A Néma Revolverek Városa

1

Délutánra a környék annyira elcsendesedett, hogy Pác előmerészkedett helyéről. Teljesen kimerülten, korgó gyomorral, egyenesen Művészi Mánuelhez sietett.

Papucsban találta a nagy idealistát, aki egész éjjel dolgozott, mert néhány értékes követ kellett kiszedni foglalatukból, és amikor készen volt ezzel a munkával, a Nietzsche Zarathustrá-ját fordította spanyol nyelvre.

– Éhes vagyok, Mánuel – szólt 13. Pác kifulladtan. – Mit tudsz adni nekem?

– Mindössze két percet. Ezt tudom adni. Ezt is csak neked, mert elolvastad az Anna Kareniná-ból készült verses drámámat, amit, foglalkozásomból eredő pesszimista becslésem ellenére magasra értékelek. Ha két perc múlva még itt vagy, úgy Shakespeare-re mondom, hogy feljelentelek.

Pác jól tudta, hogy az ősz orgazda, aki olykor egy cizellált aranytárcát rongyos garasokra sem taksált, igen nagyra tartja Shakespeare-t, tehát tisztában volt a kijelentés súlyával.

– Legalább azt mondd meg, hogy miért utasítsz ki – kérdezte szomorú meglepetéssel.

– Mert kedvelem a szabadságot, mint Shelley. Ha a két perc letelt, egy megbízható óramű pontosságával értesítem a sarki rendőrt.

13. Pác nem értette a dolgot, de mit tehetett? Szépen elsompolygott. Csak éppen, mert éhes volt, felkiabált az utcáról.

– Mánuel! Nem adsz semmit?

Az ablak kinyílt egy másodpercre, megjelent Mánuel száraz, sovány keze, ledobta a Rámájana egy illusztrált példányát. Utánahajította a hindu szavak magyarázatának keskeny füzetét és becsukta az ablakot.

Mi lelte Mánuelt?… E nyájas bölcselőt, az igazi irodalom és hamisítatlan értéktárgyak kedvelőjét?

A főút felé bandukolt. A sarkon aztán megkapta a választ. Többen is ordították, és valamennyien rikkancsok voltak:

“A New York-i alvilág ismert alakja, 13. Pác Tivald borzalmas rablógyilkosságot követett el! A tettes a helyszínen aludt, azután elszökött!”

Ha azt mondom, hogy 13. Pác Tivaldban meghűlt a vér, úgy még mindig egy alapjában vidám hangulatot jellemeztem a döbbenethez képest, amellyel a sorsüldözött kasszafúró ott állt hóna alatt a reggelire kapott illusztrált Rámájaná-val és a hindu szavak magyarázatát ismertető pótfüzettel. Gyorsan megvásárolta a reggeli lapot, majd a legközelebbi kapumélyedésbe húzódva elolvasta. A következő derült ki: Ama ház pincéjében, ahol az éjszakát töltötte bezárva, egy alig kihűlt női holttestet találtak. Személyazonosságát a jelenleg még a helyszínen tevékenykedő vizsgálóbizottság nem állapította meg, de annyi bizonyossá vált nyomban, hogy a nőt egy hosszú, keskeny eszközzel szíven szúrták. A segéd-házfelügyelő (özv. Trapezovné) megemlítette, hogy egy tettes külsejű ember aludt a pincében, és ugyanez az illető elrohant, amikor rendőrt hívott. Szerencsére, a tettes a kalapját a helyszínen felejtette. A kalap bélésében egy cédula volt összehajtogatva.

Helén! Ribolttal dolgozni megyünk, hajnalra itt vagyok, ha nem, úgy mondd meg a védőnek, hogy elütött egy autó egy év előtt, és azóta nem vagyok beszámítható. Ne bőgj mindig; ha meglátogatsz, ne hozz annyi tonhalat,

Tivald

Nyomban tudták, hogy 13. Pác ez a Tivald. Kinek van még ilyen szerencsétlen neve?

A rendőrség jelenleg 13. Pác nyomában van.

Ez igaz volt. Egy rendőr állt a kapu előtt, gumibotját tűnődve forgatta, és mellette egy különös orrú úr éppen az autójából lépett ki néhány percre a gyalogjáróra, hogy lapot vegyen a rikkancstól. Csinos, negyvenes férfi volt, homlokán keskeny forradás. Pác azonnal megismerte. Az éjszakai alak!

