1.
…Fülsiketítő kuruttyolással millió béka zengte éjszakai dalát. Néha egy kellemetlen hangú állat vinnyogott, és a kunyhó minden deszkája sercegett a rágcsálóktól.
Micsoda döglesztő szag, halálosan bágyasztó, fülledt langyosság. A tábornok besüppedt arcán a koporsó színe ült, a lerakódó párák nyúlós zománca alatt. Hiszen mondta Francis Barré, hogy nem ez az igazi neve… hogy katonai összeköttetésük van… De ki hitte volna, hogy ez a nyomorúságokban annyit szenvedett közlegény egy ilyen katonai hatalmasság fia… Érthetetlen!
Soká hallgattunk. A tábornok a padlóra meredt. Talán félórát is elvoltunk ebben a kegyelettel, gyásszal telített csendben. Azután furcsa, fojtott hangon beszélni kezdett:
– Nyolc évvel ezelőtt a fiam beleszeretett egy leányba… aki ellen kifogásaim voltak. Azért… mesélem el most, hogy talán megszabadul valamelyikük… Tudják hát a valót, és meséljék majd… Ne legyen semmiféle undok feltevés… Szóval Francis hiába próbálta beleegyezésemet megkapni. Egy napon eltűnt otthonról. Csak mostanában derült ki, hogy Barré álnéven a légióba állt. A Colomb-Béchar-i büntetőtáborban sem fedte fel kilétét. Nem akart szégyent hozni rám. Évek múltán Mansonból írt Yvonne-nak, de azután ismét eltűnt. Én régen megbántam, hogy ellene voltam a házasságnak… Elhatároztam, hogy felkutatom és hazahozom Francist. De féltünk a botránytól, hát a leányom mint Barré húga kereste fel a nyomát, és ő maga is az Yvonne nevet használta, ha eljárt a fiú ügyében.
– Mademoiselle Yvonne Barré… tehát a tábornok úr leánya?
– Igen. Yvonne Duron. És Francis, aki meghalt… Francis Duron…
Tenyerébe támasztotta a homlokát. Nem zavartuk meg a csendet. Vergődve mászó krokodilok cuppanása hallatszott alattunk a kunyhó cölöpei közül, és a békák elnémultak egy másodpercre.
Ilyenkor a fában őrlő bogarak nyikorgása vette át a vezérszólamot, és egy-egy loccsanás alattunk, mert a dagály hullámai elöntötték a szigetet.
– Egy héttel ezelőtt értesültem, hogy Yvonne elkövette ezt az őrültséget… Idejött… Istenem…
– Azt hiszem – mondta Senki Alfonz -, hogy Duron kisasszony ellen nem terveznek semmiféle gazságot, csak túsznak tartják.
– Adja az Isten, hogy úgy legyen… magamért már nem aggódom. Ez a százados valami furcsa emberszeretetet hord magában a lelke mélyén… Megengedte a lányomnak, hogy felkeressen egyszer…
– Különös alak – jegyeztem meg.
– Igen… – bólintott a tábornok. – Nekem szivarokat is küld naponta… Havannát…
Erre Hopkins nyomban felvett egy szivarvéget, és a látcsőtokba tette.
– És tábornok úr hogy került ide?
– Amisz-Bakharban tartózkodtam hivatalos ügyben, amikor megjött a leányom értesítése, hogy Francis Igoriban van.
– Én írtam – mondta Senki Alfonz. – Egy Levin nevű katona poggyászában volt Francis Barré levele, amit az az ember olvasatlanul eltett. Mi hárman betörtünk a raktárba, és megszereztük.
– Hát mégis maguk voltak! Most lelepleztem! – kiáltotta Potrien.
– Ez legyen a legnagyobb bűnügy, amit Igoriban leleplez.
– Yvonne levele nem hagyott nyugodni. Elindultam Igoriba! Jól ismertem az utat, csukott szemmel eligazodom ezen a vidéken. Az őserdőben foglyul ejtettek bantu kísérőimmel együtt. A hadvezetőségnél bizonyára ügyesen valószínűsítették halálom hírét azzal a megjegyzéssel, hogy a gyilkos törzset megbüntették. A leányom most már hiába várt értesítést. Nem jött hír sem Francisról, sem rólam. Kétségbeesésében idejött. Ő is csapdába került.
– Csak azt szeretném tudni, hogy mit csinálnak ezek itt? – mondta Senki Alfonz.
