A három testőr Afrikában

1.

Közrefogtak az őrök, és mi követtük őket. A bágyasztó, nedves forróságban minden lélegzetvételtől nyilallt és szúrt a tüdő…

Micsoda éghajlat!

Mintha abroncsot kovácsoltak volna a homlokunk köré, és ez a szorítás összelapítaná a koponyát, úgy sajgott a fejem.

– Hová visznek? – kérdezte Senki Alfonz, mert nem az építkezés felé mentünk.

– A pályaudvari kirendeltséghez.

– Mi?… Az is van…?

Csupa új dolog, kérem.

– Majd meglátják! Aki a “Teknőbe” megy dolgozni, annak beírják ott a nevét. Mert a Teknőben van az álomkór, a malária meg a tífusz fő fészke… Aki odakerül, azt megjegyzik, hogy ne helyezzék később máshová véletlenül.

Szép kilátások!

Most elhaladtunk az egyik, töltésnek szánt, úgynevezett teracement alatt. Jól látszott a munkatelep. Mocskos, büdös deszkabarakkok. Fojtó por szállongott a katlanszerűen kivájt sziklaoldalból. Kevés poshadt víz, korbács, jajgatás, sebek, rothadó hal szaga a konyhaszerelvény körül, teljesen leromlott, bőr és csont négerek, és lent a Kongó partján krokodilok sütkéreztek undok nyüzsgéssel.

Már hosszú sávon kész volt a töltés. Egy keskeny résen kis vasúti híd szeli át a Kongót, és feljebb síneket raknak egy elég nagy épületnél. Az a pályaudvar. Futólépések zaja hallatszik mögöttünk.

A Török Szultán jött sietve a félszeművel, és vigyorogva elénk állt.

– Megállni! – Nagy kampós orra még csúfabb volt, mint egyébként. – Kikutatunk benneteket, barátocskáim.

A félszeművel együtt a zsebeinket nézik. De ott nincs semmi terhelő. Ez, úgy látszik, dühösíti a Törököt. Hopkins oldalán ott függött a messzelátó bőrtokja. Kinyitotta, és elvette a köpcös szivarját.

– Itt nincs szivarozás! Itt el kell pusztulni, te kutya, te pofon ütöttél.

– Hallgasson, Boulanger – mondta a hosszú félszemű. Úgy látszik, nagyobb úr volt, mint a Török. Az őrhöz fordult. – Két ember rájuk vigyáz állandóan, az első gyanús mozdulatra lőni.

– Igenis, főmérnök őr.

A vigyorgó Törökkel együtt elment. Bennünket őreink a pályaház épületébe vezettek. Már messziről rekedt, hülye nótázás hallatszott. Itt újabb csodálatos meglepetés várt ránk. Érthetetlenül tökéletes pályaudvar, amilyen talán még Oranban sincs. Szép, hatalmas épület. És sok zománcozott pályaudvari tábla:

VASÚTI ÉTTEREM

mellette:

ÁLLOMÁSFŐNÖK

Azután minden falrészen külön:

IGORI

IGORI

IGORI

Minek ebben az átkozott fészekben egy nem létező vasúthoz ilyen állomás? Megint valami őrület. Rövidesen megkapjuk erre a kérdésre a választ. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy elvesztettem az eszemet. Két társam is döbbenten állt.

Egy megafon tölcséréből hang hallatszott:

“Vigyázat… Vigyázat… Az algíri expressz négy óra negyvenkor beáll… Negyedik vágányon. Vonat indul: öt óra húszkor… Igori-Sidi-bel-Abbés-Stockholm-Tokió… Első vágány… Halló! Halló! Figyelem… Hét óra ötkor csatlakozás a rizspálinkához egy üveg ginewer…”

Összenéztünk.

– Ilyent még nem értem meg – hüledezett Tuskó.

– Én sem, bevallom. Sehol egy sín. És mik ezek a menetrendszerű alkoholjáratok?…

Visszajön az őr.

– Gyerünk! Egy-kettő.

