A három testőr Afrikában

1.

…Fülsiketítő kuruttyolással millió béka zengte éjszakai dalát. Néha egy kellemetlen hangú állat vinnyogott, és a kunyhó minden deszkája sercegett a rágcsálóktól.

Micsoda döglesztő szag, halálosan bágyasztó, fülledt langyosság. A tábornok besüppedt arcán a koporsó színe ült, a lerakódó párák nyúlós zománca alatt. Hiszen mondta Francis Barré, hogy nem ez az igazi neve… hogy katonai összeköttetésük van… De ki hitte volna, hogy ez a nyomorúságokban annyit szenvedett közlegény egy ilyen katonai hatalmasság fia… Érthetetlen!

Soká hallgattunk. A tábornok a padlóra meredt. Talán félórát is elvoltunk ebben a kegyelettel, gyásszal telített csendben. Azután furcsa, fojtott hangon beszélni kezdett:

– Nyolc évvel ezelőtt a fiam beleszeretett egy leányba… aki ellen kifogásaim voltak. Azért… mesélem el most, hogy talán megszabadul valamelyikük… Tudják hát a valót, és meséljék majd… Ne legyen semmiféle undok feltevés… Szóval Francis hiába próbálta beleegyezésemet megkapni. Egy napon eltűnt otthonról. Csak mostanában derült ki, hogy Barré álnéven a légióba állt. A Colomb-Béchar-i büntetőtáborban sem fedte fel kilétét. Nem akart szégyent hozni rám. Évek múltán Mansonból írt Yvonne-nak, de azután ismét eltűnt. Én régen megbántam, hogy ellene voltam a házasságnak… Elhatároztam, hogy felkutatom és hazahozom Francist. De féltünk a botránytól, hát a leányom mint Barré húga kereste fel a nyomát, és ő maga is az Yvonne nevet használta, ha eljárt a fiú ügyében.

– Mademoiselle Yvonne Barré… tehát a tábornok úr leánya?

– Igen. Yvonne Duron. És Francis, aki meghalt… Francis Duron…

Tenyerébe támasztotta a homlokát. Nem zavartuk meg a csendet. Vergődve mászó krokodilok cuppanása hallatszott alattunk a kunyhó cölöpei közül, és a békák elnémultak egy másodpercre.

Ilyenkor a fában őrlő bogarak nyikorgása vette át a vezérszólamot, és egy-egy loccsanás alattunk, mert a dagály hullámai elöntötték a szigetet.

– Egy héttel ezelőtt értesültem, hogy Yvonne elkövette ezt az őrültséget… Idejött… Istenem…

– Azt hiszem – mondta Senki Alfonz -, hogy Duron kisasszony ellen nem terveznek semmiféle gazságot, csak túsznak tartják.

– Adja az Isten, hogy úgy legyen… magamért már nem aggódom. Ez a százados valami furcsa emberszeretetet hord magában a lelke mélyén… Megengedte a lányomnak, hogy felkeressen egyszer…

– Különös alak – jegyeztem meg.

– Igen… – bólintott a tábornok. – Nekem szivarokat is küld naponta… Havannát…

Erre Hopkins nyomban felvett egy szivarvéget, és a látcsőtokba tette.

– És tábornok úr hogy került ide?

– Amisz-Bakharban tartózkodtam hivatalos ügyben, amikor megjött a leányom értesítése, hogy Francis Igoriban van.

– Én írtam – mondta Senki Alfonz. – Egy Levin nevű katona poggyászában volt Francis Barré levele, amit az az ember olvasatlanul eltett. Mi hárman betörtünk a raktárba, és megszereztük.

– Hát mégis maguk voltak! Most lelepleztem! – kiáltotta Potrien.

– Ez legyen a legnagyobb bűnügy, amit Igoriban leleplez.

– Yvonne levele nem hagyott nyugodni. Elindultam Igoriba! Jól ismertem az utat, csukott szemmel eligazodom ezen a vidéken. Az őserdőben foglyul ejtettek bantu kísérőimmel együtt. A hadvezetőségnél bizonyára ügyesen valószínűsítették halálom hírét azzal a megjegyzéssel, hogy a gyilkos törzset megbüntették. A leányom most már hiába várt értesítést. Nem jött hír sem Francisról, sem rólam. Kétségbeesésében idejött. Ő is csapdába került.

– Csak azt szeretném tudni, hogy mit csinálnak ezek itt? – mondta Senki Alfonz.

