1.
Képzelhetik.
Tuskó Hopkins csuklani kezdett, és minden csuklás után úgy kimeresztette a szemét, mintha belülről telifújnák levegővel.
Előttem elsötétedett a világ.
– Mi van magukkal? – kérdezte Yvonne ijedten.
Nem! A zörgő, suttogó, rekedt hang, amelyik megszólalt, nem Tuskóé volt. Csak az ő szájából jött.
– Az írás… – hápogta. – Nálam van!
Akkor már valamennyien talpon voltunk. Yvonne falfehér lett. Senki Alfonz szokása szerint nyugodt volt.
– Üljünk le szépen. Reggelig van időnk. Hopkins, végy erőt magadon, és mondj el mindent.
Figyelmesen hallgatta a történetet a látszattávcsővel és az üveg helyett beillesztett fémdarabokkal…
– És… megnézted már?
– Nem…
Remegő ujjakkal szedte ki a távcsövet. Talán mégsem?!
Egy drámai perc…
Aztán ott feküdt előttünk a levél, a tábornok jelentése!
Nagy csend volt.
Ha megsemmisítjük, akkor a bűnösök folytatják azt a bizonyos szörnyűséget. Ha megtalálják nálunk, akkor illetéktelenek kezébe kerül egy fontos államtitok, és nem teljesítettük a parancsot.
Yvonne a kezét tördelte.
– Én vagyok az oka…
– Ugyan kérem… – nyugtatta meg Senki Alfonz. – Nincs még baj. Reggelig három ilyen fickó, mint mi, sokat tehet… Csináltunk mi már nagyobb hecceket, ugye, fiúk?
Akárhogy van is, ez az ember tud lelket önteni a társaiba. Kissé visszatért a remény. Hopkins arca újra emberi lett, amennyire általában az volt…
– Kérdés, hogy egy embert fejbe tudunk-e ütni úgy, hogy egy mukkot se szóljon – mondta suttogva Senki Alfonz.
Hopkins idegesen vállat vont.
– Miféle gyerekségeket beszélsz? Úgy ütök fejbe bárkit, ahogy parancsolod.
– Helyes… Yvonne, ön katona leánya. Csak akkor érhetünk célt, ha nem válogatunk az eszközökben.
– Bízhat bennem… Nem leszek gyenge…
A sátor hasítékán keresztül láttuk, hogy sötét van. A katonák régen vacsoráztak már, és mélyen alszanak a fárasztó gyakorlat után.
– Bajtárs – szólt ki Senki Alfonz az őrnek -, ez a szegény leány itt rosszul van…
Nagy bajuszú, szuronyos-puskás katona lépett be.
– Mi kell?
Senki torkon ragadta. Az aránylag kis fehér kéz egy pillanat alatt úgy tapadt a katona nyakára, hogy pisszenni sem tudott. Nyomban bíborszínű lett, a fegyveréhez kapott… De Hopkins revolverének agya máris koppant a fején.
Lehanyatlott.
Kvasztics felriadt álmából, meglátta az ájult őrt, és fáradtan körülnézett.
– Csak menjetek nyugodtan… – mondta – az őrt megvizsgálom, és ellátom kötéssel.
– Az nem elég – súgta Tuskó -, a száját is tömje be, ha már ápolás alá veszi.
Senki Alfonz magára kapta a katona puskáját, derékszíját és sapkáját, azután a sátor elé lépett, hogy az őr árnya ott legyen, ha esetleg kinéz valaki.
Hopkins és én már tudtunk mindent. Kicsúsztunk hason a sátorból. Sötét. Valahol a közös sátor végén lámpa ég, előtte gúlában a fegyverek.
Néha egy fel-alá járó poszt árnya látszik. Senki Alfonz sziszegve mondja:
– Ha leütöm az őrt, a gúlákba rakott puskákhoz… azonnal!
És elindul az őr felé. Ez látja az árnyat, azt hiszi, hogy a másik őr… Odasétált. Senki mögéje ér, szabályosan lecsap a puskatus… Nyögés, zuhanás…
Máris felrúgjuk a fegyvergúlát, és ott állunk hárman, szuronyos puskával a kézben… Csend. A katonák a sátorban nem ébredtek fel nehéz álmukból. Legalább tizennégyen vannak. De fegyvertelenek. És mi puskával.
– Most figyelj. Nem kímélhetünk senkit, de lehetőleg ne haljon meg egy se. Azért, ahol egy fejet látsz… üss rá!
– Mit akarsz?
– Ezt!
Két nyisszentés! Elvágta a sátor merevítő köteleit…! A hatalmas ponyva lezuhan az alvókra, és Senki elfut…
Hová?
Nincs idő tűnődni, mert az álmukból felriadt katonák vakon vergődnek, itt is, ott is kidudorodik a ponyva alól egy fej.
