A három testőr Afrikában

1.

Este valahogy be kellett osonni az oázisba. Most nem került sor “fej vagy írás”-ra. Nemasz-Rumbánál Tuskó Hopkins vállalta a nagy kockázatot, tehát rajtunk a sor. Senki Alfonz meg én tesszük majd tiszteletünket. Hopkins ezt először igen erélyesen “kikérte magának” (egyszer s mindenkorra), de azután mégiscsak belenyugodott.

Yvonne odajött, és megölelt engem.

– Vigyázzanak…

– Erre most nincs időnk! – mondta Senki Alfonz. – Gyerünk!

Megnéztem, hogy rendben van-e a revolverem. Ezalatt Senki megcsókolta Yvonne kezét. Egy teljes percig tartott a jelenet, és a leány végigsimított a haján.

Hohó! Erre van időnk?!

Amikor az oázis felé mentünk, szóvá tettem a dolgot.

– Mondd… mit meséltél te nekem Mansonban Yvonne-ról meg egy levélről, amiben rólam ír?

– Hogy én?… Tessék?

– Azt mondja, hogy csak egy levelet írt neked.

– Igazán? – kérdezi meglepett csodálkozással. – Nahát, ezek a nők!

– Beszélj nyíltan. Becsaptál? Rászedted a barátodat?

– Ostoba vagy! Azt hiszed, Yvonne az a fajtájú leány, aki első pillanatban beismeri, hogy érdekled őt?

– Micsoda?

– Író létedre tudnod kellene, hogy az úri hölgyek mennyire tartózkodók.

Író létemre ezt természetesen jól tudtam…

– Azt képzeled, hogy azonnal bevallja szerelmét és a nyakadba borul? Tudd meg, hogy ma délután heves szemrehányásokkal illetett, mert kifecsegtem féltett titkát.

– Igazán?

– Igen! Nem szép tőled, hogy ezt a vallomását ilyen indiszkréten firtattad.

Szégyelltem, hogy mindezt Senki Alfonztól kellett hallanom. Magamtól is rájöhettem volna. Ilyesmit egy írónak tudnia kell.

– Gondolod, hogy kacérkodik velem?

– Azt nem. De szeretne kiismerni, mielőtt a szívébe fogad.

– De mintha veled olyan kedveskedő volna…

– Szép kis író vagy, még sohasem hallottad hogy egy nő féltékennyé akarja tenni, akit szeret? Ha engem szeretne, akkor hozzád volna kedves.

Ez igazán kézenfekvő.

– Most már hasaljunk le – ajánlja Senki Alfonz. – Nagyon közel vagyunk.

A sivatag éjszakai csendjét csak az oázis körül ólálkodó hiénák undok sikoltozása verte fel, amint itt is, ott is előtűntek, kettesével, hármasával ügetve. Azumbarban, úgy látszott, minden csendes. Valahol egy müezzin üvölti az éjféli szúrát. Elérjük kúszva az első sárputrit. Óvatosan, a falhoz lapulva megyünk tovább. A szomszédos kunyhó előtt egy arab ül, és mormol valamit. Egyhangúan folyton mormol, és időnként arcra borul.

– Te… – súgja a spanyol. – Itt halott van a házban.

– Na és?

– Akkor lehetne valamit csinálni… De biztosat kell tudni.

Belestünk az oldalablakon. Mécs lógott a tetőtartó gerendáról, és az asztalon egy koporsó feküdt…

– Várj… – csak ennyit mondott, és szokása szerint nyomban cselekedett. Bemászott az ablakon. Én a falhoz lapulva, a kunyhó másik falába vágott ajtót figyeltem. Az ajtó előtt ült az arab, és imádkozott. Ha megfordul, hogy a házba menjen, akkor leütöm. De ez vén ember volt, és Senki Alfonz kisebb zajt üt, mint egy lopódzó macska. Néhány perc múlva valaki megérintette a vállamat. Egy burnuszos állt mögöttem! Már éppen ütni késültem, amikor a halovány éjszakai világításnál felismertem Senki Alfonzt.

– Mi ez?

– A halott burnusza – mondta.

Az elmondottak után nem hihetik, hogy sok csillapítószert használtam életemben idegesség ellen, de most megborzadtam.

