1
Benjamin Walter kissé támolyogva elhagyta a börtönt. Sántikált, mert a kényszermunkánál egy útdöngölő vassal a lábára csapott. Azonban most legalább háromszázezer fontja van a húszezer híján. Bunny természetesen várt rá.
– Ide hallgass, Bunny, nekünk most le kell menni Texasba. Lehet, hogy Pencroft még él, és tenni kell érte valamit.
– Mi baja lehet?
– Ezt te nem tudod.
– Csak nem volt valami ügyed?
– Nem, nem… De az apám révén belekeveredtem egy ügybe, és Pencroft könnyen valami ostobaságot csinálhatott.
Walter kiszállt Ravianban, és Bunny továbbutazott Filliponba. Amiről itt értesült, attól elállt a szava. Istenem!… És Walter nevétől zeng minden! És… ki ez? Mit nyomozott tizenkét évig?
Nehéz feje van ennek a nőnek! Magyarázzák:
– Ő visszatért azért, mert kezében volt az egész ügy! És hogy viselkedett a tárgyaláson! Tizenkét év óta egyetlen részletet sem felejtett el!
Bunny sietett vissza. Nem értette. Izgatottan és megdöbbenten Ravianba utazott.
Ekkor jött az igazi megdöbbenés.
A város végén levő kis vendégfogadóban nagyon ridegen beszéltek vele.
– Hol van az az úr, akivel érkeztem? – kérdezte a portást.
– Talán a rokona?
– Hol van?! – lihegte aggódva.
– Ott van, ahová az olyan ember való, aki egy éjszaka öt kasszafúrást követ el. Ott van, ahova egy sírokat meggyalázó alak való!
A város ugyanis már régen felküldte New Yorkba az ujjlenyomatokat, ahonnan megérkezett a válasz postafordultával. Mert nem is kellett sokat keresgélni. Itt ama 13. Pác nevű Pencroft Tivaldról van szó, aki mint régi szakember ismeretes.
Ha Walter azt mondja, hogy nem az ő ujjlenyomata, akkor esetleg megússza az ügyet. De felelnie kell, legalább olyan súlyos bűnért: hogyan jutott Pencroft örökségéhez. És el is veszíti a háromszázezer fontot, amiért már annyit szenvedett.
Azt mondta hát mosolyogva:
– Mindent beismerek. Én követtem el a kasszafúrásokat! Megkönnyítem az urak dolgát!
Mivel pénzt nem lopott, az enyhítő körülmények figyelembevételével fél évet kapott. És külön három hónapot néhány halott emlékének meggyalázásért, mivel a Filliponban feldúlt Zsófia síremlékekről is kiderült, hogy Pencroft jól ismert ujjlenyomatai látszanak rajtuk.
Pencroft elvégezte, ami a sors szerint Walternek lett volna kötelessége. Ha nem is tehette jóvá, csak Pencroft útján, legalább ennek a tetteiért letöltendő büntetésben mindenért jót állt. Illetve ült.
2
Ezzel szemben megérkezett New Yorkba Pencroft. A pályaudvarról két detektív vitte a rendőrségre. Störens, a filliponi rendőrkapitány, amikor magához tért és összetörten kiszabadult, a részeg Walter őrült merényletének tartotta az esetet. Bosszúból – a bizonyító adatokkal együtt – értesítette New Yorkot, hogy Benjamin Walter párviadalban megölte Paolót, hatóság elleni erőszakot követett el, és New Yorkba érkezik. Üljön a gazember, ha erre használta fel a búcsúestét. A párviadal nem csekélység, és halállal végződött!
Jó néhány hónap…
– Maga ölte meg párviadalban Paolo mérnököt? – kérdezte egy rendőrtanácsos, miután előállították.
– Tagadom.
– Hiába tagad! Itt a jegyzőkönyv, a pisztoly, minden bűnjel, a nyomozás minden adata…
– Tagadom.
– Csak a helyzetét súlyosbítja. Ám legyen. Vegyenek ujjlenyomatot!
A revolverről, amelyet Paolo teteme mellett találtak, Walter legtisztább ujjlenyomatait vették fel tizenkét év előtt, és Störens kapitány elsősorban ezt konzerválta… Csak össze kell hasonlítani a fogoly ujjlenyomatával és…
…És Pencroft egy óra múlva fütyörészve sétált tovább a Broadwayn, és Störens New York-i feletteseitől kapott egy levelet, hogy kár indokolatlan ügyekkel zaklatni a központot, mert akkor megtudhatja, hogy mi az az orr, ha eddig nem tudta.
