1.
…Nem volt igaza Senki Alfonznak. Mégiscsak jobb az unalmas erődben penészedni, mint a sivatagot róni naphosszat.
Egy liter poshadt vízzel a kulacsban. Amiből a felét este a kondérba kell önteni, különben nincs leves.
Meleg: ötven-ötvenöt fok.
A sivatagi bolha beeszi magát a köröm alá, hogy az ujj meggyűlik és gennyed.
Por, verejték izgatja a bőrt, amíg vörös lesz, viszket és éget…
Így mentünk egymás mellett: két katona és egy civil.
Mert Tuskó még mindig csak tiszteletbeli legionárius, akit állítólag Thorze-nak hívnak, és semmi dolga itt a sivatagban. De ha ezt feszegeti, mindig kellemetlensége lesz.
És hát Potrien apánk is jön Igoriba! Ő vezeti a transzportot. Fatális, hogy mik történnek szegénnyel, amióta eltűnt a kis pénzeszsák az asztalról a heti zsolddal.
Megfoghatatlan.
Ha nem volna feddhetetlen, régi katona, haditörvényszék elé állítanák. Így csak áthelyezték szegény fejét Igoriba.
Ott megy az élen, és ha végigjárta a sort, furcsán néz ránk, mintha haragudna valamiért. Az ötkilós csomagon kívül egész jól felszereltük magunkat. Szelim, a kilencvenéves kávéfőző kihozott mindenfélét a sivatagba utánunk, ahol már nincs vizsgálat.
Egy egész zsák aprópénzt kapott ezért tőlünk, hát szívesen tette.
Már két napja meneteltünk a Szaharában. Pokoli a meleg. Természetesen a szerencsétlen Francis Barré ügyéről esik szó.
– A fene egye meg a Török Szultánt – kiáltotta Hopkins, és úgy izzadt, mintha zsírból volna. – Hogy beszüntette az írást, a piszok!
– És elvette a leánytól Francis Barré levelének a másolatát.
Senki Alfonz összevonta a szemét, amikor gyanús barátunkat említette Hopkins.
– Ez a Török Szultán egyszer megjárja az ő egyéni útjaival – mondja elgondolkozva.
– Mindig gyanús!
– De mindig megmagyarázza!
Furcsa dolog ez a Törökkel. Mindent egyedül csinál az ő ravasz, titkolódzó módján, és állandóan gyanús, de végül mielőtt agyonvernék, tisztázza magát, és kiderül, hogy még hálával tartozunk neki.
– Elsősorban körülnézek ott – mondta Senki Alfonz -, azután írok a leánynak.
– Majd én írok – kiáltottam.
– Igaz – mondja Hopkins -, ő az író.
És köpött.
Este tábort ütött a csapat, és vacsora után lepihentünk. Furcsa előérzet izgalma feszült bennünk.
Sejtettük, hogy különös események sietnek felénk. Ilyesmit öreg kalandorok megéreznek.
Éjfél felé nagy zajra ébredtünk. Néhány katona el akarta ásni Levint. Álmában recepteket mondott, és a kiéhezett embereket teljesen felzaklatta ezzel.
– De uraim… – hebegte, amikor már a porba nyomták – egy hatfogásos halvacsorát álmodtam. Ez bárkivel megtörténhet.
– Itt ne álmodjon jó ételeket, a mindenségit!
– Álmodjon arról, hogy egyáltalán jó, ha van mit enni!
Komolyan ellátták volna a baját, ha Senki Alfonz nem lép közbe. Megfogta csendesen a legerőszakosabbnak a karját, és az illető ettől térdre esett, nagyot kiáltva fájdalmában. Két másik rab félre akarta lökni a spanyolt, és verekedés támadt. Hopkins meg én nyomban ott voltunk. Húsz percig is eltartott, amíg megvertük hárman a transzportot.
Végül odajöttek a katonák, és jött Potrien.
– Mi történt?
– Kérem, engem el akartak ásni… – siránkozott Levin. – Ilyesmi, azt hiszem, még a légióban sincs rendjén.
– Ki verekedett? – kérdezte felcsillanó szemmel, mert hiszen tudta jól, hogy nélkülünk ilyesmi nem eshet meg.
– Ez a három úr megvédett.
– Úr? – kérdezte gúnyosan. – Az eszkort nem rabló gazembereket, hanem urakat visz? A három “úr” fél vízadagját megvonom holnapra.
…Ezt a Potrient üldözi a balszerencse. Valaki ellopta a kulacsát. Kemény büntetés a sivatagban, meneteléskor. Pedig már öt órakor hajnalban indultunk.
A Szaharában, csupa rab között, még ilyen galádság is előfordulhat. Arra természetesen nincs mód, még az őrmester esetében sem, hogy friss adagot kapjon a gondosan beosztott vízből. De ezt a Potrient nem is olyan fából faragták, hogy ilyesmire gondoljon.
