A Néma Revolverek Városa

1

Itt volt a városban! Ahonnan elindult! És ahol abban a hitben szállt ki, hogy Texas állam északi határa szélén van. Azon mód, sárosan, lucskosan, odament a pályaőrhöz.

– Mondja – rikácsolta sípolva, suttogva, rekedten és szédelegve -, hová megy ez a tehervonat?

A pályaőr előbb végignézte, majd vállat vont, mintha azt mondaná, hogy felelni még egy ilyennek is lehet.

– A város körül jár reggeltől estig, a szénbányából a csúszdához viszi a csilléket, beáll ide és megint körbemegy, éjjel-nappal.

Három napig éjjel-nappal körbement!

Harmincöt dolláros, kimért út, kétszeri kiszállással, közelebbi cél nélkül. Vagy mégis jobb, ha az ember tudja, hogy éjszaka és esőben hová vezet az útja? Be kellett, hogy ismerje: olykor ez nem felesleges. Lám Madge-nek, mint annyi másban, ebben is igaza lehetett. Régi gyanúja, hogy Madge-nek mindenben igaza van. Ez egyetlen hibája. Illetve, van még egy hibája: hogy csak egyetlen hibája van.

Az ilyen emberek felfogásukkal és példájukkal kínosan hatnak kevésbé kiváló embertársaikra.

Mégsem egészen mindegy, hogy az ember körbe utazik, vagy Texas északi határán van-e? Nem! Ez most már tény. Ezt expresszlevelében közli Madge-dzsel, aki olyan rettentően okos, hogy ilyen bonyolult körutazások nélkül is megsejti az igazságot. És természetesen, ha leszállt a töltésről, Prentinnel találkozott. Mivel ez a szörnyeteg itt lakik, a pályaházon túl, a töltés mellett. És éjszaka titkos útjain mászkál. A fejbeütés tehát nem ártott. Az egészből ez a tanulság. És mivel a sors könyörtelen óhaja, hogy itt maradjon, és hulljanak rá a kövek, ha nincs másképp, tehát itt marad. És kissé fázósan a megfordult időjárástól (amely Texasban sem ritka, ha nagy vihar van és távoli vidékekig elbolyong a köd, a nedvesség), elindult a város felé.

Nem lehet, hogy mégiscsak becsapta őt ez a pályaőr, és egy hasonnevű városban van északon?

Nem látta, hogy hol jár az éjszakában. Biztos, hogy ez Texas?

Távolról gyors villanások látszottak… Néhány lövés dörrent tompa visszhanggal.

Nem csapták be! Ez Texas.

Megérkezett Filliponba!

Eh, mit! Nézzük, mi lesz!

Elindul gyalog valamerre, és akkor nem fog körbejárni. Csak van itt a közelben egy helység, ahol nem sejtik, hogy alig néhány kilométerre tőlük, a Néma Revolverek Városában tombol a harc. Nekivágott az országútnak, és utolsó energiatartalékával keményen gyalogolt.

Igazán szép teljesítmény. Reggelre egy szomszédos városhoz ért. Nyugodtan nekivágott a főútnak. No, most itt vonatra száll!

Egy elég szép, kaktuszokkal, trópusi virágokkal díszes Fő térre ért, négyszögletes, új, fehér házak, frissen sarjadó, ipari élet szagával. Már éppen arra gondolt, hogy megszólít egy munkást, amikor valaki hátulról revolvert nyomott a bordái közé.

– Előre, lassan, és nagyon vigyázz!… Burns vagyok…

Na tessék. Hildegard öngyilkos lett, és Burns megszökött. Hová szökött meg Burns? A szomszéd városba!

Lehet, hogy Prentin bármelyik percben megérkezhet. És az egész szerencsétlenség folytatódik, itt. A fene ezt a Waltert, hogy mibe keveredett annak idején!

Közben ment, szép nyugodtan, mert mit is tehetett volna, bordái között a revolvercsővel? Aki követte, az letakarta alsó karját a kabátjával, s eltakarta a fegyvert.

– Jobbra… – mondta Burns egy pajtaszerű épület mellett, amelyről utóbb kiderült, hogy vendéglő. De elkerülték a bejáratot, oldalt egy lépcső a felső helyiséghez vezetett.

– Nyiss be! És máris fel a kezekkel!

Pencroft benyitott, és feltartotta a kezét.

A szobában egy magas, ősz, markáns arcú ember állt.

Most belépett Burns és bezárta az ajtót.