Elindulunk. Egy ajtóhoz megyünk, amelyen az áll kiírva:

PÁLYAUDVARI KIRENDELTSÉG!
IGORI!

– Mondja, ki énekel itt? – kérdezem az egyik katonát.

– Az állomásfőnök.

– És miféle vonat indul…?

– Expressz a pokolba! Ne kérdezzen annyit!

A pályaudvari kirendeltség holtrészeg volt. Az a vékony kis káplár ült itt egy íróasztalnál, akivel a kantinban beszéltünk. Ő volt az állomásparancsnok. Négy-öt tántorgó, hőségtől verejtékező katona ődöngött itt ingujjban.

– Na, ti mákvirágok?! – sipította a kis káplár. – Most megjárjátok… Hé! – és ahogy becsukta a száját, máris dúdolt.

– A Teknőbe kerülnek – mondja az őr.

A káplár dúdol, és hüvelykujjával hasunkat bökdöste sorba.

– Itt csupa hülye van… – súgta csodálkozva Hopkins.

Azután halkan zümmög, és beírja egy könyvbe a nevünket. Az őrök elvezetnek mindhármunkat.

…Mintha égne a föld, fullasztó gőzpárák emelkednek egyre a pörkölő napsugarak nyomán a talajból. Zsíros íz, fülledt alkonyat telepszik a gutaütött, barátságtalanul sivár tájra…

Az állomásfőnök most kiesik az ajtón, és négykézláb mászva igyekszik felállni, de hiába, újra meg újra leesik… Ilyen részeg embert még nem láttam. És aranygombos piros sapkában van, kék egyenruhában, de inge nincs…

Apró, komikus alak, ráncos kis arca mint egy citrom. A kerítésbe kapaszkodva, nagy nehezen feláll, és vigyorog…

– Öt óra… tízkor… nem jött a whisky… késése van… – holtrészegen nézi az óráját. – Nyolc perc… késés…

– Majd megérkezik, állomásfőnök úr – mondja az őr.

– Maguk… Maguk… izé… tolassanak innen… Mert öt óra húszkor… befut az első idegroham… – És kedvesen ránk vigyorog a póznát ölelgetve. – Olyankor lövöldözök… Nevem… Vaszilics Fedor… és valami Emánuel is… Várnában…

Továbbmegyünk. Mint valami őrült káprázat, olyan mindez ebben az alkonyatban, amikor a nap duzzadtan süllyed az égen, és égető sugarai, mint hosszú vékony korbácsok verik az átkozott Kongó-vidéket.

– Mindennek a Török az oka – mondja Hopkins fogcsikorgatva.

Ez igaz.

De Senki elgondolkozva ráncolja a szemöldökét.

– Tudja az ördög…

– Hát nem ő árult el?

Senki Alfonz nem felel. Dörmög. Váratlanul lövések hangzanak…

Mi az?

– Öt óra – magarázza az őr. – A pályaudvarra beállt a dühöngés.

Hallottak már ilyet?!

2.

Azonnal munkába állunk, pedig már hatra jár. A Teknő egy kiszárított holtága volt a Kongónak, százezerszámra tele döglött halakkal, kolerás, fullasztó légkör nehezedett rá. A szúnyogfelhő percek alatt véresre csípett mindenkit, és hemzsegtek rajtam a piócák…

Itt nem bírhatja sokáig az ember.

– Mozogj, a mindenségit!

Néhány kegyetlen hóhér verte a foglyokat, és a négereket, tíz szuronyos őr felügyelete mellett… És a nap még mindig ott ég vörösen a dzsungel felett. Milyen gonosz lassúsággal hanyatlik le a fák közé, mintha tudná és élvezné, hogy minden perc kínszenvedés, amíg az útja tart.

A párolgó, iszapos folyóág dúsan lehelte a halált, és tízpercenként hullottak el ájultan a munkások. Ezeket verték, rúgták, és ha semmi sem használt, egy órára árnyékba vitték őket. Aki még így sem bírta, az meghal és kész.

