A Néma Revolverek Városa

1

Nem tudja még, hogy mit fog csinálni, de mindegy. Az örökségre fütyül. Végre is a személycserét nem könnyű bizonyítani. És addig is a körözvények alapján bezárják. Nem ő kapott amnesztiát. Nem! Régi tervét megvalósítja, és betör Művészi Mánuelnél. És azután soha többé nem tör be.

Művészi Mánuelnél senkit sem talált az ebédlőben. A mögöttes kis szobában, ahol irodalmi műveket érdemük szerint és értéktárgyakat értékükön alul becsült meg, ott ült asztalánál az ősz orgazda, egyik szemében ékszerésznagyítóval, és valami gyöngysor fölé borulva mélyen aludt. Mögötte, kasszafúrói szemmel nézve, minden idők legreménytelenebb páncélszekrénye.

Tárva-nyitva!

Itt aztán meglátszik, hogy mit ér a szerencse; tudás, kitartás, szorgalom és hozzáértés nélkül.

Hihetetlenül sokat!

Mert mi a teendő? Két csücskénél megfogja az ember az asztalterítőt, ráborítja az öreg fejére, és körülcsavarja néhányszor, hogy ne fészkelődjék ez a vérszívó. Majd egy tizenkét személyes ezüst tállal jól fejbe üti vagy hatszor… Így! Aztán szakemberhez méltó hidegvérrel kiveszi a szekrényből az itt őrzött ékszereket és egy csomó bankjegyet, és nyugodtan elmegy.

Amint kilép a kapun, pontosan a járda mellett egy üres taxi siklik el. Ez nem balesetet jelent most, hanem szerencsét. Csak belép könnyedén, és odaszól, hogy: Fő tér. Az autó viszi tovább, és másodpercek múltán távol a bűntény színhelyétől, kiszáll. És most már van pénze is. Nem éppen ötszázezer font, de elég ahhoz, hogy hazautazzék Bronxba New Yorkon át, Madge-hez, aki itt élt a férjétől örökölt kis gazdaságban. Vivian már bizonyára nagylány. A Marlow-ügy óta öt év telt el, tán elfeledte az alkalmatlan játékszert. És ha egyszer olyan ostoba volt, hogy nem gondoskodott családról, amikor alkalma volt rá, hát be kell érnie az elhunyt Bulkernek, Madge második férjének a lányával.

És ahol a taxiból kiszáll, ni, éppen előtte a hajózási vállalat irodája. És kint a sárga tábla is, ami azt jelenti, hogy ma délután indul a közeli kikötővárosból a havonta kétszer közlekedő gőzös New Yorkba.

Hogy van ez?

Eddig úgy történt az efféle, hogy ami a város egyik végében eszébe ötlött, azt a másikban kellett volna megtennie, és akkor már nem találta ott az illetőt. Másnap emiatt korán kelt, és két dolga közül az egyiket elhalasztotta. Akkor kiderült, hogy jobb lett volna a másikat elhalasztani, mert az egyik előnyösebb. Most meg, mintha gödrös útról minden érthető ok nélkül sínre zökkent volna az élete. Belép a nyitott pénzszekrényhez, kilép a taxihoz, és amint New Yorkra gondol, itt a menetjegyiroda, aznap indul a gőzös. Lehet, hogy a balsors, ez a roppant szelindek a nyomát vesztette? És nem az emberben, hanem az események sorrendjében van a hiba?

Nem olyan sürgős dolog mindjárt Madge-hez rohanni – gondolta később. Talán átnéz Havannába! Kedves hely, szép és illatos. Kicsit nedves és forró, de annyi pálma van, olyan szépek a nők…

Gyerünk hát oda, ahol a szivar terem!

Elsősorban ellátja magát úri poggyásszal Művészi Mánuel pénzéből. Már régen nem utazott mint igazi jómódú polgár. Azután vált egy első osztályú hajójegyet. Tehervagonokból, hajófenékből elég volt. Most megváltozik. Csak épp egy kicsit elruccan némi édes tequilát inni, lágy néger hangszerek zsongását hallgatni, egy kis asszonyi kacagást… Deresedően, negyvenéves kora felé gyanútlan és jámbor volt, mint egy gyerek.

Szokása szerint zsebre dugott kézzel, fütyörészve elment a borbélyhoz, előbb azonban a szemközti cukrászdában feltűnt neki egy csinos úrinő, ennek küldött egy csokor virágot.

Ilyesmi sosem árt.