– Az ügy lényegéről nem beszélhetek – sóhajtotta Duron tábornok. – Sok minden homályos előttem, de tudom, hogy mi a fő motívum. Nagy csapás Franciaországnak. Valóságos katasztrófa lehet.

– Azért zárták ide tábornok urat, mert ismeri a szélhámosságukat?

– Nem sejtenek semmit. Ez a százados, úgy látszik, nem gyilkoltat meg senkit, de ha tudná, hogy ismerem a kártyáit, talán kivételt tenne. Én ugyanis, mielőtt fogságba kerültem, az utolsó pihenőnél körüljártam kísérőim nélkül a vidéket. Beszéltem néhány barátságos főnökkel, és a Magró-hegységről messzelátóval végignéztem a vasúti munkálatokat… Ők azt hitték, amikor fogságba kerültem, hogy nem láttam semmit. – Belenyúlt a zsebébe, és egy faggyúval lepecsételt borítékot vett elő. – Itt a jelentésem. Ebben egy új panama-botrány van! Franciaország világraszóló kompromittálását zártam a borítékba. De nem hiszem, hogy valaha útnak indíthatom innen.

– Ha ezt a levelet beadná valaki a legközelebbi erődbe, az megfelelne a célnak? – kérdezte Senki Alfonz.

– Nem! Ezt a levelet a gyarmatügyi miniszter, a vezérkari főnök, de Surenne kormánybiztos vagy hasonló, egészen kivételes ember veheti csak a kezébe. Egy új Stavisky-ügy készül itt, aminek nem szabad kipattannia…

– Szóval… Innen Marokkóig kell eljutni a levéllel?

– Úgy van. És minden segítség nélkül, mint szökevénynek. Hogy ezek itt ne gyanítsák a valót. Mert ha megsejtik, hogy leleplezték őket, akkor hiába volt minden. Csak az segíthet, ha lecsapnak rájuk, és elfojtják az egész ügyet itt a dzsungelben… – Csontos, nagy kezét keményen összeszorította.

– De miért nem adhatná át valaki, aki esetleg kiszabadul innen, az első afrikai erőd tisztjének?

– Akkor száz kézen megy át. És sok afrikai erődben szolgál büntetésből áthelyezett tiszt, gyenge jellemű, lebukott ember… És… Nos… szerintem még fenn a fejnél is van bűntársuk… Olyan nagyszabású a csalás, annyi pénz felett rendelkeznek… Húsz olyan embert ismerek a köztársaságban, akinek nyugodt lélekkel adnám a kezébe ezt a jelentést.

– Kár… – jegyezte meg Senki Alfonz – hogy mindössze húsz olyan ember él a köztársaságban, akinek excellenciád a kezébe adná a levelet.

– Miért?!

– Mert azt hiszem, hogy én nem vagyok a húsz között, és ez a két alak sem, akikkel megvert az Isten, hogy állandóan a nyakamon lógnak.

– Hogy érti ezt?

– Mert mi szívesen megkísérelnénk elvinni a levelet Marokkóba. Nem, fiúk?

– Miért ne? – mondta a köpcös vállat vonva, és tömpe, vörös orra megvetően vibrált egyet.

– Olyan mindegy, hogy merre megy az ember – jegyeztem meg szellemesen.

– Nézze csak… – mondta a tábornok. – Ha nem sikerül, amit terveznek, vagy útközben elfogják magukat, és éppen az én jelentésemből kerül a nyilvánosság elé ez az ügy, az nagy csapás lenne nekem.

– Mademoiselle Duron – felelte Senki Alfonz – olyan kedves volt, hogy a Három Testőrhöz hasonlított bennünket.

– Elsősorban engem – jegyeztem meg szerényen.

– Ki volt a Három Testőr? – kérdezte Potrien. – Én minden régi katonát ismerek a gyarmaton.

Szegény Potrien. Mit tud az irodalomról egy ilyen öreg őrmester? Még azt sem hallotta, hogy a Három Testőr régi história! Húsz éve is elmúlt, hogy megtörtént.

– A Három Testőr – mondta Senki Alfonz – elhozott Buckingham hercegtől egy gyémántot. Az életüket kockáztatták, és nem közölhették az üldözőkkel, hogy mi járatban vannak.

– Hát kérem, ilyet mi már csináltunk – legyintett Hopkins. – Az életünk kockáztatásával elhoztunk egy gyémántot, sőt még zsebórákat is, és nem mondhattuk el az üldözőknek, hogy mi járatban vagyunk. Megjegyzem, azért sejtették…

…Virradt. A szürkés égbolt egy mozdulatlan darabja a végtelen titokzatos közönyével nézett be az ablakkeret szakadt moszkitóhálóján át.