– Az ügy lényegéről nem beszélhetek – sóhajtotta Duron tábornok. – Sok minden homályos előttem, de tudom, hogy mi a fő motívum. Nagy csapás Franciaországnak. Valóságos katasztrófa lehet.
– Azért zárták ide tábornok urat, mert ismeri a szélhámosságukat?
– Nem sejtenek semmit. Ez a százados, úgy látszik, nem gyilkoltat meg senkit, de ha tudná, hogy ismerem a kártyáit, talán kivételt tenne. Én ugyanis, mielőtt fogságba kerültem, az utolsó pihenőnél körüljártam kísérőim nélkül a vidéket. Beszéltem néhány barátságos főnökkel, és a Magró-hegységről messzelátóval végignéztem a vasúti munkálatokat… Ők azt hitték, amikor fogságba kerültem, hogy nem láttam semmit. – Belenyúlt a zsebébe, és egy faggyúval lepecsételt borítékot vett elő. – Itt a jelentésem. Ebben egy új panama-botrány van! Franciaország világraszóló kompromittálását zártam a borítékba. De nem hiszem, hogy valaha útnak indíthatom innen.
– Ha ezt a levelet beadná valaki a legközelebbi erődbe, az megfelelne a célnak? – kérdezte Senki Alfonz.
– Nem! Ezt a levelet a gyarmatügyi miniszter, a vezérkari főnök, de Surenne kormánybiztos vagy hasonló, egészen kivételes ember veheti csak a kezébe. Egy új Stavisky-ügy készül itt, aminek nem szabad kipattannia…
– Szóval… Innen Marokkóig kell eljutni a levéllel?
– Úgy van. És minden segítség nélkül, mint szökevénynek. Hogy ezek itt ne gyanítsák a valót. Mert ha megsejtik, hogy leleplezték őket, akkor hiába volt minden. Csak az segíthet, ha lecsapnak rájuk, és elfojtják az egész ügyet itt a dzsungelben… – Csontos, nagy kezét keményen összeszorította.
– De miért nem adhatná át valaki, aki esetleg kiszabadul innen, az első afrikai erőd tisztjének?
– Akkor száz kézen megy át. És sok afrikai erődben szolgál büntetésből áthelyezett tiszt, gyenge jellemű, lebukott ember… És… Nos… szerintem még fenn a fejnél is van bűntársuk… Olyan nagyszabású a csalás, annyi pénz felett rendelkeznek… Húsz olyan embert ismerek a köztársaságban, akinek nyugodt lélekkel adnám a kezébe ezt a jelentést.
– Kár… – jegyezte meg Senki Alfonz – hogy mindössze húsz olyan ember él a köztársaságban, akinek excellenciád a kezébe adná a levelet.
– Miért?!
– Mert azt hiszem, hogy én nem vagyok a húsz között, és ez a két alak sem, akikkel megvert az Isten, hogy állandóan a nyakamon lógnak.
– Hogy érti ezt?
– Mert mi szívesen megkísérelnénk elvinni a levelet Marokkóba. Nem, fiúk?
– Miért ne? – mondta a köpcös vállat vonva, és tömpe, vörös orra megvetően vibrált egyet.
– Olyan mindegy, hogy merre megy az ember – jegyeztem meg szellemesen.
– Nézze csak… – mondta a tábornok. – Ha nem sikerül, amit terveznek, vagy útközben elfogják magukat, és éppen az én jelentésemből kerül a nyilvánosság elé ez az ügy, az nagy csapás lenne nekem.
– Mademoiselle Duron – felelte Senki Alfonz – olyan kedves volt, hogy a Három Testőrhöz hasonlított bennünket.
– Elsősorban engem – jegyeztem meg szerényen.
– Ki volt a Három Testőr? – kérdezte Potrien. – Én minden régi katonát ismerek a gyarmaton.
Szegény Potrien. Mit tud az irodalomról egy ilyen öreg őrmester? Még azt sem hallotta, hogy a Három Testőr régi história! Húsz éve is elmúlt, hogy megtörtént.
– A Három Testőr – mondta Senki Alfonz – elhozott Buckingham hercegtől egy gyémántot. Az életüket kockáztatták, és nem közölhették az üldözőkkel, hogy mi járatban vannak.
– Hát kérem, ilyet mi már csináltunk – legyintett Hopkins. – Az életünk kockáztatásával elhoztunk egy gyémántot, sőt még zsebórákat is, és nem mondhattuk el az üldözőknek, hogy mi járatban vagyunk. Megjegyzem, azért sejtették…
…Virradt. A szürkés égbolt egy mozdulatlan darabja a végtelen titokzatos közönyével nézett be az ablakkeret szakadt moszkitóhálóján át.