Ez már a valódi Igori! Ahogy elképzelik messze helyőrségekben a legionáriusok a legszörnyűbb Compagnie Discipline-t!

Egy mérnök zsinórral jelöli ki, hogy meddig kell egyenesíteni a partot. Ezt a részt csákánnyal vágtuk. Egy másik csoport az iszapot vitte el taligán, és a Kongóba döntötték…

Hét órakor egy kolompszerű harangozás jelére bementünk a barakkba.

A férges, rothadó deszkájú barakk sarkában félreültünk. Négerek voltak itt összezsúfolva néhány fehérrel. Állati emberek, mind felsebezve a kőszilánkoktól, bekenve avas kókuszolajjal.

– Most nézzük a levelet – mondta halkan Senki Alfonz.

– Miféle levelet? – kérdezi Hopkins.

– Hát, amit a Török Szultán a bőrtokba tett, amikor elvette a szivarodat.

– Az az alak ne levelezzen velem!

– Nono! Azért csak nézzük meg.

Jellegzetes Török Szultán-levél volt!

“Fiúg!

Iddőgözben mek duddam: Itten 1. nad gasszsákot gészülnek sinálni. Zsuppa. Életveszélyes alag. Ellsőő sorba Én. Merr mosst márr bizznag. De azért sekideg Tinnegteg.x.? Mer felledeg vagyog. Ellintészztem, amit Senkki Alfonc mondott. Beszélni személlyezsen fogok. Attik viggy áz a tok. Maggatokra. A Degnő rossz hej. De nem dudhattam hogy, – ide tesszz. De amitt Alfonc Gvazdittsnak mondott, most ginn vaggytok étszerrmunkán, ahhoty Alfonc akkarta!

Maraddtamm:
Giválló disz telettell.”

– Megint kezdi a zavaros, piszkos ügyeit – vélte Tuskó Hopkins.

– Én igazán azt mondtam… Kvaszticsnak, hogy jó lenne kijutni a kórházból a munkához. És… most kinn vagyunk…

– Szóval elárult bennünket a Török, vagy segítségünkre volt? – kérdeztem idegesen.

– Nem tudom… – mondja Senki, és ő is nagyon ideges…

Most ki tudja, hogy hányadán állunk a Törökkel?

Romlott hús a vacsora. A bennszülöttek bűze és ricsaja egyforma súllyal ül fáradt agyunkon.

Később végigdőlünk a foszlott gyékényen, és elalszunk…

3.

…Sokat kiálltam életemben, de azt hiszem, amit ez a munka jelentett a Teknőben, az túltesz minden szenvedésemen. Minden perc érezhető iszonyú súllyal múlt… A hatalmas folyó a halált hordozta magán.

Valahol a közepe táján egy zöld zátony emelkedett ki a Kongóból. Cölöpökre épült kunyhó állt ezen. Déltájban átment egy csónak, négy fegyveressel, a vékony káplár vezetése mellett.

– Azt hiszem, ott őriznek valakit – mondta Senki Alfonz.

A sziklás partot törtük csákánnyal, égetve fröcskölő szilánkesőben. Tuskó Hopkins egyszerre megragadta a karomat.

– Odanézz!

Odanéztem, és kis híján felkiáltottam…

Levin…! Az őrült szakácsmester ott állt a mérnökök között.

De hogy megváltozott! Gondozott haj, borotvált arc, sárga bricsesz, mint a többin, és parafakalap.

– Na, gyerünk! – kiáltotta egy káplár. És lecsapott ránk a bikacsökkel.

Gaz vadállatok! Tovább csákányoztunk. Levin, mint egy jelenés eltűnt a mérnökökkel. Súgva kérdeztem Senki Alfonztól:

– Te érted?

Nemet intett, és gondolkozott. Időnként a távoli hidat és a síneket nézte.

– Jó lenne előkeríteni Levin szakácskönyvét – mondja aztán.

Megbolondult? Mit akar a szakácskönyvtől?

