A három testőr Afrikában

1.

Elmondtam az esetet barátaimnak. Senki Alfonz végigdől az ágyán, és szokása szerint nem szól semmit. Tuskó annál inkább.

– Ezt a Török Szultánt mégiscsak lilára verem egyszer!

– Most ártatlan – védtem gyanús barátunkat. – Neki fontos itt a látszat. És nem lehet vaj a fején, ha idekísérte Yvonne-t.

– Nem kísérte. Yvonne egyedül jött – mondta Senki Alfonz csendesen. – Yvonne Barré egyedül jött. Azt mondta nekem éjjel, hogy ne bízzunk a Török Szultánban, miatta őrzik Yvonne-t. Nyomban leleplezte a leányt, amint meglátta.

– Disznó!

Mi van itt, kérem? Hát miért rugdosott ez engem egy óráig a látszatért?

– Francis Barré fogságban van – folytatta Senki -, ha a lány bármiféle gyanús dolgot tesz, megölik a fivérét, és bizonyára őt is, ezt az éjjel mondta nekem Yvonne Barré, ezért került el minket.

– És hogy jött ide a leány?

– Szerzett egy futár-parancsot. Úgy látszik, egész jó katonai összeköttetései vannak. A futárt Igoriba küldték, hogy szerezzen értesülést Francis Barréról. Ezzel a félig hamis írással jött el. De váratlanul szemben állt a Török Szultánnal. Ez nyomban leleplezte. Most tehetetlen, mert a fivére életébe kerül, ha rajtaérik valamiféle próbálkozáson. Megígértem neki, hogy kijutok valami módon az erődből, és beszélek, ha lehet, Barréval. A leány nem mozdulhat, amióta a Török Szultán leleplezte.

– Ezt a Törököt megfojtom – mormolta Tuskó Hopkins, és elővett egy szivart. A kantinban ugyanis megtöltötte a látcsőtokot szivarral. – Egyszerűen megszökött a leánytól azzal a másolattal, amit Francis Barré leveléről küldtünk, és itt a zavarosban halászik.

– Beszélni fogok a Törökkel – mondta Senki. – Mégsem hiszem, hogy ilyen aljas. Gyanús, de nem aljas.

Váratlanul őrjárat érkezett, és a százados követte szokott kíséretével: a félszeművel és néhány mérnökkel.

– Ez az a három! – rikácsolta valaki, ránk mutatva.

A Török Szultán volt!

– Maguk kicsodák? – kérdezte a százados.

– Azért jöttek ide – ordította a Szultán -, hogy szaglásszanak. Itt a levél, amit ez az alak írt annak a leánynak! – És felmutatta Senki Alfonz levelét.

– Többé nem fogjátok összekeverni a lapjaimat! A pokolba mennek! Ezt a csirkefogót – mutatott rám – kivallattam tegnap. Ezek azért jöttek, hogy Francis Barré után szaglásszanak!

Senki Alfonz mereven nézte a Törököt.

– Kik ezek? – kérdezte a százados, miután elolvasta a levelet, és nagyon elkomolyodott.

– Ez itt – mutatott rám a Török – egy ostoba, de ravasz skót. Hülyeségeket firkál, és hiú bolond.

Micsoda hazugság! Én és hiú!

– Ez meg itt Tuskó, a világ legnagyobb tolvaja.

– De hogy tudok pofozni! – mondta hévvel Hopkins, mint aki ezt mentségére hozza fel, és bal kézzel adott egyet a Török Szultánnak… De egy olyant… Még évek múlva is elfog a lelkesedés, ha erre a pofonra gondolok.

A Török Szultán ledöntött két mérnököt, felborította az asztalt, és a feje tetejével kiszakította az ajtót, úgy esett a földre.

Nyolcan ragadták meg Hopkinst, és ő kapott vagy húsz pofont. Na de mi volt ez ahhoz az egyhez képest?!

– Megállj – kiáltotta a százados. – Majd erről leszoktatlak.

– Ezek veszélyesebbek ötven rendőrnél! – kiáltotta a Török Szultán.

– Akkor a vasúthoz velük. Dolgozni fognak!

– Nem lenne jobb elintézni őket? – kérdezte a félszemű…

– Nem – mondta keményen a százados. – Igoriban nincs halálos ítélet, már sokszor mondtam.

Felénk fordult.