Kizárt dolog volt, hogy Störens ne tudja, mi az az orr!
Hiszen éppen borogatta. Még egészen dagadt volt Pencroft ütéseitől. És ült, és nem értette. És pislogott, és újra elolvasta a levelet, amelyben benne van, hogy az ujjlenyomat még csak nem is hasonlít Walterére, és a New York-i főtanácsos ilyen daktiloszkópiai förmedvény után csak azt nem tudja, hogy mit csinálnak a kollégái ott vidéken az állam pénzén? Mert ha egy New York-i detektív az általa küldött ujjlenyomatot összetéveszti az általa jelzett egyén ujjlenyomatával, úgy ezt a közeget nyugdíjazzák, mivel közvetett úton rábizonyult, hogy átadta magát az iszákosságnak, ami az Államok rendőri testületének szellemétől távol áll. A New York-i tanácsos rendkívül alaposan, különleges élvezettel taglalta az ügyet két teljes oldalon. Szerinte nem azért van daktiloszkópia a világon, hogy egy kapitány, tehát nem egy őrszem, nem is a központi főbejáró portása, nem egy próbaidős detektív és nem egy tűzoltó csővezető, hanem kifejezetten egy kapitány – betűzöm önnek: e-g-y k-a-p-i-t-á-n-y, akinek az egész daktiloszkópia régen a kisujjlenyomatában kell hogy legyen, ujjlenyomatokra alapított feljelentést küld a New York-i központnak (ahol szintén előfordul, hogy valami munka akad egy s más csirkepörrel kapcsolatban), és feljelentésében nem nyomozást, nem vizsgálatot, hanem letartóztatást kér, amiért kártérítés jár, nyugdíjazás és csupa ilyenek, és kiderül, hogy a feljelentésének semmi alapja nincs! Bizonyára azért, mivel Fillipon, ez a metropolis, ahol lépten-nyomon páncélos autókról harcolnak öt világrészben közismert gengszterekkel a rendőrök, annyi munkát ad a kapitány úrnak, hogy ezen tévedését könnyedén mentheti előttünk elfoglaltságával! Miután közlöm, hogy e levelem a rendőrség irattárában megőrzendő (csak azt nem szeretném, ha vígjátékíró kezébe akadna), egyben értesítem kapitány urat, Mr. Stövers vagy Strözsen, ha aláírását jól olvastam, hogy intézkedésére az Államok legnagyobb közbiztonsági apparátusa, a New York-i rendőrség akcióba lépett, és megállapítottuk (az ön rendőrkáplárja helyett), hogy a daktiloszkópiai adatok tévesek. Amennyiben hibásak a daktiloszkópiai berendezések, úgy szívesen eljárok, hogy költségvetésükbe a hiányzó műszerek árát felvegyék, de nagyon lehangolna bennünket, ha megfelelő műszaki hozzáértés híján a New York-i rendőrséget a jövőben is igénybe venné kapitány úr azon tájékozatlanságból kifolyóan, mely szerint nem tudja bizonyára, hogy New York a világ második legnagyobb városa, és a vidékről munkával ellátni bennünket felesleges.
Mondom, ez a New York-i tanácsos hihetetlenül alapos levelet szentelt az ügynek. Störens bemártotta orrát egy pohár vízbe, és úgy érezte, hogy teljesen bamba. Walter aláírása mellett a papíron, amelyen apjának beismerést tett, ugyanaz az ujjlenyomat van.
Ezt nem is érthette Störens kapitány! Itt arról volt szó, hogy két rohanó élet találkozáskor átrobogott egy keresztező sínpáron, és az egyiket eddig konokul követő balszerencse pillanatnyilag megzavarodva, vadul futott tovább a másik után, mit sem tudva a tévedéséről.
Walter csinálhatott, amit akart: nem volt jó! Pencroft elkövethette, ami tetszett neki: nem lett baj! A kapitány ismét beleütötte orrát a vízbe és elhatározta, hogy soha többé nem üti másba.
Ez bölcs elhatározás volt.
3
A történet nincs tovább.
Illetve, dehogy nincs! A történet végén következik az eleje. Ez egy olyan történet.