– Elfogják ezt a gazembert? – kérdezte az idegen.

– Az egyetlen, akit biztosan megcsípnek – bólintott a rendőr. – Mert a nyomozó sohasem lehet biztos abban, hogy hol pottyan ebédnél a levesébe ez a 13. Pác.

– Hát akkor – mondta mosolyogva a másik – nézzen be ide a kapu alá, tán épp a háta mögött áll. – És jót röhög.

Essen ki a foga – gondolja Pác.

A rendőr azt feleli:

– Hát annyira még ő sem balszerencsés, hogy itt bújjon el véletlenül a kapitányság épületében. Inkább felkeresem a mentők székházát, ott ülök ma estig, és kimegyek velük minden balesethez, mert hogy azt a Pácot ma elüti valami, nem vitás…

Ez odább megy. A lapított görögorrú úr beszáll a kocsijába, és 13. Pác Tivald gyorsan elsiet a kapitányság épületéből. Hogy minden járműbalesetből eleve biztonságban legyen, a szemközti folyópart felé indul. Ebben a pillanatban heves lökést érez hátulról, szép ívben repül a Rámájana (illusztráltan), utána a hindu szavak magyarázatát szolgáló pótfüzet, és végül, de zuhanás tekintetében nem utolsósorban, 13. Pác is elszáll egy gyümölcskosár felett, majd orrán, száján landol az út közepén.

…Hogy az autóbusz nem ütötte el, az 13. Pácra nem jellemző, rendkívül szerencsés esetek egyike. Ugyanis a sofőr valamikor bravúros úrvezető és híres versenyautós volt. Hajdani bravúrjainak egyikével néhány milliméternyire a kerék útjába repülő egyén torka előtt lefékezte az autóbuszt. Sokan megtapsolták, az úrvezető könnyed mosollyal bólogatott jobbra-balra, majd kapcsolt, és beindított úgy, hogy az éppen feltápászkodó 13. Pác Tivaldot szelíden rálökte egy triciklistára, akivel ez ismét felborult.

13. Pác, mivel szerencsés napja volt, épphogy feltápászkodott, mielőtt a villamos átment volna rajta. A magánautó, amelyik vitathatatlan elsőbbséggel ütötte el, még ott állott a járda mentén, és a benne ülő úr kihajolt az ablakon. Ugyanaz a szemtelen pasas volt, aki a rendőrt kis híján ráuszította. Pác gorombán odakiáltott a furcsaorrúnak, aki már éjszaka óta a begyében van.

– Nem tud vigyázni?

– Miért? – felelte az ismeretlen és vállat vont. – Én hagytam el ma a kalapomat vagy maga?

13. Pác halálosan elsápadt és futni akart, de vagy kétszáz ember állt már körülöttük.

Az autóban ülő barátságosan intett.

– No, csak szálljon be szépen. Majd én elviszem orvoshoz, ha megsérült, vagy szóljunk inkább a rendőrnek?

Mit tehetett? Sorsa kiszolgáltatta ennek az egyénnek kényére-kedvére. Alighogy becsapódott az ajtó mögötte, odalépett az autó ablakához egy rendőr…

Vége!

– Melyiket kapta el a sárhányó?… Magát? Itt vannak a könyvei és a tízóraija.

Átnyújtotta a Rámájaná-t, a hindu szavak magyarázatát szolgáló pótfüzetet és egy negyed kiló körtét. 13. Pác az utóbbinak kissé örült, mert éhes volt.

– A körte nem ezé az úré – mondta a mellette ülő alak. – A gyümölcsös kocsijáról esett le.

A fene ezt megehetné – gondolta 13. Pác teljesen szerencsétlenül.

Az autó még vagy félóráig futott, messze a városon túlra.

Közben hallhatta a rikkancsokat!

“Pác Tivaldot hajszolja mindenki! A rendőrség felszólítja a város lakosságát, hogy ha napközben bárhol ájult vagy szerencsétlenül járt embert talál, adja át a sérültet nyomban a legközelebbi őrszemnek!”

Közben egy magányos villa elé érkeztek. Az ismeretlen úr, aránylag jóképű férfi, halkan fütyörészett.

– No, csak menjen be szépen – szólt most szelíd hangon és a villára mutatott. – Itt majd megoperálják.

