1.
Alarm!
Még kint sem voltunk a városból. Vagy a lord érkezett meg Colomb-Bécharba, vagy az elfogott csendőrök kijózanodtak, és már rádióztak.
Hopkins ült a volánnál. Előredőlt, a gáz röfögve tódult a gépbe, és eszeveszetten száguldottunk az éjszakában… Épp hogy elhagytuk a várost.
Az egyik forduló után csikorgott a fék, és megálltunk.
– Mars ki! – mondta Tuskó.
Gyors kézfogás… Kiugrottunk a kocsiból, és a műút melletti árokba futunk… Az autó elzúg Hopkinsszal az éjszakába.
Siettünk úttalan utakon át, a mezőkön. Tíz perc múlva látjuk, hogy katonai autók rohannak a távoli műúton, lovak patája csattan… Kérdés, hogy meddig bírja Hopkins.
Most a város felől egy vonat fütyül. A fényszóró messze világít az éjszakába…
– A vonat… – mondja Senki. – Ez átmegy az Atlaszon… Marokkóba…
– No és?
– Gyerünk….
De nem a város felé rohant, hanem a colomb-béchar-i kőbánya felé, ahol ilyenkor minden csendes. Nappal dolgoznak csak a rabok az iszonyú hőségben. Itt néha tehervonat áll, amelybe rakodnak.
Egy kis őrházból kezelik a szemafort és a váltót.
– Várjon – mondta Senki Alfonz Yvonne-nak. – Te gyere.
Bekopogtunk a bakterhez, azután szépen elhelyeztük megkötözve egy sarokba.
Tilosra állítottuk a szemafort, és kisiettünk. Senki Alfonz néhány szóval megnyugtatja az ideges, fáradt lányt.
Ez ugyan az én feladatom lett volna, de nem akartam itt vitatkozni. Jó félórát vártunk. A távoli töltésen nyoma sem volt az üldözőknek. Hopkinsnak előnye van, és az ötliteres kocsit kitűnő állapotban vettük át.
Jön a vonat. Lassít… azután megáll, és pöfögve vesztegel.
A gépész és a fűtő kihajolnak, de máris felugrottunk a mozdonyra. És revolvert szegeztünk nekik.
– Indíts! Előre!
Itt a Szaharában nem tréfálnak a támadók, és ezt jól tudta a fűtő és a vezető. Yvonne-t is felsegítjük a lépcsőn… A gépész babrál a fogantyúkon.
– Mit akarnak? – kérdezte a fűtő.
– Az Atlaszon átjutni. Mi a Kongótól szökünk! Hány megálló van addig?
A gépész felkiáltott:
– Maguk azok?! Hej, fiú! Úgy fűtsd a mozdonyt, mintha a pokol lenne!… Hát maguk azok?…
Örömmel végigmustrált minket, miközben sebesen dolgozott a fogantyúkon, és a vonat rövidesen úgy vágtatott, hogy szinte kiugrott a sínből.
A fűtő kezünket szorongatta.
– Fiúk – mondta -, minden igazi francia nektek szurkol! Micsoda veszett fickók vagytok!
– Most meg elfogták a vonatot!
A népszerűség hatalmas szövetséges! Most már minden egyszerű ember a mi pártunkon van, örül, ha segíthet nekünk, és osztozhat a népszerűségünkben.
Yvonne először leült, azután végigdőlt a szénhalmazon, és elaludt.
A fűtő és a mozdonyvezető úgy dolgoztak, hogy ha az afrikai vonat sebességi díjat nyerhetne, akkor az óceánjárók kék szalagja a lokomotív kéményét díszítené. Borral kínáltak és előszedték a hazai ennivalót. Híres rablók élvezhettek ilyent, akiket valamiért szívébe fogad a nép. Egy Robin Hood élhette át ugyanezt korának mozdonyvezetői között.
Hajnalban már az Atlasz szikláin kúszott fel a vonat, és délelőtt a hegység tetején jártunk.