A szerencse fából vaskarika. Nesze minden, fogd meg jól. Kizárt lehetőségek teljesülése. Ha valaki minden valószínűtlen kedvező fordulatra logikai bizonyossággal számíthat, az a szerencsés ember. Egyáltalán: aki számíthat. Mert ha a balszerencsés ember azt mondja, hogy kétszer kettő az négy, mire odanéz, látja, hogy kétszer hárommal volt dolga, és időközben az is hat lett.
Bunny meglátogatta a börtönben Benjamin Waltert, amikor csak lehetett. Most már végleg Pencroftnak hívták az igazi Waltert. A derék, tisztes nő csak egyszer jött zavarba, amikor megkérdezte tisztelettel a porkoláb, hogy a környékükön milyen nyelvi alapon becézik a Tivaldot Bennek? Nem lehetett felelni. Valami homályos magyarázatot adott egy nagybácsiról, akit a fiú nagyon szeretett, ezt hívták Bennek, és így maradt rajta a név. Ebből aztán a rabnak lettek különböző kalamitásai, amikor egyszer sikerült a fegyházirodából valamilyen kerülő úton kiutalni öt dollárt a porkolábnak, és az azt mondta, hogy:
– Nem akarja, hogy értesítsem valamiről a nagybácsiját?
– Mit kívánnak tőlem?
– Hát ha annyira szereti… – És kacsintott hozzá!
– Nem értem – felelte elhűlten a rab.
– Hát beszélhetek világosabban: én tudom a maga nevének a titkát.
Walter fogcsikorgatva nézett rá.
– Értem…
– Megtudtam…
– Kap ötezer fontot…
A porkoláb nagy lakást bérelt, otthagyta a hivatalát és egy vasárnap a feleségével együtt meglátogatta jótevőjüket. Mogorva ember. Figyelmeztette az asszonyt is, hogy az ilyen rab bolondos. A feleségét aztán meg sem lepte, hogy Pencroft fogcsikorgatva fogadja őket.
– Bitang!…
– Jó napot. Nézze, én elhatároztam, hogy eljárok a dolgában… Maga adott nekünk ötezer fontot…
– Mondja, mit akar?! Mi?! – kiáltott a rab.
– Csak hálásak vagyunk… – csicseregte az asszony és sajnálta, hogy ennyire ideges szegény Pencroft.
– Most elhatároztuk, hogy veszünk ezer fontért egy ingatlant.
Walter végigmérte őket tetőtől talpig.
– Rendben van! Ügyvédemtől megkapják az ezer fontot! Hordják el magukat!
– Érdekes – mondta odakint, boldogan könnyező feleségének az egykori porkoláb. – Goromba ember, de szíve az van, az biztos. Sűrűbben fogjuk felkeresni.
– Megérdemli szegény…
Hozzávetőleg harmincezer fontot kapott a porkoláb, úgyhogy később visszavándorolt Svédországba és vett egy gyárat. Az áldott lelkű fegyencről sokat beszélt. Mert némelyik fegyenc olyan goromba, mint a pokróc, de az utolsóját is odaadja egy intelligens, okos, jó lelkű porkolábnak.
Bunny Ravianban várt. Kissé lefogyott, és sokat sírt. Benjamin Walter vigasztalta őt a látogatási időben, ha éppen nem volt beteg. Mert időnként a fejére esett valami.
– Ben… Ben… – sírta olykor Bunny.
– Így van ez rendben, Bunny – vigasztalta 13. Pác Benjamin, miután hallotta a betörések valóságos történetét. – Az életben fizetni kell. Én csináltam az adósságot, és az a másik ember likvidálta. Úgy illik, hogy gavallérosan leüljem a tartozást. Ez egy neme a jótállásnak. Ha kiszabadulok, és nem lőnek agyon, nem esik tégla rám, vagy nem kötnek fel tévedésből egy családirtó helyett, akkor nagyon jó leszek hozzád. Pénzem, az van sok.
– Ben… Úgy érzed megillet téged Pencroft pénze?
A férfi arca valósággal eltorzult a dühtől, két öklét rázta, és könnyes volt a szeme.
– Hogyhogy megillet?!! Aljas uzsoraüzletet csinált a gazember! Pár százezer fonttal ez nincs megfizetve! Nincs megfizetve!
4
És megérkezett Pencroft, alázatosan, ősz fejjel, de kissé óvatosan és félénken, mint valami csínytevő diák, Bronxba.