– Kérem, nekem nincs semmi bajom…

A sarkon feltűnt egy rendőr.

– Hát, ha menni akar, nem tartóztatom – mondta egykedvűen az ismeretlen.

De éppen fordítva értette. Hogyha tartóztatást akar, akkor mehet. Mi lesz ebből? – gondolta keserűen 13. Pác Tivald és igen gyorsan belépett a kapun. Valami szanatóriumféle intézmény volt, ahová értek. A hallban műpálmák, gumipadló, néhány fehér ajtajú szoba. Egy ápolónő sietett át.

– Hát nézze – mondta az ismeretlen -, most maga azt teheti, amit akar, de ha mást akar, mint amit mondok, úgy természetesen felkötik rablógyilkosságért. Egyszerű, nem?

– Hogyne. És mit akar ön tőlem?

– Az életét. Holnaptól kezdve én vagyok Pencroft Tivald.

Némi megilletődéssel hallotta 13. Pác, hogy polgári nevén, Pencroftnak szólítják, és keserű rosszindulattal ezt gondolta a kínos ismeretlenről: Vajh, ha Isten adná neked, hogy holnaptól kezdve igazán te légy Pencroft. Ámen.

– Szükségem van egy körözött gyilkos habitusára. Nagy regényemet írom. Ugyanis író vagyok. És gazdag. Én öltem meg a nőt. De ez nem elég! Szükségem van arra, hogy átéljem egy bűnöző lelki életét az alvilágban! Ezért akarok 13. Pác lenni. A Nobel-díjjal együtt, remélem elnézik az éjszaka elkövetett gyilkosságot is.

– És ha felkötik önt e jelentős irodalmi esemény alkalmából?

– Vállalnom kell. De ez nem tartozik magára. Régóta figyelem magát, alakban és arcban kissé hasonlítunk. Ezt maga is látja. A szanatórium főorvosa mindkettőnkön elvégez némi kozmetikai szabdalást, és kész. Hondurasból elmegyünk, és nem lehet baj. Egyikünk sem járt rokonai és barátai körében több mind tíz éve. Ennyi idő után a legcsekélyebb hasonlóság is kétségtelenné teszi a személyazonosságot.

– És miért gyilkolta meg azt a nőt?

– Semmi köze hozzá. A színjátékot én rendeztem néhány barátommal. Ha szabadulni akar a felelősségtől, igyekezzék majd új külsejével más tájra utazni. Magának annyi esélye sincs, hogy mint gyilkos kegyelmet kapjon egy regényért.

– Miért? – kérdezte sértődötten 13. Pác. – Olvasott ön már tőlem valamit?

– Írt ön már valamit?

– Nem. De még írhatok.

– Ez esetben az én tapasztalataimra kell majd szorítkoznia, ha művét az életből akarja meríteni. Önnek holnaptól kezdve Benjamin Walter a neve.

– Nem tetszik.

– Jobban kedveli a Pácot? Mert én benne hagyom. Ha azonban elfogad egy ajándéklovat plombált foggal is, akkor felveszi a Walter Benjamin nevet. Azután alá kell vetnie magát egy jelentéktelen kozmetikai műtétnek, és néhány nap múlva pompás okmányokkal ismét szabad ember. A név nem egészen kifogástalan, de errefelé nem áll körözés alatt rablógyilkossággal kapcsolatban, mint a 13. Pác név. Nagy szó! Nem? Fel hát! Fel, Benjamin! Új élet virrad önre.

– Ne rivalgjon, uram, mert ezt nem bírom! És a régi meg az új, meg a mindenféle életem önnek legyen osztályrésze és az egész családjának!

Befelé menet azonban tetszett már neki ez a dolog. Körözés, bűnlajstrom – eldobva, mint valami kifacsart citrom! Új arcvonások! Nem csekélység!

Miféle választás állt rendelkezésére? Semmilyen. Csak az, amit a rejtélyes idegen megengedett.

Fél óra múltán a műtőasztalon volt, és amíg beszívta az altató első cseppjeit, Madge-re gondolt ismét. Milyen kár, hogy nem tudott megjavulni, miután megházasodott. Pedig, hogy akart új életet kezdeni az esküvő után!