– Megvan a kutya! Fogd ezt a pisztolyt, Vuperin, amíg megkötözöm. Ha csak megmozdul, lődd le!

Nem ellenkezhetett. Burns megkötözte. A másik közben vad gyűlölettel nézte.

– Hát elég ostoba voltál, hogy visszajöttél. És még életben is akarsz maradni?!

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Pencroft elérve a cinizmus határához.

– Valamit kiagyalt ez a sátán! – kiáltotta Burns, akiről most kiderült, hogy villogó szemű, nagy pofacsontú, sápadt ember. Kezét-lábát csuklóban, bokában megkötözte.

– Nem találhatott ez ki semmit – felelte Vuparin. – Ez barátja Prentinnek vagy ellensége?

– Megtudta valahogy rólam és Hildegardról, hogy Fillipon ellen vagyunk! Megtudta erről a nyomorult Borgesről is, hogy Prentinnel tart.

– Ricardo elárulta neki! Együtt látták őket Hondurasban!

Itt nagy csávába jutott, az kétségtelen. Vuperin vad gyűlölettel nézi. Fúj, mint a patkány.

– Menj le, és menj Vandramasért. Én nem mutatkozhatom Ravianban – mondta Burns.

Vuperin kiment a szobából, hallatszott, amint a lépcsőn lemegy.

– Így – mondta Burns, és zsebre tette a revolvert, mivel Pencroft úgyis meg volt kötözve. Azután leült vele szemben lovaglóülésben a székre, és kedélyesen nézte. – Tizenkét éve nem láttuk egymást, Walter. Sokat változtál. De nagyjában ma is a régi vagy. Hát most van tíz perc időd. Tudod hogy Vandramasnál nem remélhetsz semmit. Te is Portogez-ban nevelkedtél, de csak a közös anyanyelv köt össze vele. Paolo halálát könyörtelenül megbosszulja. Filliponban mindenki tudja, hogy ártatlan vagy. Sajnállak. Senki sem fog Vandramas ellen vallani, de ez olyan ember, hogy kiáll, a mellére csap és vállalja, hogy megölt téged! Ezt mind jól tudod te is.

– Akkor miért untatsz vele?

– Szóval ennyit ér az életed?

– Ennyit se. De tegyük fel, hogy ér valamit: Ha egyszer úgyse menekülhetek meg, Vandramas jön, a mellére csap, és meghalok, akkor mit használna, ha félnék? Szamár vagy.

Most a másik felállt, egész közel ment hozzá, és az arcába nézett.

– Itt egy a fontos: az Adat!

– Úgy van!

– Felezünk?

– Nem létezik!

Mit vitatkozzon? Hogy felezhet el valamit, ami nincs neki? Inkább pukkadjon meg ez a csibész. Higgye azt, hogy felezhetne, de nem teszi. Úgyis jön nyomban Vandramas, a mellére csap és döf! Befejezett ügy. Addig ez itt jó dühös lesz, mert ő nem felez. Ha tudná, miről van szó, az egészet odaadná rögtön. Így azonban egy dekát sem.

– Idefigyelj, ha mi ketten összefogunk, elintézhetjük Vandramast, Vuperint, Prentint, sőt Montagezzát is!

– Na, ez túlzás… Mindent elhiszek, csak azt nem, hogy Montagezzát elintézzük. Ez egyszerűen hülyeség, olyan ember még nem született a világra. Montagezzát nem lehet elintézni.

Közben ezt gondolta magában: Vajon megtudom-e halálom előtt, hogy egyáltalán miről volt szó? Ezért érdemes volna élni még egy kicsit, sőt ezért érdemes volna meghalni is, olyan érdekes és különleges ez a história, amelyhez most Montagezzával is sújtotta a sorsa.

– Idefigyelj! Nem beszélek ostobaságokat. Itt Montagezza sem számít. Ha mi ketten összefogunk, te megmondod, hogy ártatlan vagy, én kijátszlak adunak Prentin ellen, Prentint felhasználom Fillipon ellen, Vuperin és általában Ravian lakosai voltaképpen bizonyítékot nem tartanak a kezükben, és Montagezzát feljelentjük! Azt hiszem, elég világosan beszéltem.

– Na hallod?! Nem vagyok hülye! De mit értünk mindevvel, ha nincs meg az Adat?

– Ostoba! Az Adatról én tudom, hogy hol van. Akarod tudni te is? A legnagyobb titok, és ha beláttad, hogy nyeregben vagyok, hajlandó vagy egyezkedni?

– Nem bánom!