Mindenfelé apró mozgások… A szoba sarkában, a szalmatetőn… És csuromvíz a ruhánk… Pedig forró éjszaka volt, egy csepp sem esett. De a levegőben a penész nedves forrósága úszik, és átitatja a vásznat…
Nehéz sóhaj itt minden harmadik-negyedik lélegzetvétel, de csak nem hengeredik le a láthatatlan kő a mellkasról. A tábornok két tenyerébe hajtja a fejét. Mély halántékgödrei finom elefántcsontszínűek. A halál árnyalata ez. Megtörli nyirkos homlokát, és sóhajt.
– Azt hiszi, kiszabadulhatnak innen?
– Gyerekjáték. Akad itt annyi ép deszka, hogy egy tutajt készítsünk. Az erőddel szemben, a Kongó túlsó partján nincs semmi, csak őserdő. Oda átjutunk, ha kinyomjuk a kunyhó hátsó falát, csak a krokodilokkal szemben kell kissé erélyesnek lennünk, azután gyerünk észak felé, a folyó mentén.
– Hogy… nekem nem jutott eszembe! Tutaj…! Hát persze!
– Tábornok úr nincs abban az állapotban, hogy nagy útra induljon. Potrient is itt hagyjuk excellenciáddal, mert nem maradhat egyedül.
– Talán maguk közül maradjon itt valaki, hé! Én mégiscsak jobban elvezetek egy kis csapatot!
– Nézze őrmester úr – szólt szelíden Hopkins. – Egy bizonyos koron túl…
– Ide hallgasson, én képen vágom, maga csirkefogó – förmedt rá az öreg.
– Az a helyzet, mon chef – mondta a tábornok -, hogy ez a három ember összeszokott. Jól megértik egymást.
– Ezt tudom – bólogatott szomorúan az őrmester. Csakugyan tapasztalhatta, hogy értjük egymást.
A tábornok még habozott.
– Komolyan vállalkoznak rá, hogy elviszik a jelentést Marokkóba, de Surenne kormánybiztoshoz?
– Excellenciád kiadja a parancsot, és mi végrehajtjuk, vagy meghalunk – mondtam. – Ha néhány ténykedésünk esetleg bírói eljárást vont is maga után olykor, mint katonák beváltunk.
– Azt hiszem én is… – mondta a tábornok. – És most… pihenjünk…
2.
Sajnos a legtöbb fa már rothadt volt. De itt is, ott is akadt egy deszka, amit megkímélt az idő. Ezeket lefeszítettük.
Már korán reggel égetően tüzelt a nap, és a kunyhó falai úgy ontották az éjszaka beszívott nedvesség gőzét, hogy a szétmálló törzsek furcsa szagától görcsösen köhögtünk. De azért elhelyeztük a kiválogatott deszkákat egy szomszédos szobában. Csak azután feküdtünk le a fárasztó éjjel után a padlóra. Véresre mart testünk már érzéketlen lett a nyüzsgő rovarok ellen, csak a pókcsípés dagadt sebe égetett sokáig gyulladtan, kéken. De azért aludtunk, verejtékezve súlyos, rossz alvással, és arra ébredtünk fel, hogy a Török Szultán rugdos bennünket.
– Hé! Bitangok! – ordította.
Néhány katona állt körötte, arrébb Yvonne, kissé riadtan, és távolabb Levin teljesen felpofozva. Mi történhetett az öreggel? Elverték, az bizonyos.
– A leány itt fog maradni az apjánál! Ez az alak meg veletek.
És a látszat kedvéért belerúgott Hopkinsba. Hopkins a látszat kedvéért úgy vágott hozzá egy asztalt, hogy a Török kiszakította az ajtót és a kunyhó elé esett.
Ez a Tuskó amennyire lehetett, segített a Töröknek a látszatot úgy-ahogy fenntartani.
A katonák négyen álltak ott fegyverrel, de mielőtt bármit tehettek volna, Potrien rájuk szegezte a pisztolyát.
– Aki nem takarodik rögtön, azt lelövöm. En avant!
Az arca piros volt, és vékony bajusza támadóan meredt kétfelé, mint feltűzött szuronyhegyek. Az öreg Potrien minden bogara ellenére, férfi volt a talpán, ez látszott.