Felváltva aludtunk, mert népszerűségünk dacára résen voltunk…
Délután már az Atlasz keleti lejtőjén haladtunk lefelé! Ha Marokkóba eljutunk De Surenne-hez, nyert ügyünk van!
– Megállni! – mondta Senki Alfonz. – De csak annyira, hogy leugorjunk!
A gépész lassított, és mi leugrottunk. Yvonne-t Senki Alfonz a karjaiban tartotta.
A leány ugrás közben is aludt.
A vonat nyomban továbbrobogott. Körül mindenféle kis községek látszottak a hegyoldalban. És távol… Istenem! Marokkó!
– Itt elbúcsúzunk, Yvonne – mondta Senki. – Most már nem vihetjük tovább. Magának Marokkóban rokonai vannak, hívja fel innen telefonon őket, használja most már a Duran nevet…
– És maguk…
– Megyünk tovább.
– Fiúk… az Isten… az Isten… – nem tudta folytatni. Elfutotta szemét a könny.
Senki Alfonzot megölelte. Azután hirtelen hozzám lépett, két kézzel megfogta az arcomat és a homlokomat, megcsókolt.
Szóval mégis! Szeret!
2.
Egy szőlődomb közepén megpihentünk.
– Most ezt a ruhát kell eldobni. Ha befut a vonat Marokkóba, akkor a környéken mindenfelé kutatnak.
Távolabb egy kis házikót láttunk. Arab pásztor lakhatott benne. Körül juhok.
– Gyerünk! – mondta. – Előre!
A pásztor egy csősz barátjával iddogált. Bekopogtunk hozzájuk, s miután megkötöztük vendégével együtt, elhelyeztük az asztal alatt. Majd az út két oldalán elindultunk Marokkó felé.
Én a csősz ruhájában, Senki Alfonz mint pásztor, vagy negyven juhval. Tíz percig sem haladtunk, amikor messziről katonaság tűnt fel.. Előttük robogott a rendőrség riadóautója.
Azonnal a földre hasaltam. Senki Alfonz nyugodtan ment, és negyven juhot terelt maga előtt.
Oda sem néztek, olyan képtelen gondolat volt, hogy ez valamelyik szökevény lehet… Már alig néhány száz méterre voltunk a várostól, amikor beláttuk, hogy hiába minden. A Marokkóba vezető utakat a rendőrség és katonaság tartotta megszállva.
Amerre a szem ellátott, mindenfelé fegyverek, szuronyok. De azt sem csodálta volna senki, ha három ember miatt a köztársaságban elrendelik az általános mozgósítást, és kihirdetik az ostromállapotot.
Az út menti autócsárda előtt két kocsi vesztegelt, de odabenn nem volt senki. A kocsi tulajdonosait a rendőrségre vitték, igazoltatni.
Távolabb még egy kocsi állt az úton, a sofőr újságot olvasott a tető árnyékában.
Senki Alfonz intett. Azután odament, és megszólította a sofőrt. Én a másik oldalról jöttem.
Miután megkötöztük, egy távoli bokor alatt helyeztük el.
Közben a negyven juh várakozott.
– Ülj be – mondta Senki -, vezesd a kocsit annak a fának a csapszék mellett, de előzőleg ugorj le.
Otthagyott. Tudtam, hogy ritkán csinál ostobaságot, tehát megtettem, amit kért. Az autó nagy csörömpöléssel felborult, miután kiugrottam.
Azután bementem a kocsmába. Alig volt a helyén valami.
Itt nagy verekedés lehetett. Minden feldöntve, üvegcserepek, törött szék, és kissé összeverten ott feküdt a tulajdonos és a pincér.
– Mi volt itt?
– Telefonáltam… – mondta Senki. – Most igyunk egy kortyot.
Néhány perc múlva sivítás hallatszott. Sziréna.
– Megint egy riadóautó! – mondtam.