Mit fog itt ellenkezni? Úgyis jön mindjárt Vandramas, és a mellére csap. Hogy a villám csapna oda inkább. Addig szórakozzon itt ez a ló. Lent a kocsmában, ezt jól hallja a vékony padlón át, valami csörög, amint a poharakat elrakják. Burns körülnéz, odajön hozzá egész közel, és remegő orrcimpákkal mondja:

– Nincs Prentin…

– Nem igaz! – feleli mintegy elhűlten – Te jó Isten! Ebben biztos vagy?!

Burns diadalmasan, idegesen mosolyog, zsebre dugott kézzel, és járkál.

– Tudtam, hogy megdöbbensz! Érted most már?

– Te folyton azt hiszed, hogy süket vagyok vagy hülye! Az Adat nincs Prentinnél! Most csak az a kérdés, hogy Montagezza ezt tudja-e, és ha igen, úgy megmondta-e Vuperinnek is?

– Ebben igazad van, de ez Fillipon ügye. Nekünk azonban van itt egy privát dolgunk: elsősorban az, hogy ezzel Prentint a kezünkben tartjuk.

– De hol az Adat?

– Akarod tudni? Még ezt is kiadom neked. Ide figyelj: Az Adat – körülnézett – nincs sehol.

– Ilyesmire számítottam… – mondta eltűnődve. – Lassan kezd kiderülni, hogy hülyeség az egész. Várjunk csak, de ha az Adat nincs sehol, miért van ez az egész harc?

Remekül adta fel a kérdést!

– Mert ezt senki sem tudja, csak Prentin, Borges, én és a szegény Hildegard. Ugyanis az Adat nem is volt meg soha. Igaz volt, amit Prentin üzent az apádnak és a többieknek, csakugyan figyelmeztette Paolót arra, hogy mi készül ellene, csakugyan igaz, hogy az Adat nem volt az illetőnél, azonban Paolótól is ellopták, mielőtt még Prentin odaért. Legalábbis ma senki sem tudja, hol van. Én beszéltem Paolóval, mielőtt meghalt, amikor éppen hazafelé tartott, ez már azután volt, hogy Hildegard jelentette a gyilkosságot, és Paolo holttestét látták leúszni a folyón.

– Mi volt azután?

– Ejnye, nem figyelsz? Azután beszéltem én Paolóval…

– Miután a holttestét látták leúszni?

– Igen! Nagyot hallasz? Mi van ezen, amit nem értesz?

– Semmi. Csak rosszul hallok.

Még majd megveri, mert nem érti, hogy Paolóval találkozott valamivel később, mint ahogy ennek meggyilkolt tetemét a folyóban látták. Aki ilyesmit nem ért, nehéz felfogású ember. Jobb, ha csak hallgatja. Nem blamírozza magát.

– No és – folytatta az érdeklődést -, mit beszéltetek a megboldogulttal?

– Nagyon ízetlen tréfáid vannak. Szegény Paolo akkor azt mondta, hogy a rendőrségre rohan, mert ma értesült arról, hogy el akarják lopni az írást… Fél óra múlva meggyilkolták.

– Végtére is – én Paolót sose szerettem.

Burns döbbenten felállt.

– Hát ismerted?

– Na, Istenem… – most megint szép dolgot csinált. – Futólag… Ugyanis egyszer Paolo…

Nem folytatta. Burns megragadta a torkát és egész közel az arcához sziszegte:

– Nyomorult! Micsoda nyomorult fráter! Most értek mindent…

Ez szörnyű, hogy az ő szavaiból mindenki rögtön mindent megért, és neki sejtelme sincs semmiről.

– Ide figyelj! Te megölted Paolót, eltetted az Adatot, magadra vállaltad a gyilkosságot, amelyben semmi részed, hogy Fillipont megvédd Prentin ellen, de hogy Prentint is tehetetlenné tedd, elcsavarogtál egy ideig, és most visszajöttél, hogy az általános felfordulásban egyik ellenfél a másikat pusztítsa, és végül te győztél! Most világos minden. Így volt!

Pencroft hetykén felvetette a fejét.

– Igen! Na és? Tudd meg és vidd szét az igazat: úgy táncoltatok tizenkét évig, ahogy én fütyültem! Most itt vagyok, nálam az Adat! Egyszer megöltem Paolót, egyszer vállaltam ártatlanul, hogy megöltem, és az egésznek a nyitja: a Probatbicol!

Burns rémülten hátrált az ablakig. Remegtek az ujjai, elkékült a szája, és a homlokát tapogatta, azután rekedten súgta:

– Tudtam… Hildegard mondta… Probatbicol… igen… ha az nincs, akkor ma minden más…

– Meghiszem azt! De volt!

