A három testőr Afrikában

1.

Nemasz-Rumbában aznap különös események játszódtak le. Még ötven év múlva is remegett a törzs elöljárójának a szakálla, ha elmondta egy-egy átutazó csodadoktornak vagy rablóvezérnek.

Tíz óra felé egy goromba, köpcös legionárius érkezett öszvéren, mindenféle szerszámmal a nyeregtáskájában.

Baluz, az oázis elöljárója éppen hálószobájában pihent. Vagyonos ember volt, amit a vak is láthatott, mert fekhelye mellett egy kérődző tevén kívül két kecske, több kakas és egy kos tartózkodott. Nem csekély mintagazdaság errefelé.

Kora délelőtt egy reszkető tevehajcsár rohant be.

– Baluz! Vége Nemasz-Rumbának! Oda az oázis. Egy rumi katona eljött, és megöli a pálmákat.

Baluz felugrott, és a riadt állatok hangzavarától kísérve rohant a szörnytett színhelyére.

Amit ott látott, attól kis híján meghalt… Allah nagy, és olykor gonosz csodákat művel. Az egyik pálma tetején kövér katona ül, mint valami ruhás majom, két fekete gömb lóg a fülére egy vaskarikáról. A pálma törzsébe nagy szögeket ver, ó, átkozott legyen. És a finom hajtásokat drótokkal görbítette, törte keresztül-kasul. A pálma koronája csupa huzal, és a másik pálmán ugyancsak szög és drót és fehér holmi, ami a fába szúrva feszíti a drótot…

A majmok remegve átkarolják egymást az egyik közeli fán, ijedten figyelik az eseményt, és az oázis döbbent lakossága szájtátva áll.

– Uram! – kiáltja az elöljáró, de a köpcös rumi int, hogy hallgasson, és a nyaka alól egy kis fekete tölcsért húz a szájához:

– Halló! Halló!… – kiabálja. – Itt rádió Nemasz-Rumba és a mellékállomások. Bemondjuk a lóversenyeredményeket, utána a londoni Savoy Hotel uszodájából hanglemezeket közvetítünk szerény jutalék fejében. Ismétlem: tizenegy óra húsz perc.

…A lakosság ekkor arcra borult és imádkozott. Baluz felszólt a fára.

– Mit művelsz itt, katona úr?

– Te vagy a törzs feje? – kérdezte gorombán.

– Ez nem törzs uram…

– És nem fej – mondta beleegyezően. – Ide hallgass! Azt a datolyapálmát ott ki kell vágni! Egy antennát állítunk fel helyébe.

– Uram…

– Csend – felveszi a hallgatót, és figyel. – Halló! Az összeköttetést felszereltem… Hopkins műszaki beszél a kettes pálma tetején… Tíz perc múlva közlöm őrnagy úrral, hogy hová küldjék az osztagot… Egy erdei megfigyelő van a közelben… Igenis…

Közben Baluz a csendőrökhöz szaladt. Kettő volt itt az arab goumier-k testületéből, e pillanatban mezítelenek és alszanak.

– Uraim! Ébredjetek! Rumi katona jött, és öli a pálmákat.

A káplár figyelmesen meghallgatta.

– Te bolond Baluz! Ez a sivatagban gyakorlatozó csapatok rádiósa. Most ide is szerelnek vonalat, és Nemasz-Rumbának lesz rádiója.

– De uram, a rádión nem terem datolya, nem ad árnyékot. Nekünk jobb a pálma.

– Hiába mondod, mert ez olyan, mint az oltás. Ha nem hagyjátok csinálni, akkor sok katona jön, és mindenkit megvernek.

– Végünk van…

– Ezt akkor is mondtátok, amikor mindenkiből kiszivattyúztak egy kis üveggel vért. Most felöltözök és odamegyek, de észnél legyetek, mert nem jó, amikor egy katona helyett ötven jön, és gépfegyvert is hoznak.

Baluz rohan a fához. A nép közben elszéledt, és néhány hegyes karóval tért vissza. A katona kis szögeket vett ki az ajkai közül és a fába verte, közben dúdolt.

