1.
Barátaim unszolása ellenére úgy határoztam, hogy megírom ezt a regényemet. (Az életből merítve.)
Barátaim ugyanis arra unszoltak, hogy ne foglalkozzam olyasmivel, amihez nem értek. Itt azonban tévednek. Olvasottságom magasan az átlagos söpredék fölé helyez, még ha a látszat esetleg ellene szól is állításomnak.
Amikor első művem elhagyta a sajtót, fenyegető levelek tömegével kerestek fel tisztelőim. Gazembernek, baromnak, árulónak és besúgónak neveztek.
De mit várjon az ember manapság tisztelőitől?
Ők csak azt nézik, hogy orgazdákat, betörőket és más üzletbarátainkat, írásaim kapcsán, a rendőrség kérdésekkel zaklatta, de azt elfelejtik, hogy az irodalom nagy és nemes célja éppen az orgazdák és kasszafúrók hű jellemzése, magánéletük feltárása és egyéb hasonló.
Tuskó Hopkins, aki alapjában véve nélkülözi azt a lelki finomságot, amelyet a “Roccambole szerelme” című remekműben csipkésnek nevez a halhatatlan író, azt mondja:
“Ha még egyszer hülyeségeket firkálsz rólam, akkor beverem a fejedet egy karosszék lábával.”
Mit feleljek erre az alantas hangra? Egy embernek, aki nélkülözi a lelki csipkéket?
– Én is ott leszek – ezt feleltem -, te nagyszájú, ronda fráter.
Ebből a célzásból tisztán láthatta véleményemet.
Tuskó Hopkins legény a talpán, de egyszer már rendreutasították egy teherautó-lökhárítóval, hogy az orra tömpe és vörös lett, mint az apró besavanyított paprika. Az igaz hogy tömzsi, rettenetes a válla, és rövid karja vastag, mint a rajzfilmekben látható matrózoké, de azt hiszem én elbánnék vele.
Senki Alfonz, aki végtelenül hidegvérű, és semmivel se törődik, másképpen fejezte ki véleményét:
– A könyved nagyon jó – mondta, amikor elolvasta a kéziratot, és unott arccal letette -, csak nem elég világos, ami a te személyedet illeti.
– Igyekeztem őszintén írni magamról, mint a nagy földrajzkutatók.
– Igen, igen, hiszen nagyjából kitűnik, hogy milyen fajankó vagy, de mi, akik közelről ismerünk, jól tudjuk, hogy sokkal ostobább szoktál lenni.
Mit álljak oda vitatkozni ilyennel? Nem szép lelkű ember egyik sem. Ezt meg is mondtam nekik.
– Mit ért a költői finomságok ihletéhez egy ilyen nagy ló, mint te?
És ez az igazság.
A Török Szultán csúfnevű barátom, aki nem volt velünk a légióban, és nagyon szeret levelezni, írt nekem az ügyben:
“Min dék duttam, hotty. Te egy vagy Naggy hüjje. De hogy eggkorra. Vaggy asztt tat. Mékk én? sem duddtam. Ellhicheted! Róllam te. Ne firrgálj! semmid. Mert jövög én. Éés cha meggírom terróladd. Hodjj migget tsináldáll. Aggor jjól besszárnag. Tégedd. Éés ettől függetlenül gaphadsz tőllem a fejedre eggy nagyod a kőzgasszán biszkállóval. Ami 1. sújjos fém dártty. Eszt én írom. Ghenek. bb.! és ammid énn irrog, assz nem. Hasszug. Mar! hasság. Mintt amit? Te. Írrsz. Régen. Régenny. Reggénnyé. (Nem, givánndd! dörllentő.)
Kiváló Disztelleddel:
Te ló!”
Barátaim unszolása azonban nem akadályozhatott meg abban, hogy újabb regényemet a magam egyszerű, de pompás művészetével ne bocsássam az utókor útjára.
Íme:
2.
Gyakorlótér.
– Gáávú!
Vigyázzba álltunk. Potrien őrmester keskeny, hegyes bajusza és ugyancsak keskeny szakálla enyhén rezgett.
Mi van megint?
– Kedves fiaim – kezdte barátságos atyai mosollyal. – Egy derékszíjat találtam a kocsma előtt, ahol tegnap három legionárius annyira összeverte azt a tizenöt átutazó kereskedőt, akik a karavánnal érkeztek!
Ezek a legionáriusok sohasem férnek a bőrükbe.
– A sötétben nem ismerték fel a három katonát, és ezek elszöktek. Ki volt az a három? Lépjenek elő maguktól. Az a legokosabb.
Ez igaz. Mit kell itt három ember miatt az egész századnak rostokolnia?
De senki sem mozdult.
– Szóval nem jelentkeznek? – gúnyolódik nyájas mosollyal az őrmester. – Ha majd a köztársaság elnöke azt kérdezi: “Ugyan, kedves Potrien, ki volt az a három katona, aki szétverte azt a karavánt?”, mit felelek neki? Mi?
Nem tudtuk.
– Azt mondom majd: “Szerintem mon President, valószínűleg álruhás arab leánykák lehettek, mert a legionáriusok közül senki sem jelentkezett…”
Hirtelen vészesen felkiáltott, mint akit szíven találtak. Egy közeli fáról néhány bóbiskoló majom fejvesztetten menekült…
– Ki verekedett ezzel a szíjjal? Ki ütötte ezzel szájon a karavánvezetőt, hogy nyolc foga kiesett, és fejjel zuhant a teveúsztatóba?
Ez kegyetlen egy ütés lehetett. De a garnizonélet valósággal elállatosítja némelyik legionáriust, hogy a jóérzés utolsó szikrája is kialszik benne.
– Ki verekedett ezzel a derékszíjjal?
Csend.
– Altiszt! Nézze végig a derékszíjakat!
Hm… A szudáni gyalogosok szíja fél hüvelykkel szélesebb, és rajtam ilyen van. Ha észreveszi, baj lesz. Még azt fogja mondani, hogy én röpítettem szándékosan a teveúsztatóba azt a kötekedő karavánvezetőt. Pedig igazán nem tudhattam, hogy akkorát esik. Ki tudja sötétben kiszámítani, hogy milyent üssön a derékszíjjal? Különösen miután Tuskó Hopkinstól rossz néven vették, hogy egy messzelátót nézegetett, és a műszer később eltűnt. Igazán nem volt helyénvaló, hogy meggyanúsítsák, mert előzőleg a kezében volt.
Mi csak védekeztünk, amikor ránk támadtak, mert az érzékeny lelkű Hopkins hozzájuk vágta a hulladékládát.
– Nézd csak – rikoltja a káplár. – Hiszen ez egy széles derékszíj! Lépjen ki, maga mákvirág!
Kilépek.
– Miféle szíj ez magán?
– Derék.
– Hülye. Milyen derékszíjat visel?
– Kincstárit.
Kissé nehézfejű voltam, ha Potriennel társalogtunk. Azt hitte, hogy születetten ostoba vagyok. Ha rájön, hogy kizárólag vele szemben használom ezt a beszédmódot, abból nagy baj lenne.
– Maga agyalágyult, elaggott krokodil. Azt kérdeztem, hogy honnan vette ezt a derékszíjat. Ez egy szudáni gyalogosé!
– Igenis.
– Ez itt a maga szíja? – kérdezte, és vészes nyugalommal feltartotta a gazdátlan holmit.
– Igen, mon chef.
– Miért nem mondta előbb?
– Nem kérdezte, mon chef.