Estig menetel víz nélkül.
A Szaharában!
Nem egy fiatal legény meghalna. De ez megy, mint a szálfa, kissé vérbe borult szemmel, olykor meg-megállva. De megy.
Mi nem szenvedünk annyira. Ez az ügyes Hopkins szerzett valahol egy üveg vizet. Egy teljes napi adagnak megfelelőt. Csoda, hogy honnan. De a leleményes katona mindenütt segít magán. Később énekeltünk is, és ez kissé idegessé tette Potrient. Persze neki lüktetett egy ér a homlokán, és időnként mély lélegzettel lehunyta a pilláit. De menetelt. Elöl!
Vasból volt ez az ember. Mindegy, hogy barát-e vagy ellenség: le a kalappal. Kiléptem eléje a sorból.
– Mit akar, maga hosszú csirkefogó? – kérdezte fáradtan.
– Nekünk kevesebb víz is elég, mon chef. Felajánlunk egy italra valót őrmester úrnak…
Végigmért mély utálattal.
– Szóval a fél adag olyan sok lett… hm… Csak tartsák meg a vizüket. Nom du nom… Majd éppen ilyen csirkefogóktól fogadok el segítséget. Ha a köztársaság elnöke majd megkérdi: “Mondja, Potrien, tizenkét évi szolgálat után hogy masírozott át a sivatagon?”, azt felelem: “úgy történt, mon President, hogy néhány gyanús fráter megkönyörült rajtam.” De ha már itt van, parancsot kap maga és a másik két alak: az esti pihenőnél egyméteres sáncot kell építeni, támadástól tartok ma éjszaka. Maguk hárman elmennek köveket hozni.
Ez volt a válasza. Kiújult a háborúság közöttünk.
Keserves volt este, menetelés után cipelni a köveket. De mi sem voltunk szilvalekvárból. Másfél óra múlva, talpig hófehérben a portól, de ott álltunk előtte, mint a cövek.
– A sánchoz szükséges köveket összehordtuk, mon chef.
Végignézett rajtunk. Ő is tudja jól, hogy mi az a “teljesítmény”. Aki a sivatagban megáll a lábán, az acélból van.
– Rendben van! Takarodjanak… Canaille…!
Éjfél után mind a hármunkat felkeltett az őrvezető. Dühös volt.
– Az őrmester… támadástól tart. A mindenségit. Magukat jelölte ki őrjáratba. Gyerünk.
Kegyetlen út volt. Menetelés, kőkeresés után, sajgó tagokkal, mászkálni a dermesztően lehűlt Szaharában.
És reggel, amikor kemence lesz a sivatag, továbbmenetelni pihenés nélkül.
Másnap azért is énekeltünk, amikor indult az eszkort.
2.
Ezt a szegény Potrient a végzet kerülgeti. Déli pihenő volt, hosszú táborozás, amíg az elviselhetetlen forróság kissé alábbhagy. Az ember ilyenkor mindent ledobva magáról, alszik.
Valami gazember a jó öreg Potrien cipőjét fél méterrel odébb helyezte a sátor árnyékából, a napra.
Ostoba, durva tréfa a légióban, mert a rendkívüli hő gyorsan megszárítja a bőrt, a cipő összezsugorodik, és úgy kell felerőszakolni a lábra. Ilyen bakancsban menetelni pokoli kín. De még azonfelül eltűnt a bokavédője is, tehát a por beszivárog majd a cipő torkán és a fűző közein a fájó, felsebzett lábra.
Igazán aljas tréfa.
Az őrmester ugyan panaszhang nélkül menetel, de azt hiszem, sohasem felejti el ezt a napot.
Mi elég jól kibírtuk a menetelést, mert kapcába csavartuk a lábunkat. Hopkins a déli pihenőn új rongyokat szabott ki magának erre a célra. Valahol egy hosszú bokavédőt talált az ügyes fickó, amit megfelelő módon összevágott kapcának.
3.
Az őserdő mindössze kilenc áldozatot kívánt, ami ritkaság. Előfordult már, hogy a teljes eszkortból senki sem érkezett meg. Mind ott pusztult az úton, dizentériában, sárgalázban vagy menetirányt tévesztve, valahol a vadon mélyén.
Fort Lamyból bennszülött vezető vitt Fort Monbrasig, innen egy katonai erősítés bizonytalan vidéken át a Kongóig. Közben a törpe pigmeusok és busmanok nyilai süvöltöztek felénk a bozót láthatatlan sűrűje mögül. Négyen mérgezett nyilaktól haltak meg, kettő valami ismeretlen rovar csípésétől, a többit elvitte a láz. Összesen kilencet.