Mindenfelé apró mozgások… A szoba sarkában, a szalmatetőn… És csuromvíz a ruhánk… Pedig forró éjszaka volt, egy csepp sem esett. De a levegőben a penész nedves forrósága úszik, és átitatja a vásznat…

Nehéz sóhaj itt minden harmadik-negyedik lélegzetvétel, de csak nem hengeredik le a láthatatlan kő a mellkasról. A tábornok két tenyerébe hajtja a fejét. Mély halántékgödrei finom elefántcsontszínűek. A halál árnyalata ez. Megtörli nyirkos homlokát, és sóhajt.

– Azt hiszi, kiszabadulhatnak innen?

– Gyerekjáték. Akad itt annyi ép deszka, hogy egy tutajt készítsünk. Az erőddel szemben, a Kongó túlsó partján nincs semmi, csak őserdő. Oda átjutunk, ha kinyomjuk a kunyhó hátsó falát, csak a krokodilokkal szemben kell kissé erélyesnek lennünk, azután gyerünk észak felé, a folyó mentén.

– Hogy… nekem nem jutott eszembe! Tutaj…! Hát persze!

– Tábornok úr nincs abban az állapotban, hogy nagy útra induljon. Potrient is itt hagyjuk excellenciáddal, mert nem maradhat egyedül.

– Talán maguk közül maradjon itt valaki, hé! Én mégiscsak jobban elvezetek egy kis csapatot!

– Nézze őrmester úr – szólt szelíden Hopkins. – Egy bizonyos koron túl…

– Ide hallgasson, én képen vágom, maga csirkefogó – förmedt rá az öreg.

– Az a helyzet, mon chef – mondta a tábornok -, hogy ez a három ember összeszokott. Jól megértik egymást.

– Ezt tudom – bólogatott szomorúan az őrmester. Csakugyan tapasztalhatta, hogy értjük egymást.

A tábornok még habozott.

– Komolyan vállalkoznak rá, hogy elviszik a jelentést Marokkóba, de Surenne kormánybiztoshoz?

– Excellenciád kiadja a parancsot, és mi végrehajtjuk, vagy meghalunk – mondtam. – Ha néhány ténykedésünk esetleg bírói eljárást vont is maga után olykor, mint katonák beváltunk.

– Azt hiszem én is… – mondta a tábornok. – És most… pihenjünk…

2.

Sajnos a legtöbb fa már rothadt volt. De itt is, ott is akadt egy deszka, amit megkímélt az idő. Ezeket lefeszítettük.

Már korán reggel égetően tüzelt a nap, és a kunyhó falai úgy ontották az éjszaka beszívott nedvesség gőzét, hogy a szétmálló törzsek furcsa szagától görcsösen köhögtünk. De azért elhelyeztük a kiválogatott deszkákat egy szomszédos szobában. Csak azután feküdtünk le a fárasztó éjjel után a padlóra. Véresre mart testünk már érzéketlen lett a nyüzsgő rovarok ellen, csak a pókcsípés dagadt sebe égetett sokáig gyulladtan, kéken. De azért aludtunk, verejtékezve súlyos, rossz alvással, és arra ébredtünk fel, hogy a Török Szultán rugdos bennünket.

– Hé! Bitangok! – ordította.

Néhány katona állt körötte, arrébb Yvonne, kissé riadtan, és távolabb Levin teljesen felpofozva. Mi történhetett az öreggel? Elverték, az bizonyos.

– A leány itt fog maradni az apjánál! Ez az alak meg veletek.

És a látszat kedvéért belerúgott Hopkinsba. Hopkins a látszat kedvéért úgy vágott hozzá egy asztalt, hogy a Török kiszakította az ajtót és a kunyhó elé esett.

Ez a Tuskó amennyire lehetett, segített a Töröknek a látszatot úgy-ahogy fenntartani.

A katonák négyen álltak ott fegyverrel, de mielőtt bármit tehettek volna, Potrien rájuk szegezte a pisztolyát.

– Aki nem takarodik rögtön, azt lelövöm. En avant!

Az arca piros volt, és vékony bajusza támadóan meredt kétfelé, mint feltűzött szuronyhegyek. Az öreg Potrien minden bogara ellenére, férfi volt a talpán, ez látszott.