– Mindenki takarodjon a kunyhóba – ordította Baluz. – Ne merjétek a katona urat bántani, mert akkor gépfegyverrel jönnek.

– És ágyúval – jegyezte meg mosolyogva a köpcös. – Itt áll a két hadosztály az őserdőben.

A lakosság eltisztult.

A katona fütyörészve lejött a fáról, a legszebb pálmához ment, szakértelemmel végignézte a törzset, azután elővett a zsebéből egy félméteres vaséket és a kéregre illesztette.

– Uram – nyöszörögte Baluz -, miért éppen Némasz-Rumbában csinálnak a pálmákból rádiófát?

– Mert az őrvezető egy disznó. Sumbi oázist kellett volna szerelni, de azok megvesztegették az őrvezetőt, pénzt adtak, ennivalót és tevéket, hogy gyorsan továbbjusson. Mert van ilyen aljas, megvesztegethető ember is…

– És… téged… uram, nem lehet megvesztegetni?…

A köpcös szeme villant egyet, és szembefordult Baluzzal.

– Azt próbáld meg!!

– É… én nem tettem még ilyet…

– Mindegy. Azért csak próbáld meg. Menni fog.

És ment. Volt némi készpénz is itt, ennivaló, teve…

– Jól van… Akkor továbbmegyünk. Csak katonás búcsúzkodást kérek.

– Az milyen?

– Meghajolsz kelet felé, és a rádiósnak pálinkát adsz…

– Érdekes… – felelte zavartan. – És mi történik azzal, aki nem ad pálinkát?

– Úgyszólván semmi. Hozzávágnak egy vödröt, meg ilyen… De megölni nem szabad.

Baluz elsietett, és egy fél liter pálinkával tért vissza, amit a katona egy hajtásra kiivott.

– Nagyon jó. Nem is kell több kóstolót adni. Ennél maradok. – mondta, és megrugdosta az elöljárót.

Azután jött a csendőr.

– Mit kíván?

– Ezt a rádiót kellett volna felszerelni. Egy másik műszakival jöttem, ő az erdőben várja, hogy meglegyen az összeköttetés.

A csendőr figyelmesen nézte a huzalok zagyva hálózatát. Ismerte az ilyesmit.

– Én mit tegyek, uram? – ajánlkozott a csendőr szolgálatra.

– Énekeld el velem együtt, hogy “Párizs, tiéd a szívem!”

Néhány hangtól eltekintve, a dalt aránylag rövid idő alatt megtanulta az őrmester, de mivel oktatás közben szintén részeg lett, ő is belerúgott néhányszor az elöljáróba.

Később megérkezett a műszaki katona társa, és ez is nagyon jókedvű volt, bár a törzselöljárót ő is sokat rugdosta.

Ez, úgy látszik, szokásba jött.

Azután ittak és énekeltek hajnalig.

Allah nagy…

2.

Hajnalban gyors ügetéssel igyekeztünk tovább, hogy a nagy forróság beállta előtt sokat haladjunk.

Tevén folytattuk az utat. Négy tevét kaptunk a rémült lakosságtól.

Tuskó olykor énekelt, Senki olykor fejbe vágta.

– Mi volt? – kérdezte.

– Rizses hús és pálinka.

Kissé nehéz volt Tuskó Hopkinsszal beszélgetni, mert lépten-nyomon énekelt. Minek iszik az olyan ember, aki nem bírja a szeszt? Énekel és nevet.

– Beszélj! Mi volt? Köröznek?

Alig bírt felelni a nevetéstől, csak integetett, míg végül kinyögte:

– Végünk!

– Te, én lelöklek a tevéről… És téged is…

Ez nekem szólt. Eszembe jutott a szép párizsi nóta, és harsányan daloltam. De ez a Senki Alfonz olyan ideges. Pedig hát igazán nincs ebben semmi. Az ember dalolgat a Szaharában. És ha eszembe jutott a kecskeszakállas elöljáró, hát nevettem. Komikus figura…

Végül is, amikor Senki Alfonz már revolverrel hadonászott az orrunk előtt, elmondtunk nagyjából mindent. A csendőröknél már láttunk egy jelentést, amivel ezek nem sokat törődtek, hogy valahol az őserdőben hihetetlenül vakmerő támadás történt. Három fogoly szökevény lefegyverzett egy szakasz legionáriust, és elszökött a fölszerelésük nagy részével. Húszezer frank jutalom annak, aki élve vagy halva kézre keríti az elvetemült frátereket. A jelek szerint a sivatag felé menekültek… Különös ismertetőjel: egy hölgy is van a társaságukban.

