1.
Nyugodtan tűrtük, hogy a káplár megvasaljon bennünket. Gyorsan belöktek egy nagy, szürke katonai autóba, azután mentünk… Egy perc múlva ott álltunk a Gueliz-erőd udvarán. Először is az őrségre vezettek, és kiforgatták a zsebeinket.
– A mindenségit… – káromkodik az őrmester.
Bizony, négy-öt revolver, néhány száz revolvergolyó, kés, ólombot: összesen két embernél elég ijesztő látvány.
– Hát ez mi?
Levin szakácskönyve akadt a kezébe.
– Kérem – mondta Senki Alfonz -, ez igen fontos bűnjel. Gondosan őrizzék meg.
– Nini!… – mondja most az őrvezető. – Akármi legyek, ha ez nem Levin szakácskönyve!
– Az hát! – mondtam.
– Csakugyan?! – kiáltja a káplár. – Mutasd meg hát a fényképen, melyik a híres Levin…
– Ez itt, aki ül… Itt vagyok én, jobb kézre. Kedvenc tanítványa voltam…
Végre! Végre megtudjuk a titkot!
– Őrvezető úr! Ön Levin tanítványa?
– De mennyire!
– Ki volt az a Levin?
– Ne ugrasson!… Azt akarja mondani, hogy nem tudja, ki volt Levin?… Mit mesél ilyent?
– Komolyan nem tudom…
– Ugyan, mit viccel… hagyjon békében!
Erre térdre hulltam, összekulcsolt kézzel, és így szóltam:
– Őrvezető úr! Hónapok óta időnként nagyon szenvedtem, mert Levin mester, akivel szerencsétlen lehettem együtt ülni, elvárta, hogy hírből jól ismerjék! Én itt most ünnepélyesen bevallom, és megesküszöm rá, ha kívánja: nem tudom, ki volt Levin. Nevessen ki tudatlanságomért, vessen meg, könyörgök: köpjön le, de mondja el, ki volt Levin?!
Az őrvezető teljesítette a kérésemet. Leköpött, és elmondta, hogy ki volt Levin:
A nagy Levin már kora ifjúságában, mint nadrágszabó, a festői Cape Townban kezdte pályafutását. Szíve azonban már akkor is a főzés nagy tudományáért lelkesedett. Húszéves korában még nem is sejtette, hogy a következő év karácsony estéje milyen jelentős fordulatot hoz életébe. Azon a karácsony estén Levint tetten érték betörés közben. A festői Cape Townban. Amikor megkérdezték tőle, hogy milyen munkára osszák be, amihez esetleg hajlama van, azt felelte:
– Szakács szeretnék lenni. Mert meggyőződésem, hogy ha minden ember kedve szerinti hivatásából élhetne, nem volna bűnöző a földön.
– Mi volt maga azelőtt?
– Nadrágvasaló. És ez lett a vesztem. A nadrágvasaláshoz nem érzek elhivatottságot. – Panaszosan kiáltotta két öklét mellére csapva: – Hagyjatok főzni, és én megjavítom az emberiséget!
Ezt az állítását nem értékelték kellőképpen, de az intéző utasítására esténként hipofoszfátot kellett szednie Levinnek, hogy idegei rendbe jöjjenek, mielőtt az elmélet elhatalmasodna a fogoly szervezetén.
De egy hét múlva az átutazó walesi herceg meglátogatta a fogházat is, és ekkor Levin (pedig rendszeresen szedte a hipofoszfátot) a trónörökös lába elé vetette magát, és így kiáltott sírva:
– Sir! Én főzni akarok! Miért van az, hogy mindent tanulhatnak a rabok, csak főzni nem?!
A herceg végighallgatta Levin kérését. Tetszett az elmélet, amely szerint nem volna bűnöző, ha minden ember kedve szerinti hivatásából élhetne meg.
– Igazgató – mondta a herceg -, legyen Cape Town fegyháza az egyetlen, amelyben a foglyok főzni is tanulhatnak.
– De Sir, ki legyen az oktató?
– Értem. Én átadom a főzőtanfolyam számára tanárnak a hajószakácsomat.
Két hónap múlva a herceg szakácsa visszatért szolgálatába, és Levin vette át az oktatást teljes egy évig. Ekkor szabadlábra helyezték a nagy embert. Őfelsége, valahányszor Cape Townban járt, kötelességének tartotta, hogy Levin fegyházi konyhájáról hozassa az ebédet. Azt már csak rosszindulatú egyének terjesztették, hogy a trónörökös ezért nem fordult meg sűrűbben Dél-Afrikában.
Hatalmas cikket írtak az esetről, és a londoni Savoy Hotel szerződtette szabadulása után Levint. Ám félévi működés után ismét hosszabb kényszeroktatásra ítélték egy fegyházi főzőtanfolyamon.
Levin neve fogalom lett! Egyszer különös véletlenek következtében hosszabb ideig szabadlábon volt és a herceg meghívta a hajójára, hogy főzzön egy Levin-menüt a vendégeknek. Ebből az alkalomból Levin képe is ott szerepelt minden nagyobb lapban, amint egy borjúfrikandó és egy szárnysegéd társaságában várja a walesi herceget…
– Ez a kép itt a szakácskönyvben – fejezte be az őrvezető – Dél-Afrikában, a johannesburgi fegyintézetben készült, ahol én is Levin tanítványa voltam, csempészésért.
