A Néma Revolverek Városa

1

Benjamin Walter levele

“Tisztelt Asszonyom! Az alábbi nagyon különös történet sajnos az utolsó szóig igaz. Sokszor közölte velem szomorú helyzetét, hogy szerelmi történetektől tartózkodik. Engedje meg, hogy ezért irigyeljem. Már diákkoromban el kellett hagynom egy időre Fillipont, szerelmi história következtében. Tizenhét éves voltam, és éjszaka mindenféle áruval eltakarva, szekéren csempésztek ki, hogy egy dühödt apa és tizenkét dühös családtag revolverétől megvédjenek. Ez később, amikor már visszatérhettem, és Bunnyval elhatároztuk, hogy egybekelünk, még fokozottabban folytatódott. Titokban, úgy, hogy mindegyik csak Bunnyt hitte vetélytársának, romantikus és kevésbé romantikus kapcsolatban álltam a filliponi nőkkel.

Fillipon legfőbb jövedelmét a vidékén levő dús szénbányának köszönhette. Valamikor a két szomszédos város, Fillipon és Ravian vetélkedtek, hogy megszerezzék ezt a területet. Végül Fillipon részére szerezte meg gróf Montagezza, jó néhány évtizeddel ezelőtt, a területet és a bányászat jogát.

Ez akkoriban történt, amikor Mexikóban Miksa császár tragikus kalandja véget ért. Két-három öreg ember él még, aki emlékszik e régi időre. Miksa császár harmadik Napóleontól aránylag jelentős segítséget kapott hatalmának megvédésére. Mikor Juarez megsemmisítő erővel lépett fel, Miksa császár ügynökei mindenhová elmentek, ahová csak Mexikó határán át el lehetett jutni, tartaléksereget szervezni. Vuperin és gróf Montagezza Miksa császár hűséges emberei voltak, akik maguk is segítettek Texasból és a Déli Államokból seregeket szervezni. Ekkor jelent meg Prentin, Miksa császárnak egy angol tisztje, aki a játék utolsó fordulójához kétségbeesett eszközökkel, szintén sereget akart toborozni, és ehhez hihetetlen nagy összeget hozott magával, amit Ravianban Vuperinnél helyezett letétbe. Vandramas közép-amerikai kapitánynak, aki szintén Miksa császár megbízottja volt, sikerült valóságos hadsereget összeszedni, csak fegyver és felszerelés kellett. Vandramas egyébként Portogezban született, apám honfitársa, mert mi is ebből a közép-amerikai államból vándoroltunk be Texasba, csak apám, én és Vandramas beszéltük azt a különleges latin idiómát, ami Portogezban nemzeti nyelv. Apám vigyázott, hogy én se felejtsem el, és ha összejöttünk Vandramasszal, olyan volt ez a régi hazai szó, mintha kellemes óbort innánk.

Ekkor gróf Montagezza elhozta Vuperintől a pénzt, és Prentinnel elmentek felszerelésért. Vuperin és Vandramas pedig vártak az emberekkel. Egy hét alatt az emberek, akiket alig tudtak élelmezni, lassan elszéledtek. Gróf Montagezza egyedül jött vissza. Prentin közben értesült, hogy minden elveszett, Juarez győzött, Miksa császárt megölték. Mielőtt megakadályozhatták volna, a hűséges tiszt Filliponban öngyilkos lett.

Gróf Montagezza, Prentin végakarata szerint, megszerezte a bányát Filliponnak, Ravianban pedig valami suttogás kelt szárnyra, hogy gróf Montagezza megölte Prentint, és azzal a pénzzel, amely voltaképpen Raviant illeti, mert Vuparinnél volt letétben, elintézte New Yorkban a bánya dolgát, és egy konszernalakítás után, a szükséges előfeltételek birtokában, a bányát megnyitotta. Évtizedek teltek el anélkül, hogy az a fojtogató feszültség elmúlt volna, ami a két városra súlyosodott. Montagezza meghalt, a fia lépett a helyére. Vandramas fia is kapitány lett Közép-Amerikában, és apjától örökölte ezt a titokzatos ügyet, amiben hatalmas lehetőséget látott. Vandramas állítólag megbízást kapott Mexikóban, és szép részesedést ígértek neki, ha a határon átcsempészett kincsről bebizonyítja, hogy azt gyilkosság útján vették el Prentintől, akinek utódai ma is Mexikóban élnek, és a bánya kitűnő fedezet egy perre. Vuperin fia és raviani hívei azt akarják bebizonyítani, hogy a bánya gyilkosság és rablás útján, illetéktelenül jutott Filliponnak. Ha bebizonyítanák, hogy bűnténnyel ütötték el Raviant a bányától, ez a koncesszió érvényét megsemmisíthetné, és Raviané volna a bánya.