– Csak gyertek ki – ordította a Török Szultán a katonáknak. – Jelentünk mindent a századosnak. Kíváncsi vagyok, ki mer lőni! Maradjatok kint! Bemegyek egyedül!
– Ha maga egyedül jön, nem bántjuk, de hagyja kint a katonáit, és beszéljen tisztességesen – kiáltotta Potrien -, mert lelövöm.
– Ne merjen rálőni! – súgta gyorsan Hopkins, és a megrúgott lábát tapogatta… – Ez az ember a barátom, a fene egye meg.
A Török belépett. Most magunk között voltunk, a katonák kint álltak. Kissé vérzett az arca meg a homloka.
– Ez aztán a látszat… – mondta diadalmasan. – Úgy bíznak bennem már, hogy azt hiszik, én vagyok a legaljasabb rabló.
– Ezt bizonyítanod kellett? Nem volt elég rád nézni? – kérdezte hitetlenkedve Senki Alfonz. Aztán bemutatták a Török Szultánt a tábornoknak: – Boulanger úr, a Török Szultán, gyanús barátunk.
A tábornok, aki eddig a leánya mellett állt, egyik karjával átkarolva az ijedt Yvonne-t, odalépett a Török Szultán elé.
– Maga… nem az ő emberük?
– Már nem. Bevallom, azért jöttem Igoriba, hogy ezt az üzletet lehetőség szerint kihasználjam. De most már látom, hogy sajnos a tisztességes oldalon kell harcolnom, ami ritkán jövedelmező.
– Miért küldték ide önt és Levint? – kérdezte Senki Alfonz Yvonne-tól.
– Kérem – kezdte siralmasan Levin, és harsányan kifújta szögletes tülökorrát. – Itt nem jól főznek. Egy minősíthetetlen burgonyát a szakács fejéhez vágtam, úgy érzem, hogy teljes joggal.
– A tárgyra, ember!
– A szakács nem bírta kiheverni a sérelmet. Bosszúból kihallgatta a beszélgetésemet Mademoiselle Duronnal.
A Török folytatta:
– Én a szobám padlóján egy hallgatózó lyukat fúrtam, ez a nyílás a százados előszobájához vezet. Ma ott vár a szakács, és meséli egy barátjának, hogy ez a piszok Levin összejátszik a leánnyal és a három spionnal, akiket a szigetre vittek. De ő most feljelenti. Erre elsősorban Levinhez rohantam. Szegény megjárta alaposan. Nagy verést kapott.
– Kitől?
– Tőlem. Ha már baj van, legalább erősödjön a helyzetem, mert csak a bizalomkeltéssel nyerhetünk. Ha nem teszem, a szakács jelentése alapján amúgy is kiderül minden, de én is gyanús lettem volna esetleg.
– Maga nekem így is gyanús – mondta nyíltan Potrien.
– Mit akarnak? – mondta sértődötten a Török. – Maguk nem gyanúsak, de valamennyien itt ülnek tehetetlenül.
– Eddig, ezt elismerem, nem lehet semmit rád bizonyítani – mondta Senki Alfonz. – Azután akárhogy is van, bíznunk kell benned. Egy fontos jelentést, a tábornok levelét fogjuk magunkkal vinni. Ha gazember vagy, úgyis hiába…
– Fütyülök rád! Mindig a magam útját jártam, most is azt teszem, és végül én fogom elvinni a levelet…
– Ide hallgass Török! Most kezedbe teszem a nyakunkat, mert én bízok benned. Mi kinyomjuk a kunyhó hátsó falát, és tutajjal menekülünk. Azt hiszem, Levin, magára számíthatok.
– Uraim, én önökkel megyek, ha kell, a pokolba is. Ehetetlen a koszt. Mansonban csak rossz ételeket főztek. Azt még kibírom. De itt jó ételeket rosszul főznek, és abba meg kell halni. Tegnap feladtak egy negyvenöt dekás bécsi szeletet…
– Elég!
– Elég, de rossz, mert dohos volt a morzsájuk.
A Török Szultán megrúgta Levint, ezúttal nem a látszat kedvéért.
– Lemegyünk a folyópartra – folytatta Senki Alfonz -, és ahol a Kongó felső szakasza eléri az őserdőt, ott átvágunk a Szahara felé.
– Hm… ez nem rossz.
– Próbálj fegyvert, iránytűt és tartalék élelmet idecsempészni. Nehéz lesz?
– Fenét. Nem törődnek itt semmivel. Majd kieszelek valamit.
– Te is jössz?
