A Néma Revolverek Városa

1

Itt valami megváltozott. Fillipont mintha kicserélték volna.

Este van. A Néma Revolverek Városát szokatlan sürgés-forgás teszi élénkké. Az emberek pisztollyal jártak. Valaki egy lámpa alatt nézegeti a revolverét, gyakorlott kézzel kissé elengedi, elkapja, csettentgeti és ugráltatja a csövét. Odalép Pencroft mellé, s a fülébe súgja:

– Burnsnél bizonyítékokat találtunk! Mindent tudunk!… Ravianra rászabadítjuk a tüzes mennykövet, ha igaz, amit mondtál.

És otthagyják. Uram! Miféle démonokat szabadított itt fel? A léptek keményen döngnek, az emberek tekintete kegyetlen megértéssel összevillan. Hogy juthatna ki a városból a legsürgősebben? Uramatyám! Mint ahogy a sötét felhők robognak az égen, úgy sűrűsödik a frissen olajozott töltött pisztolyokkal felszerelt nép… És a Fő téren valaki elordítja magát:

– Beszélj, Walter! Nem várunk!

– Úgy van! Ben!… Halljuk!

Hű, de forró lett… Több kéz megragadja, és egy asztalra állítják. Az emberek körülfogják és kiáltoznak. Mindenfelé csupa töltött pisztoly. Ha itt egy lövés eldördül… De nem! Nem szabad!

– Emberek! – csend lett. – Tudjátok meg, hogy Prentinnek semmi hatalma! Azért jöttem vissza, hogy leszámoljak ezzel a gazemberrel! Ervin levele után tudtam, hogy mi a kötelességem. Tizenkét év munkája, éjt-napot feláldozó, halálmegvető hajszája volt, amíg Prentin nyaka végre itt van a kezemben!…

Leírhatatlan üvöltés hallatszott!

– Ervin mindig mondta, hogy Raviannal kell leszámolni! – kiáltotta valaki, de Pencroft megijedt, mikor látta, hogy a Raviannal való leszámolást néhány hátul állót arra késztet, hogy előrerángassa a lovát, és többen revolvereikhez kapnak. Mi ez, vagy ki ez a Ravian? Meg kell akadályozni, hogy egy ostoba szava miatt vérontás legyen.

– Emberek! Filliponi testvéreim! Ne induljunk sehová addig az ellenséget keresni, amíg az árulás nyílt játékát űzi a városban!

Forró moraj és ordítozás. Pencroft nyelt, körülnézett, és úgy érezte magát, mint egyetlen ápoló egy őrültekháza kellős közepén, az elszabadult betegek között. Érezte, hogy évek lappangó parazsa erjedt itt lángba valamitől, amit ő tett vagy mondott, és ezt már ember aligha tartóztathatja fel…

– Testvéreim! Ne Raviannal törődjünk! Az ráér később! Előbb mondja meg Hildegard, hogy mit tud az ügyről?! Én majd csak akkor állok elő az adataimmal. Előbb álljon ide Burns, és beszéljen arról, amit Ervin írt róla! És a Probatbicol is fontos!

Hihetetlen rivalgás támadt. Máris Burns fejét követelték, máris Hildegard azonnali vallomását, ha kell, tűzön pirítva is kiszednék belőle, ekkor valahonnan a sötétből egy kés repült el zúgva Pencroft feje mellett, aki maga se tudta, miért, a fojtogató, őrületes izgalomban elfelejtette, hogy nem tud semmit, nem érti, amit mondott, hogy semmihez semmi köze. Hatalmasnak, erősnek érezte magát az emberek felett! Előrelépett, felfújt mellkassal, és magasra tartva az öklét, dörögte a tér morajába:

– Késsel, golyóval, orgyilokkal hiába jöttök! Az igazságot és a büntetést hozom, és le fogok sújtani! Isten engem úgy segéljen!

Mi ez?! Mi ez – gondolta ijedten, amint az emberek vitték őt a fejük fölé emelve, kalapjukat lengetve, éljenezve, és ő rémülten érezte, hogy kezdi elhinni a hülyeségeket, amiket mond, hogy rettentő harci kedvvel és elszántan állt az emberek élére azért, hogy vezesse őket.

Csak tudná, hogy hová?…

És mi ez a mámor? Ez a diadalmas érzés? Berúgott a saját hangjától? És valamit énekelnek! Ez Fillipon város himnusza? És a sarkon ismét leállítják őt egy emelvényre, valami zenekar játszhat itt a szabadban, és ordítva követelik, hogy beszéljen. Az ő szavaiból követelik, hogy utat találjon a szenvedélyük!