Fillipon, amelynek minden hatalma és vagyona ez a bánya, viszont készenlétben áll, hogy védekezzék minden támadással szemben. Intrikák szövődnek az egyik városban, és a másik városban is, titokban megvásárolt spionok, titkos eskük és szövetségesek, gyanúsítások, generációkon át lappangó vérbosszúk nehezednek a bánya szénporával együtt arra a vidékre. Emberek váratlanul örökre elhagyják az ősi házat, sötét éjszakákon egy-egy magányos revolverlövés végez valahonnan valakivel…

Egy napon Vandramas sebesülten érkezik Ravianba, és Vuperinnel szövetkezik. Most már együtt igyekeznek adatokat szerezni Prentin halálának körülményeiről és utolsó rendelkezéseiről.

Ebben a légkörben nőttek fel az emberek a két városban.

Én könnyelmű voltam ahhoz, hogy komolyan részt vegyek az ügyben, azután szerelmi botrányaim miatt időnként hosszú időre eltávoztam. Akkoriban egy vándor színtársulattal megérkezett Flóra. Flóra, akibe komolyan és halálosan beleszerettem. Ő is szeretett. Egy nagyon gazdag ember követte a társulatot, reménytelen hódolója Flórának, aki több ízben is megkérte a kezét.

Ebben az időben egy Burns nevű barátommal mindenféle módon milliomosok akartunk lenni. Azon fáradoztunk, hogy a hajhullás ellen kitaláljunk egy csodaszert, és azzal milliókat keressünk. Szerelmes voltam Flórába, Bunnyt feleségül akartam venni, de Burns sógornője, Hildegard volt akkor titkos szerelmem, és elcsábítottam egy spanyol nemeslányt… Ó, asszonyom! Itt a fegyházban, e szörnyű vesszőfutás után, ma végre másképp látok mindent. Szörnyű ember voltam, lelkiismeretlen és gyalázatos! De már akkor megkaptam az első pofont a sorstól, Sterbinszky Flóra, akit szerettem, és aki engem szeretett, kénytelen volt meghallgatni gazdag hódolóját, és feleségül menni hozzá, mert apja, egy könnyelmű, iszákos kórista, sikkasztott. Véletlenül a keresztneve azonos Pencroftéval: Sterbinszky Tivald. Én helyeztem el Bunnyhoz inasnak.

Bunnynak mindezekről sejtelme sincs. Azt sem tudja, hogy az öccse azért lett öngyilkos, mert én elcsábítottam Hildegardot, a menyasszonyát. Bunny ma is csak “kikapós” embernek tart. Burns, aki nőül vette Hildegard nővérét, és patikus volt, gyűlölt engem, de ezt akkor nem tudtam. Az ő szaktudását is felhasználtam találmányomhoz, amelynek a hajhullást kellett volna megakadályoznia. Kétszáz próbaüveget küldtünk szét ebből a lakásomon pepecselt szerből, és utóbb megtudtam, Burns belekevert valamit, amitől az emberek megbetegedtek, kisebesedett a fejük, és egy ember később, ha nem is ettől, de meghalt. Burns hozta a hírt, lihegve és látszólag ijedten. Utóbb rájöttem, hogy Burns beleszeretett beteg felesége húgába, Hildegardba – aki akkor az én szeretőm volt -, és így akart engem eltávolítani. Szerencsétlenül éreztem magam. Flóra sem volt már ott.

