Járőr a Szaharában

REJTŐ JENŐ

JÁRŐR A SZAHARÁBAN

1.

Puskin Mária Gottfried közlegény bevonulása a gondari Lafayette erőd helyőrségéhez, azt hiszem, örök időkre felejthetetlen marad a szemtanúk előtt. Negyven ujonccal együtt Oránban beöltöztették és útnak indították a Szaharába. Ám a vasúton elveszítette a sapkáját és mivel napszúrástól tartott, előkereste poggyászából a régi, civil fekete keménykalapját és így vonult végig szakaszával a gyanútlan őrvezető mögött Gondar főutcáján.

Az emberek megálltak és nevettek. Egy úrvezető meglepetésében felfutott a járdára.

Képzelhetik!

Egy jóindulatú, feltűnően hosszúarcú, negyven év körüli polgár, mélabús szemmel, pamacsszerű, sötétbarna angol bajusszal, talpig marcona légionárius… és a fején fekete nemezkalap! Ezen felül egy szarukeretes pápaszemet is viselt.

Az erőd-udvar közepére állították az ujoncokat. Itt egy arra siető, jóindulatú káplár leütötte fejéről a kalapot, rálépett, felhúzta térdéig és továbbment. Puskin Mária Gottfried ezen nagyon csodálkozott, de senki sem törődött vele. Az egyenlítőnél fásulttá tesz mindenkit a katona-élet. Mint örök bura, állandó porfátyol borul a város fölé, roppant forróság feszíti a levegőt és dermesztő éjszakai lehűlések, legyek, rovarok, tomboló orkánok, továbbá Gouron őrmester teszik elviselhetetlenné Gondarban az életet.

A port, a forróságot, a dermesztő lehülést és a tomboló vihart úgy, ahogy megszokják előbb-utóbb az emberek, de Gouron őrmester folytonos jelenléte a legszívósabbakat is rendkívül megviseli. Pedig így első látásra aránylag nyájas embernek tünt. Mosolygott és biztatóan üdvözölte a kiképzésre érkező ujoncokat:

– Halló fiúk! Én vagyok Gouron atya! Itt olyan dolgotok lesz, mint otthon!

– No hála Istennek! – szólalt meg elégedetten Puskin Mária Gottfried. – Nálunk otthon igen jó családi életet éltek.

Az őrmester arca egy másodpercre elsötétedett, mint a mező, ha gyorsan haladó felleg siet át a nap előtt, egy különben derűs nyári délutánon. De azután ismét mosolygott.

– Ki szólt közbe? – kérdezte atyai érdeklődéssel.

– Én – felelte mintegy dicsekedve a tájékozatlan ujonc.

– Úgy?! Maga volt?! – mondja az őrmester örvendezve. – Hogy hívják?

– Puskin Mária Gottfried.

– A testvéreit ne említse. Csak a maga neve érdekel.

A hosszúarcú ujonc előre jött egy lépést és bal kezének tenyerét nyájas, elnéző mosollyal az őrmester vállára helyezte, azután így szólt:

– Gottfried, Mária és Puskin kizárólag az én nevem.

– Igazán? – érdeklődött elragadtatással az altiszt.

– Hát persze! – kiáltotta lelkesen az ujonc és úgy látszott, hogy nyomban összecsókolóznak, táncraperdülnek, vagy más hasonló módon vezetik le féktelen rokonszenvüket.

Ekkor azonban végetért a bohózat és következett a tragédia. Az őrmester olyan rémületes férfisikollyal, mint akit találat ért, elkiáltotta magát:

– Vigyázz!

A város tájékozatlan lakossága, amikor az őrmester először vezényelt “vigyázz”-t Gondarban, sietve felkereste a földalatti helyiségeket, mert mindenki azt hitte, hogy a háromnapos légvédelmi gyakorlat kezdetét jelzik a szirénák.

Az udvaron tartózkodó katonák a szörnyű üvöltésre dermedt állásba ugrottak. Viszont Puskin Mária Gottfried összecsapta a kezét és így kiáltott:

– Szent Isten, ez rosszúl lett!… Vizet!

Az őrmester ijesztő arccal egészen eléje lépett:

– Nem hallotta, hogy vezényeltem?

– Ez vezénylés volt? – csodálkozott vidáman a hosszúarcú ujonc. – Van egy nagybátyám Thunban, az akkor csinál így, ha rájön az asztma.

– Ujonc! Hogy áll itt? Vigyázz! Hátra arc!

– Hagyjuk ezeket – felelte idegesen, – Majd ha jön az ellenség, akkor egzecirozok! Gyerekek vagyunk, kérem?… Halló, főhadnagy úr!

Egy arra siető alezredesnek intett az ujjával.

Az őrmester arca piros lett, azután ibolyaszínű, majd teljesen sötétbordó és a szemét könnyű fátyol homályosította el. Egy másodpercig komoly életveszélyben forgott. Az alezredes hökkenten megállt és odanézett.

– Kérem, főhadnagy úr, itt az altiszt olyan hangon beszél…

– Maga az ujoncokkal érkezett, mi? És nem állt kiképzés alatt?

– Ez most nem fontos… Azt akarom mondani…

– Hallgasson!

Az alezredes úgy nézett rá, mint egy ötlábú borjúra. Ilyent még nem látott. Szinte szelíden mondta:

– Maga nagyon szerencsétlen lesz itt ezzel az egyéniséggel. Mi volt maga civilben?

– Tőzsdei megbízott egy bank szolgálatában. A hadnagy úr mi volt civilben?

– Katona – felelte lesújtó hanglejtéssel az alezredes. – Hogy hívják?

– Puskin Mária Gottfried… és most már bevallom, hogy az Iván nevet is viselem – tette hozzá lesütött szemmel, mert maga is érezte, hogy ez már túlzás.

Az alezredes tanácstalanúl nézett végig a hosszúarcú, pamacsbajuszú, pápaszemes kispolgáron, azután vállat vont és az altiszthez fordult:

– Őrmester! Tekintettel lesz arra, hogy ez az ember egy szokatlanul megrögzött civil és mivel kiképzés előtt áll még, büntetés helyett részesítse szemléltető oktatásban a katonás viselkedésről.

Az alezredes elment. Gouron őrmester meghúzogatta hiúz bajuszát, vastag nyaka előregörbült és néhány másodpercig szuggesztíven nézte Puskin Mária Gottfried – sőt Iván – cipőjét. Azután így szólt:

– Most maga szemléltető oktatásban részesül majd. Ez úgy történik, hogy én itt az árnyékban oktatom az ujoncokat, maga meg ott a napon áll és szemléli. Ha elmozdul, akkor vasra veretem, maga vizenyős agyú, mélabús teve.

…Ez a kijelentés délelőtt tizenegykor történt. Délután négy felé az ájultan heverő ujoncot két legény a szobájába vitte. Igy indult útjára a hosszúarcú, szemüveges Puskin Mária katonai pályafutása.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.