– Önök is vegyék tudomásul: Igoriban nem ölnek meg senkit. Ez bizonyos esetekben nagyobb kegyetlenség, mint a gyilkolás. Rövidesen tapasztalják. Én minden legionárius számára mennyországot létesítettem itt. Aki ezt megzavarja, az éljen úgy, mint ahogyan abban az Igoriban élt volna, ahová eredetileg küldték. De kivégzés nincs. Legfeljebb ilyen esetekben, mint az önöké, siettetjük a természetes elmúlást.

Valóságos programbeszédet tartott.

– Megszökni nem lehet innen – mondta rosszindulatún a félszemű, aki, úgy látszik, a leggonoszabb ember volt itt. – Észak felé, nyugatra és keletre a dzsungel, dél felé ott a Kongó, ahol vigyáznak magukra a krokodilusok…

– És vigyázok én! – mondta a Török Szultán.

– Te még csúnyább vagy, mint a krokodilok – jegyezte meg Hopkins, és leköpte gyanús barátunkat.

Erre ő kapott a Török Szultántól egy pofont, szintén az I.a minőségből, olyant, amilyenre évek múltán is csettint a nyelvével a magamfajta író, ha eszébe jut.

2.

Jó messze az erődtől, a Kongó menti sziklaoldalban folyt a vasútépítés. Az úri életű rabok természetesen itt csak az őrszolgálatban segítettek, korbáccsal és bottal.

Fehér ember alig dolgozott, csak akik notórius kötekedők voltak, loptak, szökni próbáltak, vagy (ez volt a hét főbűn) akik másra is kíváncsiak voltak, mint arra, hogy mi van vacsorára. Ahogy rólunk feltételezték a Török Szultán piszkos árulása folytán.

Ki dolgozott hát? Az egyik fegyveres kísérőnk, jóindulatú őrnek látszott, felelt erre a kérdésre:

– Bennszülöttek végzik a munkát. Valamelyik erdei törzs királya adta el népének színe-javát pálinkáért meg egyéb kellemes holmiért.

Népének színe-java után ítélve ez a király a világ legsilányabb alattvalói felett uralkodik.

Egy kövér szenegáli őrmester vett át bennünket. Az arca baromi kegyetlenséget fejezett ki.

– Csak gyertek – mondta vigyorogva. – Épp szükség van itt az európaiakra a kórházban. Az a nagyorrú már itt járt, és elmondta, hogy kémek vagytok! Hogy oda tegyelek benneteket a hullabarakkhoz.

Mentünk a kórház felé. Milyen aljas áruló ez a Török! Mert kétségtelen, hogy ő volt a “nagyorrú”, aki befeketített az őrmesternél. Az említett barakk valamivel távolabb állt. Éppoly csúf, piszkos deszkatákolmány, mint a többi. A közelében tűrhetetlen szag rontotta meg a levegőt. Egy halk, nyöszörgő, jajgató kórus zaja szüremlett ki a moszkitóháló nélküli ablakon.

– Ezeket az őrmester küldi – jelentette egy altisztnek a kísérőnk -, kórházszolgálatra osztották be őket.

– A mindenségit! Minek ide ápolónak a fehér ember? – mondta ez kedvetlen arccal. – Lejáratja a tekintélyünket! Van más büntetés is.

– A nagyorrú akarta. Kémek.

– És ha hóhérok…! Hát jó… én nem bánom!

Átvett bennünket, és követtük a kórházba.

Pokol!

Sérült, fekélyekkel borított, tífuszos maláriás bennszülöttek fekszenek gyékényen összezsúfolva. Millió légy szállong mindenfelé. Hulladék, féreg, elviselhetetlen szag, nyögés, jajgatás…

És fehér köpenyben…

A “Tanár úr”! Kvasztics!

Itt is zongorista és orvos volt egy személyben. A fejét vakarja, és tehetetlenül néz körül. Mellette egy alacsony, hófehér szakállas, nagy homlokú ember, drót szemüveggel. Zavaros tekintete nyugtalanul jár ide-oda.

– Higgye el, kolléga, ez itt az ulcus pepticum egy tipikus esete… Lehet, hogy megoperálom az illetőt – mondja éppen Kvaszticsnak.

– Kérem, ne tegye… – könyörgött az óriási sápadt Kvasztics, és puffadt, szeplős kezét összetette.

– Én vagyok a főorvos…! – kiáltja gőgösen, és ránk néz. – Önök betegek?

– Nem – feleli Senki.