Ez előzmények miatt kerültem abba a lelkiállapotba, ami a történteket megmagyarázza. Éppen csomagoltam, hogy meneküljek, amikor felkeresett az apám. Már pár éve nem beszélt velem. Elmondotta, hogy ezen a napon robbant ki a szenzáció: egy Paolo nevű idegen, aki egy ideje a városban él, összegyűjtött minden szükséges adatot, azokkal utazik New Yorkba, és bebizonyítja, hogy évtizedekkel azelőtt Montagezza megölte Prentint, elvette tőle a pénzt, és így szerezte meg a bányát Ravian elől. Ez halálos csapás lenne Filliponra. A város koldus lesz, mindenki nyomorba jut és szégyenbe, ha ez kiderül. Fillipon kilenc első polgára elhatározta, hogy városuk, családjuk érdekében végeznek Paolóval, mielőtt az Adatot eljuttatja illetékes helyre.

Apám ezután így folytatta: – Bűnös életed oda juttatott, hogy menekülnöd kell. Valamit tehetnél most, hogy sok bűnöd mindannyiunkat megmentsen. Vállald magadra, hogy te ölted meg Paolót, ezt az ismeretlen embert, aki Fillipont romlásba akarta dönteni, és menekülj úgy, hogy magaddal vidd bűneiddel a mi sötét bűnünket, amit el kell követnünk, mert tehetetlenek vagyunk. Nincs más út.

Abban a hangulatban nyomban felcsaptam. Rendben van. Aláírtam egy vallomást, amelyben közlöm a filliponiakkal, hogy mit tettem. Aláírtam, és még csak nem is láttam Paolót. Azt sem tudtam, hogy ki. Elbúcsúztam Bunnytól. Ő ezekről sem tudott semmit. Azt hitte, megjavulni megyek, kettőnk számára egzisztenciát teremteni, és ő majd utánam jön. Ő adott útiköltséget. Elmentem ahhoz a nőhöz is elbúcsúzni, akiről tudtam, hogy gyermeket vár tőlem. Ez még külön új izgalmat okozott. A fivére – akiről eddig nem is tudtam – éppen ott volt nála, és felelősségre vont. Megverekedtünk, és golyóval a vállamban hagytam el Fillipont. Hogy mi történt azután, már csak apám és Bunny leveleiből tudom. A kilenc ember valami okiratot szerkesztett, hogy mind a kilencen lehetetlenné teszik az alibijüket, így egyforma a felelősségük, és megölik Paolót. Ha az én vallomásom nem terelné el róluk a gyanút, egyformán bűnösök lesznek. És ami azután történt, az csakugyan kísértetiesen hangzik. A kilenc ember egy erdőszélen, az út mentén várta Paolót. Ez széles, spanyol nemzetkalapot, hosszú, fekete kabátot viselt, és a pályaudvarhoz akart menni. Jött Paolo, és távolabb egy kislány követte, kordéllyal, amin a poggyászát vitette. Amikor a szakadék szélére ért, a kilenc ember kiugrott a sötétből, letépték a kabátját, és a mélybe taszították. Azután elrohantak. Rövidesen odaért a kisleány a kordéllyal, és kereste Paolót. Rohant a rendőrségre, és a vizsgálat megtalálta a patakban a széles kalapot, a helyszínen a vércseppeket, ahol fejbe csapták, a holttestet ki tudja, merre vitte a sebes sodrú ár. Ezután elmentek Paolo lakására, hogy lefoglalják a holmiját, és vizsgálatot tartsanak, ekkor jött a meglepetés: Paolót ott találták a szobájában, holtan, agyonlőve, a gyilkosság nem sokkal előbb történt. Azóta híre terjedt a városban, hogy Miksa császár meggyilkolt tisztjének, Prentinnek lelke hazajár a túlvilágról. Ő az úr mindenki felett, intézkedéseit, amelyeket rövid gépelt parancsok formájában közöl a város vezetőivel, teljesíteni kell, annál is inkább, mert a titokzatos okirat, az Adat – amelyet Paolo is keresett – nála van. Valakit tehát megöltek, aki a kilenc ember szerint Paolo volt, és ma sem tudják, hogy ki lehetett, és valaki megölte Paolót, mielőtt a rendőrség a lakására ért, de a kilenc ember ezt nem tette. Most egy láthatatlan zsaroló kezében gyilkos fegyver az Adat, amivel egyik pillanatról a másikra lecsaphat. A gyilkossággal gyalázatba, az Adat felhasználásával szegénységbe döntheti a várost. És így most már négyen harcolnak: Vuperin, Ravian élén, Burns, aki Fillipon vezetője, Vandramas, aki a mexikói örökösöknek kutat, és az ismeretlen hatalom, aki mindent a kezében tart: Prentin!

