A három testőr Afrikában

1.

Alarm!

Még kint sem voltunk a városból. Vagy a lord érkezett meg Colomb-Bécharba, vagy az elfogott csendőrök kijózanodtak, és már rádióztak.

Hopkins ült a volánnál. Előredőlt, a gáz röfögve tódult a gépbe, és eszeveszetten száguldottunk az éjszakában… Épp hogy elhagytuk a várost.

Az egyik forduló után csikorgott a fék, és megálltunk.

– Mars ki! – mondta Tuskó.

Gyors kézfogás… Kiugrottunk a kocsiból, és a műút melletti árokba futunk… Az autó elzúg Hopkinsszal az éjszakába.

Siettünk úttalan utakon át, a mezőkön. Tíz perc múlva látjuk, hogy katonai autók rohannak a távoli műúton, lovak patája csattan… Kérdés, hogy meddig bírja Hopkins.

Most a város felől egy vonat fütyül. A fényszóró messze világít az éjszakába…

– A vonat… – mondja Senki. – Ez átmegy az Atlaszon… Marokkóba…

– No és?

– Gyerünk….

De nem a város felé rohant, hanem a colomb-béchar-i kőbánya felé, ahol ilyenkor minden csendes. Nappal dolgoznak csak a rabok az iszonyú hőségben. Itt néha tehervonat áll, amelybe rakodnak.

Egy kis őrházból kezelik a szemafort és a váltót.

– Várjon – mondta Senki Alfonz Yvonne-nak. – Te gyere.

Bekopogtunk a bakterhez, azután szépen elhelyeztük megkötözve egy sarokba.

Tilosra állítottuk a szemafort, és kisiettünk. Senki Alfonz néhány szóval megnyugtatja az ideges, fáradt lányt.

Ez ugyan az én feladatom lett volna, de nem akartam itt vitatkozni. Jó félórát vártunk. A távoli töltésen nyoma sem volt az üldözőknek. Hopkinsnak előnye van, és az ötliteres kocsit kitűnő állapotban vettük át.

Jön a vonat. Lassít… azután megáll, és pöfögve vesztegel.

A gépész és a fűtő kihajolnak, de máris felugrottunk a mozdonyra. És revolvert szegeztünk nekik.

– Indíts! Előre!

Itt a Szaharában nem tréfálnak a támadók, és ezt jól tudta a fűtő és a vezető. Yvonne-t is felsegítjük a lépcsőn… A gépész babrál a fogantyúkon.

– Mit akarnak? – kérdezte a fűtő.

– Az Atlaszon átjutni. Mi a Kongótól szökünk! Hány megálló van addig?

A gépész felkiáltott:

– Maguk azok?! Hej, fiú! Úgy fűtsd a mozdonyt, mintha a pokol lenne!… Hát maguk azok?…

Örömmel végigmustrált minket, miközben sebesen dolgozott a fogantyúkon, és a vonat rövidesen úgy vágtatott, hogy szinte kiugrott a sínből.

A fűtő kezünket szorongatta.

– Fiúk – mondta -, minden igazi francia nektek szurkol! Micsoda veszett fickók vagytok!

– Most meg elfogták a vonatot!

A népszerűség hatalmas szövetséges! Most már minden egyszerű ember a mi pártunkon van, örül, ha segíthet nekünk, és osztozhat a népszerűségünkben.

Yvonne először leült, azután végigdőlt a szénhalmazon, és elaludt.

A fűtő és a mozdonyvezető úgy dolgoztak, hogy ha az afrikai vonat sebességi díjat nyerhetne, akkor az óceánjárók kék szalagja a lokomotív kéményét díszítené. Borral kínáltak és előszedték a hazai ennivalót. Híres rablók élvezhettek ilyent, akiket valamiért szívébe fogad a nép. Egy Robin Hood élhette át ugyanezt korának mozdonyvezetői között.

Hajnalban már az Atlasz szikláin kúszott fel a vonat, és délelőtt a hegység tetején jártunk.