– Csak gyertek ki – ordította a Török Szultán a katonáknak. – Jelentünk mindent a századosnak. Kíváncsi vagyok, ki mer lőni! Maradjatok kint! Bemegyek egyedül!

– Ha maga egyedül jön, nem bántjuk, de hagyja kint a katonáit, és beszéljen tisztességesen – kiáltotta Potrien -, mert lelövöm.

– Ne merjen rálőni! – súgta gyorsan Hopkins, és a megrúgott lábát tapogatta… – Ez az ember a barátom, a fene egye meg.

A Török belépett. Most magunk között voltunk, a katonák kint álltak. Kissé vérzett az arca meg a homloka.

– Ez aztán a látszat… – mondta diadalmasan. – Úgy bíznak bennem már, hogy azt hiszik, én vagyok a legaljasabb rabló.

– Ezt bizonyítanod kellett? Nem volt elég rád nézni? – kérdezte hitetlenkedve Senki Alfonz. Aztán bemutatták a Török Szultánt a tábornoknak: – Boulanger úr, a Török Szultán, gyanús barátunk.

A tábornok, aki eddig a leánya mellett állt, egyik karjával átkarolva az ijedt Yvonne-t, odalépett a Török Szultán elé.

– Maga… nem az ő emberük?

– Már nem. Bevallom, azért jöttem Igoriba, hogy ezt az üzletet lehetőség szerint kihasználjam. De most már látom, hogy sajnos a tisztességes oldalon kell harcolnom, ami ritkán jövedelmező.

– Miért küldték ide önt és Levint? – kérdezte Senki Alfonz Yvonne-tól.

– Kérem – kezdte siralmasan Levin, és harsányan kifújta szögletes tülökorrát. – Itt nem jól főznek. Egy minősíthetetlen burgonyát a szakács fejéhez vágtam, úgy érzem, hogy teljes joggal.

– A tárgyra, ember!

– A szakács nem bírta kiheverni a sérelmet. Bosszúból kihallgatta a beszélgetésemet Mademoiselle Duronnal.

A Török folytatta:

– Én a szobám padlóján egy hallgatózó lyukat fúrtam, ez a nyílás a százados előszobájához vezet. Ma ott vár a szakács, és meséli egy barátjának, hogy ez a piszok Levin összejátszik a leánnyal és a három spionnal, akiket a szigetre vittek. De ő most feljelenti. Erre elsősorban Levinhez rohantam. Szegény megjárta alaposan. Nagy verést kapott.

– Kitől?

– Tőlem. Ha már baj van, legalább erősödjön a helyzetem, mert csak a bizalomkeltéssel nyerhetünk. Ha nem teszem, a szakács jelentése alapján amúgy is kiderül minden, de én is gyanús lettem volna esetleg.

– Maga nekem így is gyanús – mondta nyíltan Potrien.

– Mit akarnak? – mondta sértődötten a Török. – Maguk nem gyanúsak, de valamennyien itt ülnek tehetetlenül.

– Eddig, ezt elismerem, nem lehet semmit rád bizonyítani – mondta Senki Alfonz. – Azután akárhogy is van, bíznunk kell benned. Egy fontos jelentést, a tábornok levelét fogjuk magunkkal vinni. Ha gazember vagy, úgyis hiába…

– Fütyülök rád! Mindig a magam útját jártam, most is azt teszem, és végül én fogom elvinni a levelet…

– Ide hallgass Török! Most kezedbe teszem a nyakunkat, mert én bízok benned. Mi kinyomjuk a kunyhó hátsó falát, és tutajjal menekülünk. Azt hiszem, Levin, magára számíthatok.

– Uraim, én önökkel megyek, ha kell, a pokolba is. Ehetetlen a koszt. Mansonban csak rossz ételeket főztek. Azt még kibírom. De itt jó ételeket rosszul főznek, és abba meg kell halni. Tegnap feladtak egy negyvenöt dekás bécsi szeletet…

– Elég!

– Elég, de rossz, mert dohos volt a morzsájuk.

A Török Szultán megrúgta Levint, ezúttal nem a látszat kedvéért.

– Lemegyünk a folyópartra – folytatta Senki Alfonz -, és ahol a Kongó felső szakasza eléri az őserdőt, ott átvágunk a Szahara felé.

– Hm… ez nem rossz.

– Próbálj fegyvert, iránytűt és tartalék élelmet idecsempészni. Nehéz lesz?

– Fenét. Nem törődnek itt semmivel. Majd kieszelek valamit.

– Te is jössz?