– Mondja, kérem – szólt Senki Alfonz és az egyik kuktakötényes, rabruhás alakra mutatott. – Ezt a kollégáját is ismeri?
– Hogy a fenébe ne!… Ez Brigeron! Erőszakos, kegyetlen rablógyilkos!
Odanéztem, és tátva maradt a szám. Levin tanítványa, a Brigeron nevű gyilkos senki más, mint a félszemű mérnök Igoriból!
2.
Senki mosolygott, amíg én hülyén ott álltam.
– Nem érted? Első napon, amikor megérkeztünk Igoriba, Levin egy marinírozott halat kért. És ráismert volt tanítványára a főzés stílusából! Később őt is bevették a jobb kategóriába… mint mérnök járt igen előkelő öltözékben… Persze hogy ezt a tanítvány tette vele. Aki odaállt marinírozott halat főzni…
– Halat nem jól csinált ez a Brigeron – jegyezte meg a tizedes. – A rablógyilkosok csak nyárson és roston sült húsokat készítettek jól, azt is csak egészen angolosan, az orgazdák és besurranó tolvajok specialitása volt a hal. A nagy Levin pontosan tudta, hogy melyik bűnözőnek mihez van talentuma. Igazi tyúklevest és főtt marhahúsokat a zsarolók készítettek, viszont az édes tésztát, habos dolgokat a leánykereskedők és zsebtolvajok tanulták el hamar.
A rövid eszmefuttatás után egy cellába kísértek.
– Mondd, te mióta tudod, hogy a félszemű képe itt benne van? – kérdeztem Senki Alfonztól.
– Amikor a Teknőben Levin odajött, és megkérdeztem tőle, kinek köszönheti ezt a karriert. Azt felelte, hogy egy tanítványa van Igoriban, aki felkarolta.
– Emlékszem!
– Nahát… Akkor eszembe jutott a könyvben látható fénykép, amely Levint tanítványai körében ábrázolja. Amikor megnéztem a fényképet, rögtön ott láttam a tanítványok között a félszemű mérnököt.
– A Törökkel mi lehet? Már régen meg kellett volna érkeznie.
– Nem tudom. Gyanús.
Majd pont a Török Szultán nem lesz gyanús!
– Gondolod, hogy de Surrenne nem olvasta még a levelet? – kérdeztem később.
– Attól félek, hogy esetleg az sem használ nekünk, ha olvasta.
– Mi? Hogy érted ezt?
– Talán olyasmi történik Igoriban, hogy… amint a tábornok mondta: eltussolják! És akkor bennünket is feláldoznak. Nem veszik tudomásul a levelet. Kidobnak valahová a távoli Szaharába mint szökevényeket.
Lehet, hogy ez a Senki Alfonz megint fejünkön találta a szöget…
3.
…Azután felvezettek a parancsnok elé. A nagy irodahelyiség tömve volt kíváncsi tisztekkel. Tábornokok, őrnagyok, egy szpáhi kapitány, a kormányzó szárnysegéde; mindenki, aki csak tehette, itt volt a Marokkóban időző tisztek közül.
– Azt a köpcös gazembert is vezessék fel… – mondta a parancsnok az altisztnek.
Tehát Hopkins is itt van.
– Ti veszett fickók vagytok. De a hadsereget ért meghurcolásért keservesen fizettek.
Egy főhadnagy lépett elénk.
– Hol van a leány, aki Colomb-Bécharnál még veletek volt?… Mi?!
– Ezt nem mondjuk meg. A nevét sem közölhetjük, mon commandant – felelte Senki Alfonz. A tiszt megrázta az öklét az orrunk előtt.
– Vigyázzatok magatokra, ha hazudtok! Az a köpcös mindent bevallott!
Ilyen trükkel jön. Nekünk! Pont Hopkins az, aki bevall. És pláne mindent!
De épp hozzák. Kissé megverhették a fiút, mert az orra és a szája duzzadt.
De mi van?!… Hogy jön be? Ki látott ilyent? Mosolyog, és megemeli a sapkáját:
– Alázatos szolgája!
– Közlegény! – kiáltja a parancsnok. – Hogy viselkedik?!
– Köszönöm kérdését, parancsnok úr…
Megőrült ez? A hadnagy eléje áll.
– Canaille! Szimulálsz?!
– Nem szimulálok. Én polgári személy vagyok, akit jogtalanul tartanak fogva!
Egy tiszt lép most oda a hadnagyhoz.
– Kérlek, ez nagyon különös eset. Úgy látszik, a fogoly csakugyan polgári személy, mert egy Thorze nevű, azonos adatokkal belajstromozott egyén nálunk szolgál a II-es meknesieknél…
– Szintén polgári személynek vallják magukat? – fordul felénk a parancsnok.
– Nem, mon commandant…
A hadnagy megsuhogtatja a botját.
– Hol a lány?! – kérdezte röviden.
– Ha a hadnagy úr most rosszul bánik velünk, azt rövidesen sajnálni fogja – mondtam katonás tisztelettel.
– Mi?! Hát ti itt úgy viselkedtek…
– Várj… – szólt közbe az őrnagy. Úgy látszik, okult Hopkins esetén.
– Mit értesz azalatt, te apagyilkos, hogy jól bánjunk veletek?
De feleletre nem került már sor. Nyílt az ajtó, és besietett de Surenne márki.
Tizennegyedik fejezet—>>>