De a nagy rész menetelt, aránylag egészségesen, a nedvesen forró, örökké félhomályos, penészszagú vadonban. Vágtuk az indát, törtük a cserjét, verekedtünk a dzsungel összefonódó csápjaival, tüskéivel, véresen a millió szúnyogtól és a laza, mocsaras talaj piócáitól.
Ez bizony nagy erőpróbája annak, hogy ki az igazi férfi.
Olykor sűrű zápor zuhogott naphosszat, és utána fuldoklott az ember a rothadt talaj súlyos gőzeitől. Elviselhetetlenül sajgott minden csontunk.
De végre a Kongó sziklás partján kelet felé menetelve megpillantottuk a világ legelhagyatottabb táján alakult büntetőkolóniát: Igorit!
Ahol a medrében vergődő vad folyam a legszeszélyesebb görbéit rajzolta, ott látszott egy viadukt, átszelve az egyik szakadékot. Sok apró pont nyüzsgött arrafelé, és kocsikat toltak egy iparvágányon.
Maga Igori is látszott. Fehér fal, lőrésekkel és mellvédekkel. Magas őrhellyel, hogy a poszt messzire láthasson a rengetegből kivezető ösvényekre.
Amikor az őrszem megpillantotta a közelgő csapatot, nyomban felharsant a kürt.
“Fegyverbe!”
– Ez lesz ezután a helyőrség! – dörmögte közben Hopkins.
– Lehet, hogy lefogysz egypár kilót, és nem te leszel a legköpcösebb gazember ezentúl – mondta Senki Alfonz.
Hopkins néhány igen súlyos sértést mormogott magában. Tökéletesen értettem rosszkedvét. Jól tudtuk, hogy milyen kép fogad az erődben.
Iszonyúan lefogyott, csontvázszerű, élőholt rabok, elkeseredett, sárga pofájú, lélektelen őrök. Mocsok, ragály, férges fekhelyek, állatoknak sem való környezet… Egy tábor, ahol az a fontos, hogy elborzadjon, aki ezt a szót hallja: Igori!
Ide jöttünk el. Egy nő miatt, akit nem ismertünk.
De megérkeztünk.
Az erőd kapuja kitárul, és bemegy az eszkort. Elénk tárul Igori. Azután meglepetések sorozata következik.
Mi ez? Büntetőtábor?!
Igori főterére nyílik a kapu. Tiszta, szép, fehér, pálmáktól szegett út. Rendes kis sárga épületek, barátságosan mosolygó katonák, és…
És sétáló rabok! De vidámak, kissé túltápláltak. És ahogy továbbmegyünk a törzsépület felé, mindig újabb és újabb rab, katona, csupa hízásnak indult egyén! A ruhájuk is rendes, barátságosan mosolyogva intenek felénk.
– Te… – súgja Hopkins – azt hiszem, eltévesztettük a menetirányt, és a francia Riviérán vagyunk, valamelyik drága szanatóriumban.
– Csak várd meg a végét – dörmögtem -, majd megtudod, hogy mi a rossz az egészben.
De hiába vártuk.
A kaszárnyaudvaron egy százados jött le megszemlélni az eszkortot. Barátságos, nyájas, kissé korán őszülő katona. Kedvesen mosolyog. Vastag, rövid bajuszt és monoklit hord.
– Az eszkort, mon colonel – jelentette Potrien. – Létszám: harminckét fogoly, huszonhárom kísérő és egy altiszt.
– Nagyon helyes – felelte mosolyogva a százados. – Hát kérem, itt nem lesz rossz dolguk. Az én elvem, hogy a büntetőtábor emberséges légköre visszaadja a rossz útra tért katona önbizalmát és becsületérzését. A szolgálat nem lesz sok és nehéz – mondta Potrien felé, mintegy utasításképpen -, azután mindenki azt csinál, amit akar. Szökni képtelenség. A legközelebbi emberlakta hely kétezer mérföld.
Barátságosan intett, és ment.
Potrien meredten bámult utána.
Ilyesmi lehetséges? Tizenkét évi szolgálat után valami újat látott. A helyőrség egyik napos altisztje megmutatta a barakkunkat. Tiszta, szép, világos faház. A férgek sem garázdálkodhatnak túlságosan, mert kőlapra épült az egész. Jó fekhely, és…
Mi a csoda… Dupla takaró. Büntetőtáborban egyetlen vékony pokróc sem jár!
Az őrmester farkasszemet néz a helybeli napossal, aki egykedvűen pipázik.
– Az ablakpárkány virágcserepeire ügyelni kell – mondta végül az egyik őr. – Azt a százados úr szigorúan megparancsolta.
– Végre egy szigorú parancsot is hallok a büntetőtáborban. – feleli gúnyosan Potrien.
– Miért? Talán azt szeretné, sergent, ha itt rakásra pusztulnának az emberek?