-Remélem – súgja Senki Alfonz -, nem nyitják ki többé a koporsót, és azt is remélem, hogy nem volt fertőző beteg a néhai. De ha pestises lett volna, akkor sem volt más választásom.

– Mit remélsz ettől?

– Látod ott azt a kis zászlót? Az a csendőrség. Onnan szerzünk mindent, ami kell. Hasalj le, és várj.

Otthagyott. Mit tehettem volna mást? Lefeküdtem a földre. A spanyol kopogott a zászlós kunyhó ablakán. Rövidesen megjelent a csendőr.

– Uram! – siránkozott Senki valami furcsa arab tájszólással. – Hat mérföldet futottam idáig… Az egész karavánt leölték… Azt hiszem, senki sem él rajtam kívül… én halottnak tettettem magamat és addig feküdtem, amíg eltűntek a rablók a messzeségben.

– Hej, Baldur! Razim! – kiabál hátra az arab csendőr, azután Senkihez fordul: – Kik voltak a rablók?

– Beduinok… Én félvér vagyok, de a többi mind arab, akit leöltek…

Közben kijött a másik két csendőr álmosan.

– Támadás történt a sivatagban… Baldur, te velem jössz… Hol van az a hely?

– Hat mérföld innen keletre… a Wadinál…

– Tudom már.

Két arab csendőr ellátta magát élelemmel és vízzel. Tevére kapott, és elvágtatott kelet felé, a Wadihoz, amit Senki Alfonz a térképen látott, hogy megnézzék, él-e még valaki a karaván lemészárolt tagjai közül. A rablóktól nem kellett tartaniuk, mert ezek sohasem térnek vissza a végrehajtott támadás színhelyére, ahol a holtak lelkei tanyáznak.

– Honnan jöttetek? – kérdezte a hátrahagyott csendőr.

– Timbuktuból – feleli Senki. – Ó, uram, adj nekem egy pohár vizet, és hagyj lepihenni.

– Gyere be. Kaphatsz vizet odabenn, és egy pokrócot is.

Bementek a házba.

Gyorsan utánuk siettem. Mire beléptem, Senki Alfonz már kötözte az alélt goumier-t.

– Siessünk – mondta.

– Miért? A két csendőr hajnalig nyargal oda, és délután lesz, mire visszatérnek.

– De addig messze akarok jutni. Szedj össze, ami élelmet találsz, és tölts meg két tömlőt vízzel.

– Nézd!

Meglepetten mutattam egy sárga újságra. Az első oldalon rólunk volt szó. Ott áll a nevem, hatalmas betűkkel. De nem mint írót említettek.

Vagy tíz nagy cím volt a hír felett:

“HÁROM EMBER A GYARMATI HADSEREG ELLEN”

“A MŰSZAKI OSZTAG VAKMERŐ TÁMADÓIT NEM SIKERÜLT ELFOGNI!”

“NEMASZ-RUMBÁNÁL PÉLDÁTLAN SZÉLHÁMOSSÁGGAL
FELSZERELTÉK MAGUKAT!”

“HÁROM KÉPVISELŐ INTERPELLÁCIÓT JEGYZETT BE!”

“HÚSZEZER FRANK JUTALOM A KÉZREKERÍTŐNEK!”

“ELFOGTÁK ŐKET?”…

Ijedten olvasni kezdtem. Szent Isten! Csak nem fogtak el bennünket? De nem… Megnyugodva értesültem, hogy ez még nem történt meg. De a hírlap olyan gúnyos hangon írt a gyarmati hadseregről, amely három kalandorral szemben szinte tehetetlen, hogy nagyon elkeseríthette a szaharai karhatalom illetékeseit.

Hát ilyen port vert fel az ügy. Még a gyarmatügyi miniszter is nyilatkozott. Hogy nem nyilatkozhat addig, amíg a vizsgálat anyagát várja. Valami recseg…

– Mit csinálsz? – kérdezem.

– A rádiót összetörtem. Van leadójuk. Ez már különb oázis, mint Nemasz-Rumba.

– Azt elhiszem – mondom. – Itt a csendőrök rumot is isznak.

És eltettem az üveget.