– Nem. Ez a mentőkocsi. Kihívtam őket egy felborult autóhoz…
A mentőorvos és a sofőr csodálkoztak, hogy senki sincs az autóroncs mellett. Még jobban csodálkoztak, amikor úgy vágták fejbe őket, hogy aléltan zuhantak a földre. Mivel ott volt a mentőkocsi, egy hordágyra helyeztük őket, és az autó elindult vissza.
Sivítva rohant a kordonnak. Senki Alfonzon a sofőr sapkája és köpenye. Én a beteg mellett ültem, ahogy a mentőknél szokás, mert időközben esetleg magához tér valamelyik, és nyugtalankodik…
Ilyenkor újra fejbeütöttem, és csend lett.
A kordon szétrebbent, és az autó befutott Marokkóba, nagy szirénázással, egyenesen a hadtestparancsnokság épületéhez. Általános feltűnést keltett a mentőkocsi.
Senki Alfonz leugrik, és az őrszemhez lép.
– Súlyosan sebesült főtiszt van velünk. Közölni akar valamit de Surenne márkival. Fontos katonai titok. Gyorsan! Nem lehet leemelni a kocsiról, halálán van.
A poszt elrohant. Én még utoljára fejbeütöttem éledő ápoltjaimat, és szintén kiszálltam.
Itt voltunk! A Kongótól!
– A törvény nevében!
Tíz rendőr fogott közre bennünket. Tíz revolvercső meredt ránk.
– Megálljanak! Fontos parancsot hoztunk!
– Indulj, vagy lövünk.
– Nem!
Ezt egyszerre mondtuk.
És most de Surenne márki lépett ki a kapun csodálkozva. A rendőrkapitány feszesen tisztelgett.
– Excellenciás uram! Ezek az Igoriból érkezett szökevények!
– Hogy az ördögbe jöttek ide?!
– Mentőkocsin!
– Magukat én ismerem – mondta a márki, miután végignézett rajtunk. – És sajnálom, hogy így végezték.
Senki Alfonz tisztelgett.
– Tengernagy úr! Egy levelet kellett kézbesítenem önnek…
És átnyújtotta a levelet a címzettnek!
– Hm… – mondta a márki – mi ez? Szakácskönyv?
– Bocsánat…
A másik levél volt, amelyben Levin szakácskönyvét vittük magunkkal az őserdőbe. De egy pillanattal később… Igen! Ez az a pillanat, amelyért érdemes volt a világra jönni.
Átadtuk az igazi, ötpecsétes levelet, sértetlenül, benne a tábornok jelentésével!
Közben ezrekre menő tömeg hömpölygött körül, és mindenfelé a környező utcákban összetorlódott a kíváncsi sokadalom.
Zaj, kiabálás, pufog a gumibot, a nők sikongatnak… Néhány ember halkan éljenez, ezeket letartóztatják…
Marokkó utcai élete teljesen megbénult. A városban elterjedt a hír, hogy itt vagyunk, és mindenki látni akart bennünket.
– Ki küldte ezt a levelet?
– A levélről semmit sem mondhatunk excellenciádnak.
– Miért?
– Katonák vagyunk. Parancs, az parancs.
…A tömeg áttörte a kordont… kard villan, bot puffan, ordítozás… Nekiszorítanak bennünket a kapualjnak.
De Surenne zsebre teszi a levelet.
– Vigyék ezeket a Gueliz-erőd parancsnoka elé – és felénk fordul. – Ez a levél enyhítő körülménynek számít bíráik előtt? – kérdezte keményen.
– Oui, mon excellence.
– Ha így van, régi érdemeikre való tekintettel gondoskodni fogok, hogy a haditörvényszék figyelembe vegye. Bár arra, amit maguk tettek, alig van mentség… Kár, hogy idejutottak…
Megfordult, és otthagyott bennünket. Közben a rendőrséget megerősítették katonasággal, és a zsibongó tömeget a mellékutcába szorították, sorozatos attakokkal.
Tizenharmadik fejezet—>>>