– Én a magam útján járok, ezt jól tudjátok.

– A leányomat is magukra bízom – mondta a tábornok. – Először csalódnék az emberismeretemben, ha rossz kezekbe kerülne maguknál.

– Amíg én élek, excellenciás uram – felelte Senki Alfonz szokatlan lelkesedéssel -, addig egy tiszteletlen szó sem érheti Mademoiselle Duront.

– És én! Talán még a sírból is eljönnék, hogy védelmezzem – mondtam egy remekíróhoz méltó elszántsággal.

– A hangosfilmeket talán hagyjuk későbbre – szólt közbe Hopkins az ő bárdolatlan módján. – Most arról van szó, hogy holnap éjszaka útnak indulunk.

– Nagyon jó – helyeselt a Török -, anyagszállítmány érkezik a vasútépítéshez, és ilyenkor általános a zűrzavar, nem törődnek majd veletek. Szerbusztok! – és indult.

– Várj – mondtam -, a bizalom…

És úgy vágtam szájon, hogy magával szakította az ajtót, aztán nagy robajjal a várakozó katonák közé repült.

Ha áldozatok árán is, de a látszatot óvtuk. És valamennyiünk közérzete javult most, hogy rendszeresen verhettük a Török Szultánt.

3.

Délután a tutajt készítettük. A deszkákat egymáshoz kötöztük, és mindenfelől kihúzogatott rozsdás szögekkel is megerősítettük. Hitvány kis tutaj volt, de a túlsó part mindössze néhány méter. Talán addig nem zúzza szét a folyó sodra és a mederből kiálló sziklák?

– Mit csinálnak, ha a maguk Török Szultánja nem hoz élelmet és főként térképet?

– Megyünk, akárhogy is! – mondta Senki, és ragyogó szemmel nézett a lányra.

Azt hiszi talán, hogy eltérítheti tőlem Yvonne-t?

– Én majd rajzolok maguknak térképet – mondta a tábornok. – Meglehetősen ismerem a terepet – és mosolygott. – Meg kell próbálni mindent a magunk erejéből, mert, ha nem tudnák, kérem, én egy Monte Christo vagyok.

Szóval a Duron név sem az igazi? Vagy Monte Kristóf a név, és Duron csak olyan nemesi cím, mint a Vicomte? Nem érdeklődtem, mert az ember, ha művelt író, jobb, ha leplezi a tudatlanságát. Estére elkészült a tutaj.

Már csak erősítgettük itt is, ott is. Yvonne Senki Alfonzzal beszélgetett, és mosolygott. Az volt az érzésem, hogy felőlem érdeklődik. Igyekeztem kissé felhősen szomorú, érdekes arckifejezéssel ránézni, de ez a barom Tuskó Hopkins, aki a tutajt kalapálta mellettem, olyan csapott véletlenül a hüvelykujjamra, hogy fölordítottam.

– Marha! Egy író kezét teszed tönkre?!

– Hát akkor ne bámészkodj, mint valami bágyadt púpos teve – mondja ez a közönséges alak. Mit álljak oda egy ilyennel? Most a tábornok szivarcsutkáit gyűjti a látcsőtokba. És bagónak rágja. Milyen műveltsége lehet ennek, aki azt sem tudja, hogy úriember nem vesz fel szivarcsutkát, vagy ha mégis, akkor nem rágja, hanem szívja?! Különben megveszett ezzel a látcsőtokkal. Egész nap fényesíti, zsírozza, mintha díszszemlére készülne vele. Levint nem engedi a közelébe, amióta ez kijelentette, hogy finoman cserzett bőrdíszműből szükség esetén tűrhető ragut tud készíteni.

Különben is, Levinnél a régi bajok ismétlődnek.

– Ön kicsoda? – kérdezte a tábornok, amikor leült közénk.

– Tábornok úr – jelenti férfias leplezésével a tragikus ténynek -, én Levin vagyok… Személyesen!!!

– Hm… Igen?.. – A finom modorú tábornok kissé zavarban volt. – Mintha már hallottam volna… De nem emlékszem…

– Örülök, hogy tréfál velem, tábornok úr – mondja egy kigúnyolt mártír mosolyával.

Az excellenciás zavartan nézett ránk. Igazán szégyellte, hogy nem ismeri Levint.

– Hogy is mondjam… rémlik előttem, de mégis… ha megmondaná.

– Rajta, urak! – fordult felénk öntelt, diadalmas mosollyal. – Mondják meg őexcellenciájának, hogy ki is hát Levin?!