A déli forróságban két óra pihenést kaptunk. Minden csontunk fájt. Szúrt. A vízadagot beosztani pokoli kínt jelentett. És a folyó… a halálfolyó, amint gőzölögve rohan a szűk mederben… Időnként hangos csattanás hallatszott, amint a közeli parton egy-egy krokodil összecsapta hatalmas állkapcsát.

– Pszt…

Mögöttünk egy bokorból intett valaki.

Levin!

– A mangróvefánál várom magukat, a Teknő felett.

Odamentünk a fához. Az őrök nem sokat törődtek a rabokkal pihenő alatt.

– Jöjjenek velem… gyorsan… Az őrt elküldtem valamiért.

– Mi történt magával? – kérdezi tőle Senki Alfonz.

– Erről nem beszélhetek, uraim, és ne is kérdezzék. De azért szívvel-lélekkel segítek maguknak, ahol lehet, mert örök hálára köteleztek nemes barátságukkal.

Az igaz, hogy elásták volna élve a sivatagban, amilyen idegesek ezek a legionáriusok, ha nem állunk a pártjára.

– Nézze – mondom -, a katonák itt mindig hű bajtársak voltak… és igazán…

– Nem, nem! Amit maguk tettek értem, azt nem lehet elfelejteni! – feleli könnyes szemmel, és megragadja Senki Alfonz kezét. – Az életemet mentették meg.

– Nono… – szabadkozik Senki – talán mégsem.

– De igen. Ha nem hoztak volna be pénteken halat a börtönbe, belehalok.

Mi?… Hallgattunk. Ez a rántott halért hálás, amit a Manson erődben kapott tőlünk!… Azt talán már el is felejtette, hogy a Szaharában az életét mentettük meg.

– Most jöjjenek velem – mondta. – Gyorsan!

– Hová vezet?

– Csak jöjjenek bátran, majd meglátják. A fontos az, hogy ne legyen baj belőle. Maguk hoztak halat nekem a börtönbe! Maguk a barátaim!

A sziklák mögött egy szerszámházikó állt, ide irányított bennünket Levin, és miután beléptünk, nyomban eltűnt.

A Török Szultán várt ránk, és egy fiatal katona: Yvonne Barré.

Hopkins nyomban rá akarta vetni magát a Törökre, de lefogták.

– Ne fogjátok! Eresszétek csak a nyavalyást! – kiáltja barátunk, aki legalább olyan erőszakos, mint gyanús.

– Könyörgök, uraim… – rimánkodott a lány.

– Aki nem marad nyugton, annak betöröm a koponyáját – állt közénk Senki Alfonz.

Végre annyira jutottunk, hogy beszéltünk néhány szót.

– Elsősorban… köszönöm… Nem is tudom, hogy mit mondjak, Istenem… Önszántukból eljöttek ide, szegény Francisért.

És zokogott. A Török Szultán csendesen mondta:

– Francis Barré az éjszaka meghalt.

– Most már vége… – suttogta Yvonne. – Hiába volt… De látta… Hogy gondolok rá… és barátai is vannak… ez bizonyára jólesett neki… és én újra nagyon… nagyon köszönöm.

És zokogott keservesen. Szegény…

Sokáig nem szóltunk. Letörölte a könnyeit… Szomorúan álltunk. Lassan erőt vett magán.

– Most… maguk… miattam bajba jutottak – mondta.

– Ez a legkevesebb – felelte Senki Alfonz -, mi mindig veszélyes környezetben élünk. De önnek haza kell jutnia innen…

– Én hazavezetem – mondta a Török.

– Szeretném tudni, hogy mi a te szereped itt, és hogy kerültél ide? – kérdezte csendesen Senki Alfonz.

A Török kissé piros lett.