– Az ördög tudja, hogy van, de ez a hely mindenre inkább emlékeztet, mint büntetőtáborra.
– Itt még így sem valami kitűnő az élet. Mindenki reumás. A nedves évszakban sok a láz. A Kongó büdös, és a vizes forró levegő eszi a szervezetet. Hát legalább emberi körülmények között élünk… Itt, ezt már most mondhatom, sergent, ne nagyon parancsolgasson, mert a százados azt szereti, ha ki-ki azt csinál, amit akar.
– Tán nincs is napiparancs? Szolgálat? Vagy a súrolást az őrmester végzi?
– De szép lenne – mondta lelkesen Hopkins, aki már pőrére vetkőzve feküdt az ágyán.
Potrien egy megsemmisítő pillantást vetett feléje.
– Hát – mondta a káplár -, azért szolgálat van. Tisztaság kell. Nagy tisztaság. Meg kapuőrség.
– És a vasút?
– Az vagy kétmérföldnyire van ide, és bennszülött négerek dolgoznak. Oda csak izgágákat vezényelnek ki időnként.
– És mit szól ehhez a repülőbizottság… Csak jártak már itt inspiciálni.
– Mióta én az eszemet bírom, kétszer. De csak egyszer érkezett meg. Szegény Duron tábornok vezette az elsőt.
– Akit útközben megtámadtak a bantu négerek valahol?…
– Igen. Lemészárolták őt is, meg a kíséretét is. Azután tavaly járt itt egy bizottság. Megnézték a tábort, és nagyon meg voltak elégedve. Akkor léptették elő a parancsnokot századossá. Dicséretet kapott.
– És… látták itt… sétálni… a rabokat?
– Azt… hát… ugye… tudtuk a jövetelt, és a rabok dolgoztak, meg néhány felesleges kényelmi holmit eltüntettek… De a tisztaság… a rend… aztán, amit a rabok mondtak, az tetszett. Mert igen kevés pénz van ehhez…
Potrien komor léptekkel bandukolt ki a legénységi szobából. Nem tetszett neki valami.
Az egyik rab elordította magát:
– Hé! Káplár! Hát uzsonna nincsen?
– Van, van, csak ne ordítson.
– Majd magától kérek engedélyt!
Azt nem lehetett mondani, hogy a fegyelem túl szigorú volt. No, de hol vagyunk még az igazi meglepetéstől? Rövidesen egy közlegény jött a következő legújabb felkiáltással:
– Ki mit akar?!
És a rabok uzsonnát rendeltek. Igen, kérem. Mint valami kávéházban. Kis híján leestem az ágyról.
– Nekem sötét kávét kétszersülttel – mondta az egyik tíz év traveaux-ra ítélt.
– Nekem teát, de alaposan rumozd meg, gazember, vagy a századoshoz megyek.
– Nekem egy liter vörösbort hozzál, és valami húst melléje.
– Ti mit akartok? – fordult felénk.
Vicces kedvem támadt.
– Teát rummal és sonkát vajas kenyérrel, valami képeslapot is hozzá.
Nem lepődött meg senki. A legény bólintott.
– Milyen lapot akarsz? Mert az újakat csak holnap hozzák Léopoldville-ből.
Mi ez? Büntetőtábor vagy a párizsi Dóm kávéház?!
…És most egy ember közeledett, pőrén, ahogy az ágyról lelépett, tágra nyílt szemmel, mint valami holdkóros.
Levin!
– Ember – mondta suttogva -, előfordulhat itt, hogy én marinírozott halszeletet kapjak Turbigo módra kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva?…
És egész testében reszketett.
– Megpróbálhatom – felelte a katona vállat vonva. – Bár itt hülyék számára nincs diéta.
– Jaj, de kár! – sopánkodott Hopkins az ágyban.
– Mi, te? – kérdeztem.
– Hogy azonnal felharsan az ébresztő, és kutyagolhatunk tovább… Ki fogtok röhögni, ha elmesélem ezt a hülye álmot…
Bevallom, én is arra gondoltam egy perccel előbb, hogy ostoba álom az egész. De nem lett vége. Rövidesen hozták az uzsonnát. Mindenkinek azt, amit kért.
Én illusztrált lapokat is kaptam!
Jó, mi?
Aki teát kért, az megszagolta, hogy van-e elegendő rum benne. Nekem olyan sonkás kenyeret hoztak, amilyent Mansonban a parancsnok sem evett. De a legnagyobb pillanat volt, amikor Levinnek feltálalták a marinírozott halat kétfelé vágott tojással, Turbigo módra.
Először percekig sírt, azután lehunyt szemmel, áhítattal belekóstolt. A szertartásszerű jelenet hatása alatt csendben voltunk.
Az első falat után úgy nézett fel, szigorúan és döbbenten, mint akit megmérgeztek.