Valamennyien nagy zavarban voltunk. Végül az őrmester szitkozódva ugrott fel, és rárivallt Levinre.

– Mondja meg végre, hogy ki maga?! Tudja meg, hogy a kutya sem sejti!

– Gúnyolódásuk nem sért. Az irigységet megszoktam – felelte megvető kacajjal, és hátrasimította ősz fürtjeit.

Azontúl nem szólt senkihez. Egy távoli sarokban ült gőgösen, elfordított fejjel, és hallgatott.

Úgy látszik, hogy sohasem tudjuk meg, ki volt ez a nagyszerű ember.

Kénytelenek voltunk lepihenni, mert a faggyúmécs lángja a folyó bogárvilágának zömét a kunyhóba vonzotta, és valamennyiünkről csorgott a vér. A tábornok és leánya sokáig suttogtak a szomszédban.

Én nem tudtam aludni. A férgeket már megszoktam valahogy, de Yvonne képét szüntelenül magam előtt látom a sötétben.

Hogy is írta a második levelében?

“…Vajon ez a nagy író méltónak találna magához?… Milyen érdekes ember lehet…”

Ez a Senki Alfonz is sokat forgolódik.

– Mi bajod? – kérdezem suttogva.

– Semmi…

– Mondd… Beszélt rólam?

– Kicsoda?

– Yvonne.

– Hát… Beszélt.

– Mit mondott?

– Hogy… kedves fiú vagy.

– És?

– Mit és? Azt mondta, kedves és szeretetre méltó vagy! De hagyj aludni, mert odavágok valamit.

Dühönghetsz, jó fiú. Tudom, hogy honnan fúj a szél… Engem szeret!

Csoda?

4.

Reggelre elkészült a térkép. Kitűnő munka volt. A tábornok egész éjjel dolgozott a faggyúmécs mellett, a rovarok dacára.

– Itt a nyílnál könnyen átjutnak a Kongón, ahonnan csak egy rövid őserdei út választja el a Szahara dél felé kiszögellő csücskénél Nemasz-Rumba oázist.

– Kitűnő – ámuldozott Senki Alfonz. – Ön igazán egy Monte Christo.

– Ki az, hogy folyton emlegetik? – kérdezi Tuskó Hopkins, ez a műveletlen. Szégyelltem, hogy ilyen barátom van.

– Monte Christo rab volt If várában – magyarázza Yvonne.

– Az melyik helyőrség? – kérdezi Potrien.

– Marseille közelében volt valaha. Ott tartották fogva Monte Christót és egy öreg abbét, aki mindenféle holmit készített a cellájában. A lepedőjére írt, az ágy lábából vésőt csinált…

– A Sing-Singben ilyesmi nem fordulhatott elő – szóltam közbe -, kímélni kellett a felszerelést.

– Ez régen volt – mondta Yvonne.

– Úgy van – bólintott Hopkins -, ez az új igazgató most rendet csinált.

– És mi lett a fegyencekkel? – érdeklődött Tuskó.

– Amikor Farria abbé meghalt, Monte Christo a halott helyére feküdt, és a tengerbe dobták egy zsákban a tetem helyett. Ott aztán felvágta a vásznat, és elmenekült.

…Ez bizonyára a tábornok apja lehetett, az öreg Monte-Duron. Ezért mondja a leánya, hogy “Te egy Monte Christo vagy”.

– És most – mondta Senki Alfonz – itt a Kongó mellett mi újra eljátsszuk a régi történetet. A tábornok úr is elmondhatja majd, ha kiszabadult, hogy tért vissza a halotti lepelből, mint Monte Christo. És büntetni fog!

Megbolondult ez a Senki Alfonz? El akarja játszani ezt a “történetet”? És a tábornok éppúgy tér vissza a halotti lepelből… Csak nem akarja a tábornokot lepelbe vagy zsákba varrni? Ha a Kongóba dobják, megeszik az öreget a krokodilok.

Hülyeség! Szerettem volna még a néhai, idősebb Monte-Duronról kérdezősködni, de gondoltam, nem öröm a tábornoknak, hogy az öreg fegyházban ült, minek feszegessük. Nem…?

De ez a dolog a zsákkal nem ment ki a fejemből. Tuskón is láttam, hogy idegesíti valami. Odajött hozzám.

– Te jónak tartod, hogy ezt az öreg urat a vízbe dobják? – kérdezte halkan.

