A Néma Revolverek Városa

1

Egy magas, kissé erős, negyven év körüli hölgy jött ki a pályaudvarra. Leült a homályos sarokban búsuló Benjamin mellé.

– Itt vagyok…

Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy az ál-Benjamin nem szólhatott semmit. A gumikabátos hölgy itt van. Félreértések elkerülése végett ezt közölte is vele, nehogy azt higgye, hogy csak azért jött ide, mert nincs itt. Esernyőt nem hozott magával, ez megnyugtató.

– Ugye meg van lepve?

– Eléggé…

– Én nem haragszom magára, Ben. Tudja, hogy a férjem meghalt, apámat Szeréna néni tartja el, s magam küzdök a Márfával… Ezt sejthette…

– Nyilvánvaló volt – bólogatott az előrelátható bús események hallatára Pencroft, jelenleg Benjamin Walter, és csak azért imádkozott, hogy bár a Márfa rejtélyét megérthetné valaha, mellyel e hölgy küzd, kinek atyját Szeréna néni tartja el, férje meghalt, és közben ki tudja, hogy anyjával mi lehetett. Elég nagylelkű azonban, hogy mindezért őt nem ütlegeli.

– Ami köztünk volt, Ben, a mi titkunk. Én tudom, hogy maga szeretett. Bolondságai a nőkkel, nyughatatlan természete, mind-mind megértésre találtak nálam. Ha nem borítja fel lelki egyensúlyát a Probatbicol, úgy mi ma boldogok lennénk.

Pencroft sóhajtott, mint aki szintén tisztában van e szomorú üggyel, lehorgasztotta fejét és csak azt kívánta, hogy bár a Probatbicol ne keveredett volna az ügybe.

– Jöjjön, Ben. Én nem törődöm semmivel. Maga újra itt áll szegényen, kitaszítottan, és én már ilyenkor mindig azt fogom mondani: “Jöjjön, Ben.”

Különös keserűséget érzett Pencroft. Eh… milyen furcsa ez. Azért mindenkinek valahol van valakije, aki szereti, és ez az egész annyiból áll, hogy ha rákerül a sor, megintcsak azt mondja a nő: “Jöjjön, Ben.” Mit tehet mást a nő, kinek azt rendelte a sors, hogy szeretni annyi, mint szenvedni és áldozatot hozni? Akinél szeretni annyit jelent, mint vérségi kapcsolatnál nagyobb áldozatkészséggel tapadni egy idegen férfihoz, akivel a kőkorszak óta rejtélyesen alázatos vonatkozásban áll, és időnként meg kell jelennie, amikor ez a férfi mindenkihez rossz volt, őhozzá a legrosszabb, és mégis az a helyzet, hogy azt kell mondania: “No jöjjön, Ben”.

– Köszönöm… – feleli, miközben mennek, és elakad. Az ördögbe! Nem is tudja, hogy hívják ezt a nőt. A homokfutó, amely kint állt a pályaudvar előtt, csomagjaikkal együtt egy kis családi házhoz vitte őket, amely a város szélén állott.

A levendulaszagú, régi házban masszív, barokk bútorok, nyikorgó falépcsők, vedlett gipszszobrok, néhány családi portré, molyette függönyök bús benyomással lepték meg újdonsült Benjamint. Néhány generáció élt, nősült és vonult temetkezni innen. Életük, élményeik, bánatuk, örömük belemaródott a bútorokba, saját képére koptatta, fényesítette az ódon holmikat. Egy emeleti szobához vezette a nő. Becsukódott az ajtó mögöttük.

– Ervin lakott itt… – suttogta jelentősen – a maga Ervinjének a szobája… Nézze… ilyen volt.

Fiatalember képe függött a falon. Kedves, szőke, nevető diák, és alája írva tintával:

“Hildegardnak… ha még emlékszik a kirándulásra, ahol hármat rikkantott minden madár, és korsó sört ittak a sziú indiánok!

Prim-prim Ervin!”