– Azt kérdeztem, ki verekedett ezzel a szíjjal?
– A szíj az enyém, de nem verekedtem vele.
– Úgy! És ha megkérdezi a köztársaság elnöke: “Mondja, Potrien, hogy kerül egy katona derékszíja önmagától a verekedőkhöz?”, akkor mit felelek majd, mi?!
Összecsaptam a bokámat.
– Azt, hogy: “a derékszíjak időnként elkószálnak, mon adjutant.”
– Canaille!
Nem szerette, ha felelek a kérdésére. Pedig a katona kötelessége: vakon engedelmeskedni.
– Magáé a szíj?
– Igen.
– Kik voltak magával?
– Hol?
– A legutóbbi verekedésnél.
– Az őrmester úr!
– Én?! Te gazember!
– Oui! Utoljára Aut-Aurirt-nál verekedtem az arabokkal, és az őrmester úr vezetett.
– Szóval nem mondod meg?! Akkor a másik kettő helyett az egész peloton kimenőnapját elvonom!
Senki Alfonz és Tuskó Hopkins egyszerre léptek ki feszes vigyázzban.
– Mi az?!
– Őrmester úrnak jelentem – mondta Hopkins -, mi ketten voltunk ott.
– Gondolhattam volna. Mindig ez a három. Magukkal elbánok. Ezt jegyezzék meg.
Potrien sokféle ügyből kifolyólag neheztelt ránk. Némi joggal. Elsősorban mindhármunknak becsületrendje volt, és ezt a vitéz, elsőrangú altiszt (mert néhány hibától eltekintve derék katona volt az öreg Potrien) nem tudta elviselni. Végül szörnyen bántotta az a körülmény, hogy híresek és vagyonosak voltunk, mert egy elveszettnek hitt gyémántbánya felkutatásában tevékenyen részt vettünk. Nevünk bejárta a világsajtót, és részesedésünk a gyémántbányából kis vagyont tett ki. Azért mégis le kellett szolgálnunk a hátralevő időt, és az őrmester sohasem bocsátotta meg, hogy akkoriban sokféle szabályellenes tettünkért nemhogy büntetést kaptunk volna, hanem végül még kitüntettek.
– Mind a három kihallgatásra! És mert nem jelentkeztek azonnal, öt nap cellule-re ajánlom őket.
– Ez igazságtalanság. Én jelentkeztem.
– Rompez!
Természetes, hogy a hadnagy is megtoldotta öt nappal, és a kapitány sem akart szűkmarkú lenni, úgyhogy végül két hét lett az ügyből, pedig ártatlanok voltunk. A karaván belénk kötött. Tizenöt emberből állt a társaság, hát azt hitték, könnyen elbánhatnak három katonával, és most persze teli van velük a kórház.
De hát mit gyanúsítják Tuskó Hopkinst, mert ott volt a depós szekérnél? Akármelyik tevehajcsár ellophatta a látcsövet azzal a sárga tokkal.
Nevetséges.
– Potrien kedves fiú, de kissé nevelni kell – mondta elgondolkozva Senki Alfonz. – Le fogjuk szoktatni arról, hogy állandóan velünk foglalkozzék.
– Csak viszontláthatnám civilben – dörmögte Tuskó Hopkins. – Gyertek a kantinba.
Szomorúan boroztunk, mert tudtuk, hogy a kellemetlen, piszkos sötétzárka vár ránk. Nem is beszélgettünk. Senki Alfonz olvasott. Tuskó Hopkins egy látcsövet ajánlott eladásra a kantinosnak, de a szép sárga tokja nélkül, mert abban a szivarjait akarta tartani.
3.
Erődünk az Atlasz keleti lejtőjének kulcserődje volt. Kis fellegvár, elég jó éghajlati viszonyokkal. Néha kissé hideg volt, de por, malária, negyvenöt fokos meleg nem fordult elő. Szóval kitűnő beosztásnak számított. Harc semmi, szolgálat könnyű, jutalmul helyezte ide századunkat a kormánybiztos, a sikeres szenegáli küldetés után. Ebben a jutalomban nem kis része volt annak a három embernek, akiket Potrien igazságtalan üldözéseivel keserített.
Ezt csak azért bocsátom előre, hogy ne tartsanak bosszúállónak bennünket azért, ami később történt az irányban, hogy Potrien figyelmét eltereljük magunkról.
Egy újabb esemény további elkeseredést váltott ki belőlünk. Kéthetenként étkezett a posta. Kihallgatáson jelentettük, hogy megkezdjük a cellule-büntetést. Utána az irodában álltunk!
Az altiszt mormolta a neveket, és az őrmester valamennyit bejegyezte egy könyvbe.
– Herman Thorze!
Tuskó Hopkins előrelépett. Herman Thorze néven ugyanis ő szolgált a légióban. Hogy miért szolgált ő egyáltalán a légióban, és hogy jutott a Thorze névhez, erre nyomban rátérünk. Most azonban a levél ügye fontos csak. Hopkins tehát kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a postáját.
– Mit mászkál itt? – rivallt rá Potrien. – A cellule-büntetéssel postaelvonás is együtt jár!
– Még nem kezdtem meg, mon chef – mondta sápadtan Hopkins.
– Takarodjon, maga pávián, mert kiköttetem! Maguk is! Gyerünk…
Leforrázva bandukoltunk az udvaron át. Nincs keservesebb büntetés Afrikában, mintha a postát elvonják. A várva várt levelet.
– Azt mondta, hogy pávián – dörmögte fogcsikorgatva Tuskó Hopkins.
– Úgy látszik, nem tetszem neki.
Köpcös barátunk, akinek matróz korából megmaradt kissé ingadozó járása, ezért a sértésért haragudott a legjobban.
Az úri egyéniségű Senki Alfonz szokott hidegvérrel vette tudomásul az újabb inzultust. Cigarettára gyújtott, halkan fütyült, majd ismét csak ennyit mondott:
– Az öreg Potrient elvonókúrának vetjük alá. Le kell szoknia arról, hogy velünk törődjék.
Közben a börtönhöz értünk, és jelentkeztünk az őrségen. A falnál néhány letámasztott fegyver állt. Az őrség unatkozva üldögélt vagy hevert a padon, ketten malmoztak. Az altiszt írt. Egy széken ott hevert az oldalfegyvere.
Előálltunk:
– Két hét cellule-re jelentkezik a kilences, huszonegyes és hetvenegyes közlegény.
– Na, ezt jól csináltátok – mondta némi részvéttel az őrparancsnok altiszt.
– Mit akar tőletek Potrien? – kérdezte a másik, miközben felületesen átnézte a zsebeinket. Közben Tuskó Hopkins véletlenül feldöntött egy széket. Az oldalfegyver és néhány mappa a földre hullott. Segítettünk felszedni…
– Na, előre.
Mentünk a foglárral.
…A cellule-ben volt már valaki. Az öreg Levin. Tudtuk róla, hogy itt van, de nem ismertük. Amikor mi idejöttünk, ő már ült. A tizedik évét szolgálta mint közlegény. Jó katona volt Levin, időnként azonban megvadult. Pénzt lopott valahonnan, ha másképp nem ment, betört esetleg, vagy leütött valakit az utcán, mindegy! Pénz kellett neki, és elszökött. De csak az első városig. Ott leült egy jó vendéglőbe, teleette magát finom ételekkel, sült hússal és krémes süteménnyel. Esetleg gesztenyepürét és törökmézet rendelt, ami két igen előkelő étel. (Az ilyent tudom, mert valamikor sokat forogtam úri társaságban.) Azután jelentkezett a legközelebbi őrségen, és várta a büntetését.