Madge zordul nyújtotta feléje jobb, majd bal arcát, és bólogatva végigmérte.
– Szégyellheti magát… Ebédelt már?
Azon a nyers hangon mondta és azzal a szomorú, szemrehányó szemmel, mellyel mint valami súlyos szégyenét, a jó szívéből kiáradó szeretet szokta leplezni. Talán attól félt, hogy környezete elkapatná magát, ha megsejtenék, amit úgyis tudnak: hogy Madge egy jóságos nő.
– Ezentúl minden másképpen lesz… meglátja, Madge.
– Jó, jó… Ezt már sokszor hallottam – és később még ezt is dörmögte, miközben terített. – Finom alak…
A megtért bűnös apróra végigjárta a házat. Az asszony elővette a szekrényből a hamutálcának használt homorú ólomdarabot. Ezt egy karácsonykor öntötték, hogy a szerencséjüket lássák, és mert aznap csókolóztak is, hát megőrizték. Elérzékenyülve álltak ott.
– Mire gondol?… – kérdezte Madge.
– Hogy ez éppen olyan, mint a dugóhúzó…
Madge aggódva nézte.
– Látta már orvos ezt a forradást a homlokán?
– Tessék?… – Szórakozott volt. Ervin szobájára gondolt. – Mondja, Madge, hol van az a kép a kirándulásról?…
– Ott lóg…
Ketten néztek le a falról egy keretben, és ez állt a képen:
“Sohasem fogunk többé máshol horgászni, mint ebben az uborkasalátában… És a vasorrú bába is remek volt! Ezt nem szabad felejteni. Tivald…”
Milyen világos. De aki nem beszéli a nyelvet, az egy szót sem ért belőle. Megfogta két vállánál a nőt, és gyengéden, szomorúan mondta:
– Meglátja, Madge, hogy Benjamin Walterné igazán boldog asszony lesz. Most már meg kell szoknia ezt a nevet.
Madge piros lett és gyorsan nyelt egyet, mert félő volt, hogy kihullik egy könnye.
De ezen már az sem segített, hogy akadozva, kissé rekedten így szólt:
– Csak hallgasson… Maga egy jó pipa… egy finom alak… – És a férfi vállára borult és sírt…
…Sok régi emlék került elő, és Pencroft egy ládában mélységes utálattal viszontlátta a hamis Marlow-ékszereket. No, ez az aljas alak megúszta a biztosítási csalást. Az ő bőrére. Még jó, hogy nem zárták be. Látta az ablakból közeledni a leányt, szép, karcsú, friss arcú, mosolygó kisasszony… Milyen más volna most minden, ha ő akkor itt marad. Volna egy ilyen szép, nagy lánya. Az élet, tudj’ Isten, miért, érdemesebbnek látszana a szenvedésre. Mert könnyebb az egész, ha egy gyerek van. Nem megoldás, csak középút. De egészen kitűnő a középút, kár, hogy nincs.
– A lányomnak nem említettem a maga disznóságait – szólt Madge. – Nem kell mindenkinek tudni, hogy maga milyen finom alak. Azt mondtam, hogy az unokafivérem, és szintén Hondurasban volt.
– Talán mégis meg kéne mondani. Miért higgye, hogy maga harmadszor is férjhez megy, amikor elveszem?
Végignézte megvető bólogatással és nyelt. Szólni akart valamit, hogy “Szégyellheti magát!” Vagy: “Így élje le egy ember az életét?” Vagy: “Mert énrám sohase hallgatott…” De nem tudott mást, csak ismét a férfi vállára borulni; átkarolta és sírt.
Vivian az ajtó előtt megigazította a kalapját, és hátrahúzta két vállát. A “ne állj olyan púposan” című megjegyzés prevenciójaképpen egy rém komoly grimasszal lenyelte mosolyát, és ünnepélyesen belépett.
– Vivian – mondta a zord anya -, ez az úr Benjamin Walter, Hondurasból jött, és egy elzüllött rokonunkról hozott hírt.
– Mit csinál Mr. Pencroft?
– Jól van, gyermekem – mondta kissé savanyúan az idegen, egy rém rokonszenves pofa. És megveregette a lány kezét, amint üdvözölték egymást. – Sok tekintetben megjavult. Öregszik az ember.