– Beszélj!

– Halljuk Bent!

Int a kezével és előrelép.

– Emberek! Elmúlt a beszéd ideje! A tettek következnek! Mindenki menjen haza és várja meg, amíg én elindítom a lavinát, amely betemeti és megsemmisíti a gazságot, a hazugságot és mindazt, ami tizenkét éve pusztítja ezt a várost!

– Ravian!! – üvöltötték és lovaikat rángatták.

– Mondtam nektek, hogy előbb a város falai között folyó árulást kell leleplezni! – ordította dühösen, mert minek keverik mindig bele ezt a Raviant.

– Előbb ezzel számolunk le!

Egy szemben levő hordóra sovány, halálfej arcú ember ugrott fel köpködve és rikácsolva.

– És honnan tudjuk, hogy igazat mondasz?! Te elcsavartad itt az asszonyok fejét, mindig szélhámos voltál, és most…

Ebbe jól beletalált. Bumm!

A Pencroft-féle mesterhorogütések egyikével a tömeg közé röpítette.

Ez volt az est folyamán a legnagyobb szónoki sikere. Percekig ordítoztak és dobálták a kalapjukat. Már durrogtak a rakéták, amit hevenyében összevásároltak. Mindenféle piros, zöld, kék tűzkígyók, csillagok szálltak fel, szüntelen ropogással.

A puskaporszag most már érezhető volt. De revolver még mindig nem dörrent.

– Bizonyítani kell, Ben! – sivította egy asszony az ablakból.

– Fillipon a Néma Revolverek Városa, de nem a nyelves asszonyoké! – kiabálta vissza.

Irtózatos röhögés. Honnan veszi ezeket? Hogy pattan ki az agyából egy másodperc alatt csatakiáltás, vicc, horogütés, honnan ez az erő?…

Ez nem az ő ereje! A népségből árad feléje, abból, hogy magasabban áll, hogy akarják benne ezt az erőt, kell valaki, aki elindítja őket és okot adjon, ezért kívánják őt hatalmasabbnak mindannyiuknál.

– Borges megmondta! – sipította az asszony – vigyázzatok Benre, kifőz valamit, és megint csak sírás marad utána…

– Úgy?! Borges?! – kiáltja dühödten. – Hát akkor hallgassatok ide, Borgesnek van a legkevesebb oka arra, hogy itt beszéljen – gondolta, ha bemártja a pasast, az nem árt. – Ha én kinyitom a számat, Borges hálóingben, mezítláb menekül éjszaka Filliponból!

– Az egy gyanús fráter!

– Már régen mondom! Menjünk Borgesért! Beszéljen a kutya!

– Emberek, előbb most…

A zsivaj elnyelte a szavát, mindenki ment valamerre izgatottan kiáltozva. Behúzódott az árnyékba egy kapu mögé, hogy pihenjen. Mi van itt? Ki ez a Prentin, aki miatt neki meg kellett volna halnia, és mi van a várossal? Mindegy! Most aztán menekülni, mert egy pillanat, és már a fán kalimpázik… Minden másodpercben kiderülhet, hogy mennyi hülyeséget mondott. Eloson valamerre az éjjel.

Szemébe húzott kalappal igyekezett kijutni a városból. Csak megpihenhetne valahol. Fáradt, kimerült és éhes.

A sarkon a patika előtt kis csődületet látott, és éppen arra jött Cödlinger úr is. Az esernyőt középen fogva szorította hóna alá, mert ha szórakozottan leállította maga mellé, a műszer nyomban kinyílt. A szerkezetével lehetett valami. Talán ennél meghúzhatja magát.

– Hogy van, Cödlinger úr?

– Magának is. Merre megy a főorvos úr?

– Itt a sarkon lakik egy betegem, náthás lett, és félek, hogy elvérzik – felelte Pencroft.

Cödlinger szépen melléje csatlakozott szokott pihés lépteivel, melyek csak akkor alakultak át fékeveszett lábrázássá, ha égő cigarettacsutakra tette a talpát.

– Nem értem az idevalósi embereket – mondta fejcsóválva Cödlinger, és hosszú lépteivel olyan volt, mint egy gólya.

– Maga se? Pedig ki értse őket, ha maga nem? – csodálkozott Pencroft.

Közben furcsa zaj hallatszott mögötte, és látta, hogy emberek sietnek mindenfelől, izgatottan kiáltoznak. Nincs kizárva, hogy őt keresik, amennyiben Burns már közölte, hogy a Probatbicolt ő sem érti. Miért pont ő értené? Visszatértek megint az őrökhöz, kiderült, hogy Borges ártatlan, és Hildegard nem tud semmit, és most a tébolydatelepülés teljes lakossága keresi őt.