Nagyon sokáig semmi baj sem volt vele. Azután újra megtörtént. Pénzszerzés, szökés, evés. Időnként olthatatlan szenvedéllyel úri falatokat kívánt, mint az ámokfutó a vért és a futást. Így azután tizedik éve szolgálta az öt esztendőt, mert a büntetés nem számít bele a kötelező időbe.
Most éppen egy transzportot várt északról, hogy elvigyék Igoriba, ahol rabok és bennszülöttek a Kongó melletti vasutat építik. Épp egy héttel ezelőtt fogta el a “krémes vész” vagy “kotlett-veszettség”. Mindegy, hogy hívjuk. Ellopott ezer frankot az ezredpénztárból, és Ain-Szefrában leette magát a sárga földig, illetve most az egyszer elfogták evés közben. Levin dühödten védekezett, mert éhes volt még. Utolsó leheletig védte a pulyka hátulját, és úgy kellett erőszakkal kicsavarni a kezéből a palacsintát.
Három év kényszermunkát kapott.
Most Igoriba viszik majd, ha erre jön a rabtranszport északról. De ez, úgy látszik, nem igazgatja. Bágyadt, petyhüdt, réveteg a szeme, alsó ajka lehull barna, vásott fogairól, mint egy rongyos, vastag függöny. Nőiesen puha, nagy kezében egy cigarettát fog lazán, és duzzadt kürtő orrán olykor idegesen megrándul a bőr, mint a kutyának, ha légy száll rá.
– Hoztak magukkal cigarettát? – kérdezte fáradt, mély, rekedt hangon.
– Igen.
Cigarettát az ember a sapkájában vitt magával, és hacsak nem utálták valamiért az őrségen, bizonyos lehetett benne, hogy a sapkájáról megfeledkeznek, amikor az altiszt kiüríti a zsebeit. Adtunk a rabtársnak néhány Caporalt.
– Köszönöm. Hozzanak be valahogy egy kis halat holnap. Péntek van, és én itt csak levest kapok. – mondta olyan hangon, mint aki a sivatagban egy ital vízért esdekel.
– Annyira szereti a halat?
– Nagyon. A hal a legfinomabb étel a világon. Még ezt a rossz főztet is megeszem belőle, amit itt adnak. Pedig lisztben rántják ki.
– És nem abban kell? – csodálkozott Hopkins.
Levin gúnyosan mosolygott. Mélységes megvetés ült az arcán, mintha azt mondaná: “minek él az ilyen ember!” Végül lenézően odavetette:
– Természetesen zsemlemorzsában. De nem azt a kispolgári gazságot értem alatta, hogy alantas kenyértöredéket megszárítunk a kamrában, zsákba kötve – és megborzadt -, hanem friss péksüteményt zsírtalanul, nyílt láng felett teljesen átsütünk, majd megreszeljük.
– Úgy látom, szakember – fejezte ki elismerését Senki Alfonz.
– Levin vagyok – vetette oda egy vértanú drámai önmegvetésével, mint aki bizonyos abban, hogy mi is elszörnyedünk e név hallatára. De egyikünk sem tudta, hogy kicsoda volt polgári életében ez a Levin. Megkérdezni nem mertük, ha már olyan gőggel közölte. Talán fájna neki a tájékozatlanságunk e nagy nevet illetően.
– Csakugyan? – érdeklődött ravaszan Tuskó Hopkins, mert mégis szerette volna tudni fegyvertársunk hírességének az okát. – Ön Levin lenne, a híres izé…? na…
A toprongyos veterán hősi önmegtartóztatással, kulisszahasogató öngúnnyal igent bólintott.
– Az vagyok! A nagy Levin. És most már mindent tudnak!
Semmit sem tudtunk.
– Csak kérem önöket, hogy vallomásom maradjon köztünk.
– Őszintén bevallom – mondtam később -, én nem tudom… hogy ki volt ön… kedves… Levin…
– Csak csúfoljon!
– Higgye el…
– Elég! Ön nagyon jól tudja, ki vagyok. De tessék! Űzzön gúnyt belőlem, ha ez mulattatja!
És elfordult. Mit lehet itt tenni?
A foglár hozta a húslevest. Mi nem kaptunk bele mócsingot, csak néhány csipetke és karalábédarab úszkált benne.
– Azt mondom, ne cigarettázzatok, mert az altiszt ma nem ismer tréfát – mondja jóindulatúan az őr. – Eltűnt az oldalfegyvere.
– Hogy lehet az?
– Azt mondja, hogy a széken volt az íróasztal mellett. De hát ez nem valószínű. Ki lopná el egy altiszt oldalfegyverét? És miért?
Ez csakugyan elképzelhetetlen.
– Mondd meg az altisztnek – vetette oda Tuskó -, hogy ha akarja, én megtalálom az oldalfegyverét.
– Tán tudod, hogy hol van? Ide hallgass, Thorze – mondta Hopkins legionárius nevét -, ez az ügy nem tréfa. Este kihallgatás lesz, és ha a szegény káplárnak nincs meg a fegyvere, akkor megjárja. Talán láttad valahol?
– Azt nem. De artista voltam. Szellemeket idéztem trapézon és lovon. Minden elrejtett tárgyat megtalálok, ha izébe esek…
– Transzba – szólt Senki Alfonz.
– Igen. Ezt mondd neki. Én közlöm, hogy hol az oldalfegyvere, ha transzba esek, ami olyasfajta betegség, mint a nyavalyatörés, de talált tárgyakhoz jut általa az ember.
Miután az őr kiment, ráförmedtünk a köpcösre.
– Mit kezdel az altiszttel?!
– Azt akarod, hogy az arab fogdát takarítsuk?
Hopkins kissé sértődötten nézett ránk.
– Nem hiszitek, hogy valaha cirkuszban dolgoztam?
– Egyáltalán nem hisszük, hogy valaha dolgoztál – felelte neki Senki Alfonz nyomban, és milyen igaza volt! De máris jött az őrparancsnok.
– Ki az a pojáca, aki azt mondja, hogy az oldalfegyveremet megtalálja?
– Én voltam, mon caporal.
– Miféle hülyeség ez, Thorze?
– Nem hülyeség. Ha jókedvem van, akkor megtalálom a háztetőre dugott gombostűt is.
– Ide hallgasson! Ha viccelni merészelt velem…
Az őrparancsnok egész sápadt volt. Kincstári holmi elvesztése, különösen, ha fegyverről van szó, főbenjáró vétség. Mehet a Szaharába a rohamosokhoz, ha estig nincs meg az oldalfegyver.
– Nem viccelek.
– Hát akkor kerítsd elő.
– Ha valami örömet érzek, akkor abba az izébe esek… Amit Senki is tud… De most szomorú vagyok, mert a levelem ott fekszik az ezred postafiókjában, és az őrmester nem adja ki. Ha káplár úr lehozná a levelet, én azonnal mindenféle epilepsziába esnék az örömtől, és megvolna az oldalfegyver.
– Elhozzak egy levelet az irodából? – hördült fel az altiszt.
– Ha elolvastam, leragasztjuk, és a káplár úr visszateszi…
– Te… figyelmeztetlek, hogyha becsapsz…
– Ne is adja oda a levelet, amíg nincs meg az oldalfegyver.
– Állj!