Senki Alfonz ruhaneműket, fegyvert és mindenfélét kötött egy batyuba.

– Gyerünk! Eredj előre! Én még körülnézek – mondta Senki -, de nem akarom, hogy a leány és Hopkins aggódjanak, azután a köpcös szomjas lehet.

A ház mögött kiegészítettem a holmit, két tömlő vízzel, felraktam mindent a tevére, és a sűrű felé vezettem az oázisból. Rövidesen ott voltam a táborhelyünkön. Tuskónak még a tevéről nyújtottam a rumot. Fél üveggel azonnal felhajtott.

– Ez kissé megnyugtat – mondta elégedetten.

Yvonne görcsösen megragadta a karomat.

Hát mégis szeret!

– Hol a barátja? – kérdezte izgatottan.

Csakugyan úgy tesz, mintha Senki Alfonz érdekelné.

– Semmi baj, azonnal itt lesz!

– Hol szereztétek a tevét? – kérdezte Hopkins.

– Kidoboltattuk éjjel, hogy akinek eladó tevéje van, az jelentkezzék, mert szökött legionáriusok érkeztek.

– Hülye!

Elhallgattunk. Az oázis felől egy tevés alak közeledett, és több teve követte. Bizonyára ő az… De nem! Gomb csillan a sötétben!

Egy goumier közeledett!

2.

Hopkins és én egyszerre rántottuk elő pisztolyunkat.

– Lehasalni! – kiáltja Yvonne-nak a köpcös.

De a lány felsikolt:

– Ő az… Tegyék le a fegyvert! Ő az… Igen… Ő…

Most már mi is felismertük. Senki Alfonz volt a goumier!

– Hahó!

Egyenesen Yvonne-hoz rohan, amikor leugrik a tevéről. Mind a két kezét megcsókolja. Yvonne nevet, és a könnyei jönnek, igazán jólelkű leány.

– Ezt honnan szedted? – kérdezi Tuskó Hopkins az egyenruhára.

– Levetkőztettem a goumier-t, mielőtt a takarmányverembe tettem.

– És most?

– Ha előbb jutunk Timbak oázisba, mint Azumbarból az átutazásunk híre, akkor remélek.

– Könnyen lehet. Délben érnek vissza, és nem jó a rádiójuk. Ha reggel elmennek a legközelebbi oázisba az üzenetet leadni, az legalább két nap!

– Én is ebben bízom. Jöjjön, Yvonne! Csüggedt vagy bízik?

– Egyiket sem. Csak azt tudom, hogy maga mellett a pokoltól sem félek… Illetve maguk mellett.

Bizonyára kizárólag rám értette ezt, de nem akarta megbántani őket. Finom lélek.

Napszálltáig pihentünk a sivatagban. Éspedig “légelhárító táborozással”. Senki Alfonz szabadalma a sűrűn feltűnő vadászgépek ellen, amelyek bennünket keresnek, és rádió-összeköttetést tartanak fenn az üldöző csapatokkal. A “légelhárító táborozás” így történik: Leterítünk magunkra egy ponyvát, amelyet vastagon beszórunk sivatagi porral. Ugyanígy teszünk a tevékkel. Kissé kényelmetlen, de amikor alacsonyan felettünk elbúg egy repülőgép, olyankor nyugodtak vagyunk. A pilóta csak sárga homokot lát. Éjszaka azután őrületes vágtatásban tovább. Két vezeték-tevénk volt, és így folyton kicserélhettük a kimerült állatokat. A víz és az élelem bőségesen kitartott.

Versenyfutás egy csendőrrel, aki valamerre útban van, hogy rádióhírt adjon le rólunk. Yvonne-t, akármilyen erős leány volt, az út alaposan megviselte. Nem szokta meg, hogy így vágtasson, de most tartania kellett magát.

– Csak egy kicsit még – suttogta Senki Alfonz.

– Még… bírom… – lihegte félig ájultan.

Az utolsó mérföldet úgy tettük meg, hogy kétoldalt támogattuk a nyeregben, ha megbillent.

De másnap hajnalra feltűnt Timbak. Yvonne-t leemeltük a nyeregből. Végigfektettük, és az arcát mostuk. Ettől magához tért kissé, de teljesen kimerült.