A rossz szagtól egyre bódult, Madge most megjelent, és azt mondja:

– Látod, én azóta is úgy élek Bronxban, mint egykor, és még ma is szeretlek. Ha egyszer új életed lesz, hagyd a fenébe a régit, gyere haza, Pác-Benjamin-Walter-Pencroft-Tivald, hiszen most már nem lesz semmi gondunk, mert ilyen hosszú névvel bizonyára beválasztanak egy uralkodóház tagjai közé. Fel a fejjel ! – biztatta Madge. – A balsors csúf vizslája most elveszti a nyomodat és vakon tovább szalad a másik Pác Tivald-Walter stb. után Svédországba; a másik Pác után, aki kész remekművével biztos Nobel-díj jelölt. És a trónteremben várja őt – a másik Pácot – őfelsége, a svéd király.

Egy megtört uralkodót talál ott aki ezt mondja: Uram, öné a Nobel-díj, de mit ér vele?… Tegnap délután négykor bejelentettük, hogy Pác Tivald megnyerte ezt a díjat, és negyed ötkor kiderült, hogy a dinamit feltalálója még életében szabadalombitorlást követett el; biztosítási végrehajtást tűztek ki a Nobel-hagyaték ellen, nincs díj! Különben is: a bizottság elnöke ügyetlenül lépett le a villamosról és kificamította a lábát az adományozás okmányai pedig Bernard Shaw szivarjától meggyulladtak. Végül még arról is értesültem, hogy egy régi okirat alapján, amit tegnap délután fél hatkor találtak, uralkodóházam nem is jogosult a Nobel-díj kiosztására.

És erre ez a Walter-Tivald-Pác búsan kifelé megy a fényes trónteremből, közben megcsúszik, és természetesen kitöri a lábát. És jönnek a mentők.

Ezt mondta a narkózisban Madge.

Ekkor hangos csattanásokra ébredt. Az ő kezét ütögették, és a műtőasztalon ült, hatalmas kötéssel az orrán, száján.

– A műtétnek vége! – mondta egy szakállas ember, késsel a kezében. – Ne feleljen, mert egyetlen szótól meghalhat. Bahrmann főorvos vagyok. Úgy veszem, mintha azt mondaná, hogy örvend. Ön, tisztelt Benjamin Walter, két napig lábadozni fog, és fájdalmai lesznek. Ne törődjön vele. Úgy veszem, mintha azt felelte volna, hogy könnyű nekem. Vegye úgy, hogy azt mondtam: igaza van. Szerintem minden kozmetikai műtét marhaság, és nem is veszélytelen. Nagy sebészek mindig gorombák voltak. Én olyan nagy sebész vagyok, hogy egyszer egy beteget meg is rúgtam. Tolják ki!

2

Pokoli fájdalmai voltak. De kellemes szép szobában üldögélt egy karosszékben. Szép szoba és pokoli fájdalom! Kell-e ennél rosszabb sors?

És mégis. 13. Pác Tivald, illetve az újdonsült Benjamin Walter úgy találta, hogy jobb így itt, mintha elfogják gyilkosságért. Nem hitték volna el, hogy ártatlan.

Amikor 13. Pác ezt gondolta, még nem tudta, mit cselekszik. Még nem ismerte Elvirát! Ha előzőleg ismeri Elvirát, úgy bizonyára inkább a gyilkosság gyanúját, esetleg e gyanú következményeit is inkább vállalja mint a műtétet.

Elvira volt az ápolónője. Elvira jó ápolónő volt. De mindig ápolt! Nem gondolt arra, hogy egy betegnek pihenésre is lehet szüksége. Különösen az ő ápolása után. Azután volt Elvirának még egy csodálatos emberi hibája. Nem ismerte személyesen önmagát. Csak látásból. A tükörben látott egy Elvirát és azt hitte, hogy az a nő csupa ügyesség, megértés, továbbá az ápolás iránti érzék. Holott mindebből csak a tükörkép volt igaz.

Íme a jelenlegi eset.

A megoperált Pác, mint tudjuk, egy szót sem beszélhet. Viszont Elvira elrakja a blokkot és ceruzát.

– Nálam nem kell minden kívánságot felirkálni a betegnek – mondja olyan mosollyal, hogy 13. Pác arcán a friss seb megfájdul tőle.

Elvira mosolya édeskés. És olykor gügyög mellé. És molett!