– Én a magam útján járok, ezt jól tudjátok.
– A leányomat is magukra bízom – mondta a tábornok. – Először csalódnék az emberismeretemben, ha rossz kezekbe kerülne maguknál.
– Amíg én élek, excellenciás uram – felelte Senki Alfonz szokatlan lelkesedéssel -, addig egy tiszteletlen szó sem érheti Mademoiselle Duront.
– És én! Talán még a sírból is eljönnék, hogy védelmezzem – mondtam egy remekíróhoz méltó elszántsággal.
– A hangosfilmeket talán hagyjuk későbbre – szólt közbe Hopkins az ő bárdolatlan módján. – Most arról van szó, hogy holnap éjszaka útnak indulunk.
– Nagyon jó – helyeselt a Török -, anyagszállítmány érkezik a vasútépítéshez, és ilyenkor általános a zűrzavar, nem törődnek majd veletek. Szerbusztok! – és indult.
– Várj – mondtam -, a bizalom…
És úgy vágtam szájon, hogy magával szakította az ajtót, aztán nagy robajjal a várakozó katonák közé repült.
Ha áldozatok árán is, de a látszatot óvtuk. És valamennyiünk közérzete javult most, hogy rendszeresen verhettük a Török Szultánt.
3.
Délután a tutajt készítettük. A deszkákat egymáshoz kötöztük, és mindenfelől kihúzogatott rozsdás szögekkel is megerősítettük. Hitvány kis tutaj volt, de a túlsó part mindössze néhány méter. Talán addig nem zúzza szét a folyó sodra és a mederből kiálló sziklák?
– Mit csinálnak, ha a maguk Török Szultánja nem hoz élelmet és főként térképet?
– Megyünk, akárhogy is! – mondta Senki, és ragyogó szemmel nézett a lányra.
Azt hiszi talán, hogy eltérítheti tőlem Yvonne-t?
– Én majd rajzolok maguknak térképet – mondta a tábornok. – Meglehetősen ismerem a terepet – és mosolygott. – Meg kell próbálni mindent a magunk erejéből, mert, ha nem tudnák, kérem, én egy Monte Christo vagyok.
Szóval a Duron név sem az igazi? Vagy Monte Kristóf a név, és Duron csak olyan nemesi cím, mint a Vicomte? Nem érdeklődtem, mert az ember, ha művelt író, jobb, ha leplezi a tudatlanságát. Estére elkészült a tutaj.
Már csak erősítgettük itt is, ott is. Yvonne Senki Alfonzzal beszélgetett, és mosolygott. Az volt az érzésem, hogy felőlem érdeklődik. Igyekeztem kissé felhősen szomorú, érdekes arckifejezéssel ránézni, de ez a barom Tuskó Hopkins, aki a tutajt kalapálta mellettem, olyan csapott véletlenül a hüvelykujjamra, hogy fölordítottam.
– Marha! Egy író kezét teszed tönkre?!
– Hát akkor ne bámészkodj, mint valami bágyadt púpos teve – mondja ez a közönséges alak. Mit álljak oda egy ilyennel? Most a tábornok szivarcsutkáit gyűjti a látcsőtokba. És bagónak rágja. Milyen műveltsége lehet ennek, aki azt sem tudja, hogy úriember nem vesz fel szivarcsutkát, vagy ha mégis, akkor nem rágja, hanem szívja?! Különben megveszett ezzel a látcsőtokkal. Egész nap fényesíti, zsírozza, mintha díszszemlére készülne vele. Levint nem engedi a közelébe, amióta ez kijelentette, hogy finoman cserzett bőrdíszműből szükség esetén tűrhető ragut tud készíteni.
Különben is, Levinnél a régi bajok ismétlődnek.
– Ön kicsoda? – kérdezte a tábornok, amikor leült közénk.
– Tábornok úr – jelenti férfias leplezésével a tragikus ténynek -, én Levin vagyok… Személyesen!!!
– Hm… Igen?.. – A finom modorú tábornok kissé zavarban volt. – Mintha már hallottam volna… De nem emlékszem…
– Örülök, hogy tréfál velem, tábornok úr – mondja egy kigúnyolt mártír mosolyával.
Az excellenciás zavartan nézett ránk. Igazán szégyellte, hogy nem ismeri Levint.
– Hogy is mondjam… rémlik előttem, de mégis… ha megmondaná.
– Rajta, urak! – fordult felénk öntelt, diadalmas mosollyal. – Mondják meg őexcellenciájának, hogy ki is hát Levin?!