…A káplár könnyűszerrel hozzájutott a levélhez, és visszatért. Mivel Tuskó Hopkins ragaszkodott a segítségünkhöz (különben nem bírt volna transzba esni), rövidesen ott álltunk vele együtt hárman az őrszobában.
– Kérek egy párnázott széket – mondta először a köpcös, és lehunyta a szemét.
Hoztak neki egy megfelelő széket. Erre teleszívta a tüdejét levegővel, mint aki búvárúszáshoz készül.
– Nehéz lesz – mondta aztán szomorúan, és segélyt kérően körülnézett. – Egy szivart adjon valaki.
Később még egy párnát kért, gondterhelt arccal dohányzott, és időnként sóhajtott.
Az altisztet a guta kerülgette idegességében. Nekem is viszketett a tenyerem.
– Egy ember menjen végig az udvar jobb oldalán a keramiton, egy másik nézze meg a kantin mögötti konyhakertet.
– Arra nem is jártam.
– Tegyék, amit mondok – felelte, s rekedtes hangját érdesebbé torzította.
Aztán egy liter vörösbort kért, és Senki Alfonzot felküldte a háztetőre.
Egy pillanatig úgy látszott, hogy Alfonz pofon üti a médiumot. Aztán mégis ment. Közben hozták a liter vörösbort. Hopkins egy hajtásra kiitta.
– Azt hiszem, Thorze, én kiköttetem magát, ha bolondot csinál belőlem – mondta halálsápadtan az altiszt.
– Türelem káplár úr! Nézze meg a hálóteremben az ágya feletti polcon.
– Ott biztos nincs.
– Kérem, tegyék, amit mondok – szólt siránkozva és türelmetlenül. – Azután bezárhat, ha nincs meg az oldalfegyver.
A káplár ment. Ketten maradtunk csak: a médium és én.
– Hülye vagy?! – förmedtem rá dühösen. – Nem elég, hogy Potrien üldöz, most egy káplárt is ránk szabadítasz?
– Miért, én csak jót akarok – álmélkodott Tuskó.
– De ha nem lesz meg az oldalfegyver?
– Én ilyesmit nem veszítek el – mondta nyugodtan, és előszedte bő nadrágja mélyéből az altiszti oldalfegyvert. – Itt a székről loptam, miután átkutattak a felvételnél, és a széket ledöntöttem.
Nagy nyugalommal egy szíjcsomó alá helyezte az oldalfegyvert a szoba sarkában.
– Miért küldted Senki Alfonzot a háztetőre?
– Hogy dolgozzon egy kicsit, ha már annyira szívén viseli a munkát, hogy szemrehányást tesz, amiért én nem dolgoztam valaha sem.
Ilyen egy fráter!
De jött az altiszt. Azután az őrség néhány tagja lihegve, porosan. Végül Senki Alfonz tele pókhálóval. Mindenki dolgozott. Természetesen eredmény nélkül.
– Most aztán vége! – kiáltotta dühösen az altiszt. – Ezért…
– Csend! – recsegett fel Tuskó Hopkins borízű hangja. – Most jön az az izé… állapot…
Lehunyta a szemét, és lihegett, mert a hirtelen felhajtott vörösbortól kissé berúgott.
– Van itt valahol egy csomó ócska szíj?
– Van. De ott nem jártam, és most már…
– Csend! – intette le függelemsértően az altisztet. – A szíjak alatt érzek valamit…
Odament, tapogatta… Félredobta a sok kimustrált bőrholmit…
A káplár nagyot ordított:
– Az oldalfegyver!
Minden szem a médiumon. Általában csodálkozó pillantások. De volt köztük néhány gyanakvó is. Például a kápláré…
– Hm… Szóval maga egy varázsló… Mi?
– Igen… Én ezt trapézon és lovon is tudom.
– És napra kötve, víz nélkül?! Mi?!!
Hopkins lesütötte a szemét.
A káplár azonban nagy lidércnyomástól szabadult meg, és olyan boldog volt, hogy nem tudott haragudni.
– Itt a levele, maga… szellemidéző! Miért küldött két embert a kantin mögé? Mi?!
– Hát kérem… ott esetleg az izé…
– Pusztuljanak – kiáltott a káplár, de ezután megenyhülten nyúlt az oldalfegyveréhez. – Különben, rendben van. A fő, hogy megkerült… Most csak azt mondja még meg, hogy minek kellett a vörösbor?
– Mert iszákos vagyok – felelte Hopkins, és gyorsan távoztunk.
4.
Hogyan lett Tuskó Hopkins Herman Thorze és amerikai állampolgár?
Kész őrület!
Hopkins egy világraszóló bűnügyben jelentős szerephez jutott, és különösképpen nem mint tettes, hanem mint nyomravezető. Az ügy kezdetén mégis úgy adódott, hogy Hopkinst és egy lefokozott kapitányt a gyarmat minden rendőre kereste. Szinte lehetetlennek látszott, hogy elhagyják Oránt az áthatolhatatlan rendőrgyűrűn keresztül. Ekkor lettek Hopkins és a kapitány “tiszteletbeli legionáriusok”. Két újonc szolgálati jegyeit felhasználva bejutottak a Fort St. Therese kapuján a katonák közé. Anélkül, hogy katonák volnának, uniformist vettek fel, és hol itt, hol ott lótottak-futottak ide-oda az óriási erődben. De a rendőrség nem kutatott utánuk Fort St. Therese-ben. Senki Alfonz meg én akkor már több hete katonák voltunk, és amikor egy teljes zászlóalj Szenegáliába indult, Hopkins is velünk tartott. Katonai ruhában, de anélkül, hogy valaha felvették volna a gyarmati hadseregbe. Egyik századtól a másikig settenkedett. Hol utász volt, hol szakács (ez a szereplése még ma is rémregényszerű élményekkel függ össze mindazok számára, akik a főztjéből ettek), volt vöröskeresztes, és vezetett tankot.
Anélkül, hogy a katonasághoz csak a legcsekélyebb köze lett volna. Csak a rendőrséghez volt köze. Mint üldözöttnek. De ezután elmúlt a vész, és az eset sikere valamennyiünket gazdaggá tett. A váratlan megvagyonosodás azonban nem ment fel senkit a katonai szolgálat alól. Tehát indulnunk kellett az ezreddel együtt Mansonba, új állomáshelyünkre. Tuskó Hopkins ekkor a meknesi I. század hetvenegyes közlegényének egyenruhájában csalta a világot. Ez a hetvenegyes ruha volt Herman Thorze uniformisa, amint ez a névsorból kitűnt. De az igazi Thorze (itt kezdődik Hopkins kálváriája) szabadult rab volt. Colomb-Bécharból vezényelték a századhoz, tehát itt senki sem ismerte. Őrök hozták.
Thorze bizonyára megszökött vagy meghalt útközben, és a munkaruhája volt rajta. Az egyik poggyászszekérről Tuskó Hopkins véletlenül az ő hetvenegyes uniformisát lopta el. De az ügy befejeződött, Hopkinsnak nem kellett a rendőrségtől tartania, abba akarta hagyni a “tiszteletbeli katona” életét. Nevetve mondta Potriennek, hogy ő csak a hetvenegyes ruhájában jár, de nem katona. Potrien is nevetett, és azt mondta:
– Hiába tetteti bolondnak magát. Vasra veretem, ha ezt kezdi.
– Én normális vagyok! – tajtékzott Hopkins.
– Azt nem mondtam, de nem is bolond. Esetleg hülye, mert különben más mesével próbálkozna.
– Sohasem voltam katona! A hetvenegyes ruhát a szekérről loptam.