– Eleinte üzletnek láttam… A levélmásolatban, amit küldtél, azt írta Francis Barré, hogy itt gazság történik, és mindenkit megvesztegetnek mesebeli összeggel… Erre összeálltam Kvaszticcsal. Gondoltam, hadd vesztegessenek meg mesebelien. Annyi pénzem még volt, hogy kis karavánt szervezzek, amivel Igoriba jövök…

– Hiszen egy kis vagyont kaptál tőlünk, amikor a gyémántbánya-ügy volt.

– Igen – felelte rosszkedvűen -, de azt elrulettozza az ember. Azzal jöttem ide a századoshoz, hogy Francis Barrét keressük a család megbízásából. És erre… Szóval úgy volt, ahogy írtátok… mesebelien vesztegettek…

– És miért leplezted le Yvonne Barrét, amikor megérkezett?

– Hogy ne csináljon ostobaságokat. Azután ez a Fonál kikutatta a csomagját, és női holmikat talált. Hogy a százados bizalmát elnyerjem… inkább én árultam el Yvonne-t.

– Az igaz, hogy a káplár kutatott a holmimban… Ő maga mondta… – jegyezte meg Yvonne.

– Szóval te velünk vagy?

– Igen. Csak muszáj a látszatra vigyázni. Ha én gyanús leszek, akkor vége.

Hopkins sóhajtott. Tudhattuk volna, hogy ha megmagyarázza, akkor még kezet is csókolhatunk neki a disznóságaiért.

– Ide figyelj! Mi tudjuk, hogy ezt a századost Pittmannak hívják, és szökött légiós, aki megölt egy tisztet. Erről tudj meg valamit.

– Jó… utánanézek.

– És tudd meg, hogy mi van ott a szigeten, szemben.

– Valakit őriznek. Nem tudom, kit.

– Oda szeretnék jutni…

– Majd megpróbálom, és…

Nem fejezhette be. Senki Alfonz rekordügyességgel elkapta a Török nyakát, a falhoz csapta és belerúgott, aztán két olyan pofont adott neki, hogy a nagyorrú arcát elöntötte a vér…

Yvonne felsikoltott, és mi sem értettük.

Miért?! Hiszen most már igazán bebizonyította, hogy ártatlan! Le akartuk fogni, még Hopkins is, de hát ki tudja Senki Alfonzot lefogni?

Úgy verte a Törököt, mint a répát. A ruháját letépte, pofozta, rúgta, és végül kihajította a kunyhóból.

Mintha a földből nőtt volna ki, odaért az őrjárat. Lövésre kész puskák között álltunk.

A Török ronggyá verve, szédelegve állt.

– Mi történt? – kérdezte az egyik katona.

– Meg… támadtak… – hebegte feldagadt ajkai közül -, azonnal hívjátok a századost… Megkeserülöd, kutya…

Erre még egy pofont kapott, hogy valósággal szaltózva esett a bozótra.

A százados éppen a közelben volt. Jött a félszeművel együtt.

– Maguk? Megint maguk?

– Százados úr! – üvöltötte a Török, akinek nem volt már emberi vonás az arcán. – Ezekkel nem fog bírni. Életveszélyes szaglászók!… Most végleg lelepleztem őket… Az imént kicsaltam egy titkot belőlük! Azt mondják, hogy maga Pittman, és szökött katona! Úgy tettem, mintha mellettük volnék… Francis Barré elárulta, hogy ön szökött legionárius…

Yvonne felsikoltott. Ó, a gazember! Miért nem vertük agyon?!

Hopkins felordított:

– Kutya!

– Lövesse le őket! – mondta a félszemű. – Itt nem lehet habozni.

– Úgy van – kiabálta a Török. – Dögöljenek meg az ilyen kutyák! Ha nem vigyáz, hát kiszaglásznak mindent!

– Azt hiszem – mondta a százados -, a helyes eljárás, ha elvitetem ezeket is a szigetre. Halálos ítélet nincs. Aki megtud valamit, az a szigetre megy. Van olyan jó, mint a halál.

Miközben megyünk az őrjárattal a folyó felé, megkérdezem Senki Alfonzot:

– Honnan tudtad előre, hogy a Török mégis áruló?