Valamennyien nagy zavarban voltunk. Végül az őrmester szitkozódva ugrott fel, és rárivallt Levinre.
– Mondja meg végre, hogy ki maga?! Tudja meg, hogy a kutya sem sejti!
– Gúnyolódásuk nem sért. Az irigységet megszoktam – felelte megvető kacajjal, és hátrasimította ősz fürtjeit.
Azontúl nem szólt senkihez. Egy távoli sarokban ült gőgösen, elfordított fejjel, és hallgatott.
Úgy látszik, hogy sohasem tudjuk meg, ki volt ez a nagyszerű ember.
Kénytelenek voltunk lepihenni, mert a faggyúmécs lángja a folyó bogárvilágának zömét a kunyhóba vonzotta, és valamennyiünkről csorgott a vér. A tábornok és leánya sokáig suttogtak a szomszédban.
Én nem tudtam aludni. A férgeket már megszoktam valahogy, de Yvonne képét szüntelenül magam előtt látom a sötétben.
Hogy is írta a második levelében?
“…Vajon ez a nagy író méltónak találna magához?… Milyen érdekes ember lehet…”
Ez a Senki Alfonz is sokat forgolódik.
– Mi bajod? – kérdezem suttogva.
– Semmi…
– Mondd… Beszélt rólam?
– Kicsoda?
– Yvonne.
– Hát… Beszélt.
– Mit mondott?
– Hogy… kedves fiú vagy.
– És?
– Mit és? Azt mondta, kedves és szeretetre méltó vagy! De hagyj aludni, mert odavágok valamit.
Dühönghetsz, jó fiú. Tudom, hogy honnan fúj a szél… Engem szeret!
Csoda?
4.
Reggelre elkészült a térkép. Kitűnő munka volt. A tábornok egész éjjel dolgozott a faggyúmécs mellett, a rovarok dacára.
– Itt a nyílnál könnyen átjutnak a Kongón, ahonnan csak egy rövid őserdei út választja el a Szahara dél felé kiszögellő csücskénél Nemasz-Rumba oázist.
– Kitűnő – ámuldozott Senki Alfonz. – Ön igazán egy Monte Christo.
– Ki az, hogy folyton emlegetik? – kérdezi Tuskó Hopkins, ez a műveletlen. Szégyelltem, hogy ilyen barátom van.
– Monte Christo rab volt If várában – magyarázza Yvonne.
– Az melyik helyőrség? – kérdezi Potrien.
– Marseille közelében volt valaha. Ott tartották fogva Monte Christót és egy öreg abbét, aki mindenféle holmit készített a cellájában. A lepedőjére írt, az ágy lábából vésőt csinált…
– A Sing-Singben ilyesmi nem fordulhatott elő – szóltam közbe -, kímélni kellett a felszerelést.
– Ez régen volt – mondta Yvonne.
– Úgy van – bólintott Hopkins -, ez az új igazgató most rendet csinált.
– És mi lett a fegyencekkel? – érdeklődött Tuskó.
– Amikor Farria abbé meghalt, Monte Christo a halott helyére feküdt, és a tengerbe dobták egy zsákban a tetem helyett. Ott aztán felvágta a vásznat, és elmenekült.
…Ez bizonyára a tábornok apja lehetett, az öreg Monte-Duron. Ezért mondja a leánya, hogy “Te egy Monte Christo vagy”.
– És most – mondta Senki Alfonz – itt a Kongó mellett mi újra eljátsszuk a régi történetet. A tábornok úr is elmondhatja majd, ha kiszabadult, hogy tért vissza a halotti lepelből, mint Monte Christo. És büntetni fog!
Megbolondult ez a Senki Alfonz? El akarja játszani ezt a “történetet”? És a tábornok éppúgy tér vissza a halotti lepelből… Csak nem akarja a tábornokot lepelbe vagy zsákba varrni? Ha a Kongóba dobják, megeszik az öreget a krokodilok.
Hülyeség! Szerettem volna még a néhai, idősebb Monte-Duronról kérdezősködni, de gondoltam, nem öröm a tábornoknak, hogy az öreg fegyházban ült, minek feszegessük. Nem…?
De ez a dolog a zsákkal nem ment ki a fejemből. Tuskón is láttam, hogy idegesíti valami. Odajött hozzám.
– Te jónak tartod, hogy ezt az öreg urat a vízbe dobják? – kérdezte halkan.