Az őrmester kinevette.
– Ilyen ostobaságokkal még nem próbálkozott senki! Azt hiszi, nem emlékszem erre a buldogképére? Fiúk! Hányan ismeritek ezt az alakot?
A legénység közül sokan ismerték, de jóakaratból nem jelentkeztek. Viszont az altisztek inkább az őrmesterhez húztak. Többen is felismerték. Ha kiderül, hogy ő volt az a bizonyos szakács is: esetleg meglincselik.
– Emlékszünk magára! Mit komédiázik?!
– De akkor más uniformisban voltam!
– Arra nem emlékszünk…
– Vezessenek a kormánybiztos elé! – követelte Tuskó.
– És akkor őexcellenciája azt mondja majd: “Kedves Potrien, ha én intézném a közlegények folyó ügyeit, akkor a köztársaság miért tart annyi altisztet?”
– Követelem! – toporzékolt Hopkins.
– Az más. Kezdte volna mindjárt itt. Akkor kössétek egy szekér oldalához, hogy jöjjön szépen, akarva, nem akarva. Itt hiába tetteti bolondnak magát. En avant!…
A légióban így intézik el a bonyolult ügyeket. Tuskó Hopkins Thorze lett. És amikor azt mondta, nem az, akkor részint bezárták, részint megverték, úgyhogy erről idővel leszokott.
Mi ugyan mellette voltunk, de az elmondottakból képzelheti az olvasó, hogy tanúskodásunk milyen jelentőséggel bírhatott az őrmesternél. Különben sem lehet egy embert egyszerűen elengedni a katonaságtól. Hopkins tehát írt egy kérvényt. Kérvénye nyomán bizonyos eljárás mégis indult az ügyben, mert az akta olyan, hogy intézni kell.
A kérvény először visszaérkezett Mansonba, a századhoz, hogy az aláíró csakugyan teljesít-e ott szolgálatot. (Ekkor kapott Tuskó Hopkins tizenkét nap pelottot, és négy hétig nem mehetett a kantinba.) Azután visszakerült Oranba, a zászlóaljirodába, és ott az akta kissé kifújta magát. Néhány hetet pihent, majd elküldték az amerikai követségre, hogy Herman Thorze állampolgársága hogy áll. New Yorkból öt hét alatt felszerelve visszaküldték a kérvényt. Thorze New York államban született, Virgald helységben, atyja neve Anton Thorze, anyja Evelyne Berg (holland származású). Az akta innen a párizsi hadügybe került.
Itt ismét kifújta magát.
Közben Tuskó Hopkins két ütközetben vett részt és kitüntetést kapott volna (ami pénzjutalommal jár), de előbb tisztázni kell okiratokkal, hogy katona-e.
Ütközet előtt ilyesmit nem kérnek.
És a kormánybiztos? Aki Tuskó Hopkinst kegyeibe fogadta? Neki külön írt egy szomorú levelet.
De Surenne márkiban nem csalódott. Megtette, ami tőle telt.
Katonát ő sem szabadíthat, de azonnal írt a zászlóalj-parancsnokságnak, hogy ezt az ügyet vizsgálják ki soron kívül.
A zászlóaljiroda átírt Mansonba, hogy megtudja: állítólagos Thorze nevű hetvenegyes közlegény ügyében mi történt eddig. (Ekkor Hopkins négy hét pelottot kapott kétnaponként fél adag vízelvonással, és több héten keresztül előőrsben feküdt a Szaharában.) A század közölte hogy Thorze nevű legionárius ügyében a meknesi század eljárt.
Ezután elküldték az aktát a párizsi hadügybe a kormánybiztos pártfogó utasításával. Itt egy altiszt úgynevezett gemkapoccsal a meglevő okmányokhoz erősítette.
Ez mindenesetre haladást jelentett az eddigi álláspontokhoz képest. Azután az akta utolsót sóhajtott, és elpihent a levéltárban. Ekkor jött Senki Alfonznak egy zseniális ötlete.
A Török Szultán!
A Török Szultán csúfnevű közhírhedt barátunk is megkapta részét a vállalkozásból. Ez a pimasz milliomos semmit sem csinál, csak Oránban lopja a napot. Írtunk neki, hogy azonnal nézzen utána pénzzel, okossággal Tuskó Hopkins ügyének.
A Török Szultán nyomban felelt. Kissé különös írása volt:
“Ketves Fijjugg?
Tsagg kétt. Holnappja, hoty idd vagok. Orranband. A sog bénccel. De mmár ki. Lyoszanottam. Merdd. Elleintte kiccsit iddam. Musszáj folt. Neggem. Ma nem dechettek sem. Mit. Vas sárnap De holnap. 7-főn kezdem kutattni. Aszt. Gh!!!t. Mosd már. Uttána nészeg. Hodj mit lehhedd avval a Hopp kincsel tenni. Ámpár. Mi vollna. Ha! Lezolgállnná assz. Idejjét? Ráf ér
Kiválló Tisztellleddel:
Marradddam.”
Így álltak az ügyek, amikor Tuskó Hopkins ezen a napon egy különös szellemidézés után kézhez vette azt a bizonyos levelet.
5.
A levélben a következő állt:
“Igen tisztelt Mr. Thorze!
Egy különös, talán véletlen azonosság, amely az Ön nevét összefüggésbe hozza szerencsétlen fivérem tragédiájával, elegendő oknak tűnt fel előttem, hogy ismeretlenül felkeressem soraimmal. Fivérem, Francis Barré mint legionárius a Manson erődből adott utoljára életjelt. Miközben utána kutattam, megismerkedtem egy úrral a katonai irattárban. Különös véletlen ez, de lehet, hogy a Gondviselés útja; szegény fivérem, Francis Barré legionárius két barátjával egyszerre jelentkezett a légióba hét évvel ezelőtt, és az egyiket Thorze-nak hívták (a másik egy bizonyos Pittman nevű volt). Boulanger úrral történt véletlen találkozásom adta az ötletet, hogy írjak Önnek. Azonos ön azzal a Mr. Thorze-zal, aki Francis barátja volt? Ha igen, úgy kérem, írja meg, mit tud fivéremről, aki három évig raboskodott szökése miatt Colomb-Bécharban, több mint egy évig Manson erődből írt, és azóta nyoma veszett. Az erődben csak maradt valami nyoma annak, hogy mi lett vele? Kérem, tegye meg, ami módjában áll és én szívből meghálálom. Együtt talán többre megyünk mindkettőnk ügyében, mintha külön-külön járunk el.
Kérem, segítsen nekem, ha módjában van. Ismeretlenül is szívből üdvözli:
Yvonne Barré”
Kissé hallgattunk. A levél valahogy hatással volt ránk. Szerencsére Levin éppen napi tizenöt perces sétáját végezte az udvaron, és így nyugodtan beszélgethettünk.
– Ez a nő fontos lehet az ügyedben – mondtam igen helyesen.
– De ki ez a Boulanger úr? – töprengett Hopkins.
– A Török Szultán neve – mondta Senki Alfonz.
– Ne mondd!
Ez engem is meglepett. Mik derülnek ki húszéves barátság után!
– Nem tudtam, hogy neve is van – csodálkozott Tuskó.
– Nagy szerencse Hopkinsra nézve – magyarázta Senki Alfonz. – Mert ha megtaláljuk Francis Barrét, akkor esetleg könnyen tisztázhatjuk, hogy Thorze nem azonos Tuskóval.
– Ne bolygassuk – mondta szomorúan Hopkins -, mert megint bezárnak.
