Amikor Benjamin Walter magához tért, és Bunnyval beszélt, utána egyedül maradt azzal a másik nővel, a szigorúbbal.
– Kérem… sokszor gondoltam félbódultan, hogy csak látomás… Nem értem… miért ápolt maga is?
– Mondja el, mit csinált Pencrofttal? Miért történt ez a fantasztikus személycsere?
– Pencroft él – felelte csendesen. – Hogy hol van, azt nem tudom.
Madge nem erőltette a dolgot. Délután a beteg élénkebb lett, akkor magától elmesélt mindent.
– Ausztráliában egy nagyon gazdag farmer felfogadott munkára, és azt mondta, azért, mert hasonlítok egy hajdani kedves rokonához, aki csavargó. Hiába hívja, nem akar idejönni hozzá, rendes életet élni. Gabriel Walleynek hívták a farmert. Egyetlen fia repülés közben az őserdőben szerencsétlenül járt. Az öreget a szerencsétlenség beteggé tette, és úgy végrendelkezett, ezt a másik szobából hallottam, hogy minden vagyonát Pencroft Tivaldra hagyja.
Kissé várt, kifulladt a sok beszédtől. Madge figyelmesen hallgatta, az arca sem haragot, sem megbocsátást nem mutatott. Nyugodtan figyelt.
– Láttam, hogy nem soká él az öreg – folytatta a beteg -, és elhatároztam, hogy szomorú, letört pályámat újra elindítom. Megszerzem a vagyont. Mindig szerettem és tudtam jól élni. Szerettek az asszonyok – és sóhajtva mondta -, bár ne szerettek volna.
– Ez nem érdekel – mondta Madge és most első alkalommal a földre nézett kissé elutasítóan.
– Bár engem se érdekelt volna. Szóval elindultam, hogy mire az öreg meghal, valahogy megszerezzem Pencroftnak a vagyonát. Nehéz volt megtalálni, azután kerestem egy orvost, aki finanszírozott, és a vagyonát megszereztem.
Elmondta végig a szélhámosságot, a műtét történetét és útját a kórházi ágyig.
– És most, ha akar, jelentsen fel.
– Nem jelentem fel. Majd kitalálunk valamit. Most gyógyuljon meg, és azután mindent megbeszélünk.
És ott állt bólogatva Bunny is, kócosan és köpcösen, gumikabátjában, lesújtó pillantással simította el a beteg szemébe lógó hajszálakat és mélységes megvetéssel mondta:
– Ha akar egy kis húslevest, csináltam magának.
Madge csendesen, szomorúan kiment és titokban egy kicsit sírt is a folyosón, de nyomban letörölte, és bepúderezte az arcát, mert halálra szégyelli, ha valaki látja…
– Pencroft jobban van?
Egy nagy bajuszú ember állt előtte és két kórházi szolga.
– Mit akarnak Pencrofttól?
– Átszállítjuk a rabkórházba. Az a gazember Bubó Olivér beismerte, hogy együtt rabolták ki a Pernambuco széfjét Hondurasban.
– Hondurasban amnesztiát kapott!
A főfelügyelő keserűen mosolygott.
– Azért ő a 13. Pác Tivald, hogy a Pernambuco amerikai hajó legyen, és így a nemzetközi törvények szerint amerikai exterritoriális terület, tehát a hondurasi elnök ez ügyben nem adhat kegyelmet, csak az Államok elnöke, az pedig nem tette.
– Most hagyják… – mondta halkan Madge -, húslevest eszik.
És lesütött szemmel, szinte lábujjhegyen elment. Milyen jó, hogy Pencroft nem kapta meg a milliókat, mert ő is amnesztiát vásárol, ő se ért a nemzetközi joghoz, és most itt állna a milliókkal, és most bezárnák azt a csirkefogót, azt a világ szégyenét…
Benjamin Walter eleget szenvedett már ezért az ötszázezer fontért ahhoz, hogy megkísérelje feladni a játékot és személyazonosságát tisztázni. Lehet, hogy nem is sikerülne.
Mivel azonban Hondurasban amnesztiát kapott és fejlövésével sokat szenvedett, enyhítő körülményeinek figyelembevételével, továbbá, mert az ügy öt év előtt történt, a bíróság két hónapra ítélte.
Semmiség!