– Mindegy – mondja jóságos, megnyugtató hangon -, majd azok lesznek, és én megoperálom önöket. Winter tanár vagyok.

Ez bolond! Kvaszticsra néztünk. Sóhajtva bólintott. Aztán odasúgja nekünk:

– Ma vagyok itt először. Borzalmas!

Winter tanár továbbment a vizitje során.

– Önnek mi baja?! – kérdezte az egyik jajgató néger beteget.

“Ön”-nek szólítja a bennszülöttet! Ki hallott ilyent!

– Semmi! – kiabálja rémülten a beteg. – Semmi baj! Simbu egészséges… Nem bántani!

A Simbu nevű szemén látszott, hogy magas láza van.

– Ki fogom húzni a fogait – mondja mosolyogva az ősz tanár. – Magának gennyes góca van valahol, és ez a fogától jön.

– Kérem, kolléga – mondja Kvasztics -, ez tiszta malária… Tapintsa meg a máját…

Winter tanár jóságos mosollyal csóválja a fejét:

– Ez egy peryostitis áttétele… Azonnali extraháció még megakadályozhatja a szepszist… – és már továbbmegy. Kvasztics álmos, vöröses, nagy szeme nyugtalan lesz. Azután ránk néz…

– Igen, ez ilyen kórház. Mit csináljak? – mondja, mintha felelne valakinek, pedig nem szóltunk.

– Jöjjenek velem…

Előrement, és mi követtük. A barakk elhagyott udvarára vezetett bennünket.

– Nem bírom soká! Ez a Winter őrült, és operál! Egy konyhaasztalon! Rossz műszerekkel…! Öli ezeket a szerencsétleneket… Istenem!…

Az ajtófélfának dőlt és megtörölte a homlokát.

– De hát… nem tudják, hogy őrült? – kérdezte Senki.

– Tudják. De itt valami mesevilágot rendeznek… Mindenki élhet a mániájának. És ez a Winter mániákusan operál… Hagyjuk… A Török üzent maguknak.

– Az a gazember! – kiáltottam. – Aki miatt itt vagyunk!

– Na és – csodálkozva nézett rám -, maga nem mondta a Töröknek, hogy szeretnének kijutni az erődből?

– De mondtam… hm.

– És azt is mondta, hogy beszélni akarnak Francis Barréval?

– Ezt mondtad a Töröknek? – kérdezte Senki Alfonz.

– Igen de…

– Hát kint vannak az erődből – mondja Kvasztics a szemközti deszkabódéra mutatva -, és ott fekszik betegen Francis Barré.

3.

Összenéztünk. Most mi van? Az ördög vigye ezt a Török Szultánt, hogy sose tudja az ember, hányadán áll vele.

– Vigyázzanak! Én is résen leszek. Ha jön valaki, kihívom magukat – mondta Kvasztics, és elsietett.

Benéztünk a kunyhó ablakán… Francis Barré ott feküdt az ágyon.

Megtaláltuk!

Amit vállaltunk, az sikerült! Lehet, hogy az életünkkel fizetünk érte, de sikerült. Lassan benyitjuk az ajtót… Ott állunk a betegszobában. Aránylag tiszta volt. Az, hogy ágy állt benne, és a beteg egyedül feküdt, Francis Barré kiváltságos helyzetét mutatta.

Szegény ember nagyon-nagyon sokat szenvedhetett. Az arca már apró volt, mintha a sírban fonnyadt volna ilyenné. Két pálcavékony karjából kiszögelltek a könyökök, és fekete üregek mélyén kis nedvesség csillogott: két szem. Senki Alfonz az ágyhoz lépett:

– Barré…!

Az apró, sárgás, nedves arc fáradtan mozdult, a beteg félhangosan felelt:

– Kik… Önök?

– Legionáriusok. A húga megkért bennünket, hogy keressük fel magát…

– Ha vár… egy kicsit… elviheti a halálhíremet – feleli fanyar, de szelíd gúnymosolyával a bölcs, megbékélt nagy szenvedőknek.

– Nem biztos, hogy kijutunk innen – mondja Senki Alfonz. – Ha mégis sikerülne, szeretném leleplezni ezt a gazságot, ami itt folyik…

– Ó… Ha megszabadul… az apám… Yvonne elvezeti az apámhoz… Annak mondja el… Ő hatalmas…

Úgy látszik, sejtelme sem volt arról, hogy a húga is itt van.

– Ki az apja?