– Mégis bolygatjuk! Egy hölgy kérését nem áll módunkban megtagadni. Katonák vagyunk!
– És – tettem hozzá – úriemberek.
– Ebben nem vagyok biztos – dünnyögte Tuskó. Közben már ott állt az ajtóban rabtársunk, akit behoztak a sétájáról.
– Szerintem – szólt azonnal Levin – az az igazi úriember, aki nem rakja a burgonyát arra a tányérra, amelyből a húst eszi, csak azért, hogy a sült leve összekeveredjen a körettel.
– Ezt nem tudom – felelte Hopkins. – Ritkán fordult eddig elő, hogy tányérból ettem volna.
– Most az a kérdés – vetette közbe Senki Alfonz -, hogy hová tűnt el innen Francis Barré.
– Igoriban van – mondta Levin.
– Mit beszél?! Maga ismerte Francis Barrét?
– A legjobb barátom. Nem volt még egy ember a századnál, akinek sejtelme lett volna arról, hogy milyen egy paradicsomos omlett Tourbigo módra készítve. Ő evett már ilyent, és ez örök barátsággal kötött egymáshoz bennünket.
– És hol van most Barré? – kérdeztük hárman is izgatottan.
– Igoriban. Az új Kongó-vasút gócpontja lesz ez a hely. Odaküldték büntetésből, mert teljesen elgyengült, letört. Megkapta a “csendes caffardot”, ami abban különbözik a dühös őrülettől, hogy az ember tétlenül rohan a halálba.
– Az micsoda?
– Végy egy istenverte távoli garnizont – kezdte, mint valami ételreceptet. – Ha beleteszel egy puha jellemű embert, és a Szahara lassú tűzénél megsütöd, az illető bármikor feltrancsírozható, mert nem engedelmeskedik az altisztnek. Íme, az eset, Levin módra tálalva.
– Most tálalja úgy, hogy megértsük – szólt Tuskó -, különben adok magának valamit visszakézzel, hirtelen módra à la Hopkins, hogy megrezdül a feje, mintha gránátnyomás érte volna.
– Francis Barréval – folytatta hidegvérűen – együtt voltam Colomb-Béchartól kezdve. Három évvel ezelőtt került oda, szökés miatt Rakhmár oázisból. Gyenge, szomorú ember volt. Már több éve raboskodott, amikor odakerültem. Mogadorból szöktem akkoriban, hogy néhány szép folyami rákot egyem. Worchester-szószt szoktam rátenni.
– Ez nem fontos!
– Ön nem ért hozzá, ha ezt mondja! Folyami rák Worchester-szósz nélkül ízetlen.
– Folytassa.
– Szóval, együtt raboskodtunk. De egy lázadás alkalmával segítettünk az államhű őröknek, és kegyelem folytán idekerültünk. Ez a Barré akkor már kissé lelkibeteg volt. Egy nap elfelejtette a szíját tisztítani, máskor lekéste a szemlét, végül elveszítette a puskáját. Éjszaka volt, letette pihenés közben, otthagyta… Haditörvényszék… És végül két év traveaux forcés Igoriban. A legutóbbi csoporttal ment, nincs egy éve. Barréval mindig összekerülünk. Úriember. Nem eszi az articsókát vajas morzsával, ami a felcseperedett kispolgárok legcsúfabb szokása.
– És azóta nem hallott Francis Barréról?
– Nem.
– Nem is írt magának?
– Dehogynem.
– Mit írt?
– Mit tudom én?
– Hát csak elolvasta?
– Ki mondta, hogy tudok olvasni? – kérdezte csodálkozva.
– És nem olvastatta fel? Nem érdekelte, hogy mi van a barátjával?
– Hol az a levél? – kérdezte Senki.
– A katonai raktárban. Mielőtt idejöttem összeállították a menetkész-csomagomat. Öt kilót vihet az ember a büntetőtáborba, a többi szabadulásig itt marad.
– És a levél?
– A raktárba került a ládámmal. Mindössze egy félkilós ürükonzervet viszek, egy üveg szilvaízt, mustárt, szárított halat…
– Elég!
– Nagyjából. De azért vettem a kantinostól két doboz leveskockát is.
– Azt a levelet meg fogjuk szerezni! – mondtam. – A raktárba csak bejutunk valahogy, és akkor megkeressük Levin holmiját.
– Ott van a zsákban a nyomtatott receptkönyvem. Itt hagyom, mert nem tudok olvasni. Maguknak adom, hasznát vehetik. Az egyetlen jó szakácskönyv a kontinensen.
– Süsse meg a szakácskönyvét – mondtam dühösen.
Azután végigheveredtünk a piszkos, csupasz, hűvös kövön (mert a cellule-ben sem pad, sem takaró nem jár), és jóízűen aludtunk néhány ezer vidám százlábú társaságában.
6.
Befejezett tény volt, hogy betörünk a raktárba. Nehezen telt le a két hét. Levinnel együtt! Kissé kényelmetlen és unalmas volt a börtönélet. Különösen a hideg éjszakák miatt. Nem mondom: büntetésünk leteltével játszva megsütöttünk volna egy teljes kardhalat (vágott burgonyával á la Broudier), vagy bármelyikünk elkészít kívánatra egy marinírozott tojást húslével, sőt ha nem megyünk el az életveszélyes fenyegetéseknek már-már kiviteli stádiumáig, elsajátítjuk a felfújt tüdővagdalék nevű étel készítési módját is, de mindez alig enyhített valamit a cella sivárságán.
A két hét leteltével nyomban hozzáfogtunk a betörés előkészületeihez. A teveistálló mélyén néhány altiszti kard hevert egy kötegben. Vastagon belepte őket a rozsda. Ezek közül az egyiket Hopkins gondjaiba vette. Nagy nehezen kihúztuk berozsdásodott tokjából, közben Senki Alfonz egy rejtélyes megjegyzést tett:
– Még szükséged lesz egy ilyen kardra.
– Miért?
– Meglátod…
– Nem magyaráznád meg jobban?
– Nem.
A kardot eltörtük, és egy fenő segítsége révén elsőrangú feszítővas lett. Fogót és reszelőt Hopkins a kantinban szerzett. Nem tudom, hogyan.
A kantinos sem.
– Most bejutni a raktárba, külön mutatvány. Egy kérdés van, hogy honnan szerzünk alibit.
– Hm… Ez nehéz…
Ha rájönnek a betörésre, mindenkinek igazolnia kell az alibit.
– Legyetek egy óra múlva a kantinban – mondta Senki. – Én addig körülnézek, hogy lehetne alibit találni.
– Rendben van.
Egy óra múlva Senki Alfonz vidáman jött az asztalunkhoz.
– Van alibi – mondta olyan hangon, mintha a zsebében hozná.
Ez úgy történt, hogy este kimenőt kaptunk, mert tizenkét órás szolgálat kezdődött éjjel háromkor. A negyedik szolgálatos egy Wurm nevű asztalos volt. Kissé hebegős és részeges közlegény, aki negyedik évét szolgálta a légiónál.
– Szelimhez megyünk – mondta Senki Alfonz -, gyere velünk. Mi fizetjük.
Wurm boldog volt. Pedig előzőleg már jócskán ivott a kantinban is.
Az agg Szelim kávéfőző volt, de italt is árult a putrijában, Manson hegyi falu legvégén. A sátor formájú agyagkunyhót szívesen keresték fel a legionáriusok. Egy vörös és sokszögű üvegben mécses lógott a tetőről, a földön néhány gyékény és párna; ennyiből áll a berendezés. Ezenfelül egy kerek falióra is díszítette a helyiséget. Európában csak konyhában látni ilyent.