– Nem tudtam, hogy áruló…

– Akkor miért ütötted?

– Láttam az őrjáratot közeledni… és a látszat miatt.

– De miért kellett olyan szörnyen összeverni?

– Hogy még jobban a bizalmukba férkőzzön.

Kérem! Nagyon helyes álláspont. A módszert a Töröktől tanultuk.

4.

A csónak őreinkkel együtt ismét visszafordult, miután hármunkat a partra tett.

– Miért nem öltük meg a Törököt?! – dühöngött Hopkins.

– Nem tudom, hogy bűnös-e? – felelte idegesen Senki Alfonz. – Azt mondtam neki, hogy a szigetre akarok jutni. És ide juttatott…

A fene ezt az alakot.

A mocsaras sziget cölöpépítménye előtt állunk. Valamikor egy kegyes férfiú élt a kunyhóban, önkéntes száműzetésben, hogy megtérítse a busmanokat.

Ma börtön, amelyből nincs szökés.

Sok ezer börtönőr veszi körül a rabokat. Krokodilok hemzsegnek a vízben. Másodpercenként felbukkannak a zavaros, bugyborékoló folyóból.

Naponta egyszer átjön a csónak, élelmet tesz le a kunyhónál, és az egyik őr benéz az ajtón.

A kunyhóra egy táblát erősítettek ezzel a felírással:

FIGYELMEZTETÉS!
A kunyhót elhagyni tilos!
Aki kilép, azt a túlsó partról az őrök lelövik!

Egy figyelmeztető lövés máris eldörren. Gyorsan belépünk. Kör alakú kis helyiségben vagyunk. Néhány durva pad is van benne. Bennszülöttek hallgatták itt a misszionárius miséjét. Az asztalon olajlámpa, a falon egy Mária-kép, régi, szakadt, de még kivehető a szűzanya arca. Az egyik padon egy fogoly ül. Ruháját penész lepi, borostás, és fogyott is valamit. Nini! Hisz ez Potrien!

– Halló! Sergent! – kiáltja vidáman Hopkins. – Micsoda öröm! Megtalálta már a bokavédőjét?

Potrien felnézett. Megvetően, nyugodtan.

– Maguk hogy kerültek ide? – kérdezi.

– Kerestük a mi kedves őrmesterünket, mert nem bírjuk ki maga nélkül.

– Tartsák meg az ostoba tréfáikat.

A padlón egy sikló futott végig gyors zörrenéssel. Undok, nedves, rossz szagú hely volt ez a kunyhó.

– Tudja mit – mondja Senki Alfonz -, mesélje el, mon chef, hogy magát miért zárták be, és akkor mi is elmeséljük, hogy miért vagyunk itt.

– Mit kell mesélni? Látták, ha van szemük, hogy valami nincs rendben. A százados meg az a félszemű civil nem egyenes úton járnak, felhívattak még az érkezés napján az irodába, és azt ajánlották, hogy ne törődjek semmivel, kapok húszezer frank havi “zsoldot”, és jó dolgom lesz. Amikor ezt visszautasítottam, és látták, kivel van dolguk, egyszerűen áthoztak ide.

Nagyon elkeseredettnek látszott. Nem a hemzsegő bogarak és hangyák miatt, nem is a mocsaras, büdös sziget fullasztó légköréért.

Elkeserítette, hogy a légióban ilyesmi lehetséges.

De mi az, ami itt történik?

Ő sem tudta, mi sem. De az bizonyos, hogy itt nagy dolgok történnek. Tuskó Hopkins önkéntelenül az oldalán függő tok felé nyúlt. De a szivarokat elvette a Török Szultán. A fene ezt a “látszat” dolgot.

A lámpa alig pislogott, a faggyúban sercegő rongydarab felett döglött moszkitók borították vastagon a kifeszített dróthálót.

– Jó estét.

Sovány, beteges külsejű, ősz ember állt az ajtóban. A másik szobából jött. Potrien nyomban felugrott.