A beállott szünetben Madge hirtelen közbelépett, meglelve egy szokott mondatát.
– Hát üljünk az asztalhoz. Az én helyemre ül ma Mr. Izé… – és rárivallt Vivianra. – Hogy van megint rajtad ez a ruha? Tessék azt a szalagot összecsomózni!…
Ebéd közben Pencroft némi bűntudattal konstatálta, hogy ha Madge megfordul, alattomos pillantásokat vált a leánnyal. Látszott rajtuk, hogy félnek az asszonytól, de tisztában vannak vele. Amikor Pencroft elővette az újságot, míg Madge a tésztát hozta, Vivian megbökte.
– Azt tegye le! A mama nem szereti, ha evés közben olvasnak…
– Nekem mondja?… – és gyorsan kijavította. – Nekem mondja a háziasszony, a vendégnek, hogy evés közben mit tegyek?
– Mondja – nyugtatta meg Vivian. – Volt rá eset. Négy év előtt kidobott egy vendéget. Előbb állt fel az asztaltól, mint ő. Nem szereti a rendetlen embert.
– Sajnos… már úgy értem, hogy sajnos senki sem szereti a rendetlen embert.
De azért ez az ebéd aránylag ünnepélyesen, rendben folyt le. Vivian legnagyobb meglepetésére Pencroft, miközben Madge és a leány még ettek, rágyújtott egy cigarettára. Madge ránézett. Vivian tudta, hogy az “úgy oda vannak azért a bagózásért”-séma jön.
És nem jött!
De azt nem értette a leány, hogy amikor az idegen mamára néz, villámgyorsan eloltja a cigarettáját. Honnan tudja ez? Az is furcsa, hogy mikor Madge felállt az asztaltól, kezet csókol, és egészségére kívánja, éppúgy, mint Bulker papa…
De az már kísérteties és megdöbbentő, hogy előremegy a kályha melletti nagy karosszékéhez, és leül. Ugyanis Viviant már evés közben bántotta, hogy ezt biztos elmulasztja. Érdekes…
Most beszélgetnek. Azután Madge kimegy.
– Jöjjön sétálni – mondják egyszerre, és nevetnek.
– Igaz – mondja a kedves idegen -, fél négyre itthon lehetünk, mire Madge felébred.
A lány nézi, a férfi tűzpiros lesz.
Elindulnak sétálni Bronxon keresztül, ki a mezőre. Borzasztó kedves lány. Folyton nevet, mert Madge jelenlétében ilyen sűrűn ezt nem tehette. Egy férfi jött szembe, jóképű, barna fiatalember, puskával a vállán, agárral a sarkában. A lány piros lett, és mintegy cinkosául avatva Benjamint, ezt súgta:
– Ez a fiatal Marlow… A mamának nem szabad tudni.
– A fiú titkolja a származását?
– Azt nem szabad tudni, hogy újabban… véletlenül sűrűn vadászik erre… és ilyenkor… mit tesz isten, találkozunk.
– Igen… – bólogatott a férfi. – A véletlen útjai olykor különösek. Most veszem csak észre, hogy nincs nálam cigaretta. Nem haragszik, ha itt hagyom, amíg bevásárolok néhányat… Látom, hogy véletlenül nem haragszik… – És az öreg betörő, akiről Madge már olyan régen állítja, hogy nincsen egy egyenes szava, most is hazudott, mert tárcája duzzadt a sok cigarettától. Azért elment a trafikba és vásárolt néhányat, és rövid ideig még ácsorgott is a téren, mintha a kisvároska szökőkútja tudj’ Isten milyen látványosság volna.
Amikor visszatért a leányhoz, ez már magában ült az árok partján, és mindenféle poros, ócska virágot szedegetett, elmerülten tanulmányozta a kelyheket, mint valami agg botanikus. Különös kelyhek lehettek ezek, hogy annyira piros volt tőlük. Az öreg leült melléje.
– Szeretik egymást?
A leány nem nézett rá, csak roppant sűrű bólogatással jelezte az igent. Később, ki tudja, miért van ez, nagyon szívébe fogadta az őszes kasszafúrót, és belekarolt, ahogy ott ültek.