A beteg szeretett volna az ágyra feküdni. Intett az ápolónőnek, hogy segítsen. Elvira szó nélkül megmosdatta. Mit lehet itt tenni? 13. Pác ül és szenved.

Undok muzsika hangzik be a nyitott ablakon át. Egy vak koldus harmonikázik odalent. Utálja ezt a hangszert. Elrontja a szellős szoba hangulatát.

Int az ápolónőnek. Elvira csupa figyelem. 13. Pác a fülére mutat, majd az ablakra.

– Persze! Huzat van! Hipp-hopp, és nincs! – mondja az ápolónő és becsukja az ablakot.

Az amúgy is émelyítő, altató szagú lehelet megreked a szobában. Viszont a felső szellőztetőablakon vidáman behallatszik az undok harmonika. Ez hihetetlenül kétségbeejtő. 13. Pác rettentően szenved. Émelyeg a gyomra és fáj. Az arca ég, és elzsibbad mind a két karja, mert a pizsamakabát szűk, vág a hónaljban.

– Majd meglátja az én aranyos betegem, hogy milyen hipp-hopp felgyógyul, milyen vidáman távozik ripsz-ropsz – ezt gügyögi Elvira.

Piff-puff agyonveri, ha erőre kap – gondolja Pencroft-Pác-Tivald-Walter 13. Benjamin. Ezt a dolgot majd rendezni kell a neveivel. És a harmonikázás kibírhatatlan. Felnéz a szellőztetőablakra fájdalmasan.

Puff! Elvira nyomban azt is becsukja. Uramisten! Miért él az ilyen?

– Nekem elég egy szempillantás – csicsergi -, ezen az osztályon az ember a gyakorlat révén úgy belejön a mutogatásba, mintha igazi süketnéma volna.

Bárcsak az lennél! – gondolja az elcsigázott ápolt. Még mindig ülve!

– Most persze arra gondol, hogy jó lenne megfürdeni, mi?

Arcjátékát lehetetlenné teszi a kötés. És mindent inkább szeretne most, mint fürödni. Pihenni! Aludni! De hogy közölje? Két hüvelyujjával mutatja, hogy hóna alatt vág a kabát.

– Igaza van! Hol a lázmérő?

És hőmérőzi, és ettől a beteg kis híján sírvafakad.

Hogy lehet ez? Hát még egy beteg sem mondta meg neki, hogy piszok, galád, ostoba, elviselhetetlen. Hogy úttörője a női egyenjogúságnak, mert ápolásával a hóhéri pályát megnyitotta a nők számára? Mert ez egy hóhér! Nem vitás.

Dél van. Friss lapokkal vágtattak mindenfelé a rikkancsok! Az egyik épp az ablak előtt. A beteg odavonszolja magát és búsan kinéz. Hajáról mintha különös könnyeket hullajtana, csepeg a víz… És behallatszik a leggyorsabb lábú rikkancs kiáltása az utcáról:

“Megoldódott a rejtély! Felismerték a titokzatos holttestet! 13. Pencroft Tivald ártatlan! Szenzáció! 13. Pencroft Tivald ártatlan!”

Az arca sajgott, émelygett a kloroformtól… Mi van, mi ez?! Az ő neve! A gyilkosság!! Egy újság kell! Egy újság! Hogy mondja meg ennek az Elvirának?

Széttárja a karját. Utánozza a mozdulatot, amellyel kibontják a lapot.

Elvira megértően bólogat és szemérmesen a nyakába borul. Pencroft ezt gondolja: Ha nyomban nem hagyja el a mellkasomat, megölöm. – És tompán hörög. A nemtetszés jele olyan nyilvánvaló, hogy a kedves nővér kibontakozik.

– Hát mit akar az én kis betegem?

13. Pác Tivald stb. megtörten sóhajt és újra széttárja a két karját, mintha lapot olvasna, és megint összecsukja és megint széttárja.

Elvira megértően bólint, rohan, és felhozza lentről a harmonikást a szobába. És ez ott játszik tíz percen át és a beteg már moccanni sem mer, mert ki tudja, hogy milyen következményekkel járna egy intése.

Inkább tűri a harmonikázást.

Mire az ágyba került, úgy érezte, hogy a műtét minden kínja eltörpül Elvira jóindulata mellett. És gondolta, hogy aludni fog. Elvira odaült kötésével az ágya mellé és csicsergett.