Azután mi is feszes állásba vágtuk magunkat. A szakadt, elnyűtt vászonruhán még jól látszott a rangjelzés.

Egy tábornok volt, aki belépett!

– Csak maradjon, őrmester – mondta a magas, ősz ember mély, de fáradt hangon. – Itt nincs helye a formaságoknak. Ki ez a három ember?

– Kettő közülük megkapta a becsületrendet, és jól verekszenek… De én nem bízom bennük.

– Ez azért van, mon sergent, mert öregszik – mentegetődzött Senki Alfonz.

– Maga ostoba! Duron tábornok előtt áll!

Duron tábornok! Akit állítólag megöltek a bennszülöttek!

A tábornok felvette az izzó, füstölgő faggyúmécsest, és végignézett bennünket.

– Miért kerültek a büntetőtáborba?

– Én az őrségen állva a fegyveremet letettem, és cigarettával a számban vártam az ellenőrző patrolt.

– Így volt – mondta Potrien. – Azt hiszem, megőrült kissé.

– Nem. Egy Francis Barré nevű katonának a húga írt levelet, hogy keressük meg a bátyját. Megtudtuk, hogy ide került Igoriba, és elhatároztuk, hogy utána jövünk. Ezért mind a hárman elkövettünk valamit, hogy ide kerüljünk.

A generális meredt arccal nézett rá.

– Maga… azért dohányzott az őrségen… – Hallgatott. Egy hatalmas vörös patkány lappangott a kunyhó hátterében, és a csendben élesen neszelt lihegő fúvása. – És… maguk is… Francis Barré miatt jöttek? Szántszándékkal? Igoriba? – fordult felénk a tábornok.

– Én a puskámat eldugtam, hogy együtt legyek a barátommal Igoriban is.

– Én megragadtam az alkalmat, hogy ha már elkövetek valamit, hát legalább kellemes legyen a bűntény, és egy régi ellenségemet kihajítottam az ablakon, amelyet sajnos nem nyitottam ki előzőleg, mert úgyis állandó kereszthuzat volt. Ez az illető természetesen azonnal gyengélkedni kezdett.

– De nem a kereszthuzat miatt – magyaráztam az ügyet Duron tábornoknak -, hanem az üvegszilánkok és a kövezet felsebezték.

A tábornok nem figyelte, amit beszéltünk. Az elgyötört, sovány férfiarcon most átmelegedett a pergamenszerű bőr. A szeme különösen csillogott. Keményen összezárta az ajkát, és nyelt egyet. Valami keserű szoríthatta a torkát.

– Maguk ismerték Francis Barrét?

– Személyesen nem. Yvonne Barré, a húga írt nekünk, és elhatároztuk, hogy utánajárunk ennek a szerencsétlen fiúnak.

– Egy ismeretlen hölgy kérésére idejöttek szándékosan?…

– Érdekelt bennünket a dolog, és – mondta Senki Alfonz a jelszavunkat – oly mindegy, hogy hol kerül halálos bajba az ember.

– Őrmester! – mondta Duron. – Hihető, amit ez a három ember mond?

– Én kérem, annyira sem becsülöm ezeket a világcsavargókat, mint a kilőtt puskagolyót, de azt őszintén meg kell mondanom, hogy nagyon egymás után követték el a vétkeiket, és elég érthetetlen volt az őrségen a cigarettázás meg a többi…

A tábornok sorba megfogta a vállunkat, és megrázott bennünket egyenként:

– Talán meglesz egyszer a jutalmuk érte… hogy nem hagyták el a szerencsétlen, idegen Francis Barrét.

– Sajnos – mondta Senki Alfonz – hiába volt minden. Szegény ember tegnap délután meghalt.

A tábornok nyitott szájjal, meredt szemmel állt.

– Meghalt… – suttogta. – Szegény… szegény Francis…

És a szemében összefutott valami zavaros csillogás.

– Tábornok úr ismerte Francis Barrét? – kérdeztem.

– A fiam volt… – felelte csendesen.

Hetedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenhárom + tizenegy =