– Ez súlyossá teszi a helyzetet – mondja Senki Alfonz.

– Reménytelenné – sóhajtott Yvonne.

– Remény mindig van – vigasztalta igen kevés meggyőződéssel a lányt Senki Alfonz.

Közben a nap közeledett a pályáján a déli magassághoz, és a perzselő hőség elviselhetetlen lett. Szemünket kínzón ingerelte a sárga por visszfénye. És végig sehol egy folt, amely változna. Egyforma kékesfehér ég, a látóhatárig vonuló drapp színű hullámok és a nap rekkenő, gyilkos, sárgás izzása. Egy homokdomb árnyékában megpihentünk. Kitettük az iránytűt és a térképet.

– Most körülbelül itt vagyunk, tíz mérföldre Nemasz-Rumbától – mutatta a térképen Senki Alfonz. – Ha keményen haladunk, reggelre elérhetjük Azumbart… Itt majd ismét kitalálunk valamit, hogy vizet és élelmet szerezzünk.

– De ebben az oázisban már elfogják azt, aki bemegy maguk közül.

– Majd talán éjjel… valahogy…

Hallgattunk. Nem sok remény van arra, hogy átjussunk Azumbaron. Elkerülni nem lehet. Víz kell, és élelem…

– Itt északra egy oázis van helyőrséggel – magyarázza kitérően Senki Alfonz. – Bu Gabendi-erőd. Ezt kikerüljük, és Colomb-Bécharnál már vasút van.

– Csak nem akarsz az Afrikai Vasúttal menni? – ámuldozott Hopkins.

– Nem bírjuk másképp – és egy gyors pillantást vetett a lányra. – Az Atlaszon is át kell mennünk. Majd megkíséreljük okosan… Elég erős, Yvonne?

– Ó, teljesen jól vagyok.

– Akkor továbbmegyünk. Jobb, ha a déli hőségben haladunk. Nehezebb, de az üldözők éppen ilyenkor pihennek.

És a 60 fok feletti gyilkos napon ügettünk tovább.

Most már egyre óvatosabbak voltunk. Senki Alfonz állandóan előttünk járt, Tuskó kissé elmaradt. Négytagú karavánunk, mint valami előírásszerű menetoszlop, elő- és utóvéddel folytatta az utat. Miután én középen voltam, beszélgethettem Yvonne-nal.

– Ismerem a barátomhoz írt levelét – mondtam velem született megnyerő szerénységemmel.

– Igen? Akkor nagyon kétségbeesett állapotban voltam…

– El tudom képzelni, végre is művész vagyok, akiben sok a megértés.

– Igazán? Valamilyen hangszert játszik?

Tessék? Ez megint valami leplezése az érzelemnek?

– Kedves Yvonne, felesleges, hogy érzelmeit leplezze – mondtam azzal a szárnyaló egyszerűséggel, amit kollégáim csevegésnek neveznek műveikben. – Nekem Senki Alfonz megmutatta az ön második levelét is.

– De hiszen én csak egy levelet írtam azon kívül, amit Thorze-nak címeztem.

– Bocsánat, de talán nem jól emlékszik… Egy második levelet is írt Senki Alfonznak, amelyben rólam tesz említést… A művemről…

– Igen… igen… Mit is festett, Mr. Fowler?

– Én író vagyok! Azt hittem, hogy ön tudja ezt, Yvonne!

Csodálkozó kerek szemmel nézett rám.

– Nem. Igazán nem tudtam.

Ördög és pokol! Éppen azon voltam, hogy Senki Alfonzhoz rúgtassak kérdőre vonni, amikor Hopkins nagyot kiáltott, lehasaltatta a tevét, és ő is a homokba dőlt. Nyomban követtük példáját. Valamit láthatott. Idegesen hasaltunk a porban tevéink mellett.