Ezt szerette volna megtudni, ezt a dolgot a Probatbicollal.

– Tudom… – bólogatott Burns. – Ezen a narancshéjon kellett elcsúszni. A Probatbicol! Egy narancshéj, amin elcsúszik az ember… Ezek után természetes, hogy megöllek, mielőtt Vandramas megérkezik.

Nagyon meleg lett a helyzet. Megint csak rontott a dolgán.

– Ha meghalok, az Adat nyilvánosságra jut!

– Annál jobb!

– Akkor nem jut! Meghagytam, hogy halálom esetén az Adattal az történjék, ami neked a legkínosabb!

Burns hirtelen felkacagott.

Éppen az ablaknak állt háttal, és egy rettenetes ütés érte bottal a fejét, hogy végigterült a padlón. A nagy ádámcsutkás Gonzalez ugrott be az ablakon. Az elszánt lelkületű körorvos.

2

Lehet, hogy a sérülésekhez nem ért, de fejbe ütni tud, ez nem vitás. És arra is képes, hogy kezet-lábat összekötözzön, továbbá: szájat betömjön, és az illetőt az ágy alá gurítsa.

Azután odafordult Pencrofthoz.

– Fiam! Nehezen akadtunk a nyomodra… Fillipon vár! A Messiásunk vagy! Mindent tudunk! Borgesnél megtudtuk, hogy az Adat nincs Prentinnél. Nagy leszámolás lesz! Megint előkerültek a revolverek, a két város olyan, mint a hangyaboly, csak téged várunk!

– Ez nagyon lelkes és jó dolog, de kérlek, ha vártok rám, akkor vágd el a kötelékemet.

– Azonnal…

És keresgélt a zsebeiben.

– No, mi van?!

– Nincs kés nálam. Nálad sincs?…

– Csak revolverem van…

– Micsoda ostobaság! Várj, bemászok az ágy alá, talán ennél van.

Benézett az ágy alá, de most odakinn csizmás léptek döngtek, és a szórakozott orvos már nem jöhetett elő. Valaki nagyot rúgott az ajtóba, hogy kitárult, és belépett egy kétméteres, hetyke bajuszos ősz katonatiszt. Valamelyik közép-amerikai államból lehetett, festői egyenruhában, térden felüli, magas lovaglócsizmában, olyan hanggal, mint egy bölénybika, hatalmas mellkassal és vízszínű szemekkel. Először csak körüljárta Pencroftot és fújt. Azután megállt szembe, karba font kezekkel, és nyersen felkacagott. Majd a következőket közölte röviden:

– Attinde: I’ corveyo trega mi siune y’ gordenyo! Pretende!

Megelégedetten csapkodta a csizmáját és gúnyos mosollyal nézte Pencroftot, aki tétován kinyitotta a száját, de Vandramas rárivallt egy rövid mozdulatot téve, energikusat, leintőt!

– Ci petrine!

Vállat vont és hallgatott. Mit tehet mást? Ezután a nagy ember röviden, precízen, ultimátumszerűen, hidegen és tárgyilagosan beszélt huszonöt percig. Ezt onnan lehetett tudni, hogy kitette maga mellé az óráját, és többször is energikusan megrázva mutatóujját vadul kopogott az óra üvegén, figyelmeztetve valamire Pencroftot, aki egyetlenegy szót sem értett. Vajon milyen nyelven beszél ez? Egy közép-amerikai állam eltorzult latin idiómája, bizonyosan.

Azután, hangsúly után ítélve, keményen és kegyetlenül, befejezve a mondókáját, választ várt. Pencroft gőgösen hallgatott, de nem is tehetett mást. A kétméteres óriás, mint aki előzőleg mindent megpróbált, szelídebb hangon magyarázott valamit, kérlelően, majd előhúzott a zsebéből egy sapkajelvényt, és megindító, elfúló hangon, kezét Pencroft vállára helyezve, beszélt erről valamit. Egész halkan és egész keveset énekelt is közben, és mélabúsan rámosolygott a férfira, sóhajtva, és Pencroft udvariasan rámosolygott, mire a kétméteres ember olyat ordított, mint egy tigris, kirántotta a kardját, magasra emelte és…

Már suhogott a levegő, amint…

De az utolsó pillanatban nagyot fújt, és visszataszította kardját a hüvelyébe. Azután lapos kézmozdulatot tett, mintegy jelezve, hogy az ilyen alakokkal szemben nincs helye bizalmaskodásnak. Az órára mutatott, keményen csóválva mutatóujját, megfenyegette Pencroftot, elővett egy írást, az orra alá tartotta, és csapkodta egy nőnek a fényképét (ősz hajú asszony, három gyerekkel), később pedig a legvadabb ökölrázással és fenyegetéssel Pencroft felé, elővette Miksa császár képét.