A borbélytól igyekezett az áruházba bevásárolni, és útközben összeverekedett néhány sofőrrel. A pofozkodástól még vidámabb lett, és az is mulattatta, hogy szemközt jövő ismerősei nem ismerik fel.

2

Az első osztályú fülkében először jól összedobált mindent, mert a rendet nem szerette. Megeresztette az összes csapokat, rövid ideig zsonglőrözött két hamutartóval és egy banánnal, majd amikor a hamutartók összetörtek, hozzáfogott, hogy átöltözzék.

Amikor átrakta a holmikat alteregója kabátjából, a tárcában egy levelet talált. Mindössze két sort:

Ember! Aki elcserélte velem a sorsát: Fillipont kerülje!
Nagyon megszívlelendő!

Ki lehet ez a pasas, akit kerülni kell: Fillipon! Valami spanyol késelő, a neve után ítélve. Délutánig még nem törődik az esettel, de este nyolckor vagy holnap reggel, amint felkel, máris kerüli ezt a bizonyos Fillipont. Na! Az ő nevében sem árt, ha az illető kissé óvatos olykor. A papírt összetépte, és fütyörészve öltözködni kezdett… Fillipont, aki valahol les rá, elfeledte. Rövidesen kikötöttek Havannában.

Micsoda érzés! Itt partra szállni!

Boldogan belépett a hotelhallba. A portás eléje tolta a bejelentőlapot, de kitartóan nézte közben.

– Ön… érdekes… – mondta a portás, mikor elolvasta a nevet. – Ön… négy év előtt nálunk járt már.

– Istenem… az ember járogat – felelte zavart vigyorral. – Hogy alakult azóta a mulatótermés? Mit ajánl?

– Nem tette jól, hogy idejött – mondta kedvetlenül a portás.

Ettől meghökkent.

– Miért? Fillipon itt van? – érdeklődött találomra.

De a portás csak bólintott.

– Mindegy… Ne feszegessük. Végtére is rám nem tartoznak a maga viselt dolgai.

– Hm…

Gyorsan elsietett az Alhambrába. Éppen megrendelte a pezsgőjét, amikor odalépett hozzá egy komor, egyenruhás úr.

– No, jöjjön szépen, Walter. Maga nagyon szemtelen.

– Tessék?

– Talán már nem ismeri Battista kapitányt? Csomagolja a holmiját gyorsan, nyolckor indul egy hajó Mexikóba, ha azzal elutazik, akkor nem történt semmi. És vigyázzon. Márta tudja már, hogy itt van.

– Márta Filliponról beszél?

– Na, ne hülyéskedjen!

Éppen a ruhatárhoz értek, amikor Pencroft füle mellett sivítva elzúgott egy bicska, és beverte a tükröt. Egy ugrással a helyiség közepén volt, egy újabb ugrással elkapta a mulattot, aki egy ablakon éppen kiugrott volna, és mert még két alak rohant feléje, hozzájuk vágta a félvért.

Lövés dörrent!

Törött bútor recseg… Pencroft valakit leüt egy asztallal, mielőtt hasba szúrhatná az illető.

– A Madonnára, gazember! Meghalsz! – üvölti egy hang.

Már rendőrökkel van tele a helyiség, legalább ötven ököl rázódik fenyegetően vele szemben. Nagy nehezen elviszik. A kapitány fogja a karját, és két rendőr megy az oldala mellett. Egy szemközti félemeleti ablakból idősebb hölgy hajol ki és megátkozza.

– Szerencséje van! – mondja a kapitány. – Ez a mulatt eddig még sohasem hibázott. Hogy mert idejönni? Azt hitte, Louis már elfelejtette a Bonga szigeti eseményeket?

– Ezt nem hittem – lihegte Pencroft tájékozatlanul -, de ilyent csinálni egy vacak szigetért?!

A hotelhallban türelmesen leülnek a rendőrök, és ő felmegy a szobájába csomagolni.

Hogy pont ide kellett neki jönni, ahol ez a Benjamin annyi disznóságot csinált. Benyit a szobába. Nagyon csinos, kecses, tizenkilenc év körüli hölgy ül a fotelben, nyomban az érkező elé siet és elkezdi verni egy kutyakorbáccsal.

– Gazember! Csábító gyilkos! Még ide merte tolni a képét?!

És vagdalózik mint valami őrült. Pencroft megfogja a csuklóját.

– De kedves Márta…

– Még azt a nőszemélyt is említi?!

Zitty-zutty… Csattog a korbács. A nő kiszabadította a kezét.