– Kissé gyorsabban, Cödlinger úr.

– Köszönöm, most vacsoráztam…

De azért gyorsabban ment.

Megszorította hónaljával az esernyőt, és orra hegyén csak úgy rezgett a pápaszem, ahogy magasra emelt jobbra-balra kacsázó lábaival igyekezett lihegve.

Pencroft hátranézett és gyorsított. Mintha tűzvész harapódzna el, úgy követte az ablakokban gyűlő világosság, mindenfelől elősiető, zajongó emberek forgataga, egyre szélesebb és szélesebb sávon.

Barátian rácsapott kísérője vállára.

– Mi volna, ha futnánk egypár lépést, Cödlinger úr?

– Nyugodt lehet, holnap megadom – felelte Cödlinger, és futni kezdett. Ő meg vele. Most milyen hülyeség ez, hogy Cödlingert hurcolja magával? Minek kell neki a Szerkesztő úr? Mindegy. Ez kedves fiú. És nem nagy kár, ha üldözés közben a város gyengébb céllövői eltalálják véletlenül. Valami rendes ember társaságában lelkiismeretlenség lenne mutatkozni. Már a város vége felé jártak, amikor szemközt jött rájuk a sietés, zaj, futkosás, mert úgy látszik, az üldözőket elindító szenzáció átcsapott a fejük felett.

– Cödlinger úr! Álljunk be egy kapu alá! Hátha esni fog…

Cödlinger úr tüzet adott, és beállt egy kapu alá, ő meg melléje. A kiáltozók már odaértek, és egy asszony szólt le a felső ablakból.

– Madonna! Mi az már megint?

– Waltert keressük! Elküldött valami üzenettel Hildegardhoz.

– Na és?

– Hildegard nyomban agyonlőtte magát!

A nő felsikoltott:

– Szent Isten! Hol van Burns?

– Felgyújtotta a házat, és megszökött!

Közben az ordítozás újabb érkezőkkel növekedett, az egész város visszhangzott a nevétől, fáklyákkal és autólámpákkal kutatták a mellékutcákban, és ő ott állt zúgó fejjel, a falnak támaszkodva, és úgy érezte, kifröccsen az agyveleje…

Itt a halál!

Valamit üzent, aminek véletlenül értelme volt.

De hát az ember meggondolatlan… Ervin! Ervin bosszút állt, rajta keresztül!

Hát mégiscsak valami szörnyű értelme lenne az egésznek? Mégis egy sötét, gyilkos, halálosan rothadó masszába keveredett! Ölhet és halhat, ha vigyázatlanul megérint valamit. És revolverlövések hallatszanak az egyik utcából. Ordítozás, sebesülteket hoznak.

Csörömpölés! Valaki sikolt… Ni, ott elbarikádozzák magukat néhányan… Emitt meg puskákkal jönnek… Letérdelnek. Sortűz… Csak úgy fütyül a sok golyó! Égett szaga van a levegőnek a puskaportól… Valaki a melléhez kap, elejti a fegyvert, nagyot kiált és felbukik… Egy ablakból is tüzelnek, és az egyik háztetőn vizes pokróccal csapkodják a lángnyelveket, valakit valahonnan eltalálnak, és lezuhan…

Elszabadult a pokol!

Egy suhanc, puskával a vállán éppen ott, a kapu előtt térdre veti magát, mert a feje mellett bevágódó golyó vakolatot fröcskölt szét. Valahonnan lihegve érkezik egy megdühödött asszony, két revolverrel, kormos az orra és a homloka.

– Megtalálták a kutyát?!

Megint róla van szó! Mindig vele foglalkoznak!

– Meg! Per Dios! – kiáltja a nő. – Százötven golyót kapott, és felhúzták a legmagasabb póznára! Walternek igaza volt. Borges is összejátszott Prentinnel. Ezrekkel volt teli a szobája alatt a padló, és levelek voltak Prentintől.

Nem folytathatta, mert az arcát súrolta egy golyó, és fogcsikorgatva térdre vetette magát.

Pencroft szoruló torokkal, ijedten és döbbenten támaszkodott a falnak…

Bolondság ez, hogy idejött, összevissza fecsegett, és meghalt ennyi ember… Vagy a végzet szólalt meg? Ő csak, mint egy buta hangszóró, elmondta itt, amit ezeknek tudni kell? Már alig látszott valami a füstbe vesző, forró, ropogó, dördülő, hangkáoszba burkolózó városból.