– És most?

– Elsősorban lekefélem magamat – felelte Alfonz. Kiderült, hogy ruhakefét is hozott a csendőrtől, akit elhelyezett a takarmányveremben. Ritka szép szál csendőr volt ez a Senki Alfonz. Még tán én sem lettem volna különb az egyenruhában.

– Most veszélyes játékba fogunk. Minden attól függ, hogy mikor tért vissza, és mennyi ideig tartott, amíg a két csendőr rádióhoz jutott.

– Beszélj.

– Üljetek le. Yvonne, igyon néhány csepp rumot, és figyeljen.

Senki Alfonz elmondta a tervet, és mi szótlanul ültünk sokáig.

Ez volt a legkockázatosabb terv, amelyet valaha megkíséreltek ebben a világrészben.

3.

Timbak oázisban nagy szenzációra virradt a lakosság. Hajnalban megjelent egy szép szál goumier, és megkötözve vezette a három szökevényt, akik már napok óta izgalomban tartották a világrészt.

Micsoda szerencsés fickó!

A kimerült legionárius szökevények megadták magukat. Önként jelentkeztek a portyázó útját végző sivatagi csendőrnél. Most megtörten, szomorúan ülnek a csendőrtanyán, ahol Timbak öttagú helyőrsége teljesít állandó szolgálatot.

Az egyik szökevény még fiatal suhanc, a másik a körözvényekből unalomig ismert, köpcös kis ember, a harmadik okos, csinos arcú fogoly (az írókat annyira jellemző, felhős mélabúval a homlokán).

Az oázis népe, húszfőnyi arab lakosság, odacsődül az ablakhoz. A híres szökevények csendben, szomorúan ülnek.

A köpcös megtörten fordul a káplárhoz, pálinkát kér, és valami szivart, Isten nevében.

Adnak neki, hiszen nem haragszik itt rájuk senki, szegény bolond legionáriusok, lesz nekik úgyis nemulass az erődben.

– Szerencsés fickó vagy – mondja a helybeli kövér csendőr jóképű kollégájának, aki a szökevényeket hozta. – Hol van a leány, aki a körözvényben szerepel?

– Azt mondják, meghalt két nappal ezelőtt.

– No, az nem csoda! Hát ezt jól kifogtad!

– Eh! Lehet egyszer húszezer frankja a szegény csendőrnek is… Igyatok, fiúk! Van itt vendéglő?

Egy lóarcú beduin jelentkezik az ablakból.

– Én vagyok a vendéglő, rumi urak. Van a sátramban egy kosaras üveg ráki nevű pálinkával…

– Ide vele…

– Addig lépj érintkezésbe Aut-Aurir helyőrséggel – mondja az egyik csendőr társának, a kövér őrmesternek.

– Igaz. Parancsunk van, hogy minden adatot a szökevényekről jelenteni kell a legközelebbi erődnek.

Közben a köpcös a másik helybeli csendőrhöz fordul, és valami ennivalót kér (ha Istent ismernek), de elkínzott sóhajtással hozzátette, hogy hideg juhhúst nem eszik.

Adnak szegénynek. Majd Aut-Aurirban megjön a böjtje…

– Itt a pálinka! – kiáltotta a vendéglős, aki olyan volt, mint egy ló.

– Igyunk, sergent – biztatja kollégáit a szerencsés.

Azután közölték az erőddel, hogy a három szökevényt egy csendőr megkötözve behozta Timbakba. Az erőd parancsnoka gratulált, és elrendelte, hogy azonnal indítsák útnak megkötözve a foglyokat. Ha sietnek, estére odaérnek.

A foglyok megtörten ülnek. Hallják a beszélgetést, nem szólnak.

…A köpcös Isten nevében egy napilapért könyörög, de az őrmester sürgetve kiabál:

– Gyerünk! Gyerünk! Előre!

Azonnal tevére szálltak, és az alaposan megkötözött foglyokkal indul a menet. A szerencsés csendőrön kívül a kövér őrmester és két közlegény kíséri a rabokat.

A lakosság ünnepli őket, és kendőket lobogtat.

Az üveg pálinkát megvették a vendéglőstől, aki egészen olyan volt, mint egy ló.