És ahol kidudorodik, oda lecsapunk a puskaaggyal, Hopkins vagy én. Az óriási ponyva a pánikban egyre jobban köréjük csavarodik… Ketten kigurulnak alóla… Egy rúgás… egy csapás. Legalább nyolc embert ütöttünk le. Egy altiszt kicsúszik pisztollyal a kezében, vaktában lő, de máris eszméletlenné teszi a puskaagy…
Most már hárman is kiszabadulnak, és ott a negyedik rohamkéssel… Kettőt elintéz a puska agya, az egyik rám veti magát, és felborulunk, ezt oldalról Senki Alfonz fejbe csapja… Hopkins egy jelzőpóznával lekaszál még kettőt, és…
– Elfogytak… – lihegi a köpcös.
Tizenhat ájult, harcképtelen katona feküdt a földön tíz perc múlva. Ez a trükk a ponyvával zseniális volt. Az ellenfél kétharmad részét úgy ütöttük le, hogy biztonságban voltunk.
Mindössze egyetlen lövés dörrent, az altiszt adta le az imént.
Senki Alfonz egy összekötözött tisztre mutat. A földön fekszik.
– Elmentem a hadnagyért, az külön sátorban aludt.
Ez mindenre gondol!
– Gyorsan csomagoljatok fel vizet, élelmet és amit lehet. Öt öszvér is van.
Most már elsőrangú felszereléssel mehetünk tovább. Van kinin is bőven, élelmiszer és teherhordó állatok, kötszer, függőágy, sátor és minden, amit a legjobban felszerelt gyarmati hadsereg egy osztaga magával visz az őserdőbe.
– A maradékot semmisítsétek meg, hogy az üldözőknek vissza kelljen menniük az erődbe felszerelésért. Ez huszonnégy órás egérút.
Siettünk. Felcsomagoltunk mindent, ami kellett.
– A kábelt és a huzalt ne dobd el – mondta Hopkins, amikor az egyik öszvérről le akarom csatolni a szerszámtáskát. – Azt el lehet adni, ha északabbra jutunk. Nincs pénzünk.
Ez igaz. A táskát tehát dróttal, szögecsekkel, fejhallgatókkal, szerszámokkal meghagytuk, mert Hopkins reméli, hogy értékesíthetjük.
Yvonne jött rémült arccal, alig bírt szólni, és egész testében remegett.
– Mi az? Mi történt?
– Kvasztics… – hebegi fogvacogva.
A sátorhoz mentünk. Ott ült a “Tanár úr”, ahogy aludt, mellére lógó fejjel, egy nagy, vörös folttal az inge bal oldalán…
Holtan!
Az altiszt egyetlen lövése az alvó Kvaszticsot találta. Pont szíven. A hatalmas, ősz előkelő “Tanár”-hoz méltó, úri halál volt ez, amelyről az alvó nem is álmodott egy másodperccel előbb, amikor kilőtték az ostoba golyót.
Vagy nagyon is okos golyó volt, amely ezt a jobb sorsra született embert álmában és gyorsan átsegítette egy egészen más világba, amely esetleg jobb is, mint a miénk?
Ki tudja ezt?
– Bolond egy… dolog… – mondtam nagyon szomorúan, mert ezt a finom embert… ezt szerettem. És a többieket is, azt hiszem. Egyet s mást végigcsinált velünk, és mindig csendes volt, mindig nyugodt és jó modorú.
– Eltemetjük – mondta Senki Alfonz.
És hiába volt élet-halálról szó, hiába tudtuk, hogy menetel már Fort Lamyból az őrjárat; szépen eltemettük Kvaszticsot csakúgy, ahogy Levint. Egy kicsit álltunk ott csendben, amíg Yvonne imádkozott. Lehet, hogy mi is mormogtunk valamit, és Hopkins tömpe, vörös orrán megrándult a bőr, mintha viszketne…
Megint elhagyott bennünket egy ember, aki hozzánk tartozott.
Velünk volt!
2.
Mivel rendszeresen szedtük a kinint, és Yvonne az egyik öszvérre ült, gyorsabban, jobb kedéllyel folytattuk az utat. Igyekeztünk az időt kihasználni, amíg az erődből érkező őrjáratnak vissza kell mennie élelemért. Ez az üldözés amúgy sem aggasztott bennünket. Kis csoportot nem küldhetnek a fegyveres szökevények után.
De a rádió elébünk vághat! És a hadsereggel fogócskát játszani a Szaharában, nem biztat sok kilátással.
Azért csak előre! Lesz, ami lesz!
Több mint két hete, hogy úton voltunk. Újabb tíz nap múlva kibukkantunk az erdőből, és megpillantottuk távolból az első dombhullámot.
A Szahara! Most jön a sivatagi út, a küldetés lehetetlenebbik része.
– Hogy fogunk átjutni szerinted a Szaharán Oranig? – kérdezte Hopkins.