– Van valaki Hondurasban… aki régen… Szóval, a mama nem tudja, hogy átmentem a szomszéd városba, amikor megérkezett ez a Marlow Hondurasból. Mert ez is ott volt, és szerettem volna tudni, hogy találkozott-e egy illetővel… az öreg Marlow nagyon gőgös ember, alig állt szóba velem. A fiú azonban utánam sietett és magyarázott… Érdeklődött, hogy ki után tudakozódtam… És így aztán lassan…
– Értem… így aztán, mit tesz Isten, véletlenül erre jár mostanában. És Marlow, ez az öreg kutya, nem akarja, hogy készakarva erre járjon.
Hallgattak. A nap előtt áthaladt egy gyors felleg, és ott vonult az árnya a réteken végig. Marlow tehát még gőgös is? A biztosítási csalás ellenére.
Jószagú alkony volt.
– Ki az… az illető, aki után érdeklődött? – kérdezte a férfi.
A lány elgondolkozva, csendesen mondta:
– Egy Pencroft nevű úr… – és alig hallhatóan, súgva hozzátette: – Az édesapám…
Most nagyon sokáig hallgattak. Az öreg kasszafúrónak kialudt a cigarettája, és a toronyról sok galamb rebbent szét a megkonduló harangszótól.
– Ugyanis… – súgta halkan a lány – a mama nem akarta, hogy én tudjam ezt. És azt sem, hogy a világ tudja. Amikor az első férje, ez a Pencroft elutazott, én még nem voltam a világon. Nem akarta a mama, hogy csak ezért itt maradjon a papám. Hát elhallgatta, hogy gyereke lesz. Pedig épp aznap akarta megmondani, amikor az apám elhatározta, hogy Hondurasba megy. Azután már nem mondta meg. Elváltak, és a mama férjhez ment újra, és a második apám beleegyezett, hogy az ő gyereke legyek… Az ő nevére születtem. Isten őrizz, hogy a mama megtudja… Nem akarja, hogy ismerjem a születésem titkát. Egyetlen barátnője, Kitty árulta el nekem. És amikor én egyszer kérdeztem, hogy ki ez a Pencroft, akivel levelez, azt felelte, hogy a család régi barátja… De én azért titokban mégis nagyon szerettem és tiszteltem az apámat, és lehet, hogy a mama is szerette, mert egyszer, mikor beteg volt, ott találtam a párnája alatt a papám egy régi, gyűrött fényképét…
Az öreg egyre nyelt, de nem tudott szólni. Mély lélegzetet vett, de így sem volt képes arra, hogy szóljon, miután ilyen nagy lánya lett, és olyan hirtelen, mintha a szántóföldből nőtt volna ki.
5
És átfűtötte belülről valami. Hiszen akkor az egész eset ezzel a létezéssel nem is olyan értelmetlen. Sok mindent érdemes volt ezek szerint, amiről azt hitte, hogy minek? És megsimogatta a leány haját, és ez ránézett és meghökkent, maga sem tudta, miért. Tágult, ijedt szemmel, nyitott szájjal nézte a szomorú, idős urat, és hirtelen sírni kellett…
És nagyon csendben, szótlanul hazafelé indultak némi bűntudattal és aggodalommal, mert ezek rémesen féltek Madge-től.
– …Szóval nagyon szereti? – kérdezte később.
A lány ismét úgy bólintott igent, mint aki nem győzi elég sűrűn rázni a fejét. És megmondta, hogy a fiú el akarta őt hívni egy majálisra az ő városerdőjükbe. Vivian bús arccal mesélte, hogy nem megy el erre a mulatságra. Az öreg Marlow biztosan nem akarja.
– Hát nézze, kislány… – szólt vibráló hangon, igen hosszú hallgatás után. – Én sokáig éltem Dél-Amerikában, és az inkák között néhány varázslatot tanultam. Küldtem is onnan magának bűvös köveket. Azt hiszem, ha ezekhez fordul, segíteni fognak magán… Csak bízni kell és hinni…
– És nagyon bízom magában! – mondta lelkesen Vivian, mert csakugyan így volt, és fogta is a férfi kezét, ahogy mentek. – És hiszek is!