Pokoli hőség volt, de a csendőrök vidáman beszélgettek! Nagy nap ez! Még ittak is néhány pohárral útközben, és az őrmester egy operaáriát énekelt különleges baritonján.

A köpcös Isten nevében kérte, hogy ezt ne tegye.

– Kutya egy forróság – mondja az egyik. – Nem csoda, hogy a leány meghalt.

Nem is sejtette, hogy az egyik megkötözött rab ott mögötte a leány. Yvonne helyettesítette Senki Alfonzot.

– Pihenjünk egy órát – mondta a szerencsés goumier -, legalább amíg a dél elmúlik.

– Sietni kell – jegyzi meg kevés szigorral a káplár.

– Eh! Délben még a katonák se menetelnek.

Leszálltunk a tevékről. Senki Alfonz, a “szerencsés” portyázó hozta a pálinkásüveget, és amíg a három csendőr elfordult, beleöntött egy keveset a szúnyogcsípés ellen használt ammóniákból. Pedig a ráki úgyis elég erős ital.

Táborozás közben azután ettek, és bőségesen itták a pálinkát. Csak Senki Alfonz töltötte ügyesen a porba az övét.

…Este a három goumier jelentkezett Aut-Aurirban az erőd parancsnokánál. Ott volt a három szökevény is. Aléltan hortyogtak. Egyiküknek a szája habzott.

– Így találtam rájuk, mon commandant – jelentette a káplár. – Valószínűleg csak pálinkájuk volt már, és kínzó szomjúságukban kiitták.

Átadta a foglyok iratait. Minden egyezett. A három szökevény Igoriból!

A katonaorvos szerint alkohol- vagy más mérgezésük van. Legalább huszonnégy óra, amíg kihallgathatják őket.

– Derék legények vagytok! Ez a három ember sok gondot okozott nekünk – mondta a parancsnok.

Megvendégelték a három csendőrt. Még a tevékre felügyelő sápadt kölyöknek is adtak vacsorát. Azután kifizették a jutalmat nekik, 20 000 frankot, és a csendőrök sietve elindultak vissza Timbak felé.

Egy dombhajlás mögött, de ezt már nem láthatták az erődből, a csendőrök leszálltak a tevéről, és táncra perdültek.

Ilyen még nem volt a Szaharában!

Körbetáncoltak, nevetgéltek, ölelgették egymást, sőt a tevehajcsárt is, és ugrándoztak, mint a bakkecskék.

Azután nyeregbe ültek, és sebes galoppban nekivágtak a sivatagnak.

4.

Huszonnégy óráig nem keresnek, az biztos. Addig a részeg csendőrök, akiket saját ruháinkban kiszolgáltattunk az erődnek, aludni fognak.

Sebesen ügettünk. Legalább Colomb-Bécharon, az első jelentékeny helységen túl legyünk, úgyhogy elláthassuk magunkat mindennel.

De a fáradt tevék egyre kevésbé bírták az iramot. Kelet felé már látszott a töltés, ott vezet a szaharai műút, amely valahol az Atlasz lejtői mentén beletorkollik a Nagy Karaván útba, és a Szahara-vasút mellett folytatódik észak felé.

Senki Alfonz hosszan néz a távolba.

– Gyerünk – mondja azután. – Ott közeledik valami délről.

Amilyen gyorsan a fáradt tevéktől csak tellett, már nyargaltunk. Amikor felértünk a töltésre, már látszott, hogy egy túrakocsi rohan az úton messziről.

A vezető egyszer csak észreveszi, hogy három goumier áll az autó útjába. Ősz angol úr ül a kormány mellett. Stoppol.

– Mit akarnak?

– Egy rablót üldözünk! A törvény nevében lefoglaljuk a kocsiját. Colomb-Bécharban visszakapja a csendőrségen.

– De kérem, én lord Geoffrey vagyok…

– Mindegy, hogy kicsoda. Ez törvény. Egy másodpercig sem várunk tovább.

Most megjelent az ifjú tevehajcsár is a töltésen. Az angol tétova mozdulatot tett az indító felé, de az “őrmester” revolvert rántott:

– Ha begyújt, sir, nyomban lelövöm.