Felváltva aludtunk, mert népszerűségünk dacára résen voltunk…

Délután már az Atlasz keleti lejtőjén haladtunk lefelé! Ha Marokkóba eljutunk De Surenne-hez, nyert ügyünk van!

– Megállni! – mondta Senki Alfonz. – De csak annyira, hogy leugorjunk!

A gépész lassított, és mi leugrottunk. Yvonne-t Senki Alfonz a karjaiban tartotta.

A leány ugrás közben is aludt.

A vonat nyomban továbbrobogott. Körül mindenféle kis községek látszottak a hegyoldalban. És távol… Istenem! Marokkó!

– Itt elbúcsúzunk, Yvonne – mondta Senki. – Most már nem vihetjük tovább. Magának Marokkóban rokonai vannak, hívja fel innen telefonon őket, használja most már a Duran nevet…

– És maguk…

– Megyünk tovább.

– Fiúk… az Isten… az Isten… – nem tudta folytatni. Elfutotta szemét a könny.

Senki Alfonzot megölelte. Azután hirtelen hozzám lépett, két kézzel megfogta az arcomat és a homlokomat, megcsókolt.

Szóval mégis! Szeret!

2.

Egy szőlődomb közepén megpihentünk.

– Most ezt a ruhát kell eldobni. Ha befut a vonat Marokkóba, akkor a környéken mindenfelé kutatnak.

Távolabb egy kis házikót láttunk. Arab pásztor lakhatott benne. Körül juhok.

– Gyerünk! – mondta. – Előre!

A pásztor egy csősz barátjával iddogált. Bekopogtunk hozzájuk, s miután megkötöztük vendégével együtt, elhelyeztük az asztal alatt. Majd az út két oldalán elindultunk Marokkó felé.

Én a csősz ruhájában, Senki Alfonz mint pásztor, vagy negyven juhval. Tíz percig sem haladtunk, amikor messziről katonaság tűnt fel.. Előttük robogott a rendőrség riadóautója.

Azonnal a földre hasaltam. Senki Alfonz nyugodtan ment, és negyven juhot terelt maga előtt.

Oda sem néztek, olyan képtelen gondolat volt, hogy ez valamelyik szökevény lehet… Már alig néhány száz méterre voltunk a várostól, amikor beláttuk, hogy hiába minden. A Marokkóba vezető utakat a rendőrség és katonaság tartotta megszállva.

Amerre a szem ellátott, mindenfelé fegyverek, szuronyok. De azt sem csodálta volna senki, ha három ember miatt a köztársaságban elrendelik az általános mozgósítást, és kihirdetik az ostromállapotot.

Az út menti autócsárda előtt két kocsi vesztegelt, de odabenn nem volt senki. A kocsi tulajdonosait a rendőrségre vitték, igazoltatni.

Távolabb még egy kocsi állt az úton, a sofőr újságot olvasott a tető árnyékában.

Senki Alfonz intett. Azután odament, és megszólította a sofőrt. Én a másik oldalról jöttem.

Miután megkötöztük, egy távoli bokor alatt helyeztük el.

Közben a negyven juh várakozott.

– Ülj be – mondta Senki -, vezesd a kocsit annak a fának a csapszék mellett, de előzőleg ugorj le.

Otthagyott. Tudtam, hogy ritkán csinál ostobaságot, tehát megtettem, amit kért. Az autó nagy csörömpöléssel felborult, miután kiugrottam.

Azután bementem a kocsmába. Alig volt a helyén valami.

Itt nagy verekedés lehetett. Minden feldöntve, üvegcserepek, törött szék, és kissé összeverten ott feküdt a tulajdonos és a pincér.

– Mi volt itt?

– Telefonáltam… – mondta Senki. – Most igyunk egy kortyot.

Néhány perc múlva sivítás hallatszott. Sziréna.

– Megint egy riadóautó! – mondtam.