Értette. Zárt életek kialakult tolvajnyelve, egy kis birodalom Benjamin Walter élete, melynek külön szótára is van, és ő ezt nem érti. De jól tudja például, hogy Madge-nek adott egy képet, mely szerint:

“Uborka néni! Nem kell a babának forgácsfánk… De mégis minden jó lesz, ha kirándulunk megint egyszer az Északi-sarkra négernek, egy jó vacsorára!

A te Halló Csumpid!”

Ennek normális, rendes, emberi értelme van. Itt minden szó megfelel egy eseménynek, ebben szerelem, regény, közös emlék, frivol célzás, kedves biztatás és más egyebek vannak.

A legkevésbé harcias kis állam: a család és állampolgárai hibátlanul beszélik e nyelvet. Ki nem érti? Tegye az illető emlékdobozára, íróasztalából előkerülő régi kacatjaira a kezét, és esküdjön meg, hogy nincs hasonló rejtélyes szövegű fényképe.

Annyit mindenesetre megtudott, hogy ezt a nyájas, angyali hölgyet Hildegardnak hívják. A név nem kimondott igénye a hölgyismerőseinél. Ilyen címmel Crocker regényt is írt, és hogy Walter Scott nem írt, az valóságos csoda.

A nő benyúlt a szekrénybe, mosolyogva kivett egy dugóhúzót és könnyes szemmel, merengve átnyújtotta Pencroftnak.

– Még itt van…

– Ki hitte volna? – súgta döbbentem Újdonsült Benjamin. És állt. És merengtek ketten a dugóhúzó fölött, és a nő a vállára borult és keservesen sírt. A férfi megveregette a vállát és azt mondta:

– Hildegard…

– Azt hiszi, miatta? Hát nem tudja, hogy a nyomorult hozzáment a fiatal Burnshöz?!

– Ha szerette? – mondta kissé idegesen.

A nő eltaszította és sápadt lett:

– Ezt maga mondja?! Maga, aki földönfutó lett? Ez a nyomorult nő és Burns összejátszottak! Tudja meg, hogy ma már nyilvánvaló.

– Igen. Igen… – mondta ingerlékenyen, mert már szédült kissé. – Azért, ha egyszer szeretik egymást…

– Az még nem ok arra… Eh. Mindegy! Inkább… – és egy polcról fekete tokot húzott elő – hegedüljön egy kicsit. Tudom, hogy ez megnyugtatja magát.

Ebben a hölgy, akinek nevét még mindig nem tudta, tévedett. A hegedű puszta látása kifejezetten nyugtalanította.

– Nem hegedülök – hebegte -, amióta ez a forradás a homlokomon…

– De hisz úgy született!

– Igen… azonban operálni kellett újra… és mondja… kérem…

– Nevezzen Bunnynak…

– Bunny! – kiáltotta boldogan, mert végre tudja a nevét, de a nő félreérthette, és a nyakába borult. Azután zokogott és újra hosszan nézte a dugóhúzót.

– Ben, most… baj van Márfával – súgta bánatosan. – Apa nem tudott arról, amit én magának adtam… és lejárt a váltó, és maga nem küldte vissza… Szóval lehet, hogy elúszik minden, és a birtokot el kellett adnom, amíg szegény férjem élt, még bírtam, hiszen maga tudja, hogy Arnold milyen volt… – Búsan bólogatott.

– Mint egy falat kenyér…

– Azt éppen nem lehetett rá mondani. Nyugodtan éhezhetett tőle az ember.

– Így értettem én is. Ki lakik jól egy falat kenyérrel?

– De a pénzügyi dolgokat értette. Én így egyedül, magamra hagyatva… bizony nem sokra megyek…

A Márfa titka tehát megoldódott. A birtok neve. És lehet, hogy ez az épület a Probatbicol? Különös lenne. No jó. Várjuk ki a végét! Majd kiderül minden magától.

– Ez lesz a maga szobája, Benjamin, és aludjon jól. Ebben a szobában mint fogtechnikus is elkezdheti a munkát.

– Nem… Ezt a kettőt nem szeretném: hegedűt és fogtechnikát, felhagytam velük.