Kicsoda Prentin? Senki sem tudja, csak írott parancsait látják.”

Ez állt Benjamin Walter levelében.

2

Közben Filliponban érett a bonyodalom.

Kicsoda Prentin? Ezen töprengett Pencroft, amíg elsuhant a házak mögött.

Mit csináljon az elszabadított pokollal? Hiszen itt borzalmas dolgok történtek, és fognak történni, miatta.

Egy ablakhoz ért, amely a kertbe nyílt. Megállt, majd suttogó hangokat hallott.

– Fel akarja áldozni magát…

– Nem igaz! Nekem gyanús! Valami ravaszságot forral…

– Kötelessége megmondani az igazat.

– Az nem számít! És hátha éppen fordítva sül el… – suttogta a másik.

– Azt mondom, hogy mindegy! Most már szűnjön meg ez az átok! Prentinnel végezni kell! Tudja meg, hogy Paolo Ravianban, Pipónál üzenetet hagyott. Hogy ki ez a Pipo, nem tudom. Egy írás az Adatról van a páncélszekrényben.

– Ezt tudom… De hol van az Adat?…

– Mondja meg nekem – súgta a női hang -, hogy mit mondott Paolo, mielőtt meghalt… Azt mondom majd, hogy nekem mondta…

– Azt mondta, hogy Waltert kötelességem rehabilitálni. De ha nem tudom meg, hol az Adat, Waltert felkötik.

– Nem tudom, hol az Adat! De ha azt mondta, hogy rehabilitálni kell, akkor magának mint orvosnak kötelessége…

Hű a mindenit, itt most kezébe kerül a megoldás. Igaz, hogy minden ablak mögött hallhat valamit suttogni. Ez itt a titkok városa. De az Adat!… Hogy mi az Adat és mire Adat, azt nem tudja. Hát akkor mit izgul? Mindegy! Gyerünk!

Beugrott az ablakon. Revolvere nem volt, de ez a sötétben úgysem látszik. Mindenesetre így kiáltott:

– Fel a kezekkel! Az ajtónál és az ablaknál emberek állnak! Egy mozdulatra lövök!

A sötét szobában két bizonytalan árny állt tőle távol. Az egyik csakugyan asszony. Ez halkan felsikoltott.

– Gyorsan! Már egy órája figyeljük a házat! Paolo utolsó mondatára vagyunk kíváncsiak.

– Ben! – mondta a női hang. – Istenem, Ben!

A félhomályban az ismeretlen férfi nehéz zihálása hallatszott. Ki lehet? Előre! – kiáltotta valami Pencroftban.

– Felelj! Ha Paolo utolsó mondatát őszintén elmondod, és megtudjuk, hol az Adat, akkor kezeskedem az életedért. Ha nem, akkor öt perc múlva felkötlek…

– Bízom benned… – súgta a férfi. – Nem fogod elfelejteni, hogy apád barátja voltam…

Gonzalez doktor! Mi ez? A fejbe ütő sebész?!

– Mikor ideértem, Paolo már haldoklott, és…

Pencroft elfeledkezett, hogy ő is látszik a holdfényben, és nincs nála revolver. Viszont a másiknál már volt. Dühtől eltorzult arccal, amiért bolonddá tették, sziszegte Gonzalez:

– Ne mozdulj! Egyetlen moccanás, és szitává lőlek, te bohóc!