Csak Benjamin Walter nevét hallotta mindenfelől, és ordítást, és ott is egy ház ég, és egy automata puska kattog, és mellette Cödlinger úr tűnődve megjegyzi:

– Szép kis felfordulás.

2

Az ember csodálkozik, hogy milyen igazságtalan a néphit. Texasról például elterjedt, hogy ott nyomban lövöldöznek, verekszenek, késelnek, gyújtogatnak, és az eddigiekből láthatjuk, hogy igazán alapos ok kell ahhoz, hogy valami pörpatvar támadjon. És akkor is, a rendőrség tudja, mi a kötelessége. Ügyelnek a rendre, figyelmeztetik az egyes gyanútlanul érkezőket, hogy maradjanak a városon kívül, mivel kezdetét vette a nézeteltérés.

Azután maguk a rendőrök is a városon kívül maradnak, hogy tisztán tartsák az utat a vízhordók számára, segítsenek a sebesülteket az iskola udvarára vinni. Annak semmi értelme nincs, hogy ők is bevonuljanak a város szívébe, rendet csinálni, és szintén lövöldözzenek. Vannak ott úgyis elegen.

A rendőrség ne járjon elöl rossz példával a rendbontásban. Ezt Störens kapitány magyarázza legényeinek, akik nagyon izegnek-mozognak és pislognak a kapitány válla felett a lövöldözés irányába.

Késő este volt már. Állt a harc még mindig.

…Pencroft egy háztetőn futott. Egyik utcában két tűz közé került, szemben is rohantak, mögötte is… Nem tudta ugyan, hogy kit üldöznek a sötétben, valószínűleg egymást. Ez semmi esetre sem árthat. Beugrott egy kapun, valahol egy tűzfal mentén vaslétrára kapaszkodott, házak tetején átugrálva, nyaktörő magasban igyekezett menekülni…

Hová?

A pokol elszabadult, és bizonyára régen lappangott, csak Prentin miatt hamvadt látszólag békés, de voltaképpen keserű türelmében a nehéz, sűrű déli vér. Ó, caro mió! Most aztán vége! Mint ahogy a fenevad egyik pillanatról a másikra megvadul, mert a szelídítője távol tőle egy drótban megkarcolta kezét, és kicsöppen a vér… Vér! – mondja a fenevadban egy ősi hang. Kellemes, gyönyörű, borzalmas emlék. Nagyot üt valami belülről a boltozatos mellkasára, és ugrik…

Hildegard megölte magát, Burns felgyújtotta a házát. Ez volt a vércsöpp. Messziről, de érződik a szaga. És a felidézett emlék, vágy robbant!

Most itt rohan az Újdonsült Benjamin, zsindelyen, lécen átugrálva, csúcsos, latin kéményű tetők során, végig. Egy pillanatra megáll és…

– Maga tulajdonképpen hová megy?… – lihegi mögötte egy hang.

Cödlinger Szerkesztő úr! Ez jött gépiesen vele! És most itt áll lihegve, az esernyőjével, és keservesen felvonja a két vállát.

– Mi olyan sürgős, hogy légvonalban közlekedik? Ilyen újításokat nem fogok bevezetni… – És liheg. És a kalapján van egy lyuk. És a túlsó oldalon egy kimeneti nyílás.

– Mondja, Cödlinger úr, hová menne most nélkülem?

– Tavaly múltam ötvenegy.

Mindig elfelejti, hogy Cödlingernek megbénult a felelési centruma, ahogy a filliponiak mondják. Azonban mindig érti, amit mondanak neki. Itt is, ott is lövöldöztek, sötét alakok bukdácsoltak.

– Vezessen el magához – mondja Pencroft -, nagyon fáradt és álmos vagyok, szeretnék önnél aludni. Van helye?

– Majd írok neki – bólintott Cödlinger úr és elindult Pencroft előtt közönyösen lépegetve, így mentek háztetőkön át, a Szerkesztő úr időnként megállt, kémlelte a tájat, mint valami furcsa indiánfőnök, azután ismét lépegetett.

Kissé bizonytalanul megállt, egy szárított ruhákkal teleaggatott tetőn.

– Ez a ház a posta. Tehát balra kell mennünk. Ha lát valahol egy gólyafészket, hát említse.

– Minek?

– Majd átadom.

A különben vicces bolond most úgy dühítette válaszaival, hogy legszívesebben lehajította volna a háztetőről. Lassan a külvároshoz értek, már csak egypár szegényes ház volt. Hogy lehetne megtudni, hol lakik? Ha kérdezi, úgysem felel rá. Pedig jó lenne kérdezni. Rettentő ötlete támadt.