– Emberek… – suttogta elcsukló hangon – aki ezt az ételt készítette, az Levinnél tanult… – Újabb kanállal kóstolt. – Francia, mert nem használ elég borsot… Nőtlen, mert nem édesíti meg a tartárt…
– És nem fiatal ember – mondta Hopkins. – Legalább negyvenéves.
– Honnan tudja?
– Erősen őszül…
És felemel egy hajszálat Levin tányérja széléről.
4.
– Hol van… aki… főzte? – kiáltott Levin.
A katona egy percig zavartan nézett.
– A kantinban… egy szakács…
– Látnom kell. Beszélni akarok vele! A tanítványom… Hogy hívják?
– Gourchy.
– Olyan tanítványom nem volt!
– Hol tanított maga? – kérdezte az egyik rab.
– Én Levin vagyok – mondta az ősz gourmand megvetően, és felénk fordult.
– Magyarázzák meg ennek, hogy mit jelent ez a név még ma is.
Mind a hárman lesütött szemmel hallgattunk arról, hogy Levin neve mit jelent még ma is.
Öt óra után kisétáltunk, és szemünk-szánk elállt minden lépésnél.
Egy térségben a rabok és az őrök azzal a bizonyos krikett nevű játékkal szórakoztak, ami nagyvárosban a jobb módú polgárok körében divatos. Közben egy legény italt hordott ki a kantinból, és a játékosok nevetnek, lármáznak.
Valahol a rádió szól, és vidám énekhangok hallatszanak. Arrébb kuglipálya. Mindenhol pipa füstöl, mindenfelé hordják az italt, és a fullasztó hőségben zsírfényű, vidám arcok vigyorognak a telt poharakra.
– Mi? – kérdezte Senki.
– Hm… – jegyzi meg Hopkins.
– Hát igen – fejeztem be csendesen.
Megértettük egymást. Itt valami egészen furcsa ügy van a háttérben. A francia gyarmati hadsereg nem híres arról, hogy üdülőtelepeket létesít bűnös közlegényei számára.
Bemegyünk a kantinba.
Majd kiesek az ajtón! Soha ilyen kantint! Fényezett bútorok, kényelmes karosszékek, selyemfüggöny, bárpolc, képek a falon és egy néger mixer.
Istenemre, fémből készült koktélkeverőt ráz, és jégszilánkokat készít négy pohárba, citromhéjat is vág sorba, és végül betölti az italt.
Ez a büntetőtábor!
A sarokban zongora, és elnyűtt szalonruhában egy ember érzelmes dalokat játszik…
Ez volna Igori? Afrika legrettegettebb Compagnie Discipline-je? A szörnyű hírű büntetőtábor?
Most megfordul a zongorista. Nagy petyhüdt arcú, álmos szemű, sápadt, kövér ember… Mintha fejbe csaptak volna. Kvasztics.
Hopkins felkiált. De a zenész keresztülnéz rajtunk, mint aki sose látott bennünket, azután tovább játszik.
A Tanár úr volt. Kvasztics Fedor, a rovott múltú hajóorvos, aki legutóbb Afrika felét bejárta velünk egy bűnügyből kifolyólag.
Kvasztics! De hisz ez még tiszteletbeli katona sem volt!
Bizonyára oka lehet rá, hogy nem ismer fel bennünket. Ilyesmi lehetséges. Magunkfajta emberek gyorsan megértik egymást. Valamiért jobb, ha tisztulunk mellőle. Értjük. Nem kíváncsiskodunk. Elfordulunk a zongora irányából, és leülünk.
Kvasztics Fedor Oran kikötőjében mint bárzongorista és háziorvos ismert tagja volt az alvilágnak. A cári időkben az orosz flottánál volt orvos, azután mindenféle kábítószerek egyre lejjebb vitték a züllés útján, amíg egészen posványba nem merült. Azóta jó barátságban van velünk. Íme, egy szomorú emberi sors.
– Mit szólsz? – kérdeztem Senki Alfonztól. – A Tanár úr!
– Valami szélhámosság történik itt. Igaza lesz Francis Barrénak. Ha a Tanár úr nem akarja, hogy megismerjük, akkor bizonyára oka van erre, és amíg nem magyarázza meg, addig nem foglalkozunk vele.
– Tehát nem ismerjük – dünnyögte Hopkins, és a kantinos felé fordult, aki odajött az asztalunkhoz. – Mit lehet enni?
– Amit akartok…
…Hihetetlen volt, amit láttunk. Mintha valami kedves montmartre-i nyári vendéglőben volnánk pünkösd vasárnapján.
– Ki az, aki zongorázik? – kérdezte Senki Alfonz, és Kvaszticsra mutatott.
