ervin öngyilkos lett és ezt a titkot elvitte a kisvárosi temetőbe. Az is lehet, hogy amikor Hildegard bánatában sűrűbben járt a házhoz, csak akkor kezdett Burns felesége betegeskedni, és talán a patika halott cseréptégelyei mondhatnának erről valamit…

– Csak mi vagyunk itt olyan idegesek, uraim – mondta most elgondolkozva Pencroft. De joggal, mert húsz perce rendeltem azt az ürücombot, és még mindig nem hozzák. Ilyesmi odaát a másvilágon szerintem nem fordulhat elő, és ha igen, az ember akkor sem ideges, mert nem fenyegethet senkit a lehetőséggel, hogy másnaptól kezdve a konkurens túlvilágra jár étkezni. Azt hiszem, erről az ürücombról elég, ha nagyjában ennyit mondok. – A város természetesen nem is sejtette a história lényegét. A város csak érezte, hogy veszélyben a bánya, és Prentin kezében vannak…

Ezután még sok szónoklat hangzott el. Pohárcsengés, és Benjamint számosan üdvözölték. Közben odalépett hozzá az a szájharmonikás, aki most már a hangszerek közül végképpen két hatalmas automata pisztoly mellett döntött.

– Ne félj semmit, veled vagyok. Edgar és Bill várnak kint.

– Mondd meg nekik, hogy előbb vacsorázom – súgta dühösen -, az altiszt vigyen oda újságokat.

És miután követelték, hogy felszólaljon, méltóságteljesen ismét beszélni kezdett. Nagyjából azt mondta, hogy itt mindenki ismeri őt fiatal korából, és tudják, hogy mennyire teljesítette a kötelességét. Az idősebb urak közül többen is bólogattak sóhajtva. Később is csak ez lebegett a szeme előtt, folytatta, a város, Prentin, Vuparin és Miksa császár… illetve Montagezza. Ő a császárt nem ismerte, de derék tisztjei voltak.

Az ördög látott ilyet, hogy lóhátról néptömegben, milyen nagyszerűen és könnyen megy, most pedig egyik ökörséget a másik után mondja. Megtörölte izzadó homlokát, és kijelentette, hogy a városban legalább egy mellszobrot kellene állítani Miksa császárnak, mivel itt sohasem fordulhatna elő, hogy agyonlőjenek egy ilyen gentlemant… Ebben a városban ez ismeretlen fogalom. Nem a gentleman, hanem az agyonlövés… Ami aztán azt eredményezi, hogy itten a ravianiak jönnek a bányával… Mert ugyanis… Ha ezt vesszük, ez a város bányászott, és izé… mindenki éljen a munkájából. Ha a dr. Raggambo fivérek elisszák a házukat, vagy mondjuk a két Mallina… Szóval, meleg van itten, tehát ezért, mielőtt kinyitná az ablakot, csak annyit mond, hogy az emberek lehetőleg Filliponban próbáljanak meg tisztességben élni, mert a pofozkodásnak, rablásnak és részegeskedésnek semmi értelme. Erre üríti a poharát!

Kissé megkövülten hallgatták, és halálos kimerülten leült, és mikor mindenki emelte a poharát, mondta hogy köszöni, de ő már nem iszik ma. És elhatározta, hogy soha többé nem nyitja ki a száját, ha olyan emberekhez beszél, akiknek a feje búbját nem látja közben. Azután jött a bajuszos és fülébe súgta, hogy Edgar és Bill türelmetlenek.

No, ezt legalább lehet gyalog is! Pardont kért, és mert szórakozott volt, ott az asztalnál nézegette meg két revolverét, azután kiment. Ezeket a taknyosokat most elintézi.

Első meglepetés, hogy Edgarnak övig érő, ősz szakálla van, Bill akkora, mint egy létra, szintén legalább negyven, és úgy mozog, mint valami lajhár.

– Kérem szépen, Ben – kezdte az öreg -, azért jöttünk, hogy…

– Nem kell sok mese – kiáltotta nyomban -, fütyülök Imánuelre!

– Nézze – mondta a szakállas -, itt rólam van szó…

– Senkit se adoptálok! Gyerünk a revolverekkel!

A hosszú erre a zsebébe nyúlt, Pencroft egy csatakiáltással leütötte, hogy a pad alá gurult.

– Minek bántotta? – kiáltotta a szakállas. – Meg akarta mutatni magának az értesítést. Maga Imánuelt adoptálta, és ezt nagyon köszönjük, de most visszatért Fordtól, és kiderült, hogy maga valami hajón bűncselekményt követett el, és bezárták. Büntetett előéletű. Könyörögni jöttünk, hogy adjon meghatalmazást Lopez ügyvédnek. Nem sajnálnánk egypár ezer dollárt, ha vissza lehetne csinálni az adoptálást.

Hát ez szemtelenség! Ez a derék Benjamin Walter adoptálja a ronda hölgy rokonát, aztán bezárják szegényt, biztosan valami nő miatt, és most nekik áll feljebb.

– Nézze! Én az egészet azért csináltam, hogy jóvá tegyem a hibámat. Ez megtörtént, a bűnhődés a maguk dolga. És ez a Ford nekem ne ugráljon, ha a fiamról van szó…

Bumm!

Az óriás, aki felkelt, eddig szelíden álldogált, erre a szóra nyomban tüzelt. Hatan fogták le.

– Mit mondott maga?! Mit mondott maga a gyerekemről?! Madonna! Kinek a fia Imánuel?

– Hát, kérem, én nem tudom!

Erre az öreg is előrántotta a két revolverét!