– Pedig Stuckéknál még megvan valahol a fúrógépe és néhány műszere. Persze, a motor már nem lesz meg, de hát nézze, Benjamin, ami így, a kezdethez, egy kevés pénz kell magának… hiszen érti, ugye?

Elpirult az igazi Benjamin helyett. És megnézte ezt a kissé csípős koraérettségében is igazi nőt. Ez most zsebébe, illetve a szívébe nyúl egy kevés pénzért, belenyugodva alázatos, szomorú sorsába, hogy áldozatokat kell hoznia, ha már a világra jött. És venne motort a fúrógéphez. És ezt a nőhódító, mindenkinek hazudó, szélmalombolondot esetleg ismét talpra állítaná, hogy ő maga összeroskadna bele, mind ahogy még mindig Benjamin hondurasi kirándulásának betege ő is, a birtok és az egész családja, de tud egy nagy misztériumot, mely szerint ennek így kellett lennie, és nem másképp.

– Nem, köszönöm… már régen nem dolgoztam… – felelte Pencroft.

– Hiszen azt írta kintről, hogy elkezdte a munkát.

– Tessék!?… Igen, de Hondurasban nem használnak motort…

– Hát hogy dolgozott?

– Hidegvágással – felelte idegesen. – Ez… izé… Ez ott egy új metódus… Modern eljárás… Most lefeküdnék, ha nem veszi rossz néven.

Kár volt egyszerre ennyit beszélnie. A nő kissé hátralépett és gyanakodva nézte. Ettől zavarba jött.

– Különös… – mondja zavartan. – Tudja, arra gondoltam, hogy azelőtt volt egy szokása, megfogta keményen, egy kézzel a vállamat, kissé megrázta… és azt mondta: “Nincs semmi baj… Fel a fejjel, Bunny”. Ezt most nem tette…

– Öregszik az ember… De – és mosolyogva megfogta ismeretlen jótevőjének vállát: – nincs semmi baj!

A nő hirtelen úgy ütötte félre a karját, mintha megszúrta volna.

– Maga nem Benjamin Walter! – kiáltotta határozottan.

Ez igen. Ez egyszerű és mégis örök szép, nagy csodája az életnek, hogy több mint tíz év múltán egy asszony, a megszokott érintés másodpercében máris tisztában van azzal: nem “Ő” fogta meg a vállát. Itt nem kell születési bizonyítvány, személyazonossági írás, elég néhány rézpénznyi élő bőr daktiloszkópiai tájékozódása, és csakúgy, mint a valóságban, nincsen számára két egyforma ujjlenyomat. Itt csak a teljes beismerés segít.

– Igaza van, asszonyom, én nem vagyok Benjamin Walter.

2

A nő elsősorban ijedten, dühösen visszadobta a dugóhúzót a szekrénybe. Aljas, orv módon, szent titka felett merészelt közösen merengeni egy idegen. Azután ugyanabból a szekrényből kivett egy revolvert. És ráfogta.

– Ha egy mozdulatot tesz, keresztüllövöm. Azonnal megmondja, állításait igazolva, hogy mi van Benjamin Walterrel. Hogy jutott az írásaihoz? A töltőtollához?

Kemény, kegyetlen női arc nézett rá a pisztoly csövével párhuzamosan. Itt most Benről volt szó. Arról az egyetlen férfiről, aki kifosztotta és tönkretette, akivel most valahol valami baj lehet, tehát ha muszáj, verekszik, nyomoz, feljelent, esetleg mindenét elkótyavetyéli és kimegy Hondurasba, hogy ha kell, tíz körmével is előkaparja valahonnan, hogy azután összekuporgasson számára egy kis pénzt és villanymotort vegyen a fúrógépéhez. Itt most nem babra megy a játék. Itt most egész könnyen lehet egy golyót kapni vagy néhány évi fegyházat, ha kasszafúrói személyazonossága kiderül. Ez bizonyos!

– El fogom önnek mondani, hogy mi van Benjamin Walterrel – szólt Pencroft nyugodtan. – Azt hiszem, nem érdemeltem meg, hogy méltatlannak tartson a dugóhúzóra!