Mikor Pencroft végre hajóra száll, keresztben kétfelől, mint valami szorzójel, lila csíkok vonulnak az arcán. Messziről azt hihetné róla az ember, hogy egy szaldírozott számla közeledik. Fizetve! De hogy jön ő ehhez? Ez Walter számlája volt.

Miközben a hajó korlátjánál állt, valaki még rálőtt a partról, de különben eseménytelenül telt el a fél óra indulásig.

Boldogan száll ki Mexikóban és meg sem lepte, amikor a hotelben csodálkozva nézte a portás a bejelentőlapot.

– Benjamin Walter?! Jé, hát maga visszajött? Senki sem hitte, hogy meri valaha, vagy elintézték a dolgot Steennel? Ennek igazán örülök.

Jól kezdődik – gondolta Pác-Pencroft. Ki ez a Steen? Meg kéne tudni.

– Fillipon Steent említi?

– Kit?… Ugyan, a Harry Steent.

– Hát – kérdezte -, az a Steen haragszik rám?

– Azt nem tudom, de éppen tegnap hallottam hogy a vaskereskedő udvarában még ma is minden pénteken kipróbálja a revolverét egy golyófogónál, és azt állítja, hogy magát akarja lelőni, ha viszontlátja.

Mit csináljon? Már fásult lett a veszélyekkel szemben. Eh, lesz, ami lesz!

Lement vacsorázni. Fülledt este volt. Az étterem zsibogott. Egy női zenekar muzsikált. Rendkívül kövér, de egészen babaarcú szőke hölgy hegedült prímet a szíveken. A pincér csodálkozva teszi eléje az étlapot, de nem minden lenézés nélkül.

– Már hallottuk, hogy itt van. Sokat változott, de nagyjából megismerjük.

A zenekar éppen befejezte a játékot. A pincér helyett a babaarcú, de egészen kövér karnagynő jött oda hozzá.

– No, mister Walter! Mi van az én csillagszememmel?

– Nagyon kellemesek… – dadogta. – Foglaljon helyet, nagysád.

A nő fojtott indulattal kérdezte:

– És mit tud a hajnalról? A hajnalról, amely pirkad? Mi?!

– A hajnal a napnak azon szakasza – felelte készségesen Benjamin-Walter-Pác -, melyben az elforduló glóbusz ismét visszatér a nap sugarainak síkjába.

– És miért vagyok én olyan, mint a holdkaréj? – folytatta a hölgy egy gyanakvó érettségibiztos statáriális tárgyilagosságával. – Mi?!

– Eme sarlószerű domborulat összefügghet a túltápláltsággal… – hebegte. – De kérem, kedves nagyság, foglaljon helyet…

– És mi van a szférák muzsikájával? Szívének karmesterével, és mi van a negyven dolláros karórával? Maga pimasz!!

És további definíciókat nem is várva, a szférák babaarcú holdkaréja úgy vágta szájon háromszor egymás után Pencroftot, hogy kezéből a kalap egy szomszédos asztalra repült.

Walter sietve távozott a kávéházból. A sarkon egy régimódian öltözött, napernyős hölgy szólította meg, földig érő, szürke kosztümben, álla mentén vonuló bársonyszalaggal, olyan kalapban, mint amilyen a szabadnapos csendőré, ha virágot tűz a csákója mellé. És ehhez drótszemüveget hordott.

– Benjamin Walter! Mit ígért ön Hedvignek?

– Kérem… Ezt pontosan már nem tudom…

Puff! A napernyő lecsap egyszer, kétszer, háromszor…

– És ezt külön Goethéért! – és mert e nagy emberről volt szó, a napernyő csont végével vágta orrba Benjamint, miután már eltört a műszer minden további részlete.

Azután otthagyta.

Pencroft idegesen nézett körül.

Gyönyörű pálmák ragyogtak a holdfényben, lágy muzsika szólt.

A tenger szomorú, sós szaga érződött a levegőben, és egy majom ugrándozott egy platán koronájáról a szomszédos fára.

Milyen gyönyörű! És úgy látszik, a balszerencséje nem szűnt még meg. Vagy az ilyesmi nem múlik el egyszerre?

Milyen szép éjszaka!

És ronggyá pofozzák, rúgják. Csak tudná, hogy miért?

Ez a bitang Benjamin Walter… Hát ennek minden nő kellett?

Ez még rendben van!

De itt mindenkit becsapott!

Ez is rendben van.

De miért kell ilyen sorozatosan csinálni?

És ahogy elindult, szemben vele közeledett a kikötő lakossága, élükön Steen egy revolverrel, hogy agyonlőjje őt.

NEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

három × 5 =