– Én nem vagyok Barré, hanem… De ezt majd Yvonne…

– Ne beszéljen egyszerre sokat. Fárasztja…

– Nem fáraszt… már úgyis vége… kérdezzen, uram.

– Ki ez a százados? Tud valamit róla?

– Nem százados. Velem lépett a légióba. Rakhmárban szolgáltunk öt évvel ezelőtt. Pittmannak hívják… Skót… Együtt szöktünk… Ő, Thorze meg én Rakhmár oázisból… öt évvel ezelőtt.

– Ez a Thorze hol van most? – kérdezte mohón Hopkins.

– Nem tudom… Három irányba szöktünk, hogy egyikre ne jusson üldöző. Thorze-t elfogták… Engem is… A többit Pittmantól tudom… Mert elmondott itt nekem őszintén sok mindent, amikor azt akarta, hogy a cinkosa legyek…

– Hogy került ide századosnak ez a Pittman?

– Egy sejkkel szövetségre lépett… úgy, hogy tőrbe csalt legionáriusokat… Ez a sejk segítette a szökésben… Pittman elért egy oázisba. A sejk révén az arab lakosok mellette voltak… Az oázison éppen átutazott… a Kongó-vasúthoz kiküldött katonai szakértő… Fleurien főhadnagy… A körözés alapján… – kifulladt, de újra kezdte – el akarta fogni… Pittman szökni próbált… A főhadnagy rálőtt, megsebezte… De a sejk arab hívei kiszabadították Pittmant, és megölték a főhadnagyot… aki útban volt… Igoriba… Akkor készítették a terveket a vasúthoz. A főhadnagy jelentésétől sok függött. Pittman eljött ide a főhadnagy írásával Igoriba… Akkor itt… csak mértek. Azóta itt él a főhadnagy nevében… Már százados… És itt… mindenki bűntárs lett… És a legionáriusoknak meseországot… varázsol…

– De miből? És mit csinál itt?

– Ezt… én sem tudom… Két évig csinálták a terveket… Büntetésből áthelyezett emberek voltak… Könnyű lehetett bűntársakat találni… valamihez.

– Nem is sejti, hogy mi a célja?

– Homályos… A vasútépítéshez sok-sok millió kell… és biztos, hogy csalnak, lopnak… de nem értem, mert azért… halad az építkezés.

Kimerülten lihegett.

– Kíván valamit…

– Én… már… semmit.

Kvasztics jött sietve.

– Menjenek innen – szólt idegesen. – Jön a százados avval a félszemű gazemberrel.

Gyorsan visszamentünk a kórházba.

– Mégsem jó, hogy idekerültünk – mondta Senki Alfonz útközben Kvaszticsnak.

– Hol lenne jobb?

– Szeretném, ha kijutnánk a vasútépítéshez, mert így semmit sem tudhatok meg.

– Majd beszélek a Törökkel.

Mire a százados jött, már ott szorgoskodtunk a szörnyű közös teremben.

4.

Vele volt a félszemű, a Török Szultán és néhányan, akik vagy mérnökök voltak vagy csak úgy szerepeltek, mintha azok volnának.

A százados, akiről most már tudtuk, hogy Pittman és szökött legionárius, kellemes arcú, mosolygós, jóindulatú embernek látszott.

– No mi az, tanár úr? – kérdezte tréfásan Wintert.

– Sok műtétem volt… Sok a dolog. Estére előkészítek egy extrahációt…

– Hát csak szorgalmasan. És ön?

– Kérem, százados úr… – a tanár felé nézett, aki távol volt. – Winter tanár működését nem bírom elviselni.

– Ugyan, kérem! Ő éppolyan orvos, mint amilyen zongorista ön.

– Az én játékom esetleg hamis, de senki sem hal bele.

– Mindegy. Ne zavarjuk egymás szórakozását. Itt mindenki azt teszi, amit akar…

– Ha nem tetszik, mehet a pokolba! – kiáltott a félszemű. – Ki hívta?

– Örüljön – ripakodott rá a Török Szultán -, hogy az én révemen jól élhet! Oranban jó volt, ha lophatott! Nézd csak! Majd úgy jár, mint ez a három itt.

Odajött, és belém rúgott. Most azonban jól tudtuk, hogy mindez csakugyan látszat.

– Amíg ez a három ember itt van, addig fegyveres őr álljon Barré ajtaja elé – mondta a százados. – Éjszakára a munkásokkal hálnak.