Hirtelen világosság támadt és elvakultan pislogtak mind a hárman.

– Fel a kezekkel! – kiáltotta egy csengő hang.

Dick állt ott a küszöbön, hálóingben és revolverrel.

3

Gonzalez első pillanatban feltartotta a kezét, és zavartan állt, azután kiszakították a revolverét, és Pencroft ökle lecsapott, hogy úgy zuhant a sarokba, mint a tuskó. Dick megelégedetten felkiáltott.

– Köszönöm, senor! – mondta hálásan Pencroft.

– Csak a kötelességem teljesítettem.

– Ben… Istenem…

Ott állt előtte Dick édesanyja.

Valamikor nagyon szép lehetett, de a délvidéki nők gyorsan beköszöntő öregsége, a sok baj és a bánat ráncokkal, besüppedt, sötét szemüregekkel rajzolódott az arcára.

– Ide hallgasson… Most nincs idő semmire. Ezt az embert megkötözöm, és maga is tartsa valahol a pincében, amíg én visszatérek Ravianból. Pipót kell megtalálnom!

– Ne menj! – súgta rémülten a nő…

– Muszáj! A fő, hogy erre az emberre vigyázzon. – Dickre nézett. – Senor. Ön kivont pisztollyal őrzi!

– Bízhat bennem, senor!

– Kezet rá!

Megkötözték az orvost, felpeckelte a száját, és levitték a pincébe. Mire Pencroft feljött, az asszony kissé rendbe hozta magát. Éppen végigszaladt fésűvel a haján. Érdekesek a nők – gondolta. Még ilyenkor is törődnek a külsejükkel. Miért nem jut neki például eszébe, hogy esetleg kócos?

– Ben… Istenem! Nem hittem, hogy látlak még valaha.

– Elég furcsa…

– Nekem nem szabadna veled beszélnem, és mégis…

– Eh, fiatalkori bolondságokat nem kell így felfogni – felelte kevés meggyőződéssel.

– De Ben – felelte reszketve a nő -, hogy mondhatod!… Tudd meg, hogy Paolo a fivérem volt! Itt, a szomszédos házban találták halva a rendőrök.

– A halála nem marad büntetlen! – kiáltotta nagyképűen és szeretett volna menni.

– Én nem kívánom a büntetést – súgta szomorúan a nő.

– A gyilkos, az bűnhődjön! – felelte könyörtelenül.

– Én nem akarom… – mondta a nő. – Ne tudják meg soha, hogy te vagy a gyilkos…

Jól fejbe ütve állt.

Walter ölte meg Paolót?

– Sosem hinném el, hogy párviadal volt, ha nem láttam volna… Persze, te nem tudtad, hogy fivérem van, csak akkor, amikor benyitott ránk, és felelősségre vont… Nem hiszem, ha nem látom, amint egyszerre veszitek elő a revolvert. Mindig azt hittem volna, hogy az Adat miatt gyilkoltad meg Paolót. De tudom, hogy nem is sejtetted, kit talált a golyód, és te is megsebesültél a válladon… Ó, Ben! Mutasd! Látni akarom azt a sebhelyet! A golyót, amit miattam vittél el…

– Ez most nem aktuális… – hebegte. Honnan vegyen egy megfelelő sebhelyet? Van neki elég. De pont a vállán nincs.

– És hogy került doktor Gonzalez az ügybe?

– Őt elhívtuk Paolóhoz, aki már haldoklott akkor. Átvittük az ő házába, itt a szomszédban. És mielőtt meghalt, valamit mondott terólad Gonzaleznek. Most tudom, hogy menteni akart téged.

– Meg kell találnom ezt a Pipót. Illetve ezt a páncélszekrényt! Adj egy lovat!

– Már előhoztam az istállóból, senor! – jelentkezett Dick az ajtóban, aki hálóingében közben megjárta az istállót. – Szívesen elkísérem önt.

– Önnek itt kell maradnia, és kivont pisztollyal őrködnie! Isten veletek!