– Egy zongorista. De orvos is amellett. A kórházban Winter tanár mellett gyógyít…
Hogy került ide Kvasztics? És mi ez itt, kérem? A rabok együtt isznak, kártyáznak az őrökkel. Láttam egy súlyos kényszermunkára ítélt rabot, legkevesebb, ha száz kiló volt, de állítólag az esős évszak közben fogyott valamit.
– Nekünk… nincs pénzünk… – mondja Tuskó a vendéglősnek.
– Dehogy nincs! A százados úr szerint ezen az istenverte helyen legalább pénze legyen az embernek. A gazdasági hivatalban ül egy káplár, az ad mindig, ha kell, amennyit akartok. De nincs rá szükség.
Itt mi van?! Összenéztünk, mint a hülyék.
– Mit csodálkoztok? – kérdezi egy vékony kis káplár mellettünk, és halkan dúdolgat.
– Mondja káplár… ez mióta van így?
– Legalább öt éve. Nem szabad, hogy híre menjen, mert mindenki ide kívánkozna. Ezért majd olyan leveleket kell írni, hogy rosszul bánnak veletek, meghaltok rövidesen, meg ilyesmit.
És dúdol egy keveset, amint becsukja a száját.
– Csuda dolog ez!
– Igen! Ez csuda! – bólintott a vékony káplár. – Csak nem kell kérdezősködni, nem kell a szájat másra használni, mint evésre, akkor csuda.
Az utolsó szó után máris énekel. Ez egy idióta!
– És ha valaki tudni akarja, hogy miért van ez a mennyország?
A káplár elkomorodott.
– Aki tudni akar valamit a mennyországról, az odakerülhet.
Senki Alfonz nevetve vállat vont.
– Nem vagyok kíváncsi természetű, és a barátaim se. Hozzál vörösbort, vendéglős!
A káplár koccintott velünk.
– Rendben van. Értjük egymást. Azt mondják, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik. Nahát, itt ez fordítva van: aki kíváncsi, az fiatalon meghal Igoriban…
Oly vékony volt az az ember, olyan alacsony és bárgyú képű, mintha fejletlen kamasz járna katonaruhában. Peckesen továbbment és dúdolt.
– Ez a káplár pofozni való pofa – jegyzem meg.
– Ki mondta, hogy ez káplár? – kérdezi Senki Alfonz.
– Láthattad a rangjelzésén.
– Altiszti tanfolyamra csak azt veszik fel, aki legalább egy méter nyolcvan magas.
Ördöge volt! Erre én is rájöhettem volna.
Most egy suhanc lépett be a kantinba. Ezt az arcot már láttam valahol! Kissé sápadt, szomorú fiatalember volt, katonaruhában. Csinos kölyök volt, és egészen fiatal. Hogy kerül az ilyen a légióba? És hogy jön a Compagnie Discipline-hez? Nem látszott a szemén, hogy felismer bennünket, pedig nekem úgy rémlett, hogy találkoztam már vele.
– Te! Ezt a kölyköt már láttam valahol!
– Én is! – mondta Hopkins.
– Én nem ismerem – mondta Senki Alfonz, és vállat vont -, de fiatal katona, az biztos.
– Hé, fiú! – kiáltottam. – Gyere csak ide!
Ijedten nézett ránk.
– Mit akarnak?
– Hol találkoztunk mi már?
– Igazán nem emlékszem – felelte, és gyorsan kiment. Amikor hátrafordult és meglátott bennünket, sietni kezdett.
– Álljon meg, kérem! – szólt utána Alfonz.
Riadtan engedelmeskedett.
– Mi hárman Manson erődből jöttünk – mondta. – Ez itt Thorze, ez John Fowler, és én vagyok Senki Alfonz.
Egy másodpercig ide-oda jártatta a tekintetét rajtunk.
– Nem tudom – hebegte -, sietnem kell…
– Várjatok! – mondta Senki Alfonz, és a suhanc után ered.
Mit akar ettől a kölyöktől? Már este van, rég elmúlt a takarodó ideje, de itt senki sem törődik ezzel.
Részeg, nevető, daloló emberek ténferegnek mindenütt. Rikácsolás, verekedés, hörgés, zsivaj tölti be a fojtogató forró éjszakát…
Bemegyünk Hopkinsszal a barakkba, és lefekszünk.
– Hol van Potrien? – kérdezem.
– Talán hiányzik neked?
– Nem… de úgy eltűnt egyszerre.
Jó félóra múlva jön Senki Alfonz. Nem szól egyikünkhöz sem. Lefekszik.
– Hé, te – mondja Hopkins. – Talán kegyeskednél ugatni valamit?
– Mit?… Nem történt semmi.
– És mi a terved?
– Az, hogy alszom, ha hagytok – felelte dühösen.
– És a leány? – kiáltottam. – Aki bízik bennünk?
– A leány majd segítséget kér, ha szüksége lesz ránk.