És rázta az öklét, és csikorgatta a fogát, odaverte a képet Pencroft orrához, azután vad zokogásba tört ki, és ráborult a képre, majd újra vadul rázta az öklét Pencroft felé…

Sajnos úgy nézett ki a dolog, hogy valaki megtévesztette ezt az embert, és most Miksa császár megöletésével őt gyanúsítják. Ez választ vár, gondolta Pencroft.

Újra keserves mosollyal, melankolikus, bús hangon, két vállát felhúzva, kezeit combjára hullajtva, bús mondatokkal járkált, azután fütyült egy katonaindulót, lassan, memorizálva, felhúzta két vállát és rámosolygott Pencroftra. Mit tehetek róla, én is csak ember vagyok – ez volt a gesztusában. Azután elővett egy revolvert, és sajnos, szemben állt az ággyal is. Tehát Pencrofton az orvos sem segíthetett, aki az imént épp jókor egy ügyes koponyalékeléssel megmentette az életét.

De csak mutatta a revolvert. És az órát is. Félreérthetetlen volt, hogy gondolkozási időt ad, azután a mellére csap és agyonlövi.

Felelnie kellene, de hogyan feleljen neki?

Vandramas zsebre tette az órát, jobbról-balról megcsókolta Pencroft arcát, mosolyogva, de könnyes szemmel, tréfásan dúdolt valamit, azután távozott.

Vajon ő értette-e, amit mondott?

Jött az orvos.

– Jó, hogy az ágy alá mentem… Megadhattuk volna alaposan az árát a vigyázatlan fejbe ütésnek…

– Súlyos?

– Most már igen, mert az imént magához tért, tehát jól benyomtam a torkát és állcsúcson vágtam. Pontosan!

– Egy orvos értsen az anatómiához! De most vágja el a köteleket…

– Jó lesz sietni! Hallotta, mit mondott?

– Süket vagyok? Azért talán mégse kell annyira sietnünk…

– Barátom, amikor azt mondta: “fratta ma ditte ci ypuro!”, akkor már tisztában lehetett mindennel! Meghűlt a vér bennem.

Ezektől nem lehet semmit megtudni.

Az orvos elővette az öngyújtóját.

– Meggyújtom a spárgát, akkor elszakad… Hamar tüzet fog, kóckötél…

Nehezen fogott tüzet. Pencroft kabátujja háromszor is meggyulladt, a nyakkendője tövig égett, és ha nincs egy kancsó víz a szobában, egészben véve ropogósra sül, míg végül összevissza pörkölt kézzel kiszabadult.

Hosszú fütty hallatszott távolról.

– Ez nekem szól! – mondta az orvos. – Siess utánunk, a Blorietti Madonnánál lóval várunk.

Egy ugrás, és kint van az ablakból.

A Blorietti Madonna!

Vajon hol ez a szent?

Na! Elsősorban mit tudja ő, hogy hol van a Blorietti Madonna? Ami hagyján! De a lábáról nem vette le a kötelet! És elvitte az öngyújtót! Milyen orvos ez?

Megpróbálta kicsomózni, ami természetesen a három-négyszer körülkötött és körülcsavart kötélnél meddő igyekvés volt. No mindegy… A fő, hogy a keze szabad. Szépen az ajtóig ugrált, kinyitotta, és a korláton át látta, hogy az ivó van alatta. Az ivóban nem volt senki. Viszont ott a polc, az asztalok, tele késsel. Ha egy lendülettel átugrik, az egész nem magas, egy pillanat alatt elvágja a kötelet, és kész… Átvetette magát a korláton, és hopp…

Fejjel lefelé csüngött és lengett! Lábán a kötél beleakadt a mennyezetről függő vaslámpa horgába, két bokája között, és most így csüngött.

És lengett.

Most belépett egy nagy kalapú, tülökorrú polgár, és csodálkozva megállt.

– Nézd! Hát ez mi?

Pencroft igyekezett csüngve könnyedén mosolyogni. Ilyesmi nem egyszerű. Mit mondjon?

– A vendéglőssel fogadtunk, hogy én két óráig lógok a lámpán fejjel lefelé, ötven dollárért. Még egy óra van hátra.