A falióra volt az alibi.
Ide invitáltuk be a félig már amúgy is kótyagos Wurmot. Amikor megérkeztünk, éppen bóbiskolt az ősz szakállú Szelim. Naphosszat szunyókált, mert elmúlt kilencven éves. Először a kávéfőzőjéhez nyúlt. Durván rászóltam:
– Nem kell a pocsék kávéd! Igazi arab italt adj ide! Pálmabort!
– És jól vigyázz, hogy éjjel háromkor szolgálatban legyünk – figyelmeztette Senki Alfonz.
– Uram! Éber leszek, és ez a gépezet, házam büszkesége, minden negyedórában elmondja Allah akaratából, hogy mennyi idő múlt el.
Szelim házának büszkesége ekkor kilencet jelzett.
– Egészségetekre, fiúk! – kiáltottam. – Az első poharat fenékig!
Kiittuk.
– A zászlóra!
Ezt is fenékig kellett kiüríteni. Ez általában minden pohárnál így adódott, hogy nem hagyhatunk a pohárban, ha igaz emberek vagyunk. No, és mi azok voltunk!
A kantin vörösborára gyors tempóban lehajtott pálmabor hatása rendkívüli volt. Ezenfelül Wurm poharába némi rum is került valahogy, amíg félrefordult, és ez a keverék villámcsapásszerűen hat.
Wurm fél tízkor hanyatt feküdt, horkolt és hörgött.
Szelim bóbiskolt. A kilencvenéves emberek mélyen bóbiskolnak.
Senki Alfonz lábujjhegyen az órához ment. Most készült az alibi.
Az óra mutatóját háromnegyed háromra toltuk előre.
Fél tíztől.
Egy perc múlva működni kezdett az ütőszerkezet.
Ekkor már a földön feküdtünk mi hárman is, és horkoltunk.
– Uraim! – rikácsolta a felriadt Szelim – siessetek! Jó tíz perc az út… Három óra lesz azonnal…! Szolgálat!
Felugráltunk, mintha most ébrednénk.
– Hej, Wurm!
Nehéz volt életet verni belé. De verni tudunk. És fontos volt az alibi miatt, hogy kijózanodjon néhány másodpercre.
– Hej, Wurm! – kiáltottam, és kissé fejbe ütöttem.
– Hej – kiáltotta Hopkins, és biztatóan a vállát veregette. (Wurm másnap egy hétre a gyengélkedőbe került, mert a lapockáján, nem tudja, mitől, egy porc levált.)
Senki Alfonz leöntötte egy vödör vízzel.
Ettől feléledt kissé.
– No… – mondta csodálkozva, és kinyitotta a szemét.
– Siess! Három óra lesz mindjárt!
Nem segítettünk rendbe hozni a felszerelését. A legionárius remek kiképzése nála is bevált. Másodpercek alatt menetkész volt, mámoros állapota dacára. Közben többször az órára nézett.
– Jó lesz futólépésben… menni… – motyogta.
– Miért nem… előbb… ébresztett… ez az… ördög…
Szelim, akit ördögnek nevezett, már átvette a pénzt, és ismét bóbiskolt.
– Futólépés!
Nekivágtunk.
Senki Alfonz, aki utoljára maradt, az alvó Szelim mögött gyorsan helyretolta a kismutatót, az időnek megfelelő helyre.
Ismét háromnegyed tíz volt. Az öreg most már bóbiskolni fog reggelig. Mi rohantunk.
– Ki… kissé… elaludtunk… – lihegte Wurm, és megbotlott valamiben.
Az én lábam volt ez a valami. Nagyot esett és káromkodott. Szétgurult mindene. Keservesen nyögött a földön.
– A mindenségit! Szedjétek össze a holmiját, és hozzátok rendbe…! Három óra! – kiáltotta Senki Alfonz.
Amíg látszólag a fegyverét és sapkáját keresgéltük a sötétben, Wurm lassan elaludt az út mentén.
Erre vártunk. Letakartuk egy köpennyel. Szépen, ütemesen hortyogott.
Tízre járt. Most aztán előre! Egy kiugró szikláról az erőd falán át a törzsépület tetejére értünk. Errefelé szokott kiszökni a legénység. Újabb öt perc múlva az épület mögött lemásztunk a mosókonyhába, és a szellőzőablakon át újra feljöttünk. A gazdasági hivatal folyosóján voltunk.
A raktárkaput csendesen feltörni három ilyen embernek, mint mi, semmiség. Pillanatok alatt nyitva állt. Senki Alfonz finom fehér keze boszorkánygyorsasággal tapogatta ki a zárat rögzítő, fontos csavarokat.
Én a három acélpántot szereltem le ezalatt zajtalanul, azután az egyik hatalmas szárnyat egyszerűen kiemeltem a tengelyéből. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy nem sok író ért az ilyesmihez úgy, mint én, de ezt az esetet az ajtóval talán Shakespeare sem csinálja így utánam. Legalábbis nem ilyen zajtalanul.
– Előre… – suttogta Senki, és már felcsillant kezében a tolvajlámpa. A raktár fala mentén régig polcok és rekeszek. Középen irományokkal telt asztalon egy naplószerű könyv: ábécé sorrendben minden rekesz tartalmának a tulajdonosa.
Francis Barré… 242/193… VII.
Durva fehér szám minden polc felett. Hol a 242-es? Egy perc… és Barré csomagja a kezünkben van.
242.
Colonia: Igori
traveaux forcés
gyal. I. sz. 45. peloton
Francis Barré 108. sz.
A papírt Senki leszakította, és a zsákot átnyújtotta Hopkinsnak.
– Vidd… – súgta. – Előre. Wurm mellett találkozunk.
Hopkins ment. Most következett Levin csomagja, ebben volt a levél, amit rabtársunk Francis Barrétól kapott, és olvasatlanul eltett. Simán megtaláltuk ezt a rekeszt is.
– Itt van… – mondta Senki. – Siess Hopkins után. – És leszakította a másik cédulát is.
– És te?
– Én az üres rekeszekbe más zsákot teszek ezzel a két cédulával. Hogy ne tudják, milyen poggyász tűnt el. Majd Dimitrov és Rivelles zsákját teszem a két üres rekeszbe. Azután végignézek mindent, hogy nem hagytunk-e valami nyomot. Siess!
Mentem. Nem szívesen, de Senki Alfonznak nehéz ellentmondani.
Visszatértem Wurmhoz… Simán ment minden. Tuskó már az alvó mellett guggolt, és pont tizenegykor ott volt Senki is.
Ezen az éjszakán, azt hiszem felállítottuk a nehézsúlyú betörés világrekordját. Egy óra alatt behatoltunk a gazdasági hivatalba, feltörtük a raktárt, és visszatértünk “bázisunkhoz”. Wurm úgy hortyogott, hogy óvatosságból a szájára tettünk egy hátizsákot.
Először Francis Barré poggyászát kutattuk át. Olyan holmikkal volt tele, amiket nem vihet a büntetőtáborba. Elsősorban könyvek.
Magam is sokat olvastam, többek közt Gil Blast, Genovevát és, mint már említettem, Roccambole szerelmeit, de a fenti tudományos műveken kívül számos alkalommal elolvastam Lohengrin, a hattyúlovag történetét is, ami mai műveltségem alapját képezi. Ez a Francis Barré éppúgy szerethette az irodalmat, mint én. Sok versírót olvasott. Valami Dante(?), Puskin nevű meg Browning. Ez az utóbbi nemcsak író, hanem revolvergyártással is foglalkozik.