– Én majd szórakoztatom is, ha kell, mert kitaláltam, hogy nem akar újságot olvasni.

És beszélt. És este lett.

Pác nagyon éhes volt, keserveset nyelt, mire Elvira mosolyogva bólogatott és egy fél méter átmérőjű jeges tömlőt helyezett az arcára.

Hát innen még senki sem távozott úgy, hogy megölte volna ezt a nőt?

Így feküdt, élve eltemetve a tömlő alatt, és nem mert mozdulni. Erre két perc múlva Elvira lábujjhegyen az ajtóig ment, kiszólt a műtősnek, hogy a beteg végre elaludt, most lemehetnek néhány percre sétálni.

Két és fél óra múltán visszajött és megnyugtatóan intett a szolgának az ajtóból, hogy a beteg még alszik. Édes ember, türelmes, és jól érzi magát – magyarázta. Hála istennek, neki csupa türelmes betege van. Csak ha innen elmennek, egyik se küld neki semmit, elfelejtik a háládatlanok az ő kis Elvirájukat.

A műtét elég jól sikerült, de az ápolásba kis híján belehalt a beteg.

3

Végre jött Bahrmann, hogy eltávolítsa a kötést.

– Fájdalmai lesznek, de az nem baj. Sajna, a kötést gyorsan kell eltávolítani… egy rövid, éles sajgás… így… és kész… Húzza vissza a lábát, mert leütöm! Itt maga nem rúghat! Itt én vagyok a sebész!

Lent volt a kötés.

– Au!… az ördög vigye el – mondotta kínjában a beteg.

– Önt vigye el, tisztelt uram. A kötés eltávolítása nem megy fájdalom nélkül. A másik műtét is jól sikerült. Néhai orrformája olyan volt, hogy a másik úr átalakítása alig járt némi fájdalommal. Nézze, mister Pencroft éppen elhagyja a kórházat.

Éppen elhagyta. Az ablakból jól látta 13. Pác is. Visszafordult a kapuban. Őt is megoperálták. Ijesztő, mennyire hasonlít rá most, hogy kissé lapított az orra, és felső ajka is olyan, mint az övé volt.

Személyazonosságának tolvaja visszatekint a kapuból, meglátja őt, és zsebkendőjével, mint nyájas utas mélabús honmaradottjának, búcsút integet. Majd vidáman távozik. Mivel Pác szerencsés külseje enyhe és gyorsan gyógyuló műtétet biztosított számára, mert 13. Pácnak még a külseje sem lehetett önmagának szerencsés.

Egyedül marad és búsan várt az ablaknál.

Azután az üvegben megpillantotta az arcát.

Ki ez?!

Elhűlt. Keskeny orra lett. Homlokán Benjamin Walter forradása, szája is… szinte azonos. Ez Benjamin Walter szája.

Az ablakból visszanéző arc teljesen idegen volt előtte. Annyira, hogy megtapintotta tétován.

Olyan különös érzés volt ez, mintha vendégségben lenne lelkileg egy más ember testében.

Most végre újsághoz jutott, és megtudta, hogy mi volt az az ügy a pincében. A szürke ház emeletén meghalt egy hölgy influenzában. Kívánságára halála után az orvos átszúrta a szívét egy keskeny műszerrel. Senki sem tudja, hogy került a tetem a pincébe, ahol a hajléktalan 13. Pác aludt, és midőn felébredt, e szituációtól való ijedtében elfutott.

Dr. Bahrmann sebészorvos, a szegény nő kezelőorvosa azt mondta, hogy miután tisztiorvosi engedéllyel elvégezte a szúrást, távozott.

Szóval, ez a Bahrmann összejátszik a Nobel-díj-mániás íróval. Nem vitás! Levitték a tetemet a pincébe, és így hozták őt a kutyaszorítóba, hogy azzal a hasonló arcúval megoperáltassa magát.

– Hát, kedves barátom – mondta Bahrmann délután -, a műtét fényesen sikerült. Menjen, Benjamin Walter, amerre a kedve tartja. Az a másik most jobban hasonlít magára, mint maga.

Egy óra múlva elhagyta a szanatóriumot.

Mint Benjamin Walter!

4

Egykedvűen bandukolt valamerre. Valamennyi kirakatüvegből új ismerőse: önmaga néz rá mélabúsan bólogatva. Szinte kísértésbe jön, hogy megemelje a kalapját.