Óriási riadalom lett. Kiderült, hogy e családnak egy év hiányzott az amerikai állampolgársághoz. Bevándorolt olaszok. Walter valami üzlettel kibolondította őket Filliponból Dél-Amerikába, ahonnan vissza kellett térniük, és akkor megígérte, hogy Imánuelt adoptálja, ha úgy adódna, hogy külföldi állampolgársága miatt a fiú nem kap munkát, mivel az évet másutt töltötték. Erre most itt áll a család a legnagyobb rágalom és gyanúsítás özönében.

De az ünnepség árját már nem lehetett megállítani egy incidenssel.

Örömmámorban harsogott a város!

Ordítoztak és lövöldöztek, és valaki a Fő téren arról szónokolt, hogy Raviant beveszik a konszernbe, a két város egyesülni fog, és a két város polgársága az országúton, az utcákon ölelgette egymást, az emberek a vállukon vitték Pencroftot. Ravianiak, akik halálra keresték nemrégen, a kezét szorongatták, a kalapjukat lengették feléje!

Fillipon valamennyi ablakát kivilágították!

Pencroft ott állt a főtéren zenében, rivalgásban, a mámoros tömeg felett egy dobogón, és látta, amint Vuperin hajadonfőtt érkezik, és azt mondja harsányan:

– Bocsánatot kérek Fillipon lakosaitól, és büszke vagyok, hogy kezet szoríthatok Benjamin Walterrel!

És kezet szorított, és zene szólt, és fáklyákat hoztak és süvöltő éljenek hangzottak el. Pencroft ott állt, integetett a népnek, mosolygott és bólogatott mindenfelé, és a kivilágított ablakokból kendőket lengettek…

A két város kibékült.

4

…Hajnalban Pencroft Störens kapitánnyal dülöngélt a pályaudvar felé. A kapitány remélte, hogy hamar visszajön New Yorkból. Pencroft ezt megígérte. Burns bevett valamit, és meghalt. De ez a Sterbinszky, ez fütyül, mosolyog és eszik. Ez úgy fog kijönni tíz év múlva a börtönből, mintha egy óráig ült volna mindössze.

Mi lehet Sterbinszky keresztneve? Ugyanis nem tudta, hogy Sterbinszky: Tivald. Ugyanaz a keresztneve, mint az övé! Ha a Probatbicolról lemondott is, talán még megtudja a lakáj keresztnevét!

Hanyagul azt mondja:

– Remélem, öregem, hogy te nem fogsz itt tartani a rabvallató pálinkádra…

– Azt sosem lehet tudni… – mondja viccesen a kapitány, és Pencroft szívét sötét aggodalom üli meg a puszta tréfától is. Talán szándékkal követi a vasúthoz? Ez szép csendben kinyomozta a kasszafúró múltját.

– Énrólam, öregem, sose tudhatsz meg olyat, hogy itt tartsál – feleli óvatosan. – Nem vagyok olyan, mint ez a Sterbinszky Eduard.

– Tivald.

Pecroftban meghűl a vér. Szentatyám! Ez az alattomos rendőrtiszt leleplezte! Ezt jelzi a keresztnévvel.

– Nem értem – szólt rekedten -, mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy Tivald.

– És mit jelentsen ez?

– Egy bűnös embert.

Zumm – zitty – puff!

Ilyen három minta ütést régen adott le. A kapitány feje egyet reccsen, és úgy bukik a pályaudvar felé vezető út bokrai közé, mint egy zsák, Majd adok én neked a város megmentőjét, hősét és eljövendő szobrok modelljét rendőrvizsla módjára szaglászni és leleplezni, hogy egy üldözött Tivalddal azonos. Megjegyzem, a pofa már gyanús volt, mikor ottan krákogott a városházán.

Úgy összekötözte Störenst, hogy moccanni sem tudott, úgy betömte a száját, hogy egy hangot se adhatott, és begurította az árokba.

Most gyerünk a vonathoz!

Hálátlan spicli! – Sietett… csak éppen, elbúcsúzás céljából, beugrott Cödlingerékhez. Csak éppen, menekülés céljából, az idősebb Cödlinger ugrott ki az ablakon előle, amint belépett, és futott, futott két és fél órát, amennyire csak zömök termetétől tellett.

A szoba közepén a városi tanácsnok hallját díszítő porcelán vödör állt, Nil admirális legszebb rózsáival és sok fasírthússal. Ez a fényűző élet, sajna, megszűnik – gondolta Pencroft. Azért a város bizonyára gondoskodni fog róluk.

A Szerkesztő úr éppen írt, és fel sem nézve megfordult székével a Pencrofttal ellenkező irányba.

Pencroft becsukta kívülről az ajtót és ment.

Az állomásfőnök örömmel rázogatta a kezét.

A fülkében végre aludni akart. Már a lépcsőre tette a lábát, sípoltak, amikor a homályos pályaházban egy női árny siklott melléje, és ezt súgta panaszosan:

– Miért kellett elárulni, hogy Imánuel a te fiad? Megesküdtél, hogy ez kettőnk titka marad!

Pencroft kis híján lemaradt a vonatról, mert elszédült. Azután egy ugrással a kupéban termett, becsapta az ajtót, belülről bezárta és kimerülten, sóhajtva, tenyerébe hajtotta a fejét. Csakhogy vége…

– Ki hitte volna, hogy maga mellékesen függve lengeni is tud.

A raviani polgár ült mellette. Pencroft elszántan felállt, ráfogta két revolverét, és így szólt csendesen:

– Mars ki, piszok.

– De…

– Mars ki!!

A polgár eltűnt a folyosón. Ezt az ajtót is bezárta. Benézett a pad alá, aztán végigfeküdt, és elindult a vonat…

TIZENNEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

20 − 10 =