Más semmi. Illetve egy leány képe. Múlt évi dátummal.
“Yvonne!” – ez áll rajta tollal. A húga ez, aki írt Tuskónak. Yvonne Barré.
Csodaszép hölgy volt. Okos, úri, finom, kissé szomorú, nagyon kedves arcú. Senki Alfonz különösen sokáig nézte a képet.
– Milyen szép – suttogta csodálkozva.
– Emlékeztet egy filmművésznőre – mondtam -, aki annyira belém szeretett, hogy valósággal őrült volt.
– Épeszű nem lehetett, az biztos – dünnyögte Tuskó Hopkins, akinek műveletlenségét mi sem mutatta világosabban, mint éppen ez az otromba megjegyzése.
Senki Alfonz zsebre tette a fényképet, amihez nem volt joga, és hozzáláttunk Levin csomagjához…
Ez már érdekesebb volt.
Elsősorban kétszáz különböző étlap került elő, aranyozott bőrkötésben. Bizonyos ételek aláhúzva ceruzával, némelyik mellett felkiáltójel! Azután néhány díszes festéssel ellátott tortalap, egy csomag fogpiszkáló és sok kanál, kés, villa, különféle éttermek jelzésével. Majd rejtélyes módon egy halcsontból készült, régimódi női fűző került elő Levin zsákjából, és ez volt ráírva vastag betűkkel, mintha ecsettel mázolták volna fel:
par
Maitre Levin
SOUVENIR
E bájos hölgy, a fűző terjedelme után ítélve, több mint kétszáz font lehetett.
– Ide nézz! – kiáltotta Senki Alfonz.
Egy színes, puha fedelű könyvet húzott elő a zsákból. Színes betűkkel ez állt rajta:
A NAGY
LEVINNEK
hálás
TANÍTVÁNYAI
KÉTSZÁZ ÉTEL ÁBRÁND
Kétszáz különböző étel készítési módját tartalmazta a könyv, “Levin módra”. Belső fedőlapján egy fénykép, amely a mestert és tanítványait ábrázolja. Tizenhat évvel ezelőtt készült a kép, ez kiderült a nyomtatott évszámból. A mester húsz tanítványa körében egy széken ült a csoport közepén. Valamennyien fehér szakácskötényben, fehér bóbita és… Mi az ördög? Mintha hálóruha volna! A térdig érő, mellet fedő kötény alatt csíkos nadrágszár, könnyű, csíkos kabát. Pizsamában főznek?
A legnagyobb meglepetés mégiscsak a tizenhat évvel ezelőtti Levin. A nagy Levin, aki ma gondozatlan, toprongyos, borostás, elhanyagolt, mint valami útszéli csavargó. És itt van a tizenhat évvel ezelőtti Levin! Bizonyára fénykorában!
Micsoda meglepetés!
Pontosan olyan gondozatlan és toprongyos volt fénykorában, mintha csak tegnap készült volna róla a fotográfia!
– Ki lehetett ez a Levin? – tűnődött Senki Alfonz, és hosszasan nézte a képet a lámpa fényénél.
– Valami szakács – vélte Tuskó.
– És kik a tanítványai?
– Kukták – feleltem találóan.
– Inkább útonállóknak nézném őket.
Csakugyan eléggé vegyes társaságnak látszott Levin mester tanítványainak koszorúja.
– Itt van!
Egy piszkos boríték került elő a hátizsák mélyéből. Francis Barré levele. Amit Levin olvasatlanul őrzött holmija között.
Nem is tudom, miért lettünk annyira izgatottak. Mi közünk Barréhez? Alfonz felbontotta a levelet, és a válla felett mindketten olvastuk:
“Levin!
Ezt a levelet egy bennszülött leány csempészi a postához. Csak néhány sort írhatok, sajnos, kevés a lényeghez, és én beteg vagyok. Nagyon. Mint foglyot őriznek Igoriban, de nem a traveaux-ra ítéltek között. A világ legnagyobb gazsága történik itt… Istenem, hogy írjak meg mindent… mindent…? Nem csatlakoztam hozzájuk, ezért fogva tartanak… A lényeget magam sem tudom… Mesebeli összegekkel megvesztegetnek mindenkit, aki rájön. Én csak Pittmannak köszönhetem az életemet… Pittman nem halt meg… Szökött legionárius! Nagy lázam van… Húgomnak juttassa el ezt a levelet, ő majd megmozgatja a katonai hatóságokat… Feljelentést nem szabad tenni. De nekünk sok magas összeköttetésünk van… Az én apám igen magas rangú tiszt. Azonnal intézkedjék… Franciaországról van szó. Sajnos, nagyon beteg vagyok, és zavaros előttem minden… Könyörgök, sürgősen tegye meg, ami módjában van Franciaországért és az ön
Francis Barré bajtársáért.”
– Igazán lázas lehetett – mondta Hopkins.
Senki Alfonz nem szólt semmit. Cigarettára gyújtott, aztán betette a levelet a szakácskönyvbe.
– Mit szólsz az esethez? – kérdeztem, mert idegesített ez a bamba hallgatás.
– A leány nagyon szép – felelte.
– Ez igaz – hagytam rá.
– Hülyék vagytok? – kiáltotta Hopkins dühbe gurultan. – Azért csináltuk ezt az őrültséget, hogy egy szép nőről meséljetek?
Ilyen alak volt. Itt a légióban a legócskább ember is felsóhajt olykor, vagy dúdol egy régi nótát, és minden katona szeme különösen szomorú lesz, ha nőkről van szó. De ez a Hopkins csak a szórakozásnak él. Ezt nem érdekli más, mint a lopás és a verekedés.
– A levelet természetesen lemásoljuk, és elküldjük a lánynak – mondta Senki. – Azután érdekes lenne tudni, hogy mi van ott Igoriban… Nem?
És újra előveszi a női képet. Az bizonyos, hogy szép.
– Ostobaság – mondta Hopkins. – Ha Igoriba induló transzportba jutnék, hát felkötném magamat.
Senki Alfonz nagy, csillogó fekete szemével a messzeségbe néz. Orrcimpái finoman megrezdülnek. Olyan most, mint egy álmodozó tigris. Jóképű férfi. Szabályos, érdekes arcáról annyi halálos hidegség, idegenszerű nyugalom áradt, hogy az ember akkor félt tőle a legjobban, ha mosolygott.
– Nem is transzporttal akarok Igoriba menni, hanem megszöknék.
Tuskó Hopkins felállt, leporolta magát, és odaszólt nekem:
– Ez hülye lett… Gyerünk.
Ilyesmi igazán csak Senki Alfonznak juthat eszébe! Elszökni a légióból, ítélet nélkül, önszántából a legmesszebben fekvő, legrosszabb hírű büntetőkolóniába látogatni?!
– Akkor jobb, ha elfogatod magadat. Biztosabban eljutsz Igoriba, mint egyedül.
– Ez sem rossz – felelte szelíden, és cigarettára gyújtott.
– Na gyerünk – dühöngött Hopkins.
– Igazad van – hagytam rá bölcsen. – Mi nem veszünk részt ebben az őrültségben.
– Mondtam, hogy szükségem van rátok? – kérdezte ajkbiggyesztve.
Ez olyan szemtelenség volt, hogy nem is feleltünk.
Harmadik fejezet—>>>