Igen, ezt megpróbálja.

Körülmutatott a háztetők felett, és azt mondta:

– Hány éves maga, Cödlinger úr?

– Ott lakom, abban a kis erdei kunyhóban – felelte, és a folyó partjára mutatott.

Hurrá! Mégiscsak lehet érintkezni valahogy a Szerkesztő úrral. Lekúsztak a tetőről. Egy magányosan álló faházhoz értek. Odabent világosság volt. Mi a fene? Cödlinger úrnak hozzátartozói vannak.

Beléptek a kunyhóba, mely egyben szerkesztőség is volt, szakállas, torzonborz, magas homlokú ember ült az asztalnál, rendkívül piszkos és rongyos, és zsebkésével a fogát piszkálta.

Ki lehet ez?

– Jó estét… – mondta Pencroft. – Nem tudom, voltaképpen ki a házigazda?

– Én vagyok a házigazda… – felelte a szakállas.

A falon mindenütt képek. És megdöbbentő fényűzés! Egy kis vacak kunyhóban. Gobelinek, csipkefüggönyök, egy gyönyörű bronzcsillár…

– Bocsánat – mondta a szakállasnak, aki zömök, nagyon széles vállú egyén volt, és nyugodtnak látszott. – Bocsánat, hogy betolakodtam… Szívesen leülnék egy kicsit ebbe a nagy karosszékbe… Szokott ebben valaki aludni?

– Én szoktam benne aludni.

Ezt nyugodtan mondta, anélkül, hogy pontot tenne a szavai után, vagy csak egy pillantásra is méltatná Pencroftot.

– Ha megengedi… Lehet enni is valamit?

– Lehet.

Az asztal alá nyúlt, elővett egy sült libát, egy üveg bort, nagyon drága malagát, kalácsot, de az egész le volt öntve valamivel, sötét, nyomdafestékszerű, olajos anyaggal.

– Kérem… ez…

– Megeheti – mondta a szakállas.

– De a sötét olaj rajta…

– Nem kár érte. Azt is megeheti.

Vállat vont és otthagyta. Goromba alak. Illetve indolens. Pencroft evett valamit az ételből, amennyire itt-ott letisztogatta.

A nagy szakállú, piszkos ember fel és alá járkált, közben mormogott magában, vagy csak hümmögött vacsora utáni zord megelégedésében.

A Szerkesztő úr először egy spárgával átkötötte az esernyőjét, azután a sarokba állította. Egyetlen kézelőjét, amelynek színes pántlikával kötötte össze a gomblyukát, leállította az asztalra. Kiskabátját a szögre akasztotta, és így kiderült, hogy kemény ingmelle és a kabátja eltakarják kék-piros csíkos, szövött trikóját. Megfogta a vödröt és kiment.

Pencroft körülnézett a kunyhóban. A falat mindenfelé térképek, menetrendek és rajzok tarkították. Közepén Ferenc Ferdinánd trónörökös és hitvese. Általában a tragikusan elhunyt osztrák trónörökös emléke főszerepet játszott itt a képek között, bizonyára azért, mert Cödlinger úr osztrák bevándorló családból őrült meg itt Texasban. Látható volt a bécsi tőzsde, a schönbrunni park és egy olajnyomat a mayerlingi tragédiáról. Mellette íróasztal, azon egy hatalmas tábla:

Figyelem! Szerkesztőség!
Lépten-nyomon dolgozom!
Látogatási idő kivételes esetben két perc
Kecskével, csacsival, nagyobb fajta kutyával belépni
SZIGORÚAN TILOS ÉS VESZÉLYTELEN!

További kézenfekvő megjelölések jellemezték a szobát. A gyengébbek kedvéért a szekrényen gyönyörű email tábla volt ezzel a felírással:

SZEKRÉNY!

A bejáróajtón vésett felirat jelezte kissé érthetetlen óvatossággal:

VIGYÁZAT! AJTÓ!

Azután egy levélrendezőkkel és írásokkal tömött állványon csiszolt üvegtábla függött:

Irományok számára!
Kéretik a lábat letörölni!

Micsoda pocsékolás! A nyomorúságos fakunyhó alját vadonatúj perzsaszőnyeg borította, és egy helyen szivarral égették ki, másik helyen tinta ömlött rá, és mégis némi pedantériával, mint pálmaházakban különös gyepfajtát megjelölendő, zománcozott tábla állt az asztal alatt:

Vigyázat! Perzsaszőnyeg!