– És golyót nekik az első gyanús jelre – tódította a Török -, különösen ennek a köpcös gazembernek! – és belerúgott Tuskóba.

Hopkins elfehéredett a dühtől. A századosék továbbmentek.

– Én mégsem bízom a Törökben – mondotta Hopkins, amikor egyedül maradtunk.

Senki Alfonz igen komor arccal valahová a levegőbe nézett.

– Ki kellene jutni innen – ismételte. – Az építéshez. Ott van a titok megfejtése.

Kvasztics elsietett mellettünk. És eközben cédulát adott át Senki Alfonznak.

“Fijug!

Mosstan nek. Tek ittenn marradni nemre zón. Ha már beszél. Tetek a Francival. Mittt akkkartog! Hova juttni?! Ha ruglakk is titttteket ne töröljettek velle. Csak a látszadértt. Van.

Kiváló tiztelettel:
Kvazditssal üszennyeteg.”

– Már megint kezdi – mondja Hopkins. – Ez a levelezés is idegesítő szokás a Töröktől.

Sorra itattuk a nyöszörgő négereket. Irtózatos volt a karbolszagú, fojtott hőség vagy nyolcvan bennszülött beteg között, dögletes levegőben. És millió légy döngött…

– Ennek napoznia kell – mondta Winter az egyik betegre. – Vigyék a napra – intett nekünk.

– Tanár úr! A napon most legalább hetven fok van! – mondta Senki Alfonz.

– Mindegy, barátom… Ide sok ultraviolett kell. Ehhez maga nem ért. Csak vigyék – magyarázta mosolyogva, és rajtam végigszaladt a hideg.

– Nem visszük – mondta Senki Alfonz. – Ez gyilkosság!

– Akkor én majd megoperálom magukat – biztatott nyájasan.

– A tisztelt nagynénjét és más, tetszés szerinti felmenőit! – felelte Tuskó Hopkins. Néhány kísérőjével éppen visszajött a százados, akiről most már tudtuk, hogy nem tiszt, hanem egy Pittman nevű szökött legionáriussal azonos.

– Kérem! – jelentette dühösen Winter. – Az ápolók megtagadták az engedelmességet.

– Százados úr! – védekezett Senki Alfonz. – Csak azt mondtam, hogy nem vagyunk hajlandók egy beteg négert a hetvenfokos napra tenni! Ez gyilkosság.

A százados cigarettára gyújtott, és mosolygott.

– Hát, tanárom – mondta Winternek -, itt kevés a megértés az ön gyógyeljárásaival szemben. Mit csináljak?

A százados gonoszságában volt valami nagystílű fölény, ez bizonyos. Nem fújt fel mindent. De most berohant a Török. Egyenesen hozzám siet izgatottan, és megrúg. Miért mindig velem óvja a látszatot?

– Gazemberek! Megdöglötök… Százados úr! Ez a három ember beszélt Francis Barréval!

– Micsoda?

Most igazán rávetettem volna magamat a kétszínű bitangra, de a félszemű és a másik mérnök revolvert rántott.

– Várni – szólt rájuk a százados. – Mi volt ez?

– Most beszéltem Kvaszticcsal. Elárulta, hogy ezek benn voltak Barrénál!

Ilyen egy szemét! Tuskó arca lila volt. Ha most kezébe kapná a Törököt, a nyakát harapná át.

– Maguk beszéltek Francis Barréval?

– Igen! – felelte Senki Alfonz.

– Felkötni őket! – kiáltotta a félszemű.

– Úgy van! – tódított a Török.

A százados unottan nézegetett bennünket.

– Itt nem végeznek ki senkit – mondta aztán. – Kimennek a vasútépítéshez, de a “Teknőbe”. – Szinte udvariasan kérdezte: – Tudják, hogy mi a “Teknő”? Egy kis kiszárított holtága a folyónak a sziklák között. Iszap, százezer döglött hal, siklók, piócák és férgek tömege. Árnyék semmi. És természetesen ott van a moszkitók és legyek fő fészke. Hetenként száz munkás megy váltásra. Vissza egy sem jön. Ez a “Teknő”. Vigyétek őket!

Három őr közrefogott, és búcsúzóul Winter megjegyezte:

– Hát nem lett volna jobb, ha a napra teszik azt a beteget?

– Nem! – mondta Senki, mire Winter mosolyogva legyintett:

– Ön bolond, uram. Operáltassa meg magát.

Hatodik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

5 × 5 =