Elmondott mindent. A kasszafúrást elhallgatta. Ez nem fontos. Miért tudja Bunny, továbbá Ervin fényképe, a hegedű és eme aszaltszilva illatú bútor a múltját? A kasszafúrást tehát elhallgatta. De elmondott mindent. De elhallgatta Művészi Mánuel kifosztását, továbbá elhallgatta, hogy Tivaldnak hívják, amit jobban szégyellt rovott múltjánál is, és lesütött szemmel, kissé pirultan azt állította, hogy ő Péter.

És sóhajtott. Amiért nem volt Péter. Pedig miből állt volna az egész? Ha apja a keresztelő napján megüti a lábát, nem mehet a kocsmába, és így mint egy heveny alkoholmérgezés tünete, nem vetődik fel agyában a rejtelmes, undok és fantasztikus Tivald kifejezés.

A nő ernyedten lebocsátotta a pisztolyát.

Sajnos ez a történet nagyon hasonlít az ő Benjére. És ültek és hallgattak. A férfi örült, hogy nem kell hegedülnie, mivel nem tudott. Bunny sóhajtott. Azután egy jellegzetesen asszonyi kijelentést tett a szeretet halhatatlan naivitásával.

– Mégiscsak baj lehet vele, mert ha annyi pénze volt, jelentkezett volna… Hiszen tudja, hogy milyen bajban vagyok.

– Bizonyára jelentkezett volna – szólt bánatosan, de csekély meggyőződéssel a férfi, és szemei szelíden végigsimogatták az asszony komor arcát. Milyen romlatlan! Ilyesmiben hisz.

– Bizonyos, hogy beteg. Éreztem. Azt írta, New Yorkba készül… Álmodtam is valamit… Könyörgött nekem, hogy bocsássak meg, üldözték és megkötözték… Fel kell mennem New Yorkba. Kérem, ön maradjon csak itt addig. Vendégül látom éppúgy, mintha Ben lenne.

Ám a szekrényt, amelyben a dugóhúzó volt, bezárta, és ebből jól tudta Pencroft, hogy a vendéglátás mégis más, mintha Walter saját képében jött volna ide. Sokáig állt az ablaknál eltűnődve, és nézte a virágzó fákat, az idegesen szaglászva futkározó kutyát és a sárga kerti út torkolatánál posztoló két majolika törpét. Úgy látszik, 13. Pác balszerencséje megszűnt. Bár ez a hely Fillipon és veszélyes.

De miért?

Később kocsizörgést hallott. Az asszony New Yorkba indult.

Azonnal!

A hajnali vonattal! Mert érezte, hogy Bennel valami történt. Persze Pencroft néven kell keresnie. Az állomásról rohant a kórházak ágynyilvántartójába. Mister Pencroft iránt érdeklődött. Hondurasból érkezett. Mi van ezzel az úrral? Valami történt vele…

– Mr. Pencroft – mondta az alkalmazott a lajstromot nézve – a Margaret kórházban fekszik fejlövéssel, életveszélyes állapotban.

3

– Hogy lehetséges ez?

Benjamin Walter, mivel lemaradt a hajóról, repülőgépen utazott New Yorkba. Előzőleg cinkosait, akik segítségére voltak 13. Pác-Pencroft-Tivald személyazonosságának ellopásában, kifizette, és maradt kereken még háromszázezer fontja. Ezt Pencroft helyett kapta a nagybátyjától, aki elhalt leszármazó nélkül.

Elsősorban elment a Sanghaj Grillbe kissé körülnézni.

Éjfél után fütyörészve ballagott az elhagyatott Colombo Squaren. Ekkor egy dörrenést hallott, valami koppant a fején, és az ívlámpák számára kihunytak, pedig még messzi volt az idő, hogy a központból eloltsák őket.

Azután hanyatt esett.

Benjamin Waltert valahonnan fejbe lőtték.

És ezt 13. Pác Tivald helyett kapta.

Hondurasból!