Azután egy nagy, értékes, politúrozott íróasztal, klisékkel, levonatokkal, bronz tintatartóval, mögötte egy földig érő, csiszolt tükör, az asztalon antik aranyóra, hatalmas havanna szivarok, melyeknek a fele lehullott és széttiporva hevertek a földön…

Nem gondolkozni! Aludni! Pihenni egy rövid ideig, hogy menekülhessen a városból Prentin elől… Most bejött csöpögő hajjal, kezeit törölve Cödlinger úr és csámcsogott, mintha gumit rágna. Összeszorított ajkai mögött mozgó ínyekkel, maga elé tartott két kezére kancsalítva csíptetője fölött. Fölakasztotta a frottírt, és sokáig keresgélve az íróasztalon megtalált egy zománcozott táblát, azt ráakasztotta.

Törölköző!
Vigyázat! Itt függ!

Azután leült az íróasztalhoz és dolgozott. Írt. Most a szakállas, rongyos ember bejött, tíz körmével tépett szét egy gyönyörű ananászt. Egy pillanatig gondolkozott, azután a felét odanyújtotta vendégüknek. Pencroft csak most érezte, hogy milyen éhes. Átvette a csöpögő gyümölcsöt, és hálásan bólintott.

– Köszönöm.

A másik idegesen rákiáltott.

– Az engem nem érdekel! Mit akar, mi?

– Szeretnék aludni.

– Én is szeretnék!

– Okom van aggódni. De ha ön alvás helyett őrködne…

– Majd őrködöm! – Kinyitott egy fiókot és sokáig keresgélt, mindenféle drága porcelán holmit összetört közben, míg végül egy hatalmas, igen finom művű, csont fogójú revolvert vett elő.

– Remélem, töltve van – mondta, kettőt lőtt vele, és a földig érő velencei tükör csörömpölve széthullott. Egy darabja Cödlinger Szerkesztő kéziratára esett. Ez megvakarta tollszárral a fejét, a földre dobta az üveget, és tovább írt. A másik megelégedetten nézegette a pisztolyt, és mogorván mondta:

– Most aludhat.

Hunyódó pillával a szék oldalához hajtotta fejét, valahogy biztonságban érezte magát. Egypár órát legalább alhat, azután usgyi! Ásított.

– Nem tudja – kérdezte nehezen forgó nyelvvel, álomba átmenő szuszogással -, nem tudja véletlenül, kicsoda ez a Prentin?

– Dehogynem tudom.

– Oá… Szóval ön megmondhatja, hogy kicsoda ez a Prentin?

– Én vagyok Prentin!

3

Ott állt előtte, revolverrel kezében, a szakállas. Prentin!

Pencroftnak elszállt az álom a szeméből. Most végleges csávába került. Ez itt szemben csak meghúzza a ravaszt, és kész. Legalább tudná, hogy miért kell meghalnia?

– Maga most meg fog ölni?

– Meg – bólintott a másik.

– Tudja, hogy miért?

– Igen.

– Hát akkor legyen szíves…

Nem fejezte be. Beszéd közben szép lassan felhúzta a lábát, nagyot rúgott az asztalba, amely egy röppenéssel hanyatt dobta Prentint, a pisztoly dörrent, a golyó a mennyezetbe fúródott, és a következő pillanatban Pencroft kiugrott az ajtón, és rohant. Egyenesen neki a töltésnek, lihegve, kapkodva kapaszkodott fel a sínekig, ahol kisebb tehervagonokból álló vonat vesztegelt éppen.

Gyerünk!

Átmászott a vagon alatt, mert ezen az oldalon nem volt ajtó. A másik felén, amikor kibújt, megpillantotta szemben a magányos, ütött-kopott kis állomásépületet. Valamerre egy kalauz sietett jelzőlámpával. Alkalmas pillanat volt, beugrott a vagonba, magára húzta az ajtót, ernyedten végighullott a fémpadlón, és alászolgája!

“Fillipon!” – búcsúzott a tábla.

Nyomban elaludt.

Amikor felébredt, mert éppen füle mellett sikoltott az egyik kerék fékje, kiáltozást hallott. A vonat, amely álmában vitte, éppen megállt. Valami csúszdánál lehettek, mert a távolabbi vagonokból dübörögve kiomlott valami valahová… Bizonyára szén. Kedélyesen fütyörészve, cigarettára gyújtott. Csak volna egy üveg pálinkája, nyomban egész kedélyes volna. De ha étlen-szomjan is, addig utazik ezzel a vonattal, amíg nagyon messze maga mögött hagyja Fillipont. Ezt az undok, rejtélyes fészket. A Néma Revolverek Városát, ahol titokzatosan élnek az emberek, és ha, ne adj Isten, megszólalnak a néma pisztolyok, úgy nem áll be a szájuk, csak ha már lángba borult minden. El innen! Ha ügyes-bajos dolgokkal akart volna valaha foglalkozni, itt volt a saját külön élete.