Madge ezután is időnként feljárt New Yorkba, nagylányára bízva a házat. Vivian tizennyolc éves volt, atyja, Madge második férje, Anton Bulker városi tanácsos, köztiszteletben állt, és a város díszsírhelyen temettette el. Tudták, hogy pontos, rendes ember, aki soha egy perccel később nem jön a hivatalába és délben, ha távozik, tíz percig keféli a szappanhabos kezét, mint egy seborvos. Azután zsebkésének körömpiszkálójával egy meddő, de alapos műveletet végez hótiszta körmein, felteszi a kalapját, veszi a botját és hazamegy. Volt egy zsebórája, amit minden alkalommal ugyanakkor húzott fel, és volt egy véleménye, amit mindig ugyanabban az esetben mondott el, és karrierjét azáltal csinálta meg, hogy ügyes-bajos eseteknél sokáig tűnődött, majd így szólt: “nem eszik olyan forrón a levest, mint ahogy főzik”. Ezért okos és tehetséges embernek tartották. Maga készítette el a fürdővizét, 28 foknál hidegebb és 30 foknál melegebb nem lehetett.
Tíz éve, hogy meghalt, és Vivian, mivel Madge ezt így kívánja, minden héten virágot visz a sírjára, amit különben szívesen tesz, mert ha igen kicsi volt is még, amikor az apja meghalt, nagyon szerette őt.
De tudta jól, hogy Madge egy Pencroft nevű emberre gondol sokat, és Kitty, az öreg könyvtárosnő, anyjának egyetlen barátnője mesélte, hogy a Mammy ebbe az úrba szerelmes volt; ez néha ír, és emlékszik rá, hogy amikor gyerek volt, hamis ékszereket küldött neki. Ezek a padlásra kerültek egy nagy ládába, viszont tudomása van róla, hogy a Mammy lehozta az ékszereket éjszaka, mikor azt hitte, hogy nem látja, és betette a fehérneműk közé a szekrénybe, ahol különben némi tőkét is őrzött, egy félbe vágott harisnya szárában. És mikor megkérdezte, hogy nem fél-e a betörőktől, sóhajtott és azt mondta, hogy még a kasszafúróktól sem. És megjegyezte, hogy Vivian sokat beszél, és az nem való egy fiatal lánynak.
Azután hallotta, hogy megérkezett a szomszédos kisvárosba, Bullow-ba, egy Marlow nevű ember, aki Hondurasban meggazdagodott. Ebédnél egyszer azt mondta, hogy megkérdezhetnék ezt a Marlow-t, hogy ő talán tudja, mit csinál mister Pencroft, akivel a Mammy olykor veszekszik álmában.
Madge-nek erről az volt a véleménye, hogy Vivian kaphat egypár pofont. Ez is álláspont. Vivian nem szólt semmit, de Madge-nek volt a lánya. És amikor Mammy legközelebb azt mondta, hogy dolga van New Yorkban, amiről Vivian tudta Kittytől, hogy egy fegyenc látogatásával függ össze, Vivian egyszerűen átment Bullow-ba és bekopogott Marlow-ékhoz.
Száraz, barátságtalan öregúr fogadta.
– Mit kíván?
– Kérem, mister Marlow, ön Hondurasból érkezett, és házunk egy régi barátja ott bútorokkal foglalkozik.
– Hogy hívják?
– Pencroft.
A barátságtalan öreg erre teljesen zord lett.
– Nem tudom, tisztában van-e, Miss Bulker – felelte ridegen -, hogy a Marlow-k az angol Essex grófságból kivándorolt lord Marlow-k leszármazottai.
– Ezt nem tudtam, és gratulálok. Most arról van szó, hogy tetszett-e találkozni ezzel a mister Pencrofttal, aki házunk egy régi barátja.
Az öreg felállt, mintegy befejezve a beszélgetést.
– Ilyen nevű úrral nem találkoztam. Óhajt még valamit, miss Bulker?
– Semmit… Ön egy udvariatlan, goromba öregember! – kiáltotta pirosan, szinte sírva, és elsietett. Alig ért a sarokba, mikor egy fiatalember lépett melléje.
– Bocsánat… miss Bulker, az édesapám küldött… Én ugyanis Henry Marlow vagyok. Az édesapám kéri, hogy ne haragudjon… utólag eszébe jutott, hogy mégis ismeri azt az urat…
Ebből egy szó sem volt igaz. Henry kíváncsi volt, hogy ki a szép látogató, és a függöny hasadékán hallgatódzott…
– Kérem, én igazán nem szoktam illetlent mondani… de… tisztelt atyja annyira megbántott.
– Nagyon sajnálta. Kéri, hogy vezessem el egy cukrászdába, és tájékoztassam erről a Pencroft ügyről.
Vivian nem gyanakodott. Talán, ha ez a fiatalember nem olyan finom és udvarias és kedves és… Végre is nincs benne semmi: csinos is. Ezt tárgyilagosan meg kell állapítani. A cukrászdában azután elég értékes adatokat szerzett Pencroftról. Kiderült, hogy Henry atyjával a hondurasi futtatásokon találkozott, és egész jól megy a sora, gabonabizományos, megnősült, van két gyereke, és a télen átesett egy mellhártyagyulladáson, és semmi baj, már jól van és kérte is az öreg Marlow-t, hogy adja át üdvözletét a Bulker-házban, amelynek ő régi barátja volt.