– Yes. Akkor hát vegyék át az autót.

– De ön kiszáll.

– Mi?… Hát hogy jutok Colomb-Bécharba?

– Öt teve áll rendelkezésére a töltés mellett, de egy pillanat sem. Üldözünk valakit, és drága az idő.

A lord kiszállt, és a tevékhez ment…

Legnagyobb csodálkozására a hajcsárfiú is beült az autóba, és a csendőrökkel együtt elrobogott.

– Most mi lesz? – kérdeztük szinte egyszerre Senki Alfonztól.

– Meglátjuk, csak legyünk túl Colomb-Bécharon, mielőtt a helyettünk elfogott goumier-k magukhoz térnek.

Akármilyen bajban voltunk, és akármilyen pácban ültünk itt azzal a tudattal, hogy a pár órás szünet után újult erővel, még dühödtebb hajtóvadászat indul meg: mégis büszkén robogtunk szembe a bajjal! Hány ember jutott volna el idáig a Kongótól?! Annyi üldöző repülőgép, katonaság, csendőrség és a sivatag minden veszélyén keresztül?

Délután már fogytán volt a benzin, de talán elég lesz…

A benzinóra alig nulla felett állt.

Távol fehér, elszórt házak, zöld pálmakoronák foltja között: Colomb-Béchar! A város mögött egy dombon az erőd. Ha Timbakból világgá kürtölték, hogy elfogták a három szökevényt, ami valószínű, akkor itt senki sem törődik velünk.

Úgy állt meg hirtelen fékezéssel a kocsi, hogy előreborultunk. Egy rongyos, polgári ruhás arab mellett stoppoltunk.

– Hé! Hol van itt benzinkút?

– A város előtt. Ott, túl azon az aluljárón. Csak kiabálj uram, mert süket a benzines.

– Köszönöm.

Továbbrohantunk, bár a motorház furcsán zörömbölt, és félő volt, hogy besül a dugattyú, mert olajat alig jelzett az óra. De elértük még szerencsésen a tankot. Senki Alfonz olyant ordított, hogy oroszlánnak vélhették volna.

– Kezelő! Hej!

Ősz anyóka jött elő. Irtózatos üvöltözés után elegendő benzint és olajat vettünk, azután tovább…

Csak előre!

– Épp elég nyomot hagyunk magunk mögött… Mi lesz, ha megint köröznek? – kérdeztem.

Hopkins vállat vont, és nyelvével a szája sarkába irányította tűrhetetlen szagú szivarját.

– Akkor megint szerzünk három foglyot. Ilyesmi egy ideig megnyugtatja őket, és lassan szép pénzt gyűjthetünk.

Yvonne nem szólt semmit. Senki Alfonz mellett ült elől, és időnként feje odahanyatlott a spanyol vállára.

Még fáradtan is leplezni akarta érzelmeit.

…Most! Beértünk Colomb-Bécharba! A város még forgalmas. Este nyolc óra lehet. Ha Timbakból megjött az értesítés, akkor az autóban ülő három goumier-t hamar lefülelik. De nem jöhetett. A megmérgezett timbaki csendőrök még mélyen alszanak celláikban. Most gyorsan át a városon…

Yvonne elájul.

Stop.

– Kiszállni! – mondja Senki Alfonz, és megállítja a kocsit.

– Gondolod?

– Eh! Pihenünk akárhogy is. Egy óra időnk talán még van.

Az autón érkező három goumier nagy feltűnést keltett. Rövidesen jött egy csendőr.

– Mi van?

– A sivatagban találtuk az autót – mondja Senki Alfonz. – Ez a suhanc volt mellette. Azt mondja, lord Goeffrey tulajdona. A lord otthagyta, hogy a kölyök őrizze, és elment a puskájával. Nem tért vissza reggel óta. A fiúnak azt mondta, hogy Ain-Szefrából érkezett a kocsin.

– Hm… Kellemetlen. Öt napja sincs, hogy erre áthaladt a lord. Jó barátja a kormányzónak.

– Kutattuk a környéken, de sehol sem akadtunk nyomára. Vizet nem vitt magával, tehát baj érte, az bizonyos.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte a “kolléga”.