– Tiszta marhaság Senki Alfonztól. Nem értem, miért változtatott az eredeti terven, hogy tutajra ülünk, és a tábornokot itt hagyjuk Potriennel!
– Ezt mondom én is. Egy ilyen öreg urat a folyóba dobni… És hová a csodába ússzon a Kongón?
– Nem is szólva a krokodilusokról.
– Azt hiszem – mondta Levin, aki mellettünk ült -, én értem, hogy mit terveznek. A tábornok bizonyára súlyos beteg, és nem akarják, hogy szenvedjen, hát bebeszélték neki ezt a hülyeséget. Most majd kíméletesen áttolják egy zsákban a másvilágra.
Ez elég kézenfekvőnek látszott.
– A mindenit… – dörmögi Potrien az ablaknál. – Ez mit keresett itt…
Mi is kinéztünk a sivár vidékre… Egy csónak távolodott a szigettől, és mintha a sovány káplár ülne benne.
– Ha hallgatódzott, elvesztünk – mondta Senki Alfonz.
– Azt hiszem, csak az ennivalót hozta korábban – jegyzi meg a tábornok.
Csakugyan ott volt a nagy batyu a küszöbön. Ettől megnyugodtunk.
– Itt az ideje, hogy felkészüljünk az indulásra – mondta Potrien.
Sietve végeztük a hátralevő munkát.
Lassan alkonyodott már. Ideje volt, hogy kifeszítsük a kunyhó hátsó falát, mert a tutajt csak itt lehet vízre bocsátani. Senki Alfonz nekifeszült. De meg sem lazíthatta még, amikor kivágódott az ajtó, vagy negyven ember rohant be a félszemű vezetésével és ránk vetették magukat. Mondanom sem kell, hogy keményen védekeztünk. Potrient valaki fejbe vágta egy léccel… Hopkins két emberrel lekaszált nyolcat, és minden keze ügyébe eső tárggyal csapkodta a támadókat. Nekem csak az egyik pad jutott, de Senki Alfonz a kunyhó hátsó falát hozta… Hiába! Sokan voltak, és egyre többen jöttek. Yvonne sikoltva vergődött a félszemű markában… Néhány perces küzdelem után ott feküdt tehetetlenül. Még a lányt is megkötözték.
Akkor belépett a százados, a félszemű, a főmérnök, a kis sovány és…
És a Török Szultán!
– Na, jómadarak – mondja a Török -, segítek nektek a szökésben, ahogy megígértem! Most végre leszámolok veletek! Százados úr! A tábornok zsebében egy pecsétes levél van, amit ezek ki akartak csempészni innen.
Ő maga húzta ki a tábornok zsebéből a levelet, és átadta a századosnak!
…Ó, uram, de szívesen meghalnék, csak még egyszer a kezembe kerülne a Török Szultán vékony nyaka és rettentő ádámcsutkája.
5.
– És most lelőni őket, mint a kutyákat! – kiáltotta a félszemű.
– Én döntök! Érted? – mondta csendesen a százados, és végigmérte nagyon hidegen.
A félszemű elhallgatott. Úgy látszik, a nyájas százados meg tudta alapozni a tekintélyét.
– Tegnap megint jól beugrattam őket – röhögött a Török. – Mindig újra beadom nekik, hogy velük vagyok, és csak látszatból kémkedek… Erre elárulják a szökést meg a levelet!
Szinte szétrobbantam a dühtől!
– Először a levelet akarom olvasni – mondta a százados idegesen. Feltépte a pecsétes borítékot, és átfutotta az írást. Azután megvetően mosolygott.
– Azt hiszi, tábornok úr, hogy ez árthatott volna? Veszélyesebbnek hittem önt. Még ha eljuttatná ezt a levelet oda, ahová szánta, akkor sem érne célt vele. Mindössze magát kellene eltüntetnünk, és néhány gyanús nyomot. Nem. Ezért nem lövöm önöket főbe. Itt nincs kivégzés. Elég lesz, ha ezt a tutajt megsemmisítem, mert újabb tíz szál használható deszka nincs ebben a kunyhóban.
…A tutajt szemünk láttára négy katona elvitte; és a Kongóba dobta. Ezzel véglegesen lezárult mögöttünk az Igoriból kivezető út!
És éppen a Török Szultán csapta be mögöttünk az ajtót. Ó, add uram, hogy egy percre eljátszadozhassam a torkával. Azután szívesen meghalok.
– Gyerünk – mondta a félszemű a századosnak. – Tudja, hogy várnak az anyaggal.