A valutakorlátozás következtében, Művészi Mánuel révén, úgynevezett “kiajánlás” útján jutott a fejlövéshez. Hondurasban az orgazda kifizette egy gengszternek az orgyilkosság árát, ez átutalta a bűncselekményt New Yorkban élő öccse számára, és az illető kézbesített egy golyót éjfél után Benjamin Walter címére a koponyájába, bérmentesítve. Sima tranzakció a korszerű bűnözés terén.

Benjamin Walter súlyos állapotban, tehetetlenül, elhagyatva feküdt, és nem találtak nála mást, mint egyetlen levelet Bronxból. Pencroftnak írta elvált felesége, bizonyos Madge. Pencroft tárcája volt Walternél. Értesítették hát ezt a hölgyet, és természetesen jött a legelső vonattal, esőben, ködben, csapzottan és lihegve, kócosan, ahogy az ágyból kiugrott. Megérkezett a beteghez. Tizenkét éve nem látta. Az orra beesett, sovány arc, az ismerős száj egy pillanatnyi kétséget sem okoztak.

– Mikor lehet elvinni innen? Szeretném otthon ápolni…

– Ha életben marad, akkor egy hét múlva… – felelte az orvos.

– Ha lehet, hívják el azt a híres Lambert tanárt.

Madge ugyanis már a hír vételekor álmából költötte fel Hiller ékszerészt, hogy néhány szegényes aranyholmiját eladja, mivel Bronxban senkinek sem volt fogalma az örökségről. Most elsősorban lemosta a beteget. Ez felnyitotta a szemét, ránézett, és kezeit Madge térdére tette. És Madge ijedten nézte a betegségtől sárgult, vékony kezet.

És letérdelt eléje. De sötét volt. A beteg most megfogta a vállát és azt mondta nehezen forgó nyelvvel:

– Fel… a… fejjel…

Madge felpattant nyomban és rohant az orvoshoz.

– Ez az ember nem Pencroft!

– Honnan tudja?

– Semmi köze hozzá! Ez az ember nem Pencroft! Mutassa a holmiját.

És megnézte. Látta a saját levelét. És a régi bőrtárcát, amit jól ismert, és Vivian fényképét, amit hat év előtt küldött. Mi van Pencrofttal? Mit csinált vele ez az ember, aki itt betegen fekszik?

– Szóval… hívjuk konzíliumra a tanárt?

– Igen! Ha nem gyógyul meg, sohasem tudom meg, hogy mi lett Pencrofttal… Ó, mindig sejtettem… Miért is nem maradt otthon?!

És jött Bunny! Szemben álltak egymással Madge és Bunny.

Két asszony!

– Kit keres? – kérdezte Madge hidegen.

Bunny viharverten, fénylő gumikabátban, nedves arccal és állig lógó, csapzott hajszálakkal lihegett ott.

– Pencroftot keresem… – mondta Bunny.

– Miért?

– A… menyasszonya… vagyok.

– Maga nem a menyasszonya!

Nézték egymást. Ellenségesen. Mind a kettő azt gondolta, hogy hátha a férfinak volt itt még “valakije” New Yorkban, akiről ő nem tudott, és aki elég vakmerő ahhoz, hogy kétségbeesetten, deranzsirtan és félig-meddig tönkretett állapotban kínlódni merészeljen az ő szerelméért. Majd pont egy ilyen… – gondolta magában mindegyik.

Azután Madge mondta:

– Ez az ember itt nem Pencroft!

– Tudom… Ez az ember Benjamin Walter… a vőlegényem…

Az más. Tehát a másik is tudta, hogy ez nem Pencroft.

– Meg fogja mondani, ha meggyógyul, hogy hol van Pencroft. Valamit tettek vele!

– Ne ordítson… Pencroft nálam van Texasban. Valami hülye cserét csináltak ezek…

Egy ideig lihegve küszködtek, közben azonban már mindent tudtak, láttak, megéreztek, azután minden átmenet nélkül egymás nyakába borultak és sírtak.

– Jöjjön, keressünk szállást valahol – mondta Madge.