– Ez a kocsmáros szereti az ilyen szamárságokat. Az úr artista?

– A szomszéd városban dolgozik a cirkuszom…

– Aha! Tudom már! Jövő héten ide is jönnek?!

– De bizony jövünk! – lengedezte közvetlenül és nyájasan – ez a mi reklámunk! Én vagyok Willy, a lengő férfi! Egy héttel előbb átmegyek a szomszéd városba, fogadásból lengek fejjel lefelé…

A polgár odament és meglökte, hogy inga módján himbálózott.

– Mit csinál?! – üvöltötte dühében megfeledkezve mindenről.

– Már alig lengett, nem szeretném, ha veszítene. Mi itt nagy sporttisztelők vagyunk.

Pencroft kissé rosszul lett, különösen, mivel az első lengésre felborított a fejével egy széket.

– Ma azonban – mondta a polgárnak – nem vagyok formában, úgyhogy abba is hagyom. Inkább holnap lengek majd nyolctól estig. Vegyen le.

– Kár most abbahagyni. Egy óra mindössze. Szorítsa össze a fogát és lengjen! Legyen férfi, a mindenségit!

– Nem, nem… ha lesz olyan kedves leemelni…

– Szó sincs róla! Majd aztán hálás lesz nekem, hogy én most nem emeltem le! Megnyeri az ötven dollárt! Nagy pénz az ilyen csepürágónak! De már megint nem leng…

És újra meglökte. Pencroft vicsorítva a keze után kapott, és már káprázott a szeme, és fájt mindene, és a polgár kiszólt az ablakon:

– Halló! Gyertek csak be!

Többen is bejöttek, velük a fiatal csapos.

– Hát ez mit keres itt?!

– Hadd, te! A kocsmárossal fogadtak, hogy fejjel lefelé így leng két órát. Tudod, a gazdád szereti az ilyesmit…

– Nem is szólt nekem, amikor elment. Hát tőlem lenghet.

– Kérem – mondta rekedten és elhalóan, és agyában zúgott a vér, mintegy illendően bejelentve a küszöbön álló gutaütést. – Nem csinálom ezt… Jobb, ha leakasztanak…

– De még háromnegyed óra az egész! Majd hálás lesz nekünk az ötven dollárért. Mert a vendéglős megadja! Az olyan fiú. Csak az asszonytól fél.

Tíz perc múlva a kocsma megtelt, érdeklődve nézték a mennyezetről lógó félholt Pencroftot, és ha nem lengett eléggé, meglökték. Egy ilyen alkalommal belevágta fejét a söröscsapba.

– Hogy ezek a csepürágók mit ki nem találnak!

– Halló, Bill! Szaladj a Ritáért, mondjad, hogy jöjjön! És szólj Almarovéknak, hogy ne menjenek a moziba, itt van jobb!

Újabb tizenöt perc múlva az ablaknál, az ajtónál egymás hegyén-hátán kandikáltak be a szomszédok, és lihegve érkezett egy szerkesztő a lelógó Pencrofttal interjút csinálni. Ő New Yorkba is tudósít innen. Mi volt a legtöbb, amit egy hosszában függött, lengve? Tud-e ilyen állapotban énekelni?

– Úgy van!

– Miről van szó?!

– Énekelni fog!… Halljuk!… Halló, egy sört!

És tapsoltak, valaki elindult tányérozni, a szerkesztő leadta este interurbán New Yorkba, hogy városukban egy artista fogadásból leng függve, énekel és eszik fejjel lefelé…

Egy párizsi lap is felvette a hírt néhány hét múlva a harminchat órás függve lengési világrekordról, amelynek beállításával később egy bostoni fiatalember megpróbálkozott, de délután négy és öt között megütötte a guta.

Pencroft úgy érezte, hogy már itt a vég.

A zsíros, vastag melegben, zajban, néha egy-egy fogadásról is hallott, valaki azt állította, hogy már nem él, és egy másik tíz dollárt ajánlott egy ellen, hogy a saját lábán távozik. A csapos sportszerűtlen, de jószívű kezdeménnyel, sajna váratlanul, lefröcskölte két üveg szódával, amitől kis híján frászt kapott.

– Most vegyük le!

– Le tud jönni egyedül is! Az a fő mutatvány!

– Lássuk! Le fog jönni! Halló! Akassza le magát!

– Akassza fel magát – dünnyögte Pencroft bágyadt feleletül, de már hörgött is halkan, míg végül valaki megszánta.

A lámpa!