Mindössze ennyit hazudott egy szuszra, buzgón, lelkesen és szolgálatkészen, majd minden átmenet nélkül felajánlotta Viviannek, hogy megtanítja teniszezni. Közölte, hogy ő szenvedélyes bélyeggyűjtő, az idén lesz orvos, van egy sportkocsija, és szívesen elvinné Viviant a Mount Washingtonhoz, ahol gyönyörű a kilátás, remek a kiszolgálás, és napközben a legtisztesebb polgári leányok is kirándulhatnak felügyelet nélkül.
Vivian sem a teniszbe, sem a kirándulásba nem egyezett bele, megköszönte az értékes adatokat Pencroftról és hazament, és otthon ismét megállapította, hogy ez a Henry csinos fiú, és talán kevésbé volt tárgyilagos, mint délután. Két nap múlva megjelent az ifjú Marlow, puskával a hátán és vadászkutyával, erre járt, hát megvárta, mivel az a néhány óra nem számít, amíg Vivian kijön a házból a sarokig. A vizsla vagy a szerelmes ember ösztöne segítette? Annyi bizonyos, hogy az ifjú roppant leleményesen elkerülte a találkozást Madge-dzsel, ami elég okos cselekedet volt. Csak azért kereste fel a lányt, hogy tájékoztassa egy elfelejtett részletről, viszont atyja a lelkére kötötte, időközben ugyanis eszébe jutott, hogy Pencroft egyszer meglátogatta a Hondurasban időző Lindbergh ezredest, akivel együtt teáztak, mert az öregnek elég jól megy, és kitűnő társasága van.
Időnként egyre sűrűbben bukkant fel újabb emlék az öreg Marlow agyában Pencroftot illetőleg, és ilyenkor Henry meglátogatta Viviant, hogy ezeket az értesüléseket közölje. Olyankor, ha Madge kisebb-nagyobb csomagokkal a városba ment szegényeihez (valami ismerőse a fegyházban ül, lelkem, magyarázta mindig újra Kitty, de nem akarja, hogy te tudd, és tudod, hogy ő milyen…), ilyenkor naphosszat vitatták a Pencroft-ügyet Henryvel, és egy alkalommal úgy adódott, hogy csókolóztak is az ügyben, nem tudni, mi okból…
Madge viszont meglátogatta Waltert. Ő már ilyen volt. Csak azért, mert úgy hívják, mint azt a világ szégyenét. Csak mert helyette ül, mert neki magának nem vihet, pedig úgy szeretne…
És egy alkalommal, amikor kettesben voltak, mert igen sokszor Bunny is meglátogatta, Bunny, aki otthagyott mindent, és egy rokonához költözött New Yorkba, hogy mindennap itt legyen. Egy alkalommal tehát csak Madge volt ott.
– Mrs. Bulker… – mondta Walter. – Szeretném, ha fontos ügyben átvenné a vallomásomat és megőrizné. Van valami még, amit nem mondtam el önnek, ami szülővárosommal és egy nagyon különös üggyel áll kapcsolatban. Abból az időből, mikor még megfordultam Filliponban.
– Bunny nem tudja?
Walter csodálkozva nézett rá.
– Mit tud Bunny? Bunny nem tudhat rólam semmit. Bunny szigorú, és minden fáj neki. Mindez ott történt körülötte, de sosem tudott semmit, legfeljebb azt gyanította, hogy bolondítom a nőket, és botrányaim miatt kell otthagyni a várost. Szerelmi ügyek…
– Mondtam, hogy ilyenekhez nincs közöm!
– Még olyan fiatal, higgye el, megváltozhat ez idővel…
– Tehát, mit tehetek önért?
– Megírom levélben mindazt, amit közölni akarok, mindig, amennyit éppen bírok, és magára bízom, hogy mit csináljon vele. Lehet, hogy olvas az újságokban és hall olyasvalamit, amiért fontos lesz, hogy ezt felhasználja…
– Mondja csak, milyen hely ez a Fillipon?
– Úgy hívják, hogy Néma Revolverek Városa. Hosszú évek óta nem dördült el egy lövés…
– Örülök, hogy ilyen békés hely.
– Miért?
– Pencroft írt egy lapot, hogy ott van… Mi az, Mister Walter?
Halálsápadt lett, és remegett a keze. Az őr odajött.
– No? Akar egy kis vizet?
A rab leült, mivel megrogytak a térdei, és amikor az őr elment, azt súgta:
– Mrs. Bulker… itt van… és fogok még írni…
Gyorsan egy csomó papírt nyomott a csodálkozó asszony kezébe, és attól fogva minden látogatáskor odaadott néhány beírt oldalt.
TIZENEGYEDIK fejezet—>>>