A vonat lassan tovább döcögött, és Pencroft belerúgott a vagonajtó szélébe, jó erősen, ahogy szokta. Ezáltal halk csikorgással odább gördült, a túlsó falhoz vágódva, és helyén egy ezüst pöttyökkel díszített, kék, úri függöny jelent meg: a fenséges, csillagos ég. Ezalatt robogtak, ebben és ezzel a hanyattfekvő csavargók. Jól tudják, közben mindenfelé vagonok gördülnek síneken; szántóföldeken, hegyóriások, világvárosok, magányos fennsíkok és állomás előtti gyárvárosnegyedek között. De ha az ember hanyatt dől, akkor kizárólag a csillagos égben utazik a vagonnal, a kék semmiben ringatózik, problémáival, vágyaival, bajaival fenségesen eltörpülve. Fölötte, és amikor hanyatt fekszik, körötte is a csillagos végtelen közöl valami teljesen megnyugtatót, amit nem ért az ember, de tudja, hogy nagyon jól van így. Így, ahogy van, rosszul is. Nagyon jól.

De milyen jól!

Az ember dohányzik, később orra hegyére tolja a sapkája ellenzőjét, úgy fekszik a kabátján hanyatt, hogy ez a vacak, nagy revolver ne nyomja a fejét, fújja a füstöt, gondolkozik, amin csak éppen akar, gondtalanul, mivel nincs semmije.

És ilyenkor Madge-re gondol. Ha már problémákkal óhajtana foglalkozni. Ha a holnapon törné a fejét, és egyébbel is törődne, mint marhaságokkal (amik végre is az egyedüli okos dolgok a világon), akkor itt van Madge. Akit szeretett. Ma is szereti. Habár fél tőle. Azelőtt is félt tőle. Ez egy kész őrület. Az a nő csupa kötelességtudás volt mindig, csupa pontosság, tisztesség, felelősség minden tette, minden hangja, minden gondolata valóságos lesújtó ítélet Pencroft lényére.

Erre megszeretik egymást.

Sóhajtott.

Ó, Uram, de különös is ez a te világod, ne vedd rossz néven, ha kritizállak. Az ember azt hinné, hogy Madge ideálja egy főmérnök vagy egy táblabíró, aki leméri a fürdővizét, mert csak meghatározott hőfok esetén hajlandó azt alkalmazni tisztálkodásra. Ha hidegebb vagy melegebb egyetlen fokkal is, úgy otthagyja. És van egy órája, amit nap mint nap ugyanakkor felhúz.

Ó, Atyám! Miért hiszik az emberek, hogy csak céllal lehet közlekedni? Ez egyenesen célszerűtlen szokásuk. Milyen nagyszerű lenne a világ, ha a vasúti pénztáraknál azt mondhatná az ember: Kérek 35 dollárért egy utat, négyszeri átszállással, oda-vissza, de kötelezettség nélkül. És valamiféle mérlegen egy ilyen összegért járó utat kimérnének, az illető utazna, valamelyik állomáson villámgyorsan átszállna, nehogy elkésse ismeretlen célja felé a csatlakozást, azután megérkezne egy városba, ahol három napot elölt, és nemzetközi jogszokás alapján mindenki köteles eltitkolni, hogy hol van voltaképpen.

Most kérdem én önöket, tisztelt embertársaim – szónokolt a Mindenséghez kényelmes ringatózása közben -, kérdem én önöket, hogy állandó, célszerű és sürgős közlekedésükkel hová jutottak?

És kérdem tisztelettel, igazán célszerűnek nem mondható közlekedésemmel, állapotom mennyivel meghatározhatatlanabb, mint az önöké? Ahol cégszerű elszámolást kell adni arról, hogy miért nem alszunk éjjel, miért mászkálunk az utcán, ha esik, és hová megyünk, ha a leves és hús közt kalapunkat vesszük és pár percre vagy pár hónapra távozunk? Miért lenne logikusabb az éjszakai alvás, miért kell a leves után húst enni, miért kell egy lakásban tárolni magunkat, ha erre nincs kedvünk?

Miféle célt szolgál a célszerűség?