– Tiszta marhaság Senki Alfonztól. Nem értem, miért változtatott az eredeti terven, hogy tutajra ülünk, és a tábornokot itt hagyjuk Potriennel!

– Ezt mondom én is. Egy ilyen öreg urat a folyóba dobni… És hová a csodába ússzon a Kongón?

– Nem is szólva a krokodilusokról.

– Azt hiszem – mondta Levin, aki mellettünk ült -, én értem, hogy mit terveznek. A tábornok bizonyára súlyos beteg, és nem akarják, hogy szenvedjen, hát bebeszélték neki ezt a hülyeséget. Most majd kíméletesen áttolják egy zsákban a másvilágra.

Ez elég kézenfekvőnek látszott.

– A mindenit… – dörmögi Potrien az ablaknál. – Ez mit keresett itt…

Mi is kinéztünk a sivár vidékre… Egy csónak távolodott a szigettől, és mintha a sovány káplár ülne benne.

– Ha hallgatódzott, elvesztünk – mondta Senki Alfonz.

– Azt hiszem, csak az ennivalót hozta korábban – jegyzi meg a tábornok.

Csakugyan ott volt a nagy batyu a küszöbön. Ettől megnyugodtunk.

– Itt az ideje, hogy felkészüljünk az indulásra – mondta Potrien.

Sietve végeztük a hátralevő munkát.

Lassan alkonyodott már. Ideje volt, hogy kifeszítsük a kunyhó hátsó falát, mert a tutajt csak itt lehet vízre bocsátani. Senki Alfonz nekifeszült. De meg sem lazíthatta még, amikor kivágódott az ajtó, vagy negyven ember rohant be a félszemű vezetésével és ránk vetették magukat. Mondanom sem kell, hogy keményen védekeztünk. Potrient valaki fejbe vágta egy léccel… Hopkins két emberrel lekaszált nyolcat, és minden keze ügyébe eső tárggyal csapkodta a támadókat. Nekem csak az egyik pad jutott, de Senki Alfonz a kunyhó hátsó falát hozta… Hiába! Sokan voltak, és egyre többen jöttek. Yvonne sikoltva vergődött a félszemű markában… Néhány perces küzdelem után ott feküdt tehetetlenül. Még a lányt is megkötözték.

Akkor belépett a százados, a félszemű, a főmérnök, a kis sovány és…

És a Török Szultán!

– Na, jómadarak – mondja a Török -, segítek nektek a szökésben, ahogy megígértem! Most végre leszámolok veletek! Százados úr! A tábornok zsebében egy pecsétes levél van, amit ezek ki akartak csempészni innen.

Ő maga húzta ki a tábornok zsebéből a levelet, és átadta a századosnak!

…Ó, uram, de szívesen meghalnék, csak még egyszer a kezembe kerülne a Török Szultán vékony nyaka és rettentő ádámcsutkája.

5.

– És most lelőni őket, mint a kutyákat! – kiáltotta a félszemű.

– Én döntök! Érted? – mondta csendesen a százados, és végigmérte nagyon hidegen.

A félszemű elhallgatott. Úgy látszik, a nyájas százados meg tudta alapozni a tekintélyét.

– Tegnap megint jól beugrattam őket – röhögött a Török. – Mindig újra beadom nekik, hogy velük vagyok, és csak látszatból kémkedek… Erre elárulják a szökést meg a levelet!

Szinte szétrobbantam a dühtől!

– Először a levelet akarom olvasni – mondta a százados idegesen. Feltépte a pecsétes borítékot, és átfutotta az írást. Azután megvetően mosolygott.

– Azt hiszi, tábornok úr, hogy ez árthatott volna? Veszélyesebbnek hittem önt. Még ha eljuttatná ezt a levelet oda, ahová szánta, akkor sem érne célt vele. Mindössze magát kellene eltüntetnünk, és néhány gyanús nyomot. Nem. Ezért nem lövöm önöket főbe. Itt nincs kivégzés. Elég lesz, ha ezt a tutajt megsemmisítem, mert újabb tíz szál használható deszka nincs ebben a kunyhóban.

…A tutajt szemünk láttára négy katona elvitte; és a Kongóba dobta. Ezzel véglegesen lezárult mögöttünk az Igoriból kivezető út!

És éppen a Török Szultán csapta be mögöttünk az ajtót. Ó, add uram, hogy egy percre eljátszadozhassam a torkával. Azután szívesen meghalok.

– Gyerünk – mondta a félszemű a századosnak. – Tudja, hogy várnak az anyaggal.