Leszakadt, és Pencroft a fejére esett. Füléről és orráról lejött a bőr, de szerencsére a lámpáról függve közel volt a padlóhoz, és így rövid élesztgetés után magához tért, egy székre ült, sóhajtva és remegő kézzel. Tíz dollárt gyűjtöttek számára, ezt gyengéden a zsebébe tették. Lassanként tisztult zavaros tekintete előtt a helyiség képe. Fenyegetve ordítozó emberek fogták körül a vendéglősnét.

– Tessék neki kifizetni az ötven dollárt!

– Micsoda hülyeség ez? – tiltakozott az asszony. – Nem tudok semmiről! A férjem kiment a szőlőbe…

– Hohó! Mikor látta, hogy veszített, akkor kiment a szőlőbe! Hát az ember az kutya, hogy ingyért lógjon lengve?!

– Hát van szívük becsapni egy szegény csepürágót?!

– Az egész ostobaságról nem tudok semmit! Maga fogadott a férjemmel?!

– Igen… – bólogatott Pencroft. – Mondta, hogy ő kimegy a szőlőbe, majd a felesége elintézi…

– Magának ígért valamit a férjem?

– De mennyire. Ötven dollárt, egy üveg pálinkát, egy rúd szalámit és két inget.

Az asszony kis híján rosszul lett.

– Meg kell várni a férjemet! Ez hazugság!

– Kérem, én nem várhatok! Nekem máshol is kell lengeni! Én szegény artista vagyok! Ha nem, hát akkor ezt ajándékozom az itteni lakosoknak, függtem nekik ingyen – mondta Pencroft keserűen.

– Szó sincs róla!

– Tessék kifizetni az artistának, ami jár!… Tavaly egy zenekarral csinálták ugyanezt!

Egy egész zenekar lógott a lámpán?!

– Nem fizettek! Odavannak egy garasért!

– Jó lesz, ha kifizeti ezt az embert!…

Már forrt a levegő, valaki rácsapott egy asztalra, és az üveg csörömpölve a földre hullott. Ismétlem, Texasban vagyunk, és így az asszony öt percen belül, hogy a kocsmáját szilánkokra ne szedjék szét, kifizette az ötven dollárt, a szalámit, a pálinkát és a két inget, és Pencroft villámgyorsan elindult sietve a sötét utcán, fuldokolva és rohanva Vuperin, Montagezza, Vandramas, Prentin és az egész őrület elől, és egy mellékutcában lihegve egy oszlopnak támaszkodott. Végre pihenhet…

Valaki megérintette a vállát.

– Csakhogy itt vagy!

Az orvos volt. Az oszlopról a Blorietti Madonna nézett le rá!

Két perc múlva lovon ült, és az őrült emberekkel vágtatott Fillipon felé, hogy a város élére álljon.

Kétségbeesetten.

3

Az orvos mellett ott vágtatott egy Forster és egy Lorenzo nevű.

– Most mi a teendő? – kérdezték Pencroftot, aki nyargalás közben egy rúd szalámit szorongatott vadul a hóna alatt.

– Hogyhogy mi a teendő? – lihegte idegesen.

– Tőled várjuk a döntést. Te megmondod, mit tegyünk, és úgy lesz. A kocka el lett vetve, ma már nem lehet visszatáncolni, ha belepusztulunk is, szűnjön meg ez az átok.

– Úgy van!

Szívből helyeselt. Ez az átok, hogy állandóan egy szót sem ért abból, amit beszélnek, szűnjön meg. De mitől vetették el ezek a kockát, és mibe táncoltatta őket bele, hogy nem lehet vissza?

Kétségbeejtő.

Most már csakugyan nem hagyhatja cserben ezeket az embereket, de hogy álljon az élükre? Azt se tudja, hol az élük.

Ismét virradt, és feltűnt a távolban Fillipon külvárosa.

– Azonnal beszélni fogsz a néphez!

– Ember! Előbb aludnom kell!

– Igaz…

A városban csend volt, csak fegyveres őrök cirkáltak mindenfelé és boldogan meglengették a kalapjukat Pencroft láttán.

– Estére népgyűlést hívunk össze!

– Nagyon helyes. De addig hagyjatok aludni.

– Ne félj! Vigyázunk rád!