Pencroft rövidesen hathatós bizonyítékát tapasztalhatta annak, hogy a célszerű közlekedés nem is olyan hiábavaló pedantéria embertársai részéről. Később ugyanis látta, hogy egy nagyobb pályaudvarnál állhatott meg a vonat, mert eltűnő fények után csikordult a fék. Itt most bizonyára kitérőbe áll a tehervonat, és megvárja, amíg mániákusan elsiető embertársai gyorsvonatukon elsietnek útjából.

Állítását körülbelül igazolva látta, mert jó messze kint álltak a pályaház fényein túl. Leszállt hát a vagonról, ha elindul, még felugorhat rá, mert nem megy messze, és óvatosan a töltés széléig haladt. Közelében a fáknál ütött-kopott, kocsmaszerű épület állt. Gyerünk!

Odaosont, de alig néhány lépésnyire sötét árny jött ki a fák közül revolverrel kezében, bal kezével eszegetett valamit a zsebéből. Most a holdfényre ért, és Pencroft ijedten felkiáltott.

Prentin!

Nem volt gyáva ember, de a valószínűtlen szituációtól megrettent. És rohant!

Két ugrással megint a tehervagonban volt, behúzta az ajtót, és rácsapta a reteszt. Lihegve ült.

Lehet, hogy ez autón követi?

Mindenesetre keze ügyébe tette a coltját. Egy napja haladnak előre, és úgy látszik, nyomon követi. Nem lehet már messze Chicago, mert észak felé indultak.

Hosszú fütty hallatszott, a vagonok elindultak. Étlen-szomjan utazott másnap estig, halálosan kimerülten. Kétségtelen, hogy már messze van. Eljut valahogy New Yorkig, és nem érdekli többé ez eset.

Üldözői bizonyára lemaradtak. És mit tehetnek, ha ő az egyik nagyvárosban kiszáll? Jó. Látni akarták, hogy eltávozik-e? Láthatták. Két nagy állomásnál ki se nyitotta az ajtót. Este halálosan kimerült állapotban újabb nagy állomásnál eltolta a reteszt.

Esett!

Puhán neszelt az apró szemű zápor. Ez már észak nedvesebb, ősziesebb éghajlata. Ismét a pályaudvartól messze, egy kitérőben álltak. Távolról látszott a város fénye, köd volt…

Óvatosan kiszállt, gallérját felhajtva megborzadt, miközben továbbosont az ázott talajon. A nedves, sáros töltés szélén megcsúszott és legurult. Hol lehet? Ha kikötőváros, az nagy előny. Beállna valami gőzösre New Yorkig. Csak enni! Enni valamit. Egy távoli világosság felé igyekezett a szuroksötétből. Néhány méterrel arrább léptek loccsantak a sárban, és ahogy az országúti lámpa fényébe ért, összeütközött valakivel. Hördülve kiáltott, szinte zsibbadtan a rémülettől.

Prentin állt előtte!

Egyetlen markolással torkon kapta, és jobb ökle sújtott, mint a gőzkalapács, egy taszítás, egy rúgás, Prentin a távoli bokrok közé zuhant, és ő eszeveszetten felrohant a töltésen, többször is visszacsúszva összeverve magát, míg végül ismét ott lihegett a vagonban.

Negyvennyolc órája éhezett. Még másnap estig bírja, azalatt eléri az északi nagyvárosok egyikét. Gondolkozni képtelen volt. Csak feküdt, félig alva, félig ájultan, ködös képzelete előtt mindazon csavargók elvonultak, akiket, már elgyöngült állapotuk miatt, tettre képtelenül, helyükön maradva, éhen haltan találtak New York államban vagy Kanadában, egy hosszú út végén, félig feloszlott állapotban.

Másnap este úgy tíz óra tájt ismét sok váltón ugrándozott, zökkent a vagon, csikorgás, füttyszó… Megálltak. Kinéz. Csöpögő, esős, hűvös táj…

Hol van innen a napsütötte Texas?

Valahol az északi államokban járhattak, a téli New York állam barátságtalan éghajlatú üzenete ez. Holnap talán halott fák és dermedt vidékek között viszi a vagon… Kiszállt a pályaudvarral ellenkező irányban és lehasalt egy pillanatra. Ekkor a puszta földön hirtelen elnyomta az álom, és arra ébredt fel, hogy elmegy a vonat. Menjen. Nem döcög tovább halálos állapotban. Majd itt körülnéz előbb. Bágyadt fejét felemelte, ahogy ott feküdt az állomásépülettel szemben és most nyitva maradt a szája, kimeredt a szeme, és úgy érezte, megőrül. Egy tábla volt az állomásépületen:

FILLIPON

NYOLCADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

öt − öt =