– Bevisszük a kocsit Ain-Szefrába.

A fogadóban Yvonne lefeküdt egy szobában. Enni sem bírt a kimerültségtől. Mi vacsoráztunk az ivóban. Tempósan, nyugodtan, ahogy a csendőrök szoktak.

Senki Alfonz a világosság elé tartotta a poharát, olyan ráérősen ivott.

Hopkins visszaküldte a húst, hogy jobban süssék ki. Én egy napilapot kértem. Ez állt a címlapon:

“EIfogták a három szökevényt!

A példátlanul ügyes kalandorok az egész hadsereget az orránál fogva vezették.

Ki felelős a blamázsért?”

A cikkből kiderült, hogy a sajtó napok óta kizárólag velünk foglalkozik. Az emberek fogadásokat kötnek. A nép titokban a mi oldalunkon van. Imponál a három elszánt ember. A gyarmatügyi miniszter pozíciója megingott, számos áthelyezés, egy párizsi mulatóban kuplét énekelnek rólunk. Ez az igazi sláger.

Hát még ha tudnák, hogy itt vacsorázunk!

Új jelentés:

“De Surenne márki a marokkói főhadiszálláson.”

– Neki adjuk át a levelet – mondja Senki Alfonz.

Most öt katona jön be. Legionáriusok. Hangosan beszélnek, bort rendelnek. Közöttük egy tömzsi, bajuszos egyén.

– Azt mondom barátaim, hogy ez a három ember legény a talpán – mondja az egyik.

– Bár elszöktek volna! Én szívből kívánom! Ilyenek megérdemlik!

– A Kongótól Timbakig jönni! Lefegyverezni egy osztagot! Kézitusában… Becsapni fél Afrikát!

– Azt mondom neked, Thorze, hogy a jó katona nem szökik meg.

5.

Thorze!

Tuskó Hopkinsnak kidülled a szeme. Ez a 71-es! Aki helyett szolgál!

Senki Alfonz megfogja a karjánál, mert a köpcös felemelkedett.

– Pszt! Maradj ülve! Őrült! Most többről van szó.

A katonák tovább beszéltek. Az angolbajuszos, úgy látszik, ez volt Thorze, ellenkezett.

– Nincs igazad! Én is szökevény voltam valamikor, és mégis jó katona vagyok! Kitüntettek Szudánban. Legutóbb, amikor még az I. századnál szolgáltam, Padomirban is kitüntettek. Ki a jó katona, ha nem én?

– Miért kerültél a meknesi II. századhoz?

– Amikor Szenegáliába mentünk, Dakarban megsérült a lábam, és kórházba kerültem. Miután egészséges lettem, egy csonka osztaggal együtt a tankhoz kerültem, és innen beosztottak a meknesi századhoz…

Tuskó Hopkinsnak a legnagyobb önuralomra volt szüksége. Végre! Itt az igazi Thorze, aki miatt szolgál, és nem szólhat.

De várjunk csak!

– Fiúk! Van egy tervem! – mondja Tuskó.

– Nos?

– Ezt az autót jól ismerik, és a nyomunkban lesznek nemsokára.

– Nos?

– Ha egyikünk feláldozná magát, akkor a többiek nyomát elveszítenék. Én elindulok az autóval, és ti mentek tovább. Amíg engem elfognak, az legalább fél nap.

Meghatottan néztünk rá.

– Hopkins! – mondta Senki Alfonz. – Most ismertelek meg igazán. Nemes, hősi jellemed van!

– Az biztos. És amellett semmi baj sem érhet – feleli.

– Hogyhogy?

– Hát itt ez a Thorze, aki a 71-es volt az orani zászlóaljban, tehát én nem lehetek Thorze, a 71-es az orani zászlóaljból. Viszont mint civilt, senki sem bánthat azért, hogy a csúf Kongó vidékéről a festői Oran felé igyekeztem. Loptam én? Csaltam? Raboltam?

– Igen! – feleltük egyszerre ketten.

– Na jó… De ők azt nem tudják, az nem a Kongónál volt, hanem még magánzó koromban.

Felkeltettük Yvonne-t, és öt perc múlva repült az autó.

Tizenkettedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

15 − három =