– Azt nem kértem…

Besietett a házba. Minden csendes volt, csak a földszinten szűrődött ki világosság Sterbinszky ajtaja irányából. Halk nesz. Az ajtó kicsit nyitva volt. Elhatározta, hogy betekint duzzogó, öreg barátjához, és megkísérli Eduardnak szólítani. Ilyen odavetett megjegyzései sokszor helyesnek bizonyultak, sajna. És nyomukban megindult a lavina. Hátha Eduarddal szerencséje lesz? De mért ne volna az öreg Tihamér. Mindegy. Kopogott és benyitott.

– Hát ez mi?

Az öreg, eltekintve attól, hogy Eduard-e vagy Tihamér, kissé összeverten, betömött szájjal egy széken ült, mozdulatlanságig megkötözve.

Gyorsan megszabadította, leöntötte hideg vízzel, vagy tíz perc alatt magához térítette.

– Ó!… Nem hittem, hogy… életben hagynak… – nyögte.

– Mi történt?

– Még kérdezi?!… mintha nem tudná…

– Tudom, de azért kivételesen mondja el.

– Ez a Burns érkezett, nagyon összeverve. A feje, az álla…

– Orvosi kezelés volt, gyerünk tovább.

– Megrohant, mint egy őrült, összekötözött és valamit követelt tőlem, amire maga azt mondta, hogy nálam van, szegény Ervin miatt. Valami Adat…

Ujjé! Persze, ő valamit mondott ennek Ervin haláláról, amiből az a marha azt következtette, hogy az öreg Sterbinszkynél van a titok nyitja.

– És mi történt aztán?

– Uram, én tudom, hogy mivel tartozom ennek a háznak, tehát azt feleltem, hogy igenis tudom, de nem mondom meg. Ha maga rám akarta hárítani a gyanút, én vállalom. Ütött, vert, fojtogatott, fenyegetett, én pedig a szemébe kacagtam.

– Mi lett aztán?

– Lódobogást hallott és elmenekült, de engem alaposan fejbe vágott még egyszer. Hívja az orvost…

– Felesleges. A fejbe vágás nagyon jó, ezt ő se csinálná jobban.

Tényleg felesleges volt az orvos, rátettek egy hideg ruhát, és Sterbinszky lefeküdt.

– De most vigyázni kell magára, amíg én alszom… Nagyon okosan tette, hogy vállalta. Maga nem is tudja, milyen jó ez.

– Uram! Hülyének néz?

– Ez most független attól, hogy milyennek nézem.

Egy szolgát hátrahagyott Sterbinszkynél és sietett aludni. Gondolta, nem ártana hirtelen berúgni az ajtót és két revolverrel lövöldözni befelé addig, amíg mozog ott valaki. De nem teheti tönkre Bunny berendezését. Tehát csak benyitott. Előbb a revolver csövét, aztán a fejét dugva be. Semmi, a falon Ervin képe, háttérben állványon a hegedűtok, belépett és állt.

Ő már most tisztában van mindennel. Nem dől be semminek. Hallgatóddzunk csak! Most megint okos dolog lenne belőni az ágy alá. Előveszi a másik revolverét is, és leguggol. Az ágy alatt már nyugodtan tartózkodhatna: csak egy százlábú menekült, mintha megijedt volna a két revolvertől. Most gyorsan bezárni az ajtót, bezárni az ablakot, két revolvere a szekrényre mered.

Egy reccsenés, és akkor piff, paff, tíz golyót lő a szekrénybe.

Semmi reccsenés.

Viszont horkolás.

Tessék? Igen. Valaki kifejezetten horkantott egyet a szekrényben. Egy derűs lelkületű orgyilkos lehet. Elaludt a lesen. Minek zavarja álmában? Lelövi. Azután eszik a szalámiból, iszik pálinkát és lefekszik aludni. Újabb társalgásba nem megy bele, mert jó úton van ahhoz, hogy egyetlen meggondolatlan mondata után elrendelik az Államok az általános mozgósítást és megtámadják Dél-Amerikát! Mint az orvos mondta, itt már a kocka meg van vetve, csak bele kell feküdni. Szépen ráfordítja a kulcsot a szekrényre, azután kopog.

– Halló! Vandramas, Prentin vagy Montagezza, vagy maga, nyomorult Burns, de legyen bár személyesen Miksa császár, két revolverrel állok itt!

Valami kettyent. Nagyon régimódi pisztoly lehetett, amit “felhúznak”, mielőtt használják.

– Ne jusson eszébe vaktában lőni…

– Ki beszél?

– Walter… Ön kicsoda?… – kérdezte zavartan. – Kinyitom az ajtót, és feltartott kézzel lépjen ki.

A nyitott ajtón egy miniatűr cowboy lépett ki. Egy gyerek!

KILENCEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

4 × kettő =