– Majd én vigyázok – mondta a Török Szultán. – Százados úr, most már az életemről van szó, mert ha egy pillanatra megszabadul valamelyik a három ember közül, akkor nyomban megöl… Ez tegnap rám támadt! Most lekvittelem!
Akkorát rúgott belém, hogy csak úgy döngött.
A százados visszahúzta:
– A kegyetlenkedést nem szeretem! Maga itt marad velük, Boulanger. Ha befejezték az áru rakodását, fegyveres őröket küldök át, és ezentúl egy pillanatra sem maradnak egyedül.
– Nyakunkat törik még, meglátja! – dörmögte a félszemű.
– Maga rémeket lát.
A Török előhúzta a pisztolyát.
– Lövésre kész fegyverrel várok itt. Mert ezek megkötözve is veszélyesek.
A százados és a félszemű a katonákkal együtt elsietett, és csónakba ültek. Láthattuk a nyitott ajtón át.
– Na, hogy vagytok? – fordult pökhendien felénk a Török.
Úgy vergődtem tehetetlenségemben, hogy húsomba vágott a kötél.
– Úristen! Csak egy pillanatra letéphetném ezt a rongyot.
Csodálkozva nézett rám.
– Hát mért nem szólsz? – kérdezte, azután eltette a pisztolyát, odajött hozzám, és elvágta a kötelet…
Értik?!
Talpra ugrottam, és ott álltam… Előtte!
– Most… most… – lihegtem.
– Most csukd be az ajtót, mert a folyóról esetleg belátnak a szobába.
Ezután sorra elvágta a köteleket. Végül Hopkinsét… és Senki Alfonzét is!
Hárman álltunk szorosan mellette, hogy mozdulni sem tudott. Potrien reszkető kézzel előhúzta a revolverét.
– Azt hiszem – suttogta egészen különös arccal Senki Alfonz -, most nem lesz időd megmagyarázni.
– Mit van akkora szátok? – kiáltotta durván. – Azt hiszitek, félek hármatoktól? – és elővett a belső zsebéből egy konyhakést. – Na gyertek! A mindenségit!
– Te piszok! – mondta Hopkins, és elindult.
– Na, gyere!
A tábornok és a leány közbeléptek. Senki Alfonz cigarettára gyújtott, és hűvösen nézett a szeme sarkából.
– Nyugalom! – mondta a tábornok.
– De csak jöjjenek! Lássuk!… Ezek mindig erősek…
Tuskó nagyot rúgott feléje, mert ketten fogták, a tábornok és Levin.
– Hát beszélj! – mondta Senki Alfonz.
– De ne beszéljen ez a piszok! – hörögte viaskodva a köpcös -, mert megmagyarázza, és megint elmarad az agyonverés…! Eresszenek!
– Na, eresszék!… A mindenit! Majd megmutatom, hogy ki a piszok!
– Nyughasson! – viaskodott velem Potrien.
Tökéletes zűrzavar volt.
– Csend! – mondta Senki Alfonz. Szünet támadt. A spanyol szinte nyájasan, suttogva mondta a Töröknek:
– Beszélj…
– De a mindenit! Nekem ne mondja senki, hogy piszok! Engem még nem vittek rendőrök a fürdőbe!
– Csend legyen! – mondta Senki Alfonz. Egy mozdulat… A leggyorsabb pillantás sem követhette… egy kiáltás, és a Török Szultán kése nála volt.
– Beszélj, de gyorsan… nagyon… gyorsan…
– Mit beszéljek, na?! Tegnap este átküldték a káplárt csónakon, hogy éjszaka hallgatózzon. Ezt a szobám padlóján át hallottam, ott lyukat fúrtam. Biztos voltam, hogy beszéltek a szökésről… Ha én is gyanús leszek, vége mindennek. Lerohantam, és beszéltem Kvaszticcsal. Azután… felmentem a századoshoz. Meg kellett előzni a Fonált, mert esetleg rólam is kihallgat valamit. Azt mondtam a századosnak, hogy tárgyaltatok velem, és én látszólag belementem, mellétek álltam. Elmondtam a szökést, a tutajt… Mit akarsz?
Senki Alfonz előtte állt. Nyugodtan. Arcát a Török arca elé tartotta. Szinte szótagolva mondta:
– És… a levél… Miért adtad át a tábornok úr levelét?
– Ezt gondolod?
Benyúlt a zsebébe, és elővette a levelet, öt sértetlen pecséttel, felbontatlanul!
Nyolcadik fejezet—>>>