– Nem megyek. Azt akarom, hogy itt legyek, ha visszanyeri az eszméletét. Megnyugtatja majd, ha engem lát, mert ez olyan tehetetlen…

Hallgattak. Egy lavórba ejtett műszer csörgött, és valahol vízcsap zuhogott a folyosó végén. A két asszony nézte egymást. Felmérték szenvedéseiket, szerelmüket, azzal a gyanakvó, vizsgálódó pillantással, amellyel kitűnő egyének új ismerőseikben parvenüt sejtenek.

– Maga? – kezdte Bunny.

– A felesége voltam…

Egy vastámlájú padra ültek a folyosón, ketten virrasztva, elfáradtan, egész életükkel, szenvedésektől bágyadtan, sorsuk közösségében, két asszony, akik méltónak ítélték így, első látásra a másik vesszőfutását sajátjukhoz viszonyítva. Mindegyik jó becslő volt, mindegyik túl azon, hogy higgyen a boldogságban, és egyik sem volt még igazán boldog soha. Mindkettő megméretett és szomorúnak találtatott.

– Amikor mondta, hogy mindenáron el kell utaznia, nem tartóztattam. Finnországból származom, ahol az iramszarvasnak nagy tuskót kötnek a nyakába, hogy ne tudjon gyorsan futni. Ilyen lett volna az élete mellettem… Hát hagytam… Menjen el tengerentúlra, ha úgy érzi, hogy ott megjavul…

– Igen. Így érzik… Ben is ezt mondta, hogy ott majd megjavul és kihozat, és most éppen kihozatott volna…

Madge kerekre nyílt szemmel nézett rá.

– Maga, édesem, még itt tart? Maga azt hiszi, hogy bennünket kivitetnek a férfiak? Hát nem tudja, hogy előlünk vándorolnak ki?

A másik félve összehúzódott. Úgy látszik, ő is tudta ezt, de még nem merte közölni önmagával. Ez a Madge nem volt szentimentális. Általában józanul és pesszimizmusra hajló önkritikával, szókimondó bölcsességgel nézte az életet.

– Ez úgy van, hogy velünk nem lehet szakítani. Vagy kivándorol a férfi, vagy élete végéig velünk marad, szeret bennünket, fél tőlünk, és nem meri megmondani, hogy szívesen elmenne egy zenés kávéházba vagy szivarra gyújtana a szalonban, ahol ezt a függönyök miatt sajnos nem lehet. A mi kapcsolatunk a férfiakhoz, drágám, azon két ténykedésben merül ki, hogy jogosan elítéljük őket és indokolatlanul megbocsátunk nekik. És ők tisztában vannak azzal, hogy mindig igazunk van, tudják, hogy felettük állunk rendességünkkel, erkölcsünkkel és abban, hogy egyedül a világon mi ismerjük igazán hibáikat és pózaikat, tehát kellemetlenek leszünk rájuk nézve, mert szeretnék, ha hibáik ellenére, kerülőúton illetéktelen tiszteletet vívnának ki maguknak, és ez a törekvésük nálunk nevetségesen esélytelen. Ezért kivándorolnak. Beígérik, hogy kivisznek bennünket, és mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem visznek ki bennünket, mert előlünk menekültek el. Örökké gyerekek maradnak, és mi örökké anyák, ezért ők mindig a rendet rombolják, mi örökké építjük. Ők kegyetlenek lehetnek, és mi megbocsáthatunk. Nekik ez, nekünk amaz elengedhetetlenül fontos. És így most, negyven évünkkel, amely okmányainkon tévesen negyvenkettő, itt ülünk éjszaka a kórházban egy padon, és ha megkérdeznének bennünket, hogy akarjuk-e az egészet elölről kezdeni, azt felelnénk rá, “isten őrizz”, de biztos, hogy elkezdenénk elölről mindent. Mert mindig azt mondjuk, hogy “isten őrizz”, és azért mindig elkezdtük megint elölről. Ez az oka, hogy életünkben az étkezés és a takarítás gyönyörűségei uralkodtak. Nyelni és rendet csinálni! Ez a mi jelszavunk… És mivel látom, hogy ön elaludt, nem is folytatom a társalgást…

Egy fehér köpenyes orvos végigment a folyosón, és valahol lassú kondulásokkal elverte az éjfélt egy óra.

HATODIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenkilenc − kettő =