A nő ráborult:

– Szólíts a nevemen, Ben…

– Erre most nincs idő! – kiáltotta vadul, és elrohant.

Ez meg a Sterbinszky! Mindig a nevekkel jönnek…

Felugrott a lóra, kivágtatott a kapun… és …üdvrivalgás fogadta!

Egek! Elfeledkezett a népgyűlésről! Itt ül nyeregben a kivilágított tér kellős közepére nyíló ház előtt.

És a nép rivalg!

Pisztolyok durrognak! Ez nem jó… Igaz, hogy az ég felé lőnek, de hátha rosszul céloz valaki. Itt beszélni kell. Nem vitás. Körülfogják, ordítanak és éljeneznek, és ő magasba emeli az egyik karját. Csend lesz.

– Fillipon lakosai! – kiáltotta harsányan. – Eljöttem, hogy leszámoljak Prentinnel.

Irtó éljenzés!

Nagy félkörbe lendítette a karját, és csend lett. Úgy szólt a néphez lováról, mint egy római hadvezér.

És közben nem tudott semmit.

– Tizenkét évig nyomoztam! Tizenkét évig éjt nappá téve igyekeztem, hogy megtudjam az igazat. Ma végre abban a helyzetben vagyok, hogy ezt a várost megszabadítsam mindentől, ami fenyegeti. Előbb ki kellett vágnom…

Mit kellett kivágnom? Ki kellett vágnom egy szónoklatot, és ez kínos. Ezt nem mondhatja. Pillanatnyi szünet után nagyon erélyesen mondta:

– Ti jól tudjátok, hogy mit tartogat a sors.

Óriási éljenzés tört ki. Pencroft valóságos csodával állt szemben: ha valaki lóhátról beszél, és hallgatni akarnak rá, azt mondhat, amit akar, az emberek éljenezni fogják. De hisz akkor rendben van! Nincs semmi baj! Rájött egy óriási titokra, amit egy méterrel lejjebb már nem tud senki, és határozottan, gyorsan a következőket mondta:

– Hildegard öngyilkossága és az aljas Burns menekülése, azt hiszem, mindenki előtt fényes bizonyíték! De én továbbmegyek, én további bizonyítékot mondok, nem többet, csak egyetlen szót: Vandramas!

Percekig zúgott és ordított a tömeg.

– És most még tovább megyek, nagyon jól tudjuk, és holnap még többet fogtok tudni tőlem, hogy mit főztek Vuperinék! Megtudjátok, hogy miért kellett ennek a Paolónak meghalni és… – nagy hatáspauzát tartott, mert semmi sem jutott az eszébe, de végül magasra tartva kezét, két ujját esküre emelve, teli torokból rikácsolta: – Esküszöm nektek! És hinnetek kell! Az egyetlen szó, amely mindent megold, ez az egyetlen kulcsa és jelentősége ügyünknek! Amiből nem engedünk! – És kivörösödve, maga sem tudta, miféle lázban üvöltötte az emlékkazalból kikapott szót: – Montagezza! Montagezza! Montagezza!

A hatás leírhatatlan volt! Az emberek tomboltak, a kalapjukat dobálták, a kezét szorongatták, a nyergét csókolták, Montagezza nevétől viharzott a tér, többen lóra kaptak, maga Pencroft megdicsőülten állt az ujjongó nép között, és fogalma sem volt semmiről.

De valaki már felugrott egy szemközti vendéglő előtt az asztalra, és nyomban megmagyarázta az embereknek az egészet.

– Filliponiak! Benjamin Walter szavai félreérthetetlenek voltak! Világosan és egyenesen mutatták a követendő utat! Most már nemcsak hisszük, hanem tudjuk is, hogy bízni kell benne, hogy követjük és harcolunk, ha kell, és elsöpörjük Raviant, mert ez a szó, hogy Montagezza, ez a biztosíték!

Pencroft még egyszer felemelte a karját.

– Emberek! Most mindenki menjen haza, és várjátok meg, amíg visszatérek. Magammal hozom a rejtély megoldását. Az Adat holnapra nálatok lesz.

TIZENKETTEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

17 − 8 =