– Miféle hülyeségeket beszélsz! Oranból kér segítséget?!
– Miért Oranból?
– Mert ott van! – kiáltottuk egyszerre.
– Tökfilkó. Egy perccel ezelőtt beszéltél vele. Az a fiatal fiú a katonaruhában Yvonne Barré!
5.
Yvonne Barré! Hát persze! A fényképről volt ismerős, amit Francis Barré táskájában találtunk!
Gondolhattam volna.
Amikor Senki Alfonz azt mondta, hogy John Fowler, akkor olyan különösen nézett rám… Furcsa csodálkozással és meghatottan. Beszélnem kell vele!
Másnap délelőtt jól nyitva tartottam a szememet, és mindenfelé kerestem. De sehol sem láttam.
A főtéren, a törzsépület előtt néhány tiszt sétált. És egy-két parafa kalapos civil. Ezek bizonyára mérnökök…
De a suhanc Yvonne Barré nincs sehol. Az egyik fordulónál siettemben beleütköztem egy hosszú mérnökbe…
Valami mentegetőzést akartam mondani, de torkomon akadt a szó.
A Török Szultán!
Ott állt előttem!
De milyen káprázatos, előkelő külsővel! Hosszú szárú csizma, parafa kalap, vászonkabát, és ami szinte kétségessé tette a személyazonosságát: tiszta ing!
A Török Szultánon!
Az oldalán természetesen bőrtok függ, mert akárcsak Tuskó Hopkins, ő is szerette az ilyen előkelő holmikat. Nem is látszik rajta meglepetés, ahogy rám néz:
– Szervusz, Csülök! Hát te mit csinálsz itt?
– Eljöttünk Senki Alfonzzal meg Tuskó Hopkinsszal – mondom -, mert utánajárunk néhány dolognak.
Gyorsan odasúgja:
– Ezek azt hiszik itt, hogy én gazember vagyok.
– És nem?
– Jól figyelj! Ha egészen a bizalmukba férkőzöm, akkor nyert ügyünk van… A fő, hogy a látszatot fenntartsam…
– Miféle látszatot?
– Azt, hogy egy követ fújok velük. Elértem, hogy befogadtak ide tettestársnak, ami elsőrangú állás. Egyelőre bíznak bennem. Ez a fő… Ne nézz hátra! Vigyázz! Most a látszatért goromba leszek veled. Aki mögötted jön most, ez a főrabló.
És látszólag mellbe vágott hirtelen.
– Aszondom – kiabálta hangosan -, hogy itt ne törődj semmivel, ami nem a te dolgod.
Kissé köhögtem:
– Én nem is törődöm…
– Hallgass! Jól ismerlek! – és úgy belém rúgott látszólag, hogy lila színű lett előttem minden. Aki mögöttem jött, most egy vonalba ért velem. Hatalmas, félszemű alak volt, éppolyan ruhában, mint a Török, de korbácsot fogott a kezében, és szivarozott.
– Ismerlek titeket jól! De most majd elbánok veletek! Itt nincs semmi szaglászás – üvöltötte gyanús barátom, és ütött.
A félszemű futólag odanézett, és továbbment.
– Elveszett emberek vagytok nélkülem, Csülök. Hidd el – mentegetőzött. – Minden a látszat.
Itt a főtér közepén olyan pompás angolkert volt egy hatalmas, szabályos gömbölyű aszfaltcsík közepén, hogy Párizs valamelyik úri negyedébe is beillett volna. A kör szegélyén sok apró, szépen épített kőház, kocsma, trafik, cukrászda, patika!… Az ember csak ámul. Ez volna a Kongó-vidék?…
Igori?!
– Te, mondd… itt mindenki vásárolhat?
– De mennyire! És pénz sem kell hozzá. Gyere…
Bevitt a trafikba. Egy elefántszerűen elhízott legionárius ült a polc mögött. Szuszogva felemelkedett, és dühös arccal ránk förmedt:
– Na, mi kell?
– Új ember jött – mondta a Török nyájasan. – Adj neki, kedves Graham, öt doboz egyiptomit, tíz havannát, egy tucat képes levelezőlapot és néhány biztosítótűt…
Egy perc, és ott fekszik előttem… Öt doboz: Turmac, Laurens, Simon Arzt, Giubecq!… És tíz igazi sötét havanna, faládikóban, minden szivaron egy-egy celofántok!…
Egek! Ez itt az a vad vidék?! Ahová csak elszánt emberek jönnek nagy ritkán, jól felszerelt expedícióval?
Álmodom?…
– Na, mit bámulsz – mondja a Török, és látszólag a gyomromra üt. – Ha megbecsülöd magad, te piszok, akkor jól élhetsz!