– Nem. Ez a mentőkocsi. Kihívtam őket egy felborult autóhoz…

A mentőorvos és a sofőr csodálkoztak, hogy senki sincs az autóroncs mellett. Még jobban csodálkoztak, amikor úgy vágták fejbe őket, hogy aléltan zuhantak a földre. Mivel ott volt a mentőkocsi, egy hordágyra helyeztük őket, és az autó elindult vissza.

Sivítva rohant a kordonnak. Senki Alfonzon a sofőr sapkája és köpenye. Én a beteg mellett ültem, ahogy a mentőknél szokás, mert időközben esetleg magához tér valamelyik, és nyugtalankodik…

Ilyenkor újra fejbeütöttem, és csend lett.

A kordon szétrebbent, és az autó befutott Marokkóba, nagy szirénázással, egyenesen a hadtestparancsnokság épületéhez. Általános feltűnést keltett a mentőkocsi.

Senki Alfonz leugrik, és az őrszemhez lép.

– Súlyosan sebesült főtiszt van velünk. Közölni akar valamit de Surenne márkival. Fontos katonai titok. Gyorsan! Nem lehet leemelni a kocsiról, halálán van.

A poszt elrohant. Én még utoljára fejbeütöttem éledő ápoltjaimat, és szintén kiszálltam.

Itt voltunk! A Kongótól!

– A törvény nevében!

Tíz rendőr fogott közre bennünket. Tíz revolvercső meredt ránk.

– Megálljanak! Fontos parancsot hoztunk!

– Indulj, vagy lövünk.

– Nem!

Ezt egyszerre mondtuk.

És most de Surenne márki lépett ki a kapun csodálkozva. A rendőrkapitány feszesen tisztelgett.

– Excellenciás uram! Ezek az Igoriból érkezett szökevények!

– Hogy az ördögbe jöttek ide?!

– Mentőkocsin!

– Magukat én ismerem – mondta a márki, miután végignézett rajtunk. – És sajnálom, hogy így végezték.

Senki Alfonz tisztelgett.

– Tengernagy úr! Egy levelet kellett kézbesítenem önnek…

És átnyújtotta a levelet a címzettnek!

– Hm… – mondta a márki – mi ez? Szakácskönyv?

– Bocsánat…

A másik levél volt, amelyben Levin szakácskönyvét vittük magunkkal az őserdőbe. De egy pillanattal később… Igen! Ez az a pillanat, amelyért érdemes volt a világra jönni.

Átadtuk az igazi, ötpecsétes levelet, sértetlenül, benne a tábornok jelentésével!

Közben ezrekre menő tömeg hömpölygött körül, és mindenfelé a környező utcákban összetorlódott a kíváncsi sokadalom.

Zaj, kiabálás, pufog a gumibot, a nők sikongatnak… Néhány ember halkan éljenez, ezeket letartóztatják…

Marokkó utcai élete teljesen megbénult. A városban elterjedt a hír, hogy itt vagyunk, és mindenki látni akart bennünket.

– Ki küldte ezt a levelet?

– A levélről semmit sem mondhatunk excellenciádnak.

– Miért?

– Katonák vagyunk. Parancs, az parancs.

…A tömeg áttörte a kordont… kard villan, bot puffan, ordítozás… Nekiszorítanak bennünket a kapualjnak.

De Surenne zsebre teszi a levelet.

– Vigyék ezeket a Gueliz-erőd parancsnoka elé – és felénk fordul. – Ez a levél enyhítő körülménynek számít bíráik előtt? – kérdezte keményen.

– Oui, mon excellence.

– Ha így van, régi érdemeikre való tekintettel gondoskodni fogok, hogy a haditörvényszék figyelembe vegye. Bár arra, amit maguk tettek, alig van mentség… Kár, hogy idejutottak…

Megfordult, és otthagyott bennünket. Közben a rendőrséget megerősítették katonasággal, és a zsibongó tömeget a mellékutcába szorították, sorozatos attakokkal.

Tizenharmadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

18 + nyolc =