Az orra furcsa, de nem csúnya, kissé karvalyszerű, de inkább görögös jellegű. Két szemöldöke egyenes lett és a homlokán egy forradás. Finom, piros csík.

A volt házmestere jött arra és csodálkozva nézte, amint 13. Tivald megemelte a kalapját. Nem köszönt vissza. Ki ez?

Szóval nem ismerik az ismerősei. Most mit tegyen?

Mégiscsak felkeresi Művészi Mánuelt. Talán már nincs akadálya annak, hogy ez az alak fogadja. Körülnéz a lakásán, és éjjel, esetleg bejelentés nélkül látogatást tesz. Nehéz dolog, mert mindig keze ügyében az automata pisztolya, és valószínű, hogy páncélszekrénye nem rossz gyártmány. Mindez nem olyan aggasztó, mint az, hogy 13. Pác Tivald európai hírű ügyessége, intelligenciája, technikája és kitartása mit sem jelent egy kis szerencse nélkül. Hacsak a tizenhármas számot nem operálták le róla a szanatóriumban. De hát ez ostobaság. Aki balszerencsés, az balszerencsés.

Bement egy vendéglőbe, hogy egyen valamit. Most már vigyáznia kellett, hogy ne köszönjön az ismerősöknek, mivel egyre gyanakvóbb pillantásokkal nézték. Szomorúan ette a csirkéjét. Egyszer csak figyelmes lett a szomszéd asztalnál folytatott társalgásra.

– Európai országban ez sohasem fordulhatna elő! – mondta egy harcsabajuszú, kövér lakatos. – Aki betörő, annak nem lehet megkegyelmezni.

– Egyáltalán nincs igaza! – mondta egy másik. – Ez húszezer fontot adott a szegények számára. Mi van abból a szegényeknek, ha őt bezárják két évre? Húszezer font irtózatos pénz. Jól tette az elnök, hogy az alapítvány fejében megkegyelmezett neki.

– Ilyen szerencsét még nem is hallottam! Ki hitte volna, hogy ez lehetséges?

– Micsoda? – kérdezte egy újonnan érkezett.

– Ennek a 13. Pác Tivaldnak – szólt az újságra mutatva -, tudja a fene, hol vette, valami nagybátyja meghalt Ausztráliában egy hónappal ezelőtt, és most jött az értesítés, hogy ötszázezer fontot örökölt!

– Hé, pincér! Ott egy vendégnek torkán akadt a csirkecsont…

– Nicsak! Még megfullad!

Hogy nem fulladt meg, az tisztára véletlen volt.

– Bocsánat… – lépett a beszélgetőkhöz halottfehéren, remegő térdekkel Pác-Benjamin-Walter-Tivald -, most jöttem a kórházból, és érdekel ez az ausztráliai ügy…

Ha érdekelte, hát megtudta. Régen elfelejtett nagybátyja, akire gyerekkorából jól emlékezett, meghalt, és egyetlen fiát, aki repülőgépen az őserdő felett eltűnt, holttá nyilvánították, úgyhogy a vagyont egyes-egyedül 13. Pác Tivald örökölte! Pontosan ötszázezer fontot. A gazfickó húszezer fontos alapítványt létesített a hondurasi szegények számára, és ezért kegyelmet kap…

Pencroft rohant! Walter még nem előzhette meg. Na megállj! Talán mégiscsak sikerül a személyazonosságot bizonyítani. Ámbár… Írásokat és külsőt cseréltek. Így becsapták, amikor egyszer végre rámosolygott a szerencse! Mit rámosolygott? Ráröhögött a szerencse!

Húsz lépésnyire van az ausztráliai követség kapujától, amikor látja, hogy az emberek összefutnak… Mi az?

Leszakadt a lépcső egy része és valaki, aki épp a követségre igyekezett, megsérült… Most többen hozzák ki, falasan és ájultan.

Benjamin Walter!

Pencroft válla közé húzta a nyakát és eloldalgott. Legyen az övé az ötszázezer font! Hohó!… Itt, úgy látszik, egy potom mesebeli örökségért eladta valakinek a balszerencséjét. Visszanézett. Éppen kigombolták a sérültet. Ájultan feküdt.

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenhárom + egy =