– Mit tudom én – felelte Senki Alfonz.
– Nem is gondolkoztál a dolgon?
– Öregem, ha mi nagyon gondolkoznánk azon, hogy mit lehet tenni és mit nem, akkor most nyakkendővel kereskedhetnénk valami nagy városban, és nem lenne becsületrendünk.
Ebben sok igazság volt. Yvonne mosolyogva fordult felénk:
– A Három Testőr nem gondolkodik.
Megint kezdi!
– Kérem, mademoiselle, nem mondaná meg, hogy mi van ezzel a három fegyőrrel, akiket időnként felemlít? – kérdezte idegesen Hopkins.
– Egy világhírű regény hősei, akik életüket kockáztatták egy hölgyért. Olyan emberek lehettek, mint maguk.
– Hol voltak bezárva?
– Nem zárták be őket, hanem nagy kitüntetést kaptak.
– És mindenki énekelt – fejeztem be az írók szokása szerint a történetet. – Én ilyesmiben jártas vagyok.
– Te egy hülye vagy – vélte Hopkins, azután Yvonne-hoz fordult: – És a gyémánt, a zsebórák meg az ezüsttálcák ügyét, amit Londonból hoztak, eltussolták?
– Ugyan, hagyjátok már abba! – mondta dühösen Senki Alfonz.
Ennek nem tetszik, hogy más ember is művelt. Az őserdő szélén, de a fák védelme alatt tábort ütöttünk. Távolról feltűnt Nemasz-Rumba oázis néhány árva pálmája és hitvány sárkunyhója.
– Meg kell kísérelnünk, hogy bemenjünk az oázisba, mert teve nélkül nem jutunk messzire a Szaharában – mondta Senki Alfonz.
– Valamelyikünk előremegy – ajánlottam. – Ha valami baj van, a többi még mindig menekülhet.
– Én megyek előre, – mondta Senki.
– Ezt kikérem magamnak! – üvöltötte Hopkins. – Itt ne játsszunk fővezéresdit! Ne képzeld olyan úrnak magadat, hogy csak egyszerűen előremész!
– Hát mit akarsz?
– Húzzunk sorsot – és elővett egy pénzdarabot. – Az megy, aki kettővel szemben veszít.
És feldobta.
– Fej! – mondta Senki, és nyert.
Hopkins újra dobott. Én is nyertem. A Köpcös szó nélkül eloldotta az öszvért, amelyen a huzalok zörögtek, és felült rá.
– Figyeljétek azt a sárga, hegyes tetejű házat az oázis végén. Ha ott megállok és intek, akkor egyikőtök jöhet, nincs veszély.
Hopkins elkocogott a szamáron. Idegesen hallgattunk sokáig… Már csak ketten voltunk. Vagy nem lesz baj a köpcössel?
Eltelt egy félóra… A sárga, hegyes tetejű háznál semmi…
– Baj van – jegyzi meg Senki, kissé halk hangon. Yvonne a zsebkendőjét tépte a fogával.
– Ha egy óra múlva sem jön elő, akkor nagy ívben elkerüljük az oázist – mondta a spanyol.
– Itt hagyjuk Tuskót? – kérdeztem elhűlten, mert ilyesmit Senki Alfonzról tételeztem fel a legkevésbé.
– Igen! Ha kell, engem is itt hagyunk, és Yvonne-t is. Ha remény van rá, hogy egyikünk élve eljuttatja a levelet a vezérkarhoz, akkor ez az egy teljesíti a parancsot, a többiek élete árán is. Vagy más a véleményed?
Megint csak igaza van. Lassan eltelt az óra.
– Készülődni – mondta Senki, és felállt. Az arca igen komor volt, de habozás nem látszott rajta. Csak a szája remegett meg néha.
Elkerüljük az oázist és szegény Hopkinst sorsára hagyjuk.
Ej, ez keserves élmény, talán a legkeservesebb mindazok között, amelyeket a világ minden táján megértem. Mert mije van a magunkfajta embernek más az életében, mint egy-egy igazi cimborája…?
Hát van ilyen, hogy elhagyjuk örökre a goromba köpcöst?…
Nehezen emelkedik a mellkasom, mialatt felteszem a nyerget az öszvérre… Senki a sátorlapot szereli, és merőn néz le a kötélre. A szája vértelen, halvány a bőre. Azután odajön hozzám, a vállamra teszi a kezét. Nézzük egymást.
– Így van, öregem – mondja rekedten. – Vállaltuk. Holnap te következel, vagy én…
– Igazad van.
Megszorítjuk egymás kezét.
– Oda… Oda nézzenek! – kiáltja Yvonne. Aztán Senki Alfonz is felkiált…
…A Szahara sárga izzásában a hegyes tetejű vályogkunyhó mögött tömzsi alak jelent meg, és integet egy vödörrel.
Tizedik fejezet—>>>