– Igen… – mormogta a férfi – nem csoda, ha maga hisz… Ámbár valamiben most már én is hiszek…
…Volt-e az Újdonsült Benjamin csakugyan az inkáknál vagy sem, én nem tudom. Annyi bizonyos, hogy amikor Vivian megjelent a majálison a lomtárból előszedett és megtisztított varázskövekkel, melyek egy költői lelkületű orgazda szerint teljesen hamisak voltak, mondom, nem lehet tudni, hiszen egy kasszafúró is elutazhat víkendezni az inkákhoz, annyi bizonyos, hogy Marlow e varázslattól először mély ájulásba esett, később csuklást kapott, és amikor a leány, a varázsló tanácsa szerint, kezével háromszor jelentősen a mellén függő hamis kolliéhoz nyúlt, majd azt mondta: “a maga fia szeret engem, és megkérte a kezemet”, az öreg Marlow, ha nem is örömtől sugárzó arccal, de azt felelte: “áldásom önökre…”
Hát így történt. És a többször is feltett kérdés, hogy járt-e az indiánok között Pencroft, éppúgy az inkák titka marad, mint egykori aranybányáik rejtett lelőhelyei.
6
Amikor esküvője után Bunny, az izgatott, boldog asszony besietett a többi asszonyhoz, az igazi Pencroft és az igazi Walter kettesben maradtak egy kerti padon. Az egyik feleségét Walternének hívták, és a férj Pencroft volt, a másiknak a feleségét Pencroftnénak, és ez a férj bús volt és igen fáradt. Ami eléggé csodálatos, hiszen egy teljes évet ült.
– Mondja – szólt az igazi Pencroft -, kérhetek magától egy szívességet?
– Igazán nem tudom – felelte a másik, szomorú dilemmában.
– Csak azt szeretném tudni, egyetlen vágyam, és hátralevő éveimet megédesítené, ha végre felvilágosítana: mi az a Probatbicol?
– Egy szer, amelyet én fedeztem fel a hajhullás ellen. És mert elcsábítottam a patikus feleségének a húgát, akibe a patikus szerelmes volt, az rosszul készítette el a recepteket. Mindenkinek kisebesedett a feje, aki bekente magát vele. Amikor feljelentettek, Texas fővárosában, Austinba mentem, de ott is utolértek. A filliponi vallomások alapján elítéltek kuruzslásért és kitiltottak Austinból.
Pencroft közben arra gondolt, hogy mégiscsak ausztráliai nagybátyjának köszönheti a jólétét. Ha ennek a fia nem zuhan le a dzsungelben repülőgépével, akkor Walter sohasem viszi el a balszerencséjét az útjából az örökség miatt.
– Tudja, azért nem volt könnyű dolog magát helyettesíteni. Eleinte, amíg nem tudtam semmit, egész jól intéztem az ügyeket. Később, amikor már majdnem értettem, hogy miről van szó, baklövéseket követtem el. Ilyenkor szónoklatokat mondtam, és ha már senki sem értett semmit, akkor éljeneztek, és újra jó lett minden.
Megkezdődött a nászlakoma, és az ál-Pencroftot kereste mindenki. Az igazi Pencroft kezet nyújtott, de a másik mentegetődzve szólt:
– Még nehezen mozog a karom… Megcsúsztam tegnap… kis ficam…
Pencroft megértően bólogatott.
– Uram! – szólt ünnepélyesen az új férjhez. – Éljen boldogan. Legyen öné mint jogos tulajdona az örökségem.
A másik úgy nézett rá, hogy nyomban hátralépett.
– Hogyan? – kérdezte azután csendesen az újdonsült férj. – Hát nem tudja, hogy két hónappal ezelőtt egy őserdei bennszülött törzsnél megtalálták az örökhagyó fiát? Súlyos sérüléseiből felépült, visszavitték Sindeybe, övé az örökség, és természetesen lefoglaltatta nyomban a bankbetétemet. Már vissza is kapta, ami még volt. Nem maradt más az egész ügyből, csak néhány fegyházbüntetés, a repedt alsó karom… meg egy hálás porkoláb, aki időnként az unokáival lapokat írat nekem, és ettől napokig migrén gyötör.
Sokáig hallgattak, végül Pencroft őszinte részvéttel mondta:
– Uram! Bocsássa meg nekem, hogy kirabolt. Isten látja a lelkemet: én nem akartam!
…Az esküvői lakoma igazán szép volt, az igazi Benjamin Walter is nekividámult lassan, és éjfél felé az ifjú Marlow lelkesen magasra emelte poharát az új pár fölé. Éltette őket, boldogságukat kívánta, de valaki nekiütközött hátulról, és így kicsúszott kezéből a csiszolt pohár, az igazi Benjamin Walter fejére esett.
Jöttek a mentők!