– Te miért kerültél ide? – kérdem az elhízott trafikost, amikor lélegzethez jutok, mert egy ideig görcs szorította a gyomromat.
– Eredj már a fenébe, fáraszt a beszéd – feleli lihegve, olyan kövér.
– No, ez nem valami finom boltos… – mondom, amikor kiérünk.
– Hadd csak. Még Európában is beválna, ha ingyen árulná a havannát. Kevés vevő maradna ki a modora miatt… Nem szeretnek elárusítani, pedig muszáj, ha kijelölik rá. Akarsz cukrászsüteményt? Itt a cukrászda…
– Hihetetlen!
Bemegyünk egy tükörfalú fényes padlójú helyiségbe, plüssfotelek, néhány bordó szőnyeg és képek a falon… A levegő hűs, mert nyolc-tíz ventillátor jár…
Éppoly kövér alak jön elő, mint a trafikos. Itt mindenki elhízik. Nem csoda.
– Mit akartok? – kérdi barátságtalanul.
– Ezt a sötét frátert szeretném jól tartani, hogy lássa, milyen itt annak, aki megbecsüli magát… Te szédelgő!
És látszólag leköpött.
– Mit akarsz! – mondja dühösen a rab-cukrász.
– Fagylaltot – mondom, miután megtöröltem az arcomat.
– Kinyögheted hamarabb is – dörmögi, és szitkozódva elmegy tőlünk.
– Úgy látszik, nem szívesen dolgozik – jegyzem meg.
– Ne csodáld – feleli a Török -, végre is a kényszermunka senkinek se öröm.
De már jön vissza a cukrász. Leteszi elénk a fagylaltot, és ezt mondja:
– Ne!…
Szép tónus egy cukrászdában. Egy íróval szemben!
Amikor újra kiérünk, már alkonyodik. Egyszerre kigyúl sok villanygömb… A kis dísztér ragyogni kezd, és zene szól. Hangerősítővel egy európai állomás dzsesszzenéjét adják rádión.
– Mondd… ki csinálja ezt, és miért? Talán őrült az illető?
– Azt hiszem, minden idők legokosabb gazembere a legnagyobb üzletet csinálja itten Igoriban. Még nem látom tisztán… Vigyázz… valaki jön mögötted… – és látszólag fejbe csap, hogy a nyelvembe harapok, és zúg a fülem.
A vékony, hülye mosolyú káplár, aki időnként dúdol, most előrejön mellettem.
– Ha itt spionkodsz, hát a szemedet szedem ki! – ordított a Török Szultán, és látszólag jól pofonütött.
A káplár továbbmegy, én felemelem a sapkámat, és leverem róla a port.
– Ez a kis káplár – mondja a Török Szultán – a legaljasabb hírnök. Fonál a csúfneve… mindig hallgatózik…
– És mi az emberek célja itt?
– A foglyok boldogok. Nincs szaharai szolgálat. A mennyországban élnek Igori pokla helyett, ez a céljuk.
– De hát csak egy hülye tud így élni: vakon, süketen elhinni, hogy ez a mennyország.
– Úgy ahogy mondod! Hülye légy, akkor a mennyekben élhetsz! Nézd meg azt a jelmondatot a falra festve.
A kapu felett belülről, a homlokzaton ez állt nagy betűkkel:
FIGYELEM! MEGSZÍVLELENDŐ!
“Boldogok a lelki szegények,
mert övék a mennyek országa!”
– Inkább azt festették volna a homlokzatra – mondom -, hogy aki gondolkozni mer, azt elviszi az ördög.
– Így mégis szebb. Az ördögöt nem jó falra festeni… Megbeszéltetek valami tervet? – kérdezi.
– Senki Alfonz aszongya, ki kell jutni az erődből, hogy beszéljünk Francis Barréval.
– Az nagy beteg… Amit lehet, a látszat megőrzésével, azt megpróbálom értetek.
– Azért, tudod… hm… te mindig ilyen gyanúsan manipulálsz.
– De elérek valamit, ez a fő – felelte, és látszólag térden rúgott, hogy elsötétült előttem minden. Nem néztem hátra. Jól tudtam, hogy újra jön valaki mögöttem, akiért szükséges a látszatkérdés.
– Mégis jó lenne – jegyeztem meg -, ha nem kevernéd itt a dolgot, mielőtt velünk megbeszéled.
– Csak bízd rám, nem kérek tőled tanácsot – felelte, és újabb két pofont adott.
– Most pedig eredj már te nyavalyás!
Az utolsó pofontól újra lerepült a kalapom, és elszédültem. Hátrafordultam, de akármerre néztem, nem jött senki.
– Kit látsz közeledni? – kérdeztem.
– Én? Senkit.
– Hát akkor miért pofoztál?!
– Mert bosszantasz a hülyeségeiddel – mondta, és otthagyott.
Ötödik fejezet—>>>