A távoli dombok mögül most előtűnt egy csapat szpáhi. Gyorsan, elszórt rajvonalban ügettek, a vezetőjük távcsővel kutatta a Szaharát.

Ezek bennünket keresnek…

De elég mesze voltak, és idejében észrevette őket Hopkins. Megúsztuk. Amikor az utolsó szpáhi is eltűnt, Senki Alfonz azonnal nyeregbe ült.

– Siessetek! Most nagyon gyorsan nyargalunk egy órát, hogy mire ez a csapat visszaér, mi már túl legyünk a látóhatáron.

– Helyes.

Őrjítő iramban erőszakoltuk a tevéket, majdnem egy teljes óráig. Egyszer csak Yvonne előredőlt a nyeregben.

– Állj!

Hopkins még idejében elkapta, különben lezuhan. Elájult… Csoda, hogy eddig bírta. De már túl voltunk a csapat visszatérő útján. A leány aléltan végigdőlt a porban. Dörzsöltük a kezét, lábát, rumot töltöttünk a szájába és nem takarékoskodtunk a maradék vízzel, borogatást kötöttünk a fejére. Vagy lesz mód, ellátni magunkat Azumbarnál, vagy úgyis vége. De Azumbar még messze van, és igen kevés víz maradt.

– Fiúk. A délután folyamán egy-egy korty jut rátok – mondta Senki Alfonz, miközben a leány aludt. – Ezt a teljes kulacsot Yvonne-nak tartalékoljuk. Nehéz lesz, de majd csak kibírjuk.

– És te?

– Én majd bírom víz nélkül is.

– Ezt kikérjük magunknak – ordította Tuskó Hopkins. – Itt nem lehet hencegni! Te sem vagy több, mint mi! Vedd tudomásul!

– De ha nekem nem kell víz!

– Akkor a te részedet a homokba öntjük – dühösködött a köpcös.

– Én meg nem iszom, az biztos – mondtam mérgesen.

Így aztán ő is kapott a vízből. Hamar elfogyott. Yvonne-nak fogalma sem volt róla, hogy már csak az üres kulacsot emeljük a szánkhoz a hőségben, mert nem akarjuk, hogy rájöjjön az igazságra. Pokolian szenvedtünk, de a leánynak még egy teljes fél liter vize volt, amikor feltűnt a távolban Azumbar oázis barátságos, sötétzöld pálmafoltja.

Már alig suttogtunk, mert bedagadt a torkunk, és felhasadozott a nyelvünk. De azért időnként a szájunkhoz emeltük az üres kulacsot.

– Este letáborozunk itt – mondta idegenszerű, érdes hangon Senki Alfonz.

A leány frissen leugrott, de mi kissé lassan kászálódtunk, és a kulacsom véletlenül leesett, de úgy, hogy elgurult a teteje.

– A víz… – kiáltott Yvonne, és utánakapott.

De csodálkozva látta, hogy semmi sem ömlik a porba… Tágra nyílt szemmel felemelte a kulacsot. Mi nem mertünk egymásra nézni. Bedugta az ujját, és megtapogatta a zománcot. Persze csontszáraz volt. Ránk nézett azzal a meleg, szomorú pillantásával. A szeme lassan átnedvesedett.

– Maguk… nekem adták… az egész… vizet?

– Hát ez csak annyiban – mondtam. – Hm… Ugyanis…

Nem jutott eszembe semmi…

Megfogta két kézzel a kezemet. Úgy nézett.

– Ezt hogy lehet leróni valaha… amit maguk tesznek értem?… – Senki Alfonz egy tevenyereggel babrált, és Hopkins valami olyasmit morgott, hogy majd alkalmilag benyújtjuk a számlát, és dühösnek látszott, de Yvonne odament hozzá és megfogta a gondozatlan, borostás arcát:

– Maga igazi lovag és testőr, akármit morog.

– Ezt kikérem magamnak, ezekkel a testőrökkel folyton! – kiáltotta. De Yvonne megcsókolta hirtelen, mire a köpcös tűzpiros lett, és csuklani kezdett zavarában.

Tizenegyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

17 − tizenegy =