– Majd én vigyázok – mondta a Török Szultán. – Százados úr, most már az életemről van szó, mert ha egy pillanatra megszabadul valamelyik a három ember közül, akkor nyomban megöl… Ez tegnap rám támadt! Most lekvittelem!

Akkorát rúgott belém, hogy csak úgy döngött.

A százados visszahúzta:

– A kegyetlenkedést nem szeretem! Maga itt marad velük, Boulanger. Ha befejezték az áru rakodását, fegyveres őröket küldök át, és ezentúl egy pillanatra sem maradnak egyedül.

– Nyakunkat törik még, meglátja! – dörmögte a félszemű.

– Maga rémeket lát.

A Török előhúzta a pisztolyát.

– Lövésre kész fegyverrel várok itt. Mert ezek megkötözve is veszélyesek.

A százados és a félszemű a katonákkal együtt elsietett, és csónakba ültek. Láthattuk a nyitott ajtón át.

– Na, hogy vagytok? – fordult pökhendien felénk a Török.

Úgy vergődtem tehetetlenségemben, hogy húsomba vágott a kötél.

– Úristen! Csak egy pillanatra letéphetném ezt a rongyot.

Csodálkozva nézett rám.

– Hát mért nem szólsz? – kérdezte, azután eltette a pisztolyát, odajött hozzám, és elvágta a kötelet…

Értik?!

Talpra ugrottam, és ott álltam… Előtte!

– Most… most… – lihegtem.

– Most csukd be az ajtót, mert a folyóról esetleg belátnak a szobába.

Ezután sorra elvágta a köteleket. Végül Hopkinsét… és Senki Alfonzét is!

Hárman álltunk szorosan mellette, hogy mozdulni sem tudott. Potrien reszkető kézzel előhúzta a revolverét.

– Azt hiszem – suttogta egészen különös arccal Senki Alfonz -, most nem lesz időd megmagyarázni.

– Mit van akkora szátok? – kiáltotta durván. – Azt hiszitek, félek hármatoktól? – és elővett a belső zsebéből egy konyhakést. – Na gyertek! A mindenségit!

– Te piszok! – mondta Hopkins, és elindult.

– Na, gyere!

A tábornok és a leány közbeléptek. Senki Alfonz cigarettára gyújtott, és hűvösen nézett a szeme sarkából.

– Nyugalom! – mondta a tábornok.

– De csak jöjjenek! Lássuk!… Ezek mindig erősek…

Tuskó nagyot rúgott feléje, mert ketten fogták, a tábornok és Levin.

– Hát beszélj! – mondta Senki Alfonz.

– De ne beszéljen ez a piszok! – hörögte viaskodva a köpcös -, mert megmagyarázza, és megint elmarad az agyonverés…! Eresszenek!

– Na, eresszék!… A mindenit! Majd megmutatom, hogy ki a piszok!

– Nyughasson! – viaskodott velem Potrien.

Tökéletes zűrzavar volt.

– Csend! – mondta Senki Alfonz. Szünet támadt. A spanyol szinte nyájasan, suttogva mondta a Töröknek:

– Beszélj…

– De a mindenit! Nekem ne mondja senki, hogy piszok! Engem még nem vittek rendőrök a fürdőbe!

– Csend legyen! – mondta Senki Alfonz. Egy mozdulat… A leggyorsabb pillantás sem követhette… egy kiáltás, és a Török Szultán kése nála volt.

– Beszélj, de gyorsan… nagyon… gyorsan…

– Mit beszéljek, na?! Tegnap este átküldték a káplárt csónakon, hogy éjszaka hallgatózzon. Ezt a szobám padlóján át hallottam, ott lyukat fúrtam. Biztos voltam, hogy beszéltek a szökésről… Ha én is gyanús leszek, vége mindennek. Lerohantam, és beszéltem Kvaszticcsal. Azután… felmentem a századoshoz. Meg kellett előzni a Fonált, mert esetleg rólam is kihallgat valamit. Azt mondtam a századosnak, hogy tárgyaltatok velem, és én látszólag belementem, mellétek álltam. Elmondtam a szökést, a tutajt… Mit akarsz?

Senki Alfonz előtte állt. Nyugodtan. Arcát a Török arca elé tartotta. Szinte szótagolva mondta:

– És… a levél… Miért adtad át a tábornok úr levelét?

– Ezt gondolod?

Benyúlt a zsebébe, és elővette a levelet, öt sértetlen pecséttel, felbontatlanul!

Nyolcadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenhat − hat =